Zsáner: Szépirodalom, sci-fi
Megjelent: 2011 (Eredetileg: 2005)
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 300
Molyos értékelés: 84%
Fülszöveg:
Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.
Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.
Hat évvel ezelőtt olvastam először ezt a könyvet, és sajnos csak halványan dereng, hogyan is találtam rá, mit is tudtam róla. Azt hiszem, akkoriban sok posztot, értékelést olvastam erről a regényről, a könyvtárban meglátva pedig egyszerűen hívogatott a borítója. Keira Knightley alakját látva, ahogyan a kezét mintha egy ablaküvegre tenné és közben nézi, ahogyan az a másik pár szerelmesen tekint egymásra, egyből furcsa érzés kerített a hatalmába. (Halkan megjegyzem, hogy szerintem a filmnél totál félrement a casting, Knightley sokkal inkább Kathy H.) Talán emiatt, és mert a könyvről szóló kritikák is olyanok voltak, hogy el is mondtak valamit, meg nem is, azt hittem, ez valami fura, thriller szerű szerelmi dráma lesz, amiben talán történik gyilkosság is. Fogalmam se volt, mi vár rám.
Valóban nehéz a könyvről beszélni spoilerek nélkül, hiszen nem akarok senkit se megfosztani attól, hogy saját maga fedezze fel a hailshami diákok világát. Mivel újraolvasásról van szó (köszönet a Havi egy újraolvasás kihívásnak molyon), ezért inkább abból az aspektusából fognám meg az élményt, hogy milyen újdonságokra ébredtem rá a regény olvasása közben, milyen volt úgy olvasni, hogy tudtam, miről is szól ez a regény.
Kezdjük azzal, hogy mivel könyvtári könyv volt első olvasáskor, muszáj volt beszereznem, azonban nekem az új, kemény fedeles, európás borító nagyon nem tetszik. Nem is ilyen környezetben játszódik, ha ülnek is mólón, az nem így volt, és a színek se passzolnak a történethez. Azonban a Cartaphilus kiadása, vagyis inkább a filmes borító a színeivel és a beállításaival szerintem tökéletesen passzol a regény őszies, esős, szeles, furcsa, megmagyarázhatatlan hangulatához. Mivel ez a kiadás került először a kezeim közé, erre is csaptam le egy antikváriumban, mert szerettem volna minél jobban megerősíteni a nosztalgia faktort. Egyébként a legelső, Palatinus kiadás borítója is tök jó.
Amint beszereztem a könyvet, alig vártam, hogy nekikezdjek. Újraolvasásnál mindig kíváncsi az ember, hogy ez vajon tényleg egy jó könyv-e vagy csak abban az adott időszakában tetszett nagyon. Mi van, ha már nem fog tetszeni? Ha annyi újat tapasztaltunk és könyvet olvastunk el azóta, hogy hülyeségnek tűnik? Ezért mondom mindig azt, hogy a legjobb könyvek azok, amelyek egy-egy újraolvasás után nem hogy ugyanannyira tetszenek, de még többet is fedezel fel bennük. Számomra ez egy ilyen élménnyé vált, így hivatalosan is az egyik kedvenc könyvem lett. Már a legelső oldalakkal újra megvette magának, egyből beugrott, miért is szerettem meg azt a fura hangulatát.
- Tommy, a szép trikód. Csupa piszok lesz.
Ennél a mondatnál filmkockaszerűen beugrott a hat évvel ezelőtti élményem, hogy miért tekintettem furán a diákokra és a környezetre, hogy milyen sokáig nem tudtam, miről is van szó.
Egyébként érdekes, mert első olvasásnál csak valahol a második résznél (mivel három fő részből áll a regény) esett le, mi is ez az egész, addig itt már az első rész elején felfigyeltem azokra az elejtett megjegyzésekre, amelyekből simán kikövetkeztethető, mi is ez a világ. Ezzel most nem hülyének akarom beállítani hat évvel ezelőtti énemet, hiszen itt nem is egy csattanóról van szó, hanem inkább az információcsepegtetés megfigyelésére hívnám fel a figyelmet. Mivel tudtam, mi a lényeg, így könnyebben észrevettem ezt-azt. De első olvasásra szerintem, ha sejti is már az ember, mire valók ezek a gyerekek, akkor se akarja felfogni, mert szerintem ezt ép ésszel nehéz is lenne megemészteni, ha a való világunkban történne ilyen.
Sokaktól hallottam kritikaként, hogy miért nem szöknek meg a szereplőink, miért nem lázadnak. Hat évvel ezelőtt nagyon zavartak ezek a megjegyzések, és még most is azt gondolom, hogy nézzünk magunkba, amikor ilyenek jutnak eszünkbe, és válaszoljuk meg ezeket a kérdéseket. Hova szöktek volna? Sehova, mivel se szakmájuk, se rendes nevük, se életük nincs, ha azt vesszük, a társadalomnak nem részei. Ki fogadta volna be őket? Te? És hogyan tovább? Mihez kezdenénk az ilyen diákokkal? De a fő kérdés: valóban hagytuk volna őket megszökni?
Persze, elismerem, az valóban nem a legélethűbb, hogy még egy csalfa sztori sincs arról, hogy valaki megszökött volna vagy megölt volna valakit vagy öngyilkosságot követet volna el, mivel ez azért illett volna ide szerintem. De mindez, amit megismerünk valamennyire már itt van a világunkban.
És itt kanyarodnék el oda, amiről hat évvel ezelőtti olvasás alkalmával sosem gondolkoztam el. Hogy mi történne, ha ezt az egész sztorit nem a maga sci-fi-féle világában vizsgálnám, hanem egy nagy metaforaként. Így számomra sokkal többet mond. Hiszen, mint említettem, három fő részből áll a történet, amit Kathy mesélése, visszaemlékezése köt össze. Az első részben kisdiákok, hat-nyolc éves koruktól egészen kb. tizenhat éves korukig megismerjük, hogyan élnek Hailshamben. A második részben már huszonévesek, a harmadik részben pedig dolgoznak.
Mit is mesél el az író az első részben? Azt, hogy gyerekként bármi lehetséges, és azt a világot ismerjük meg, amit megmutatnak, semmi többet. Honnan is tudnánk valami létezéséről, amiről sosem hallottunk? Vannak vágyaink, álmaink, összeveszünk másokkal, kibékülünk, játszunk. El is mondják nekünk, mi vár ránk kint, meg nem is. Megtanítanak egy csomó felesleges dologra, tudni kell melyik író mikor született, a II. Pun háború meddig tartott, de arra nem, hogyan adj fel egy ajánlott levelet, hogyan viselkedj egy állásinterjún, hogyan fizesd be a számláidat. De ezt most tényleg komolyan mondom, ismerek olyan korombelit (és én 27 éves vagyok), akinek fogalma sincs, melyik számlát mikor, kinek, hova kell befizetni, azt se tudja, mi az a munkáltatói papír, úgy viselkedik, mint egy gyerek. Számomra erről is szólt az első rész, hogy valóban meg is tanítják, meg nem is, hogyan kell majd élnünk a társadalomban.
Aztán folyamatosan szóba kerülnek ilyenek, hogy adományozás meg gondozás. A második rész már egyfajta önmegvalósítás, önmegismerés is lehet, és tényleg ez az a korszak, amikor még a gyerekkor és a felnőtt, dolgos élet mezsgyéjén mozgunk, amikor még bármit megtehetünk, nem szólnak ránk, de azért készülnünk kell a való életre.
Ezzel el is értünk a harmadik részhez. Számomra tökéletesen kifejezte, hogy milyen csoportokra lehet osztani az embereket: akik adományoznak, akik gondoznak és akik mindezt kiélvezik, hasznot húznak belőlük. Ugyanis munkába állunk, hirtelen eltűnnek az álmaink, nem emlékszünk gyerekkorunk helyszíneire, bizonyos részletekre, mert már felnőttek vagyunk, más emberek, egy mosollyal tűzdelt legyintéssel elintézünk mindent annyival, hogy akkor még gyerekek voltunk. Mire koncentrálunk? Arra, hogy amire tanítottak, azt beteljesítsük, annak megfeleljünk. Szerezz munkát, költözz el a szüleidtől, tartsd fent magad, fizesd a számláidat, de közben spórolj is, közben túlórázz, dolgozz egyszerre két helyen, hogy finanszírozni tudd az életet, amit igazából annyira nem is szeretsz, de kitörni nem tudsz, mert étel kell, félsz vagy elkényelmesedtél. Inkább ez, mint az. Nyilván ez nem mindenkire igaz, de sokunkra igen. Vagyis eladományozzuk mindenünket, az időnket (gondoljatok azokra, akik naponta több órát ingáznak vagy bőven 40 óra felett dolgoznak hetente), az egészségünket, a fiatalságunkat. Szerintem itt Ishiguro ezt akarta megfogni, nekem legalábbis ez jött át.
Aztán ott vannak a gondozók, akik még valamennyire húzzák-halasszák a dolgot, vagyis az adományozást, hogy mindenüket odaadják egy társadalomnak, ami (már elnézést, de) szarik rájuk, és inkább addig megpróbálnak olyat csinálni, amit szeretnek, és amivel úgy érzik, hasznosak. Erre is van példa bőven. Végül ott vannak azok, akik mindezt kiélvezik, akiknek nem kell megmozdítani semmit, mert az adományozó adományát ezüst tálcán viszik hozzá.
Újraolvasás közben ezek jutottak eszembe, és nagyon érdekesnek találtam ilyen átvitt értelemben átgondolni a regényt.
Szintén újraolvasás alatt jöttem rá, hogy bizony nekem is volt egy olyan barátnőm, mint Ruth kiskoromban és szerintem az ilyen emberek nagyon veszélyesek és kifejezetten rossz hatással vannak másokra. Megjátssza magát, eléri, hogy ő legyen az áldozat, a végén még te kérsz bocsánatot, pedig ő viselkedett gonoszul, manipulál mindent és mindenkit maga körül, aztán idősebb korában ez csak még rosszabb lesz, miközben a legtöbben szeretik, de te átlátsz a szitán, és nem tudsz mást mondani, minthogy a barátnőd. Ez is érdekes, hogy miért nevezzük az ilyen embert a barátunknak? Miért nem tudunk elszakadni, miért nevezzük csak veszekedésnek, amikor megmutatkozik, mennyire másképp látjátok a világot és ha arról lenne szó, soha az életben nem barátkoznátok egymással? Meg amúgy is, mi is a barátság? Mert aki így nő fel, mint Kathy, azt hiszi, ez az. Ennyi elég is, hogy aztán később is így válogassuk össze őket? Sorolhatnám még a kérdéseimet meg fejtegethetném a gondolatmenetemet, de inkább magamban fogom ezt analizálni és átgondolni a gyerekkoromat, az is épp elég munka lesz.
Végezetül pedig meglepődtem, mennyire hasonlónak találtam ezt a regényt a Vágy és vezekléshez. Ne kérdezzétek, miért, hiszen tök más a kettő, de talán Keira Knightley alakja is hozzátett. A stílusa és a gyerekkor bemutatása, illetve a szintén három részre (gyerek, útját kereső fiatal, felnőtt) osztott történet miatt nagyon sokszor eszembe jutott Ian McEwan nagyszerű könyve. Szerintem számos gondolatmenetben (főleg, ami a gyerek szereplőknél mutatkozik meg) nagyon hasonló a két író.
Olykor bevillant még A felszín alatt is, amikor azt ecsetelte az író, Kathy fel-le autózik a kietlen vidéken. De szerencsére a horrormese csak ennyiben hasonlított erre a könyvre.
Nagy hiba volt azonban részemről, hogy annak idején nem hallgattam meg a kötet címadó dalát, ami a regénynek is fontos része. Ez Judy Bridgewater Never let me go című dala. Beteszem azért a poszt végére, hátha meghallgatjátok. Szerintem nagyon passzol a kötet stílusához.
Minden összegezve nagyon örülök, hogy újraolvastam, ez az igazi Ishiguro, akit imádok. Nagyszerű könyv, ajánlom nektek is.
