Lucy Strange: A világítótorony legendája

Lucy Strange nevét folyton feldobta a moly.hu - valaki olvasta a könyvét, idézett belőle, értékelte. Ez a regénye keltette fel a legjobban az érdeklődésemet a világítótornyok iránt érzett szenvedélyem miatt. Ráadásul szeretem a háborús történeteket is. Azonban az ifjúsági címke sokáig halogatásra adott okot, hiszen évek óta elvétve olvasok csak ilyet. A világítótorony legendájának főszereplője viszont nem egy tizenhat éves tini, aki szerelembe esik a német vámpírral, így egy kicsit megnyugodtam. Hirtelen felindulásból vettem meg valamikor a tavalyi év vége felé, és nagyon örülök, hogy így tettem.

A történet a II. világháború elején kezdődik, 1939-ben, és megismerhetjük az angol kisváros világítótornyának lakóit, őrzőit. Pet tizenkét éves forma kislány, akinek az apukája felügyeli a világítótornyot, jegyzi le a fontosabb adatokat, és ezt tanítja is Petnek. A kislánynak van egy nővére is, illetve fontos szerepét játszik Mutti is, az anyukájuk.

Eléggé meglepődtem, ahogyan haladtam előre, hogy mennyire komoly történettel állunk szemben, és mennyire átadja az írónő a háború okozta bizonytalanságot és bizalmatlanságot. Egyrészt sosem tudni, meddig tart még, mi fog történni, mi a következő lépés, ki állhat az ellenfél oldalán, ki lehet kém, másrészről pont ez a félelem szüli azt, hogy az emberek elkezdenek ujjal mutogatni egymásra.

A könyvet tíz éves kortól ajánlja a kiadó, moly.hu-n ez a szám már tizenhárom. Szerintem is érdemesebb akkor elolvasni, amikor a gyerekek már tanultak a világháborúról, hogy tisztában legyenek mindezzel és hogy talán lelkileg se viselje meg őket annyira. Az viszont biztos, hogy felnőtteknek mindenképp ajánlom, mert nagyon jó olvasmány, szóval ez senki kedvét ne vegye el, hogy ifjúsági besorolást kapott.

Nagyon tetszett, hogy a háborúval járó szörnyű dolgokat az írónő egy legendával próbálta mesésebbé tenni. Ez a legenda párhuzamos a történésekkel, amelyre Pet is rájön, és így talán könnyebb feldolgoznia az eseményeket.

A regényben megjelenik Dunkirk és a Dinamó-hadművelet. Olykor a Vágy és vezeklés egy jóval szelídebb verziójára hajazott számomra a kötet, máskor viszont a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság jelent meg lelki szemeim előtt. Ez a könyv hangulatában valahol a kettő között volt számomra.

Érdemes megemlíteni az egész történetet átjáró mélabús, mégis reménykeltő hangulatot, és a helyszínt, amely nem csak a sziklás rész, amely a tenger fölé magasodik, hanem az angol vidék. Bár legtöbbször esik vagy fullasztó meleg van, nagyon élveztem ott lenni Pettel és a családjával.

Miután letettem a kötetet, az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy a magyar szemszögből nem sok háborús könyvet ismerek, főleg olyat nem, amely gyerekeknek szól. Pedig ez segíthetne, hogy bizonyos mértékig megértsék, mi zajlott akkor le, el tudnák képzelni, empatikusabbak lennének és nem csak egy tankönyvből kiragadott adathalmaz lenne számukra. Sajnos már többet tudok a franciák és angolok szemszögéről, mint a sajátunkról, így gyorsan utána is néztem, milyen könyvek vannak ebben a témában idehaza. Akadnak azért, úgyhogy mindenképpen nagyobb figyelmet fogok ezekre szentelni.

Georges Simenon: A vonat

Szegény Simenon könyveiről nem mindig születik külön bejegyzés itt a blogon, miközben ez nem azt jelenti, hogy ne imádnám. Egyszerűen arról van szó, hogy tizenhat elolvasott könyve után magam is elkezdtem beskatulyázni: vannak a Maigret könyvei és a "kemény" kötetei. Előbbiekben a testes felügyelő kergeti a gyanúsítottakat, majd italozgat el velük, utóbbiakban pedig általában egy életunt, középkorú, családos férfi követ el gyilkosságot, vagy legalábbis belekerül valamibe, amely kiszakítja az addig megszokott ritmusból.

Tizenhetedik elolvasott könyve azonban más. Nincs Maigret felügyelő, nincs megoldandó gyilkosság - mégis akad egy kispolgári férfi, aki elszabadul a családjától. Azonban mindez annak következménye, hogy egyik reggel a rádión keresztül meghallja: a németek elfoglalták Hollandiát. Az egész falu elmenekül, mindenki máshogyan - van, aki autóba ül, azonban akiknek nincs saját, kénytelen a vasútállomásra kisétálni és várni, mi lesz.

A kisregény tulajdonképpen arról a kicsivel több mint egy hónapról szól, amikor 1940-ben a németek megszállták Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. Főhősünk Marcel, aki rövid idő után kénytelen elválni terhes feleségétől és kislányától. Az ő útját követjük végig - a vonaton. Több sorstársával együtt kénytelen marhavagonokban ellenni, aludni, miközben félti a zsebében lévő pótszemüvegét (ezzel teljesen tudtam azonosulni).

A történet előrehaladtával kiköt Marcel mellett egy idegen, fekete ruhát viselő fiatal nő, akivel egyfajta zárójeles kapcsolat alakul ki. Nagyon érdekes volt a lélektani oldaláról olvasni mind a kapcsolatnak, mind a háborúnak. Sokat nem kapunk a megszállásról - Marcel kimarad az "akcióból", csak annyit lát, ami a vonaton utazva elsuhan előtte, híreket is csak akkor kap, ha megállnak egy-egy állomáson. Itt pedig nem mindig egyforma a fogadtatásuk, a megszervezettség. Mondjuk én azon is meglepődtem, hogy egyáltalán volt ennyi lélekjelenlét az emberekben, hogy szendvicseket készítsenek nekik - de gondolom, mindenkinek megvolt a maga feladata és arra kellett koncentrálnia.

A regény hitelességét nem vitatom, bár nem tudhatom, mennyit írt Simenon akár saját tapasztalatból (1940-ben ugye már 37 éves volt), vagy mások elbeszéléséből, de elhittem neki, hogy ez a pár hét valóban így zajlódhatott le azok számára, akik a vonaton utaztak.

Sokszor beleborzongtam az eseményekbe, pedig semmi meghökkentő vagy brutális nem történik, főszereplőnk is inkább passzív szereplője a cselekménynek. De elég volt elgondolnom, hogy jön egy ilyen hír, és mindenki menekül, amerre lát. Idegen emberekkel együtt aludni a vonaton, azzal az élelemmel és holmival, amit magaddal hoztál. Ki tudja, az egyes állomásokon, mi vár rád, mi van, ha a következő megálló már nem a népedé többé? Ha idegenné válsz?

El lehet elmélkedni Marcel és a fekete ruhás nő viszonyáról is. Modern szemmel nyilván egyértelmű a megcsalás, és valóban: milyen lehetett a terhes feleségnek? Azonban van ez a mondás: szerelemben és háborúban mindent szabad. Valahogy nem tudtam megorrolni főszereplőnkre a tetteiért, mert itt a túlélés volt a tét, és nem is konkrétan a fizikai túlélésre gondolok, hanem a lelki, mentális állapot fenntartására. Egymást segítették, bár nem is ismerték a másikat. Nem igazán vagyok eleve a felcímkézések híve, ami az emberi kapcsolatokat illeti. Túl fekete-fehér, pedig az életben annyira összeolvadhat mindez. Itt is ez történik. Mint feljebb említettem, magam zárójeles részként gondolok Marcel ezen időszakára. Nyilván az már más kérdés, hogy Simenon miért utálta ennyire a családos apákat, hisz a lesajnálás visszaköszön: mindig az ilyen figurákat "szökteti" meg. Regényei azonban mégsem vadregényesek, hanem jobbára "megőrült" fickók, akik csak gyilkossággal, vagy mint itt, háborúval tudnak elszakadni. Szomorú, ha ennek lélektanát kivesézve arra jutnánk, hogy Simenon szerint a kispolgár csak így gondolhat kalandosként az életére. 

Összességében A vonat egy meglepetés volt és nagyon tetszett. Sok olyan momentumot kaphatunk regényekből, amelyeket a történelem órákon nem mesélnek el - ez egy kis szelete csak a második világháborúnak, nem is a mi őseinkről szól, de mégis nagyon érdekes olvasmány! Ajánlom mindenkinek!

Retroposzt #1: Ford Madox Ford: Vannak, akik nem

Ebben az új rovatban olyan régi bejegyzéseket osztok meg veletek, amelyek még az előző blogomon jelentek meg. Az első ilyen egy - mondjuk úgy - hiánybejegyzés, hiszen Az utolsó angol úriember második és harmadik részéről már írtam.
Az első részt még hat éve olvastam, íme az akkori véleményem róla.

Talán páran tudjátok rólam, hogy amikor 2012 őszén megnéztem a BBC 5 részes mini sorozatát, a Parade’s Endet, azon nyomban elkezdtem azért harcolni, hogy a könyveket, amelyek alapján készült, itthon is kiadják. Meglepő volt elsőre, hogy egy ilyen klasszikust, amelyet minden idők egyik legjobb regényének tartanak, még nem fordították le itthon. Mindenesetre elkezdődött a kopogtatás: írtam róla itt a blogon, a Molyon eseményt is készítettem, valamint számos blogger is posztolt erről a projektről. Aztán nyáron jött a hír, miszerint a Lazi már javában fordítja a tetralógia első részét, amelyet aztán ki is adtak tavaly év végén. Bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, mivel A jó katonát végig sem bírtam olvasni, de bíztam benne, hogy ezt imádni fogom. Így is lett.

Miről szól? A háború előtt és a háború után. Christopher Tietjens egy zseni, legalábbis a legtöbben így tartják. Sylvia, a felesége, folyamatosan megcsalja. Valentine, a fiatal szüfrazsett lány pedig megmozgat valamit Tietjensben. Elvek, pletykák, románc, bürokrácia. Betekintés Angliába, néma megfigyelése az angol jellemeknek. Valahogy ez jellemzi Ford Madox Ford regényét.

Vélemény: Az a hihetetlen, hogy a regényben alig telik el pár nap. Az első részben talán kettő-három, míg a másodikban csupán egy. Mégis éveket szelünk át.

Élmény volt olvasni ezt a könyvet, és könnyű is, mivel roppant gördülékeny a szöveg, észre sem vehető, mennyit haladtunk. Ráadásul milyen okos, intelligens témákat vet fel az író! Annyi mindenről alkot véleményt, legalábbis a karaktereket felhasználva, annyi mindenbe látunk bele az ő segítségével, hogy nem is értem, miért nem fordították le hamarább ezt a történetet. Nagyon okos, rettentően az!

Ez nem egy romantikus regény. Szerintem ez már az ötrészes mini sorozatból is kiderül, de aki romantikát vár, az inkább Jane Austenhoz forduljon. Ez egy könyv az angolokról és a háborúról. Igaz, az első részben még nem igen nyerünk betekintést oda, de a későbbiekben – gondolom – nagy hangsúlyt fog kapni.

 

Mégis van benne romantika. Ez a férfi, aki a háború után megváltoztatta a nevét, olyan gyönyörű szituációkba helyezi Tietjenst és Valentine-t, hogy az megolvasztja a női szíveket. Már a találkozásuk is bájos, sőt, vicces. Mit ne mondjak, a lányt már itt megkedveltem, hiszen ha én is ebben a korban éltem volna, biztosan magam is beálltam volna szüfrazsettnek. Aztán az a jelenet a ködben! Milyen szép, mégsem az a megszokott románc.

Nagyon távolságtartóak, ahogyan mindenki a kötetben, ahogyan az író a karaktereivel. Rengeteg belső monológot, mesélést kapunk róluk, mégsem érezzük őket olyan közel. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennének remek figurák. Talán Tietjens az, akit nehezebb megérteni, de az ő karaktere is csodálatos. Egy zseni és egy háború, majd a végeredmény. Ford nagyon szolidan mutatja be, hogy mit művelt vele az a pár év.

Aztán említsük meg a narrációt is. Nagyon furcsa; ezt tudnám mondani, mivel nem igen vagyok hozzászokva az ilyenfajta meséléshez. Furcsa attól, hogy csak pár nap telik el, mégis éveket mutat be. Rengeteg a visszaemlékezés, ami inkább a második részben játszik fontos szerepet, hiszen számunka jó pár év üres folt, és nem igazán értjük, hogy egyes karakterek miért reagálnak úgy, ahogy, de a visszatekintések segítségével megértjük őket.

Nem hiszem egyébként, hogy ez a fajta elbeszélésmód zavaró lenne, csupán bele kell rázódni.

Azok a dolgok pedig, amikről olvashatunk! Egyrészt nagyon okosak, a második részben döbbenetesek, de másrészt, amikor Valentine érzéseiről ír – gyönyörűek. Ez az író olyan jól megértette a női lélek rejtelmeit, hogy az hihetetlen.

Hadd osszak meg veletek két kiírt idézetet – mind a kettő a háborúról szól:

„Nem voltunk felkészülve sem a győzelemre, sem a vereségre. Sem baráthoz, sem ellenséghez nem értünk fel. Még önmagunkhoz sem!”

„A gyerekeink csak az előnyeit látják majd mindannak, amit ezzel az egész hajcihővel elérünk. És még inkább a következővel. Hogy miként alakultak így a dolgok, azt már nem fogják megtudni. Az iskolában majd megtanítják nekik, hogy vadászkürtök hangja hívta az ifjakat, és az ő apjuk is hallotta... de ez már egy másik szégyenletes történet...”

Nem akarom kijelenteni, hogy ez a férfi megjósolta a második világháborút, de a könyvben legalább két, ha nem több utalás van rá, hogy lesz még egy – és ne felejtsük el, hogy ez a mű az 1920-as években jelent meg!

 

Ezt a könyvet azért is érdemes elolvasni, mert megérteti velünk az angol emberek viselkedését. Azt a látszólagos ridegséget, a sznobságot, a hazug mosolyokat, azt, hogy a pletykák miképp terjedtek, és hogy kívülről mennyire másnak hatott egy házaspár élete.

Nagyon tetszett ez a könyv, remélem, a második rész is mihamarabb megjelenik!

A könyvet köszönöm a Lazi kiadónak!

Tartalom: 5/5

Borító: 5/5

Ford Madox Ford: Túl mindenen...

Azt mondják, a szeretőnek is meg kell adni az esélyt az utolsó nagyjelenetre, mielőtt az ember örökre elhagyja.

Írtam már a tetralógia második kötetéről, az elsőt pedig szerintem majd retroposzt formájában kiteszem (hét éve olvastam), mivel ez egy olyan történet, amit szerintem sokkal több embernek kellene ismernie.

Rajongásom nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor láttam a BBC sorozatot (amelybe kizárólag a Cumberbatch-rajongásom miatt kezdtem bele). Teljesen oda és vissza voltam Christopher Tietjens és Valentine Wannop szerelmi történetéért, pedig ez a könyvsorozat inkább szól a háborúról és a vágyakozásról. Úgy rémlik, a filmsorozatban több közös jelenetük is van, mint a könyvekben, ahol kb. három-négy. Ezért gondolom, páran fel is teszitek a kérdést, hogy de akkor mi ebben a romantikus? Nos, erre majd később térek ki.

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 3.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1926)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 240
Molyos értékelés: 83%

A fülszöveg szerintem egy kicsit félrevezető, mivel azzal kezd, hogy a háború véget ért. Nos, valóban, de a regény nagy részét mégis Tietjens újabb, a háború alatt szerzett tapasztalatai teszik ki.
A regény egy telefonhívással indul, Valentine, aki testnevelés tanár egy iskolában, épp akkor beszél valakivel, amikor az emberek az utcán örömujjongásban törnek ki, mivel bejelentették a háború végét. El is gondolkozik azon, hogy lemarad erről a fontos pillanatról és mit fog majd mesélni a jövőben.

Az író nagyon ért ahhoz, hogy teljesen elvesszünk a szereplők fejében, rengeteg az asszociáció, amolyan tudatfolyam-szerű a narráció, olykor talán nehéz követni, sőt elsőre biztosan zavaros és bonyolult lehet, a türelmetlen olvasó szerintem le is teszi a könyvet. Azonban érdemes kicsit tanulmányozni a szöveget és meglelni benne a kincset, majd átadni magad ennek a tudatfolyamnak. Itt tényleg erről van szó, ugyanis Wannop telefonhívása és az utána következő tíz perc közel hatvan oldalt tesz ki a regényben. Úgy, hogy lényegében három mondatban össze lehet foglalni, mi történt, szinte láttam is magam előtt, a mai modern írok hogyan tudnák ezt le, hogyan lehetne ezt egyszerűbben, olvasóbarátabban közölni, de nekem - így három könyv után - kifejezetten tetszik már az író terjengős stílusa, szinte hiányzik is.

Abból a hirtelen támadt, mérhetetlen haragból, amelyet amiatt érzett, hogy ennek az embernek pénzt kölcsönözzön, Tietjens arra a következtetésre jutott, hogy a saját életére vonatkozó minden tervének az a gondolat az alapja, hogy ő egyszer majd Valentine Wanoppal fog élni… majd ha az ember felegyenesedhet egy dombtetőn.

A sokat emlegetett telefonhívás és Ms. Wannop elmélkedései után ismét a háborúhoz érünk el, ami már egy jóval nagyobb szelete a könyvnek. Itt semmiféle utalás nincs arra vonatkozóan, hogy véget ért volna, Tietjens már a lövészárokban jár-kel, és arra vár, hogy felállhasson egy dombtetőn.


Ez a rész nagyon megindított, rengeteg gondolatot és idézetet jegyeztem fel magamnak, ezeket közbe is szúrtam a poszt bekezdései közt.

Az egyik elgondolás, ami megragadott, a pacsirtákról szólt. Tietjens egy másik katonával beszélget arról, hogy lehet az, hogy amíg ők a németekkel szemben állva egymást ölik és bombákat hajigálnak, a pacsirták ugyanúgy énekelnek a körülöttük lévő fákon? Miért nem repülnek el? Hiszen háború van. Tietjens erre azt mondja, hogy miért érdekelné őket? Számukra mindegy, hogy a fészküket egy bomba vagy egy kapa pusztítja el.
És tényleg... Szerintem ez a jelenet, ez a párbeszéd, és elem, amely többször is visszatért, nagyon jól rámutat arra, hogy az ember nem tud túllépni azon, hogy ő a legfontosabb lény a Földön. Hiszen ha háború van, akkor az állatok is biztosan tudnak erről, ki tudja, talán vannak külön német pacsirták meg angolok is. Azonban ez nem így van. Az állat csak azt látja, hogy az emberek lent hangoskodnak, elesnek, felkelnek, számukra hathat ez ugyanúgy, mint a kidobósdi. Mindez végső soron pedig a háború értelmetlenségére is rávezet.

A következő, szintén visszatérő gondolat a kedvencem és szerintem a legmegindítóbb. Mikor teheti meg vajon, hogy felegyenesedhet egy dombtetőn? Mikor nem kell végre csúszni-mászni a sárban, félni, hogy ha belenéznek egy kémlelőbe, akkor kilővik az ember szemét? Mikor ér végre mindez véget? Mikor lesz minden újra normális, amikor azt az alapvető dolgot megteheti az ember, hogy feláll egy dombtetőn, ahogyan azt előtte oly sokan megtették?

Szintén elgondolkodtató és egyben elkeserítő, ahogyan az író sokszor többes szám első személyben ír, mintha saját tapasztalatát és véleményét adná így át, szinte mintha saját magáról írna. Van egy német katona, aki csak ebédel, kezében a tányér, és az angol katonák kézigránátokat dobálnak rá, hogy röhögjenek azon, ahogyan összevissza ugrál... Sokak számára a háború csak egy játék lenne? Vagy ezzel érzik a hatalmukat? Amelyet aztán a németek ugyanígy megtehetnek? Vagy csak mérgesek, mert a hunnak van élelme, nekik meg nincs?

Amikor az ember azt látja, hogy egy hatalmas robbanótest egy csapásra rengeteg bajtársa életét oltja ki, az is iszonyatos, de a robbanótestek vakok, ezért az ilyesmi inkább a véletlen számlájára írható; de amikor szabályos időközönként egymás után lövik le melletted az embereket, akkor pontosan látod, hogy az emberi gonoszság, amely egyáltalán nem vak és nem esetleges, a figyelmét hidegvérrel és tévedhetetlenül egy hozzád egészen közel eső pontra irányította. És talán nem is olyan sokára, majd éppen terád irányul ez a figyelem.

Sok mindent lehetne még írni a háborús részekről, azt ajánlom, hogy akit érdekel a történelem ezen szakasza, nyomban vegye kézbe a könyveket, mert szerintem sokat lehet belőle - ha nem is tanulni, de - megtudni.

A regény utolsó szakasza már szinte túl szép, hogy igaz legyen, és bevallom, el is pityeredtem kicsit. Ms. Wannop telefonhívása után járunk... Ez a filmsorozat utolsó epizódja.
Meg is lepődtem, mennyire örömmel teli és kedves, jókedvű és romantikus ez a rész.

És hogy miért tartom ezt a sorozatot a legromantikusabb történetnek? Mert itt két ember, akik alig találkoztak egymással, tudják, hogy soha még csak hasonlóval sem fognak találkozni, és hogy ők összetartoznak. Vágynak egymásra, várakoznak éveken át, úgy, hogy nem is tudják, mi van a másikkal. Hol él, mit csinál, talán férjhez ment? Elesett a háborúban, meglőtték, elvesztette a lábát? Esetleg megőrült? Mégis kitartanak a szerelembe és az egymásba vetett hitnek köszönhetően és szerintem pont ez adja Tietjensnek a lelkierőt, hogy túlélje a háborút. Mert van miért túlélnie.
A mai felgyorsult világban, amikor már azért is kiakadunk, mert a másik nem ír vissza egy fél napig, igazán elgondolkodtató ez a könyv. Átértékeltem én is, amit eddig gondoltam az érzéseimről, a szerelemről, a vágyakozásról.

Nem tudom, a negyedik rész miről szólhat - úgy tudom, azt a sorozat már nem dolgozta fel, ráadásul Christopher testvére, Mark meséli a történetet -, de nagyon várom, hogy annak is a végére járjak. Nagyon ajánlom mindenkinek, szerezzétek be, ha tudjátok, adjatok a szövegnek némi időt, hogy megszokjátok, mert higgyétek el, megéri!

Ford Madox Ford: Soha többé...

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 2.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1925)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 274
Molyos értékelés: 80%

Fülszöveg:
A ​régi világrend összeomlását és a modern idők hajnalát megrendítő erővel feltáró regénysorozat második kötetét tartja kezében az olvasó.
Kiégett barátság, elnyűtt szerelem, megsebzett lelkek: bűn és bűnhődés. Christopher Tietjens pokollá vált házasságából a lövészárkok fagyos rettegésébe menekül. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a kíméletlen állóháborúnál is létezhet rosszabb. Tévedett. A felesége, Sylvia itt sem hagyja békén, és gonosz intrikáival, ügyes kis trükkjeivel az elmúló világ fülsiketítő haláltusájának kellős közepén is képes tovább feszíteni a húrt.Ford Madox Ford évtizedeken át méltatlanul elfeledett tetralógiája kíméletlen őszinteséggel tárja elénk a külső és a belső valóság párhuzamait. A férfi és nő, a régi és új megkeseredett harcában egy pillanatra sem hallgatnak a fegyverek. Véget nem érő vajúdás ez, melyben a józan ész képtelen megküzdeni a mindent maga alá gyűrő őrülettel, s melyben egy gondolat marad csupán mozdulatlan a káosz közepén: Ami elmúlt, örökre elmúlt. Nem jön vissza soha.Soha többé…

Hét évvel ezelőtt láttam a BBC ötrészes háborús-romantikus sorozatát, amiben az akkor fanatikusan imádott Benedict Cumberbatch játszott. Ha nem is egyből, de a harmadik résztől beleszerettem a történetbe, hiszen a háború viszontagságai mellett megjelennek a szüfrazsettek és persze a romantikus szálak is. Christopher Tietjens és Ms. Valentine Wannop plátói szerelme azóta teljesen belém ivódott, hatalmas hatással volt rám a sorozat. Egyből el akartam olvasni a könyvet, amit azonban nem adtak ki idehaza...

Innen kezdődött az, hogy 2012 őszén elkezdtem írogatni a kiadóknak, illetve más bloggereknek, sőt, talán még a moly.hu-n is biztattam arra az embereket, hogy ők is érdeklődjenek, megjelentetik-e idehaza a tetralógiát. Mivel a könyvsorozat négy részből áll. Aztán jött a csoda, a Lazi tájékoztatott, hogy folyamatban van a kiadás, és 2013-tól kezdve folyamatosan adták ki a köteteket.

Az első részt is nagyon szerettem, bár tény, hogy furcsa volt a régies, mégis (talán a fordítónak/fordításnak köszönhető) modern stílusa, a sok elmélkedése, az 50 oldalas fejezetek stb. Azért sikerült belerázódnom, és nagyon tetszett. Akkor mégis miért nem folytattam?

Jó kérdés, és szégyelltem is magam, hogy én, aki emelt fővel írogattam mindenkinek a megjelentetése kapcsán, belekezdek a második kötetbe, amit aztán be is csukok... Nem tudok mit mondani, 6 évvel ezelőtt egyszerűen túl háborúsnak tűnt a következő rész. Ehhez is idő kellett, és mivel szeretek a saját tempómban haladni, nem is bántam meg, hogy eddig halogattam. Egyszer egy tanárom mondta, hogy meg kell tanulni olvasni, és ez nálam ennél a könyvnél érvényesült a legjobban.

Ez a kötet is nehézkes, bolyongós, elrévedünk, olykor nehéz követni, főleg az elején, hogy melyik százados melyik tizedessel beszél, de tudni kell megérteni. Ezt most egyáltalán nem nagyképűségből írom vagy ilyesmi, hanem magam is elmélkedem azon, hogy mennyire megváltozott az olvasási képességem (?) mondjuk az elmúlt tíz év alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha általános iskolában kötelező lett volna, el se olvasom, még tinikoromban se, húszas éveim elején is csak azért szerettem az első részt szerintem, mert oda és vissza voltam Cumberbatchért, a szerelmi szálért, és tudtam, mi lesz a vége, mik várhatóak még. Az eltelt hat évben azonban egyrészt több tapasztalatot szereztem - nyilván nem a háborúról -, de a szerelemről, az emberi tettek miértjeiről, sok könyvet olvastam, utánajártam dolgoknak, elvégeztem iskolákat, stb. Ezáltal egyfajta ráéréssel, nyugalommal olvastam. Leülepedett egy kicsit a sztori? Nem baj, ráérek. Nem értem pontosan a katonai dolgokat? Nem emlékszem, pontosan, mi hogyan zajlott a világháborúban? Nem baj, ott van az internet, bárminek utána tudok nézni. És aztán elkezdtem megérteni, hogy abban az időben (hiszen az 1920-as években jelentek meg a kötetek) mennyire korszakalkotónak számíthatott ez a történet. Hogy miért írja ezt vagy azt; megpróbáltam magam az akkori korba helyezni, és mit ne mondjak, piszok élvezetes volt így a regény.

… gondoljon Valentine Wannopra!

Több részből épül fel, az első a háborúval indít, 1917-ben járunk, és Tietjenst látjuk, ahogy próbálja megállni a helyét, azonban többször is kitér arra más szereplő, hogy milyen rossz állapotban van, mennyire lefogyott, milyen sápadt, szóval lehetett érte aggódni.
Az álló vizet - ha lehet így nevezi a háborúba elküldött emberek adminisztrációjával járó stresszt -Tietjens felesége, a szociopata Sylvia kavarja fel, akinek fogalma sincs mi folyik a való életben, ő csak játszadozni szeret a körülötte lévő emberekkel, ahogyan macska az egérrel, manipulál mindenkit, hogy aztán ő jöjjön ki nyertesen a szituációból. Nem csoda, ha Tietjens nem is óhajtja elhagyni a sátrát, és inkább feleségének hagyja Grobyt, csak tűnjön innen.
Ms. Wannop sajnos nem jelenik meg ebben a részben, azonban ha nem is sokszor - sőt, az esetek többségében pont, hogy Sylvia nyomán -, de előkerül a neve. És ez engem mindenért kárpótolt. De ez nem is jó kifejezés, mert ez olyan, mintha amúgy nem tetszett volna a regény. Inkább úgy mondom, hogy az én romantikus, mégis szarkasztikus szívemnek a fenti idézet is bőven elég volt ahhoz, hogy elolvadjon. Mert ez fejezi ki, hogy Tietjenst ez tartotta életben: a tudat, hogy valahol ott van egy lány. Akit szeret. Aki lehet, hogy nem is várja vissza, lehet, hogy meg sem találja, de életben van, biztonságban, gondolkodik, létezik. Ennyi bőven elég. Ez a szerelem. Gyönyörű.

Nagyon ajánlom ezt a méltatlanul hanyagolt és alulértékelt könyvet, a pompás fordításért pedig nagy taps jár Bujdosó Istvánnak. Alig várom, hogy belekezdjek a többi részbe.