Kimberly Brock: Eleanor Dare elveszett könyve

Kimberly Brock könyvében jó elmélyedni. Mászkálhatunk Evertellben, hallhatjuk a pávák hangját, miközben bekúszik a hétköznapjainkba a második világháború minden következménye.

Az Eleanor Dare elveszett könyvére az új megjelenések között figyeltem fel, és le is csaptam rá az Európa kiadónál. Igen, egy recenziós példányról van szó, de aki ismer vagy követi a Youtube csatornámat, az tudja, hogy őszintén szoktam megnyilvánulni (Lásd A kolostor, ami szintén reci, de csak 1,5 csillagot kapott tőlem molyon). Tehát megtetszett a borító, a fülszöveg, aztán megkaptam ezt a hatalmas méretű könyvet. Igen, a kiadó szereti átvenni az amerikai könyvpiac szokásait, ezáltal viszont megakadályozza, hogy utazókönyvként olvassam a legtöbb könyvét. Ugyanis ez egy nagy, vaskos, kemény kötetes könyv; bár nincs 500 oldal, de sok a szöveg. Mivel általában ingázás során olvasok, megörültem az egyhetes szabadságomnak, és rögtön oda iktattam be az Eleanor Dare-t. Nem bántam meg, sőt aztán visszatérve a klimatizált irodába, még utazókönyvként is jött velem, mert nem akartam félbehagyni a sztorit (igen, több, mint egy hétig olvastam - lassan olvasok).

A történet igen összetett és többrétű, rengeteg mindenről szól egyszerre. Az alapszituáció, hogy Alice és lánya, Penn megérkezik Evertellbe, az elhagyatott majdnem 250 holdas birtokra, amit édesapja ráhagyott, és ahonnan gyerekkorában elköltöztek. Alice szeretné eladni az egészet, mert rossz emlékek kötik ide, azonban a lánya lelkesedése és pár helybéli, régi ismerős miatt a vártnál tovább maradnak. Alice édesanyjának egyébként meggyőződése volt, hogy ők a tényleg létezett Eleanor Dare leszármazottai, aki a 16. század végén köveken hagyott üzenetet kormányzó apjának, miközben a telepesekkel próbáltak túlélni az Újvilágban. Az ő és a leszármazottak elveszett könyve az, amit a tizenhárom éves Penn olvasgatni kezd, mivel a legenda szerint bűbájos.

Talán a fülszöveg és a fenti leírás alapján tűnhet misztikusnak a kötet, de nem erre van kihegyezve a történet. A hangulatos narráció érzékletesen visszaadja Georgia állam egy szegletét, az akkori gondolkodást, a feszültséget. A gördülékeny stílusról fordítónk is gondoskodik, Hudácskó Brigi, aki egyébként a másik indokom volt a könyv elolvasására. Ő a Popkult, csajok, stb c. podcast egyik házigazdája, és amikor ott említette a könyvet, már akkor felcsigázott, és kíváncsi voltam, hogyan fordít. Jól.

A narrátorunk Alice egészen kb. 100 oldalon keresztül, ahol aztán Penn átveszi a szót, de csak ideig-óráig, ráadásul egyes szám harmadik személyben kapjuk meg, hogyan fedezi fel Evertellt, barátkozik össze a felnőttekkel, alakulnak ki saját elvei és céljai. Felváltva haladunk, majd magát az elveszett könyvet is olvashatjuk, hogy mi történt több száz éve, amikor a telepeseket a szigeten hagyták.

Nem épül nagy rejtélyre a könyv, szóval ne nagyon számítsunk erre. És ha nem is misztikus, nem is rejtélyes, akkor mégis milyen? Elmerülős.

Szerintem ez egy remek korrajz, korhű történelmi fikció, erős atmoszférájú kötet, ami szól az anyaságról és titkokról, a gyászfeldolgozásról, a felnövésről és a bűntudatról. Olyan olvasmány, amiben el lehet veszni, tökéletes nyárra egy kényelmes hintaágyba süppedve. Biztos lesz olyan, akinek nem túl cselekménydús, hiszen a lusta tavaszi napokról szól (ami az éghajlat miatt nyárias, de nagyon várják szereplőink a május elsejét), amikor egy anya és lánya felfedezi a múltat, az örökségüket, ami a jövőjükre is hatással is lesz. Érdemes ráérősen olvasni.

Összességében Kimberly Brock története levett a lábamról a hangulatában, imádtam Evertellt, bár nem lett egy Aha élmény. Mégse bánom, mert jó volt ez így, és várom a következő regényét.

Susan Wiggs: A tűzhely melege

A Tóparti történetek első részét nagyjából másfél éve olvastam. Sok minden nem maradt meg, csak a vadregényes kisváros, a kemping és valamennyire a két főszereplő egymásra találása. Ezek ellenére nem féltem a második kötettől, mert ez is egy tipikusan olyan sorozat, ahol minden rész másról szól: azonban igenis szükségem lett volna egy kis emlékeztetőre.

A történet szintén Avalonban játszódik, a kemping is előkerül, ugrálunk az időben - 1977, 1988, 1990 -, és a főszereplők mellett ismét megjelennek más szereplők is, akik idővel nagyobb hangsúlyt kapnak. Jenny egy sütöde tulajdonosa, aki az előző részben tudta meg, ki az apja - nagyanyja, aki nevelte, meghalt, ráadásul a könyv úgy kezdődik, hogy leég a ház, ahol felnőtt. Itt jön képbe a helyi seriff, aki befogadja, amíg helyre tud állni. Időközben kiderül, hogy volt köztük valami, de egyikük sem szeretné, ha ez újra felszínre törne.

Wiggstől eddig két kötetet olvastam, és mind a kettő kellemes kikapcsolódást nyújtott, a Tóparti történetek főleg azzal, hogy nagyon hangulatos helyen játszódik. Mondjuk ennyire romantikus kis köteteket inkább tavasztól őszig olvasok, mert akkor vagyok minderre kapható. Most azért terveztem ezt be direkt téli időszakra, mert - a címéből is adódóan - télen játszódik a történet. Kapunk havat, hóval elzárt utakat, hótalpas sétákat, és ennyi. Azt hittem, ilyen tekintetben hangulatosabb lesz. Talán emiatt is készített ki a túlzott romantika. Tudom, ez így furcsán hangzik egy romantikus regény esetében, de mindjárt kifejtem.

Tehát adott egy nagy beteljesületlen szerelem, és egy komoly válság: leégett a főszereplő otthona. Konkrétan nincs családja, hiszen anyukája eltűnt fiatalon, nagypapája és nagymamája meghalt, és bár kiderült, ki a biológiai apja, mégis furcsa neki a hirtelen jött érdeklődés a sok testvér-unokatestvér-nagybácsi részéről. Jenny egyetlen hagyatéka a nagymamája által ráhagyott receptek és a péksütödéje, amit vezetnie kell. 
Azt is gondoltam az első oldalak után, hogy mindez nagyon érdekes, hiszen egyrészt lesznek receptek a könyvben (belelapoztam), és végigkövethetjük, hogyan oldja meg főszereplőnk ezt az igen durva helyzetet.
Nos... a regény nem arra koncentrált leginkább, hogy mi történik azután, ha leég az ember háza. Az elején még történik egy-két érdekesség, pl. kiderült, hogy a biztosító egy hitelkártyát ad az érintettnek, hogy abból vehessen ruhákat vagy el tudja magát szállásolni. De itt meg is állt ez a folyamat.

Jenny nem akadt ki annyira, mint vártam volna egy ilyen kaliberű esemény után. Persze, említik, hogy pánikrohama van (más miatt), és néha majdnem rájön (nyilván csak a férfi közelében nem), de egyébként elég hamar túltette magát azon, hogy mindene elégett. Nyilván szerencsés, ha a sose látott apukáról kiderül, hogy kőgazdag, ahogyan az egész családja is az. Jenny nem csak a seriffnél lakik egy ideig, hanem a menő new yorki lakást is meglátogatja, aztán meg teljesen ingyen használhatja a kemping nagyon menő faházát. Közben még azt is felfedezi magában, hogy újra tud írni - mit ad isten, még szerződést is kap!

Ráadásul a szerelmi szál is csak amolyan kötelező valami ebben a könyvben. Rourke karaktere elsőre morcos, közömbös, de aztán hamar hősszerelmessé válik, aki csak azért bonyolódik egyéjszakás viszonyokba - külön ki is emelik, mintha ezzel büszkélkedni kéne, hogy nők nevét se tudja olykor -, hogy elfelejtse Jennyt. Ah. De romi! Alig várom, hogy életem szerelméről is kiderüljön, hogy egyébként egy seggfej. De oké, ez itt romantikus, miért ne.
Tehát ilyen a pasi, kiderül a közös múltjuk, ami merő giccs. Vágy és vezeklés ponyva formában.
Jenny tinikorában Rourke-be szerelmes, de ott van a csávó legjobb barátja, aki szerelmes a csajba, ezért Jenny vele jön össze, mert Rourke nem akarja megbántani a legjobb barátját. Na, ennyi.

Egy idő után szerencsére szabadulunk ettől a két szerencsétlentől, és visszatérünk a Bellamy családhoz, azon belül is Daisy kap kitüntetett figyelmet. Rémlett, hogy ő már az első részben is előkerült, és valóban. Itt pedig ráadásul egy még összetettebb figurát kapunk, igazán üdítő tinédzser volt. Szerettem róla és a családjáról olvasni, és ilyenkor sokkal jobban is esett a regény, mert jobb a családregény része, mint a romantikus.

A könyv végére kapunk egy bár logikus, de egyáltalán oda nem illő krimi/thriller/akció jelenetet, ami szerintem teljesen felesleges volt. Jó mindegy, letudtuk ezt is. A vége nyilván happy end.
Találhatóak még receptek is a fejezetek közt, azonban ezek mind kenyerekről, kalácsokról szólnak, egy-kettő talán süteményekről. Nem igazán éreztem a magaménak ezeket, furcsa ez az amerikai számítás is: fél bögre, 3/4 bögre. Inkább hagytam, de ha valaki esetleg kipróbálta ezeket, akkor ne féljen megosztani.

Tetszett az is, hogy Jenny lengyel származású volt és ez sokszor előjött, de a propaganda háborús rész nem kellett volna. Kommandós vagy mi a fene, édes istenem. Fárasztó volt sokszor ez a könyv.

Összességében keveredik itt a családregény a romantikával, a krimi a háborúval, a receptkönyv a young adulttal. Szerintem mindenki találhat benne valamit, ami tetszik neki.

C.J. Carmichael: A Bramble House Christmas

Erre a könyvre már tavaly óta nagyon vágytam, hiszen a belőle készült hallmarkos film annyira tetszett, hogy meg is könnyeztem a végét (igen, vannak jó hallmarkos filmek :D). Így a regényt meg is rendeltem még októberben, hogy biztosan ideérjen karácsonyig. Szerencsére ezzel nem is volt gond, azonban minél jobban el kellett rejtenem, nehogy idő előtt belekezdjek. A borítója szerintem csodaszép, és az elő- és hátlapja is érdekes textúrával bír.

A kötet maga igen rövid, mindössze 213 oldal az egész regény, azonban ez semmit nem von le az értékéből. Azt azonban érdemes tudni, hogy ez egy sorozat hatodik része. Ez sem jelenti azt, hogy el kéne olvasnunk az előzményeket, mivel mindegyik rész különálló. Pozitívumként is elkönyvelhető, mivel kb. az összes mellékszereplő az előző kötetek szereplői, így kidolgozott karaktereket kapunk.

A történet lényege, hogy Willa kisfiával a Bramble House B&B-ben (magyar megfelelője talán a panzió) tölti a karácsonyt és az azt megelőző időszakot. Azonban arról nem tudnak, hogy egy férfi követi őket, méghozzá annak az idős, nemrég elhunyt embernek a fia, akit Willa ápolt, és akitől elég nagy összeget örökölt. Finn azt akarja kideríteni, hogy a nő vajon becsapta-e az apját.

A sztori nyilván kiszámítható, azonban rengeteg meglepetés lappang a sorok között, ami - mint említettem - legfőképpen annak köszönhető, hogy a Bramble család háttere fogja össze az egész sorozatot.
A regény rejtélye nem csak az, hogy Willa és a rákból kigyógyult kisfia rejteget-e valamit, és hogy Finn mikor fedi fel magát, hanem egy gyűrű is, amely a Bramble családhoz köthető. Ennek kapcsán pedig igazán beindulnak az események.
Tehát a történet valóban többet rejt, mint azt várnánk, igazán megható - egyszer-kétszer meg is könnyeztem egy-egy jelenetet -, tanulságos és kedves.

Ráadásul a karácsonyi hangulathoz is igazán illik, hiszen egy hegyes vidéken játszódik, ahol karaktereink szánkóznak, korcsolyáznak, kirándulnak, hóembert építenek és egy csokoládézóban forró csokit isznak. A panzió tulajdonosa folyton (ízlés szerint) csúnyábbnál csúnyább pulcsikban jár-kel, akad egy mindenkit megsértő öregasszony (amolyan Grincs), de még a Mikulás is a Bramble House-ban száll meg, hogy tökéletesítse a sütireceptjét.

Úgyhogy ez egy igazán olvasmányos és kedves történet volt, ami a rövidsége ellenére rengeteg mindent adott. A karakterek igen logikusak és értelmesek voltak, nem volt felesleges dráma - vagy ha igen, az sem tartott sokáig. Így egyáltalán nem zárkózom el attól, hogy olvassak még az írónőtől. Remélem, egyszer magyarul is adnak ki tőle valamit, de ha próbálkoznátok angol olvasással, akkor ez egy jó kezdés lehet, mivel nem túl nehéz a nyelvezete.

Ezzel a könyvvel teljesítettem is az adventi listámat :)

Debbie Macomber: 204 Rosweood Lane (Cedar Cove 2.)

Nyáron olvastam az első részt, ami sokkal jobban tetszett, mint vártam. Furcsa fangirl módba is kerültem, egyből megrendeltem a második részt, amelyben számos szereplő megjelenik az előző kötetből, és kapunk egy új családot is.

A szeptember Cédrusligeten érdekesen kezdődik: Grace bár megemésztette magában férje eltűnését, ez az esemény még mindig gátolja a továbblépésben; Olivia Jack-kel folytat se veled, se nélküled kapcsolatot, miközben mindenkit támogat maga körül; Justine immár friss házasként próbálgatja a szárnyait; Maryellen pedig fókuszba kerül. Megismerkedünk egy új családdal is, ahol egy házaspár elhidegülését követhetjük nyomon.

Nagyon kellemes limonádét tudhattam le (a harmadik rész már a polcomon is csücsül, de várok még vele), és annyira örülök, hogy tetszik, szeretem, és sok része van. Leginkább a narráció stílusa jön be. A regény körülbelül egy évet ölel fel, és rengeteg szereplővel dolgozik. Talán nincs is konkrét főszereplője a sorozatnak (hiába állt elől a hallmarkos posztereken az Oliviát megformáló Andie Macdowell), hiszen mindenki nagyjából ugyanannyi fejezetet kapott, azonban ha ki kéne emelni valakit, akkor az Grace lenne. Az ő története "megoldódott", az első részben eltűnt férje titkára fény derül. Helyette egy másik rejtély lepett meg - elég furcsa volt, hiszen egy limonádéba nem várnék olyasmit, ami a kötet felénél történik. Tehát ismét mondhatjuk, hogy izgalmasabbra sikerült ez a krimi-szerű szál.

Nagyon tetszett még Maryellen szála, öröm volt látni, hogy nem azt kaptuk a történet végére, amit elcsépeltnek neveznék. Gondolom, a harmadik részben nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az ő szálára. Justine sem idegesített most, Charlotte-ot kicsit hiányoltam, de legalább Jack fia is a színre lépett és kicsit jobban megismertük.

Komolyan mondom, mintha ismerném ezeket a karaktereket.

Visszatérve azonban a narrációra. Tehát itt ez a sok szereplő, akiket az írónő remekül mozgat egy kisvárosban, ahova magam is ellátogatnék. Dinamikus marad a cselekmény köszönhetően annak, hogy nem egy feszes szálon vezeti a történetet, hanem egyszer egy Halloween bulira készülődünk Maryellennel, majd eltelik pár hét és már Grace-nél vagyunk, aki Hálaadásra készül, majd egy újabb ugrással megtudjuk, mi is történt a bulin. Olyan a narráció, mint maga az élet, a másokkal való kapcsolat. Nem vagyunk ott mindig és mindenhol, hanem úgy mozgat minket az írónő, mintha magunk is ottlakók lennénk, barátok, családtagok, szereplők, akik innen-onnan szedik össze a morzsákat. Ez azért is jó, mert nem untat a felesleges jelenetekkel, nem érzi kötelezőnek, hogy mindent meg kéne mutatnia. Nekem ez marhára bejön és örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra. 

Mindenféle korú embert megismerhetünk (Olivia és Grace ötvenesek, Maryellen harmincöt, Justine huszonnyolc), de ha nem is korban éreznénk magunkat közel hozzájuk, akkor is biztos találunk egy olyan karaktert, akinek problémájával azonosulni tudunk. Hiszen megjelenik a feldolgozás, a gyereknevelés, az elhidegülés, a szülő-gyerek kommunikációs problémák vagy a betegségek. Még mindig ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki egy kedves limonádéba szeretne belekezdeni.

Debbie Macomber - 16 Lighthouse Road (Cedar Cove 1.)

Alig vártam, hogy írhassak erről a kis könyvről, mert kellemesen csalódtam benne. Debbie Macomberrel elég hullámvölgyes a viszonyunk. Még körülbelül hat-hét évvel ezelőtt próbálkoztam meg magyarul a Cédrusliget sorozat első részével, mivel a belőle készült hallmarkos sorozatot is néztem. Nem mondanám, hogy annyira imádtam, de a táj és a közösség miatt már megérte nézni. A könyvtárból kivett Világítótorony út 16.-ot azonban pár oldal után becsuktam, mert a sok asszonyozástól égnek állt a hajam. Évekkel később próbálkoztam meg a Rózsakikötő sorozatával (szintén Cédrusligeten játszódik), ami már sokkal jobban tetszett (kivéve az utolsó, ötödik részt). Bár már annál is éreztem, hogy ez is tipikusan az a könyv, ami eredeti nyelven élvezetesebb. Ez a gyanúm akkor igazolódott be, amikor januárban elolvastam a Végül hazatalálsz című regényét. Ha százszor nem írtak le benne, hogy asszony, akkor egyszer sem. Kifakadásomat itt olvashatjátok. Hozzátenném, hogy a negatív értékeléshez nem csak a fordítás játszott közre, hanem az is, hogy télen nem kéne limonádé típusú romantikus köteteket olvasnom, mert ilyenkor ezeket sokkal nehezebben emésztem meg. Nem is tudom, milyen megfontolásból rendeltem meg angolul aztán a Cedar Cove első részét, kicsit tartottam is tőle, de itt nyoma se volt asszonyozásnak. Nem is értem, miért ilyen a fordítás... 

A történet a kétezres évek elején játszódik (amikor a könyv is megjelent) Cedar Cove, azaz Cédrusliget kisvárosában, amely a tenger mellett fekszik, kikötő is tartozik hozzá. A fülszöveg Oliviát, az ötvenes éveiben járó bírónőt emeli ki főszereplőként, azonban a könyv rengeteg szálon játszódik.

Egyrészt megismerjük Oliviát, aki elvált, a lányával pedig nem a legjobb a viszonya. Azonban megismerkedik Jack-kel, a helyi újság új szerkesztőjével, aki cikket ír róla. Ott van még Olivia legjobb barátnője, Grace, akinek a férje nagyon furcsán viselkedik, illetve édesanyja, Charlotte, aki olykor ellátogat az idősek otthonába - itt ismerkedik meg Tommal, a szélütést szenvedett férfivel. Justine, Olivia lánya is külön szálat kap, aki egy nála jóval idősebb férfivel randizgat. Talán a történet igazi főszereplője az a pár, akik a válásukat indítványozzák, amelyet azonban Olivia visszautasít. Az ő történetük különálló, nem kapcsolódik a többiekhez, nem köti baráti vagy rokoni szál egyikőjükhöz sem. Tehát sok minden történik a regényben, mindenki találhat szerintem magának valót.

Egyrészt emiatt is olvastatta magát a történet, hiszen nem tudtam, melyik fejezetben melyik szereplő kap majd nagyobb hangsúlyt. Ahhoz képest, hogy Olivia tűnt elsőre főszereplőnek, elég kevés szerepe volt, talán még a legkevesebb is vele történt. Azonban biztos vagyok benne, hogy a folytatásokban bőven kapunk még információt róla. A prímet számomra egyértelműen Grace szála vitte, mert ami vele történt, arra őszintén nem számítottam, és meg is lepett, hogy semmilyen választ nem kaptunk az írónőtől. A második rész címe viszont arra utal, hogy róla szól majd a történet java, így remélem, kiderülnek dolgok.
Eleinte rejtélyes és aranyos volt Charlotte szála is, azt hittem, talán nagyobb kalandot kapunk ezzel kapcsolatban, de így sem volt csalódás, a vége felé ő szállította a humort.
Justine volt a legunszimpatikusabb, az ő története nem is annyira érdekelt, ám a végével megleptek. Elég érdekesen szállította az írónő ezt az idősebb férfival való kapcsolatot, főleg amikor kiderült, igazából miről szól kettejük viszonya. Szomorú volt, mintsem felháborító.

A sok-sok történet tetszett, azonban ez a kisváros ábrázolásának is rovására ment. Hiába él mindenki egy helyen, rá kellett jönnöm, hogy az amerikai "small town" olyasmi, mint nálunk egy megyeszékhely - legalábbis Cédrusliget tekintetében. De most komolyan. Nem elég, hogy van könyvtár, bíróság, komp, de ott a kikötő, kórház, stb. Vártam volna azért több leírást vagy közösségi eseményt - mondom mindezt úgy, hogy egyébként nagyon dinamikus az egész regény, a szereplők nem csak állnak és beszélgetnek, mint a Chesapeake Shores-ban, hanem mennek ide-oda, találkoznak egymással, stb.

Ennél fogva tényleg úgy éreztem, mintha magam is ott élnék, Olivia egyik szomszédja lennék, aki egy meleg tea mellett meghallgatja a különböző történeteket. Tetszett az is, hogy nem csak pár napot vagy hetet ölel fel a történet, hanem egy bő fél évet. Januárban kezdődik és augusztus környékén ér véget. Most direkt visszanéztem hogy mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelyben lineárisan legalább ennyi idő eltelt volna, és nem is nagyon van ilyen. Felüdülés volt a sok egy-két napot vagy hetet elmesélő, akár visszaemlékezéssel tarkított regények helyett végre egy olyat olvasni, amelyben valóban lineárisan haladunk. Remélem, ez a későbbiekben is megmarad.

Ajánlom ezt a sorozat, ha valami kedves kikapcsolódásra vágysz, vagy ha nosztalgiás hangulatba akarsz kerülni, egy olyan világba, ahol telefonfülkéből hívnak fel, az internet tárcsázós, számítógép a könyvtárban van, stb. Szerintem eredetiben sokkal jobb Macomber, a fordítás nagyon... nyanyás (asszonyom - jó ég!). Megrendeltem a második részt, és ha nem romlik a színvonal, elolvasom az egész sorozatot.

TOP 5 Szerda #6 - Átkozott boszorkák film vs. könyv

A napokban olvastam ki negyedjére Alice Hoffman híres könyvét a Practical Magicet, ami idehaza Átkozott boszorkák címmel jelent meg (gondolom, a film miatt) Nagy Nóra remek fordításában.
A könyvet tíz éve olvastam először, és akkoriban nem fogott meg annyira, de második, majd harmadik újraolvasásra már a kedvencemmé vált és Hoffman rajongó lettem. Azóta nyolc könyvét olvastam még el, ezek közül ötöt angolul.

Az Átkozott boszorkák talán azért is a leghíresebb, mert ebből készült film is Nicole Kidman és Sanda Bullock főszereplésével. Magam is imádom a filmet, ez késztetett arra, hogy elolvassam a regényt, és bár tényleg más a kettő, szerencsére egyformán szeretem őket.
Úgy látom, idehaza - meg talán az Egyesült Államokban is - eléggé megosztó Hoffman munkássága, amit sajnálok, de közben meg is értem, miért. Az sem csoda, ha a film után sokaknak nem tetszik a könyv.

Mivel a regény a 25. évfordulóját ünnepli és időközben kiderült, hogy Hilarie Burton is imádja, most ismét előtérbe került a történet, ezért is fogtam újra bele. Mit ne mondjak, negyedik olvasásra is ugyanúgy imádom, valahogy mindig többet ad. Nyilván én is öregszem, több tapasztalatot szerzek, ezért is van rám másképp hatással egy-egy jelenet vagy történés.

Bár a film nagy vonalakban követi az eseményeket, szerintem hangulatra teljesen más a kettő, ezért is gyűjtöttem most össze öt különbséget a könyv és a film között.

1. A történet java nem is a híres házban játszódik

A filmben méltán híressé vált a ház, amelyben Sanda Bullock visszatér a lányaival, majd a nagynénikkel együtt éldegélnek, akik néha eljárnak. Ide tér vissza Gillian is, és aztán minden a házban is történik. A ház annyira nagyszabású volt, hogy a film bemutatása után Barbra Streisand meg akarta venni, azonban a ház valójában nem létezik.

A könyvben Sally, a férje halála után, elköltözik egy kisvárosba, messze a nagynéniktől, ahol normális emberként élhet - a helyi iskolában dolgozik, nem csúfolják őket, sőt kifejezetten szeretik a családot. Gillian pedig ide tér be az éjszaka közepén.

A nagynénik házát csak emlegetik a későbbiekben, maguk a nagynénik is csak a regény végén jelennek meg újra, akkor is taxival érkeznek Sallyékhez.

2. Gillian haja szőke és rövid

Bár Nicole Kidman vörös haja a kis frufrujával meseszép, a könyvben Gillian szőke, ráadásul extra röviden hordja. Ennek fontos szerepe is van, mivel az egyik lány arra hajaz, hogy minél jobban hasonlítson a nagynénjére...

3. Sally lányai tinédzserek

Bár a filmben nagyon aranyosak a kis színészlányok, és inkább a komikus elemeket erősítik, Antonia az idősebb, aki 16 éves, Kylie pedig 13. Nincsenek is túl jóban. Antonia fennhéjázó és szekálja, Kylie pedig nem túl magabiztos és nagyon magas. A regény hangulata is más emiatt, hiszen az írónő olykor többet fókuszál rájuk, jobban megismerjük itt ezeket a karaktereket.

4. Rózsabokor helyett orgona

Bár jól mutat a rózsabokor, amit Sally vagdos a filmben, a könyvben az orgonabokor az, ami még júliusban is virágzik, ráadásul olyan bódító az illata, hogy az a ruhákba is beleeszi magát. Ez a rész szerintem remek hangulatot és varázslatot ad a regénynek, és az orgona valahogy hétköznapibbnak, frissebbnek tűnik a sablonos rózsánál.

5. Másmilyen hangulat/zsáner

Két fontos különbséget egybeveszek, mivel összekapcsolódnak. A film inkább az őszies hangulatra hajaz, a Halloweenre (hiszen ősszel is mutatták be a mozikban), és jóval több benne az "igazi" boszorkányságra utaló jel (pl. amikor Gillian a kocsiban a visszapillantó tükrön keresztül beszél Sallyvel, vagy a kislány Sally bűbája, hogy sose legyen szerelmes). Emiatt én inkább fantasyként tekintek a filmre, ami boszorkányosabb, dinamikusabb.

A könyv azonban a nyári szünidővel kezdődik, nyáron játszódik, és a boszorkányság inkább csak intuíció, praktika. A nagynéniknél megjelennek boszorkányságra hajazó jelenetek, de zsánerét tekintve ez mágikus realizmus, nem fantasy.

Négy könyvről röviden

Sajnos el vagyok maradva az elolvasott könyvek értékelésével. Bár molyon megtettem ezt több-kevesebb mondattal, nem igen vitt rá a lélek, hogy hosszabb volumenű bejegyzést gyártsak ezekről. Nem feltétlenül azért, mert nem tudnék miről írni, hanem inkább azért, mert le is betegedtem, sok volt a munka, és hétvégén, amikor igazán lenne időm a blogolásra, inkább takarítottam, rendbe szedtem a lakást. Úgyhogy ezért egy összefoglaló posztban írom össze (másolom át és egészítem ki a molyos értékeléseimet), miket olvastam az elmúlt hetekben.

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák
Nehéz, nehéz, mert az előző novelláskötet sokkal jobban tetszett. Az Életed története megváltoztatott bennem valamit, de volt több is, amiért oda és vissza voltam. Két éven át mindenkinek ajánlottam, ódákat zengtem Ted Chiang zsenialitásáról. Nem csoda hát, hogy izgatottan vártam legújabb novelláskötetét. Nem is számítottam rá ilyen hamar, hiszen köztudott, hogy nem a legtermékenyebb író és csak novellákat ír. 

El sem tudom hát mondani, mennyire csalódott voltam a kötet feléig. Látszik is, ha megnézitek, mennyi ideig olvastam: szeptemberben kezdtem, aztán leálltam vele, és csak most fejeztem be. Az se segített, hogy hibás példány került hozzám az előrendelésnél, ugyanis 6 oldalon nem volt szöveg, így ki kellett cseréltetni. Mindenesetre a végére értem. 

Az első 4 novella nem tetszett. Vagyis na… értem, mit akart, szabad akarat, létezik-e vagy sem, ezt járja körül mindig, de az első novellában semmi egyedit nem éreztem, többször olvastam és hallottam ilyen sztorit, a másodikat és harmadikat bevallom, alig értettem, túl szakmainak hatott, túl sok volt, de talán a Mit várnak tőlünk? adta el magát a legjobban, az érdekes, elgondolkodtató volt. A A szoftveres objektumok életciklusa kifogott rajtam, ott tettem félre a könyvet… Bevallom, azt a kisregényt végig se olvastam, csak átlapoztam, egyszerűen túl unalmas volt. Láttam, tudtam, mit akar, de valahogy nem bírtam komolyan venni.
Azután jött a fordulópont, ugyanis a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája nagyon érdekes volt, jól összehozta a nevelés kérdését a tudománnyal, ez kicsit hasonlított szerintem az Életed története novellára.
A tények valója, érzések igaza történetet imádtam, ez már az a Chiang volt, akit imádok. És itt kellett rájönnöm,hogy számomra azok a legkedvesebb novellái, amik a beszélt nyelvet hozzák össze a tudománnyal és az emberi gondolkodással. Ez egy nagyszerű sztori volt, amin rengeteget tudtam elmélkedni.
A nagy csend és az Omphalosz is ütős volt, talán A nagy csend lett a második kedvencem. 

Végezetül pedig az utolsó novella volt az, ami szintén nagyon tetszett és elfeledtette velem a kezdeti csalódottságot. Mi lenne, ha tudnánk, egy alternatív univerzumban, hogy él a másik énünk? Nagyon érdekelt ez a téma, mert anyukámmal pár hónapja pont azt beszélgettük, hogy néha ő is elkalandozik azon, hogy mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt nem költözünk el máshova, hanem ott maradunk. De mit is jelentene az a társadalom, az emberiség szempontjából, ha valóban tudnánk paraénünkkel beszélgetni? Chiang mindezt körbejárja: tuti lennének olyanok, akik ebből akarnak meggazdagodni, ahogyan függők is vagy torz személyiségképpel rendelkezők. Egy kicsit olyannak hatott mindaz, amit leírt, mint amikor valaki túlságosan a történetekben él, a nézett sorozatot kezdi már a valóságnak hinni. A másik, hogy sokszor mondjuk akár magunknak, akár másokat kritizálva, hogy ha más döntés született volna egy adott szituációban, akkor most máshogyan élnénk. Vinessán keresztül Chiang nagyon jól megmutatja, hogy… Nem lövöm le a poént, de bizony vannak ilyen emberek.

Összefoglalva tetszett ez a novelláskötet is, hiszen a történetek többsége megvett magának, de ha újraolvasom, tudom, melyeket fogom átugrani.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget
Úgy látszik, kezd hagyománnyá válni, hogy amikor belekezdek egy elszigetelődésről szóló regénybe, akkor le is betegszem, ezáltal érzékenyebben érint a téma és ijesztőnek is találom (ugye, tavaly karácsonyi Tortúra? A főszereplőt Annie kötötte az ágyhoz, engem meg egy jó kis torokvírus). 

Idén ez a harmadik disztópiám, és bár olykor eszembe jutott a Guvat és Gazella (felépítése annak is hasonló: a jelenben látjuk az egy szem férfit, aki túlélt mindent, a múltbeli karakterekkel pedig elmeséltetik, hogyan jutottunk ideáig; a vége kicsit elkapkodott), sőt még Michael Cunningham írásai is, amíg csak Hjalti és María kapcsolatáról volt szó az első 20-25 oldalon, mégis egy teljesen egyedi kötetet tartottam a kezemben. Egyedi, mert bár a már emlegetett guvátkás könyv is hihető, ehhez képest mégis rettentő elrugaszkodottnak tűnik. Ez az izlandi történet olyan, mintha nem is a jövőről szólna, hanem egy múltbéli vagy mostani eseményről. Eleinte nincs is nagy gáz, hajrá, Izland, s a többi, még magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de hát ahogy Atwood vagy éppen Stephen King, izlandi írónőnk se bízik túlzottan az emberekben. Olyan olvasmányosan és távolságtartóan írt, hogy az utolsó kb. 50 oldal szörnyen megijesztett. Nem enged közel, ahogyan az állam se engedi a valósághoz közel a kék vérű izlandi népet. Nem kell tudni, mások hogy szenvednek, vagy hogy mihez kezdenek a szerencsétlen turistákkal vagy hogy fosztogatnak és erőszakoskodnak összevissza. De pont ezért válik roppant ijesztővé, mert olyanok vagyunk olvasás közben, mint a békák, akiket beletettek egy kellemes hőmérsékletű vízzel teli tálba, amit aztán elkezdenek felforralni. Miért van ilyen meleg, miért viselkedik mindenki ilyen furán, mi a fene történt a világunkkal? Az a legijesztőbb, amit a szolgálólány meséjében is felfedeztem: hogy igazából nem ismerjük a másikat, sőt még önmagunkat se. Nem tudjuk, mit hozna ki egy férfiből, ha hirtelen hatalma lenne, mert van két zsák krumplija, vagy a tinikből, akik hordákba csapódnak, vagy önmagunkból, mert éhesek vagyunk és elegünk van. Mindez, ami kijött a karakterekből, ott volt már eddig is. Régen egy történelemtanárom mondogatta, hogy az ókorban a sporttal váltották fel az agressziót. Na igen, hiszen mit kezdünk a sporttal egy olyan világban, ahol már semmi értelme rúgni a bőrt, mert kapálni kell? Nagyanyám meg azt szokta mondogatni, hogy nem szereti a sci-fiket, mert ijesztőek számára, mivel egy olyan világot mutatnak be, ami könnyedén eljöhetne. Nem tudom, miket olvashatott, majd erről kikérdezem, de már kezdem kapiskálni, miért nem akar több sci-fit olvasni.

Katharina Hagena: Az almamag íze
Kellemes csalódás volt ez a könyv, rosszabbra számítottam. Egy német családregényt kaptam, aminek fő mozgatórugója az emlékezés-feledés, amely lehet olyan, mint a tenger hullámai vagy mint a megkötött pulóverek a kisebb-nagyobb lyukakkal. Emlékezhetünk-e úgy, ha közben elfelejtünk másokat vagy elfeledhetünk-e úgy rosszakat, ha közben csak a jóra emlékezünk? Úgy éreztem, a könyv narrációja is ezt követi valahogy, ahogyan csapongunk múlt és jelen közt. Sokszor eszembe jutott a Castle Rock 7. epizódja, amiben a demens Sissy Spacek "időutazik" és megismerjük a múltja egy-egy darabját. Egyébként a regény olvasása közben nem csak ez, hanem az a német, karácsonyi sorozat is eszembe jutott, amit nemrég néztem (Zeit Der Geheimnisse), ott is ugrálunk múlt és jelen közt. Ha az tetszett, ez is fog, ha ez tetszett, az is fog.

Tele volt érdekes karakterekkel, imádtam azokat a részeket, amik a nénék fiatalságáról szóltak.
Miből is tevődik össze egy ember? Úgy értem, mások számára, egy unoka számára miből adódik össze a nagymama? A saját emlékeiből, a mások által elmesélt történetekből és azokból, amelyeket ő maga mesélt. Hogy mi igaz, hogy mennyire kiszínezett, hogy mi lett elhallgatva, azt nem tudjuk, de valahogy így tudjuk magunkban összeállítani azt a kisregényt, ami az életüket írja le. Elképzeljük, milyen lehetett fiatalon, mit mondhatott, hozzáadjuk a suttogásokat, léptünkre elhalkuló szavakat, amelyeket gyerekként hallottunk. Mendemondák, legendák, nagyanyád így szokta, anyád mindig ezt tette, nagynénéd fiatalkorában bezzeg… és ezzel le van tudva az élet. 

Nagyon tetszett ez a könyv, kár, hogy ilyen kis kevés volt és az írónő többi regénye nem hogy magyarra, de angolra se került lefordítása :(

Ezzel egyébként kipipálhattam az Advent-a-thon "családregény" pontját.

Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú
Úgy látszik, hagyomány nálam, hogy minden évben 3 Simenon könyvet elolvasok. Örülök is ennek a szokásnak, mert jólesik a közönyös, pipázó felügyelő nyomozásáról vagy éppen egy bűntettet elkövetett átlagos férfi lélektanáról olvasni. Vannak regények, amik jobban tetszenek, van, ami nem annyira. Ez most nagyon jólesett a kicsi krimi szerető szívemnek, mert érdekes volt, lekötött végig és nem találtam ki, ki a gyilkos! Meg is lepett, pedig tényleg kiderül már az elején, csak oda kellett volna figyelnem.
Tök jó volt ez a története. Ezt is az Advent-a-thon miatt olvastam el, mint "egy kedvenc szerződ könyve".

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Könyvadatok:
Zsáner: Családregény, klasszikus
Megjelent: 2006 (eredetileg: 1868)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 262
Molyos értékelés: 85%


Fülszöveg:
A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.


Nem tetszett. Bővebben? Biztos? Hát jó.


Mérhetetlen izgalommal készültem a könyvklubunk októberi témájára - amit ráadásul én is találtam ki -, mivel olyan klasszikust kellett kézbe venni, amit még nem olvastunk, és kicsit cikinek is érezzük ezt. A Kisasszonyokra azért esett a választásom, mert egyrészt láttam a legújabb (hányadik is?) film előzetesét, ami nagyon jó szereplőgárdával rendelkezik, valamint nagy Jóbarátok-rajongó lévén élénken emlékszem arra a részre (mivel idén másodjára nézem újra a sorozatot), amiben Joey ezt a klasszikust kezdi el olvasni. Hát ha már ő elolvasta, én se maradjak ki az élményből! Tudni akartam, mire ez a sok feldolgozás, hogy miért imádják annyian.
Nos, elolvastam a könyvet, de ezt a részét még mindig nem értem.


Az első dolog, amivel szembesültem, hogy tök olyan volt ez a könyv, mint az Anne sorozat. Az eleje mintha egy nagyon lazán összefüggő novellafüzér lenne, regénynek nem is bírtam nevezni az első 150-200 oldalig. Kapunk tanulságos meséket, Coelho szintű bölcsességeket, egy anyát, akinek szavait - amelyek oly szépek és okosak, hogy jaj - elé letérdelve inni lehet. Anya bölcsessége vagyok. Valaki írta, vagyis többen is, hogy példabeszédekre hasonlítanak ezek a kis tanmesék. Igen, eléggé átjárja a keresztény hangulat a történetet, de ezt annyira nem is tudom a szemére vetni, engem sokkal jobban zavart az a propaganda stílusú szöveg, ami a háborúról ment. Ó, az milyen nemes dolog, aki részt vesz, az milyen jó ember, nekünk a legjobbjainkat kell odaadni... Aha, oké, elhiszem, hogy erről sokan így gondolkodtak, sőt még ma is, de az ilyen mindig kihoz a sodromból.


Aztán folyamatosan jöttek a hidegzuhanyok: nem kedvelem a szereplőket. Mi a fene? Hiszen ezek a híres Kisasszonyok. Jo és talán Meg volt számomra a két értékelhető karakter, de Amy idegesítő volt, Laurie semmilyen, Beth egy személyiség nélküli tündér, Mrs. March Coelho elődje, az öreg March meg sablon-karakter.
Mindegy egyes fejezet olyan volt, mintha újrakezdeném a történetet. Ismét bele kellett lendülnöm, meg kellett kedvelnem a karaktereket, de mire már elmosolyodtam egy-egy mondaton, tett is olyat az egyik szereplő vagy olyan fordulatot vett a cselekmény vagy olyan giccses párbeszédeket olvastam, amitől a szememet forgattam vagy felhúztam a szemöldököm. Nem akarom elhinni, hogy régen vagy bármikor a világon így beszéltek volna az emberek.


Idegesített az is, hogy a szereplők sírtak-ríttak, mert szegények, de azért volt egy Hannah asszonyság, aki főzött, mosott, takarított rájuk. Ha meg tényleg ennyire szegények, nem értem, hogy lehet ezt a pianínó köré gyűlt dalolással elfogadni. Bár ezen nem csodálkozom, hisz ez a meghunyászkodás az egész regényre ráillik. Nem is értem, Jo mit keres még itt.


Voltak részek, persze, amik azért megmosolyogtattak, aranyosabbak voltak, de ez elenyésző az idegesítőkhöz képest. Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól.


SPOILER Arra még kitérnék, hogy ugye van egy szereplő, aki meghal, ezt már a Jóbarátokban is ellövik. Na, ez a szereplő itt nem hal meg. Mint kiderült számomra, az Amerikai Egyesült Államokban a Kisasszonyokat és a Jó feleségeket egyben adják ki, és egyként emlegetik, tehát a két kötet számít a Kisasszonyoknak. Emiatt sikerült is ellőnöm a poént egy barátnőmnek. Van ez így. SPOILER


Azt hiszem, jobban meg kell válogatnom a 19. században írt köteteket. Egyébként egy időben pont ezért mondogattam, hogy én az ilyeneket nem szeretem, bár akkor meg se tudtam indokolni, csak valahogy belegondoltam a kosztümös filmekbe, és már akkor is a szememet forgattam, hogy ugyan már, nem volt minden ilyen szép és jó, hagyjuk már. Most már legalább meg tudom indokolni, hogy na ebből nem kérek, köszönöm szépen. Sajnálom egyébként, mert azt hittem, imádni fogom. Így jártam.

Mary Alice Monroe és a Caretta caretta

Mary Alice Monroe egy amerikai írónő, akinek a The Beach House című könyve tavaly nagyon tetszett és az ehhez kapcsolódó második részt a napokban fejeztem be. A Caretta caretta pedig a tudományos neve az álcserepesteknősöknek. Talán elsőre nem egyértelmű, mi köze a kettőnek egymáshoz, de aki olvasta a könyveket, vagy csak jobban ismeri az írónőt, az tuti egyből megmosolyogja.

Ebban a posztban a két elolvasott könyvéről írok, amiket teljesen a szívembe zártam (igen, tudom, ez nagyon giccsesen hangzik, de amikor a második kötettel végeztem, tényleg a szívemhez szorítottam).