Debbie Macomber: 204 Rosweood Lane (Cedar Cove 2.)

Nyáron olvastam az első részt, ami sokkal jobban tetszett, mint vártam. Furcsa fangirl módba is kerültem, egyből megrendeltem a második részt, amelyben számos szereplő megjelenik az előző kötetből, és kapunk egy új családot is.

A szeptember Cédrusligeten érdekesen kezdődik: Grace bár megemésztette magában férje eltűnését, ez az esemény még mindig gátolja a továbblépésben; Olivia Jack-kel folytat se veled, se nélküled kapcsolatot, miközben mindenkit támogat maga körül; Justine immár friss házasként próbálgatja a szárnyait; Maryellen pedig fókuszba kerül. Megismerkedünk egy új családdal is, ahol egy házaspár elhidegülését követhetjük nyomon.

Nagyon kellemes limonádét tudhattam le (a harmadik rész már a polcomon is csücsül, de várok még vele), és annyira örülök, hogy tetszik, szeretem, és sok része van. Leginkább a narráció stílusa jön be. A regény körülbelül egy évet ölel fel, és rengeteg szereplővel dolgozik. Talán nincs is konkrét főszereplője a sorozatnak (hiába állt elől a hallmarkos posztereken az Oliviát megformáló Andie Macdowell), hiszen mindenki nagyjából ugyanannyi fejezetet kapott, azonban ha ki kéne emelni valakit, akkor az Grace lenne. Az ő története "megoldódott", az első részben eltűnt férje titkára fény derül. Helyette egy másik rejtély lepett meg - elég furcsa volt, hiszen egy limonádéba nem várnék olyasmit, ami a kötet felénél történik. Tehát ismét mondhatjuk, hogy izgalmasabbra sikerült ez a krimi-szerű szál.

Nagyon tetszett még Maryellen szála, öröm volt látni, hogy nem azt kaptuk a történet végére, amit elcsépeltnek neveznék. Gondolom, a harmadik részben nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az ő szálára. Justine sem idegesített most, Charlotte-ot kicsit hiányoltam, de legalább Jack fia is a színre lépett és kicsit jobban megismertük.

Komolyan mondom, mintha ismerném ezeket a karaktereket.

Visszatérve azonban a narrációra. Tehát itt ez a sok szereplő, akiket az írónő remekül mozgat egy kisvárosban, ahova magam is ellátogatnék. Dinamikus marad a cselekmény köszönhetően annak, hogy nem egy feszes szálon vezeti a történetet, hanem egyszer egy Halloween bulira készülődünk Maryellennel, majd eltelik pár hét és már Grace-nél vagyunk, aki Hálaadásra készül, majd egy újabb ugrással megtudjuk, mi is történt a bulin. Olyan a narráció, mint maga az élet, a másokkal való kapcsolat. Nem vagyunk ott mindig és mindenhol, hanem úgy mozgat minket az írónő, mintha magunk is ottlakók lennénk, barátok, családtagok, szereplők, akik innen-onnan szedik össze a morzsákat. Ez azért is jó, mert nem untat a felesleges jelenetekkel, nem érzi kötelezőnek, hogy mindent meg kéne mutatnia. Nekem ez marhára bejön és örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra. 

Mindenféle korú embert megismerhetünk (Olivia és Grace ötvenesek, Maryellen harmincöt, Justine huszonnyolc), de ha nem is korban éreznénk magunkat közel hozzájuk, akkor is biztos találunk egy olyan karaktert, akinek problémájával azonosulni tudunk. Hiszen megjelenik a feldolgozás, a gyereknevelés, az elhidegülés, a szülő-gyerek kommunikációs problémák vagy a betegségek. Még mindig ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki egy kedves limonádéba szeretne belekezdeni.