Jodi Taylor: Nem semmi lány

Márciusi olvasmány volt az első rész, és bár el akartam húzni, annyira vágytam vissza a Frogmorton farmra, hogy áprilisra terveztem be a Semmi lány második és egyben zárókötetét. Előre felhívom mindenki figyelmét, hogy aki nem olvasta az első részt, annak ez a bejegyzés spoileres lehet!

A történet számításaim szerint nagyjából másfél évvel az első rész vége után játszódik, de erre még visszatérünk. Jenny ugyanúgy együtt él Russell-lel és a kislányukkal, Mrs. Crisppel, Marilynnel és Boxerrel, tehát zajlik az élet a kedvenc fikciós farmomon. Azonban az első részből megismert és eléggé elhanyagolt Christopher felbukkan azzal a fenyegető érzéssel, hogy mindent tönkretehet.

Eleinte ambivalens érzéseim voltak, mert bár tényleg imádtam a farmot, és simán elolvasnék még tíz kötetet is, ha csak annyiról szólna, hogy Russell éppen mit fogadott be és Mrs. Crisp hogyan lengeti meg felé a harci kis törülközőjét, azért zavart pár dolog. 

Kezdjük az eltelt idővel, ugyanis a folytonos három év említésével, totál megzavart az írónő. Jenny három éve ment férjhez Russellhez, Jenny három éve még a nagybátyjával és nagynénjével élt, de közben a kislányuk nyolc hónapos. Tehát én valahogy úgy számoltam, hogy az első részben egy év telik el, és Jenny terhes lett, így ért véget. Na most ha szigorúan vesszük a kilenc hónapot, majd azt, hogy azóta nyolc telt el (mivel sokszor elmondják, hogy Joy ennyi idős - ha közben eltelt pár hét, akkor is), akkor az tizenhét hónap összesen, vagyis majdnem másfél év. Szóval nekem ez a három év nem jött össze, pedig azt hittem, figyeltem az első résznél, de lehet, akkor kimaradt valami. Sebaj, túllendültem ezen.

A másik, ami zavart, hogy eleinte önismétlőnek éreztem a regényt. Jenny megint bizonytalan, dadog, Russell-lel a viszonya egyáltalán nem olyan, mint vártam (értsd: olyan, mint az első részben), semmi kommunikáció, semmi intimitás, csak elvannak egymás mellett - bár tény, hogy nagyon jól kiegészítik a másikat és egymás sziklái, de azért ennél kicsit többre vágytam. Illetve ott volt még a baba, aki csak úgy volt. Semmi visszaemlékezés, hogy Jenny, a mi Jennynk hogyan élte meg a terhességet, eleve a tudatot, hogy terhes és anya lesz, a szülést, az azóta ezzel járó feladatokat. Amilyen bizonytalan volt egy csomó dologban, annyira semmilyen a gyerekkel kapcsolatban. Joy csak úgy volt.

Ez a nemtetszésem nagyjából az első száz oldalig ha tartott, onnan ugyanis kaptunk új szereplőket - Mrs. Baklavát vagy kit (értsd: russellos poén), Jacket, a szamarat, patagóniai harcicsirkéket és Billt. Azonban hiányoltam Tanyát, Sharont és Kevint.

Christopher felbukkanását én nem éreztem erőltetettnek, az első részben éreztem inkább hiányát. Sok szó esett róla már ott is, és furcsa volt, mennyire a háttérből nézi az eseményeket. Most aztán előtérbe került rendesen.

A farm, ahol élünk kellemes mindennapjait bemutató humoros fejezetek után keményen belecsaptunk az akcióba, és itt is történt egy éles irányváltás, mint az első részben. Nem kell komoly dolgokra gondolni, én speciel rengeteget nevettem ezeken az izgalmas jeleneteken, percekig csapkodtam a térdem, és megállapítottam magamban, hogy Jenny mennyit fejlődött.

Így úgy tudtam letenni a könyvet, hogy egyáltalán nem éreztem feleslegesnek, azonban azt sem értem, miért csak duológia? Miért nem lesz ez egy életen át tartó sorozat? Engem érdekel a farm, és szerintem az írónő is imádta írni, és csak azért tette bele ezeket a konfliktusokat, hogy hát legyen és hogy legyen valami vonal, amely mentén vezetheti mindezt. De engem azzal is meg lehetne venni kilóra, ha Russell szónokolna nap mint nap Rushford lakóinak, miközben Mrs. Crisp a harci kis törülközőjével csapkodja őt, Kevin nagyokat pislog Sharonra, Marilyn feltúrja minden vendég zsebét répáért, Franny (tudom, nem szereti, ha így hívják) sztár lesz Portugáliában, Mrs. Balasana magára talál, lesznek tojások, megjavítják a tetőt, Russell fest, Jenny vezetni tanul, szóval ilyesmik.

Az írónő egyébként írt két karácsonyi kiegészítő kötetet is, amelyre utalnak itt, úgyhogy - ha idehaza nem adják ki őket - tuti elolvasom eredetiben.

Ha szerettétek az első részt, sok szeretettel ajánlom ezt is, mert nem fog csalódást okozni.

UI: A hátsó borítón milyen cuki már a szamár??

Jodi Taylor: Semmi lány

Az írónőt nagyon sokáig az időutazós könyvével kötöttem össze (aminek első része egyébként a polcomon csücsül), és meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a furcsa című regény a festményre hajazó borítójával is tőle származik. Míg az időutazós humorral, történelemmel (és talán némi romantikával?) vegyített sci-fi történet, addig a Semmi lány egy mágikus realizmussal átitatott fejlődésregény.

Eleinte kerülgettem a könyvet, annyira furcsának tűnt ez a képzelt ló meg a farm, ahol élünk, de aztán egyre többen kezdték mondani, hogy szerintük ez nekem biztos tetszene - és lám, igazuk is lett.

A történet Jennyről szól, aki szülei halála után a nagybátyjához és nagynénjéhez költözik, tizenhárom évesen pedig megpróbálkozik az öngyilkossággal. Azonban ekkor megjelenik Thomas, a ló, aki megakadályozza ebben. Eltelik tizenöt év, Jenny még mindig dadog és alig mer megszólalni emberek közt, a padláson él szinte elrejtve, azonban egy házassági ajánlatnak köszönhetően kitörhet a megszokottságából és egy farmra költözhet.

A meghökkentő kezdés ellenére a Semmi lány egy végtelenül bájos, humoros és kedves fejlődéstörténet, amelyben az írónő rendkívül hitelesen jeleníti meg, milyen az, amikor valaki egy ablakon keresztül nézi az embereket, és elsuhan mellette az élet. Jennyt dadogása gátolja abban, hogy egyáltalán megszólaljon, de jóval mélyebben gyökeredzik a megnyilvánulástól való félelme. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez a félelme igazából egy megszokott rutin. Ő a kis szegény Jenny, aki helyett nagynénje beszél, akit senki észre sem vesz, nem mutatják be egy társaságban, mert úgyis felsiet a lépcsőn. Szorongásának oka nem is feltétlenül pszichés, szerintem már az elején egyértelmű gyámja szörnyű hozzáállása.

Nem csoda, ha szurkolunk Jennynek, aki igazából egy rátermett leányzó, jó beszélgetőpartner és olykor sziklaszilárd jellem. Szurkolunk, hogy rájöjjön, ez az igazi Jenny, ez leledzik a felszín alatt, amelyet eddig senki nem hagyott kibontakozni, mert elkönyvelték gyengének.

"Nem akartam piszkálni Russelt, és Julia néni jóvoltából tudtam, hogy ha egy nő kétszer megemlíti ugyanazt a dolgot egy férfinak egy évtizeden belül, az piszkálásnak minősül, így hát befogtam a számat."

A regény nyilván sokat ad azoknak, akik maguk is ilyenek voltak, és segítséget azoknak, akik szintén ilyenfajta szorongással küzdenek.

Volt egy pont, amikor elgondolkoztam rajta, hogyan láthatják főszereplőnket a többiek. Hiszen az egyes szám első személyben íródott könyv megmutatja, Jennynek mennyi gondolata van, és milyen párbeszédeket folytat a képzelt lóval, azonban mit láthat ebből a másik? Jenny áll szótlanul, Jenny ül némán, dadog - de vajon azt is látják, ahogy a levegőhöz beszél? Azt hittem, ezzel kapcsolatban kapunk még valamilyen meglepetést, de Thomas teljes egészében a mágikus realista szálat kívánja erősíteni.

Szerettem a farmot, a házat, Mrs. Crispet, Russelt, a kertészkedést, Jenny bénázásait és a meglepő zsánerfordulatot a regény vége felé. Sokat adott ez a könyv, hasonló voltam Jennyhez egészen a húszas éveim elejéig, így tényleg sokszor olyan volt, mintha a saját gondolataimat olvastam volna vissza.
Úgy érzem, ez a regény sokaknak segítség lehet, akár önsegítő kötetként is lehet rá gondolni, így én mindenkinek ajánlom, akit érint ez a probléma vagy van olyan ismerőse, aki félénk - segíti az empátiát, mindemellett pedig kapunk némi izgalmat és románcot is.

A második, egyben befejező részt is megvettem, és szerintem tavasszal azt is elolvasom.

Kép: Pinterest

Kőhalmi Zoltán: A ​férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit

Könyvadatok:
Zsáner: Humoros, paródia, agymenés
Megjelent: 2019
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 274
Molyos értékelés: 76%

Fülszöveg:
Az ​megvan, hogy Jo Nesbø, Rejtő Jenő és Italo Calvino együtt írnak regényt? Nincs? Akkor most ideje megvásárolnod Kőhalmi Zoltánnak, a magyar stand up egyik legjobbjának első könyvét, ugyanis ez a regény éppen ilyen: mintha egy őrült posztmodern író állna neki egy norvég krimi megalkotásának, de közben féktelen humora nem hagyná, hogy a dolgok a rendes medrükben csordogáljanak. Végül egy agyament paródia születik, amiben a skandináv bűnügyi regények minden jellemző alkatrésze megtalálható: alkoholista, antiszociális nyomozó; gyermekkori traumák, társadalomkritika, titkosszolgálat, külföldi maffiák, extrém gyilkolási formulák, hullahegyek és a többi… De amíg a 101. halottig eljutunk, hőseink más könyvekben is megfordulnak (nagyjából Japántól Oroszországig), a sztori újabb és újabb hajmeresztő fordulatokat vesz, és amikor már azt hinnénk, hogy ennél a szerző már képtelen jobban megcsavarni a történetet, akkor rá kell jönnünk: de igen! Térdcsapkodósan letehetetlen, borzalmasan izgalmas, őrülten mulatságos. Kőhalmi magyar humoristának is jelentős, ám norvég krimiírónak egyenesen felejthetetlen!

Már a megjelenés előtt felfigyeltem erre a könyvre, mivel Kőhalmi a kedvenc stand-uposom évek óta, az ő (főleg régebbi) előadásain tudok a legjobbakat nevetni, szeretem, hogy alig politizál és nincsenek öv alatti poénjai (legalábbis a régi videókon). Fogalmam sem volt, miről szól ez a könyv, aztán hallottam valamit, hogy ez egy skandináv krimihez kapcsolódó paródia lesz, aztán egy, az íróval készült interjúból kiderült az is, hogy a szereplők életre kelnek és a narrátoron át a szerkesztőig bárki lehet a gyilkos. Na ezt a részét nem tudtam elképzelni, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot.

Holt nyelvekről fordítok holt nyelvekre, de komoly problémát jelent, hogy még senki nem írt egy tisztességes etruszk-óegyiptomi szótárt. Ezért nyolc éve nekiálltam magam elkészíteni, de még mindig csak a C betűnél tartok.

Bevallom, eleinte azért rendeltem elő a könyvre, hogy sógoromat lepjem meg vele karácsonyra, de hamar rájöttem, hogy 1. alig olvas, 2. ha olvas, akkor se skandináv krimit, 3. kicsit összevesztünk és meg voltam rá sértődve, úgyhogy végül kapott egy Venomról szóló könyvet, én ezt meg megtartottam magamnak mondván, hogy 1. többet olvasok, 2. legalább másfél skandináv krimit elolvastam, 3. engem jobban érdekel és pont. Viszont tényleg fogalmam sem volt, miről szólhat a könyv. Bele-beleolvastam, amikor kézhez kaptam, és egyből röhögtem rajta, de van az úgy, hogy hiába a fülszöveg, az interjúk, nem tudod, mi vár rád, és az alacsony értékelés molyon (pedig ha belegondolunk, a 76% nem is olyan rossz) kicsit megijesztett.

Kár volt tartani ezektől, mert egy nagyon vicces, intelligens, ötletes és kreatív könyvet olvastam.
Az eleje tényleg úgy kezdődik, mint egy skandináv krimi paródia. Bár nem vagyok szakértője a témának, mert nem tudom, mennyi kávét isznak a gyerekkorukban bezárva tartott rendőrnyomozók, vagy hányszor húzzák meg egy nap a kéregzúzmószeszt, mégis nagyokat nevettem, amikor ezeket olvastam. Több részből áll a regény, és az első, amelyben megkapjuk az alaphangulatot és a cselekmény fő vonala is bemutatásra kerül, szerintem a legjobb volt.
Kicsit lelkesedésemet is vesztettem, amikor kiderült, hogy a gyilkos nem egy könyvbéli szereplő lesz, hanem valamilyen, könyvkiadáshoz kapcsolódó dolog, az áldozatok pedig maguk a főszereplők.
Azonban idővel megbékéltem ezzel, és elfogadtam ezt a humoros paródiát annak, ami: egy igazi agymenésnek. Főleg akkor esett jól, amikor este hazaérve, fáradtan olvastam. Amúgy is szeretem a  favicceket, de esküszöm, ezt a könyvet fáradtan volt a legjobb olvasni! Annyit nevettem rajta csendes magányomban, hogy ha valaki látott volna, tuti azt hiszi, valami bajom van.
A végére még izgultam is a szereplőkért, és itt jöttem rá, hogy Kőhalminak tök jól menne a sima írás is, mert van érzéke a karakterekhez, a dinamikához, a dramaturgiához - ha elvesszük ezt az agymenést a köbön, akkor amúgy egy-két jelenet tök komoly és szomorú. Mondjuk nem pont ez, amit idéztem, de ezen nevettem a legtovább és azóta szállóige lett.

– Bezzeg akkor még tudták, hogyan kell mosogatni! Forrásvízben, fekete juh gyapjával. És nem ám mosogatószerrel! Zsírból és hamuból készült szappannal! Nincs is annál jobb!– Jól beszélsz, kölyök. Gyere, ülj az asztalunkhoz! Nyugodj meg, az fából van.– Remélem, baltával faragták.

Kár, hogy - ahogyan látom a moly.hu-n - ennyire megossza az olvasókat ez a könyv, ami csak némi jókedvet akar adni. Vagy nagyon utálják, pár oldal után már tudják, hogy nem jön be nekik ez a stílus, vagy nagyon tetszik az embereknek. Őszintén szólva ezen elcsodálkoztam, mert azért egyáltalán nem olyan bűn rossz, amilyennek egyesek beállítják. Tény, fásult humor és AGYMENÉS jellemző rá, talán érdemesebb is olyan állapotban olvasni, amikor erre fogékony az ember.