Heather Webber: Midnight at the Blackbird Café

Ezt a könyvet már egy jó ideje kinéztem, tavaly még itt ecseteltem, hogy mennyire bizakodó vagyok vele kapcsolatban. Még az sem érdekelt, hogy drágább, mint amennyiért a bookdeporól könyvet szoktam venni (mindez a brexit és a vám előtt), mégis halogattam az elolvasását.

Talán jobban jártam volna, ha nyárra időzítem, hogy jobban beleéljem magam a ragadós alabamai hőségbe, azonban sajnos ennyivel nem ússza meg a regény.

Pedig jól indult. Eleve, láttátok a borítót? Gyönyörű! Aztán ott a cím. Éjfélkor a fekete rigó kávézóban? Mi történik ott? 

Adott egy nagyon érdekes családi alapfelállás, amelyet a két női főszereplő vezet be - ez is érdekes volt egyébként, mivel Anna Kate mellett Natalie nem került említésre a fülszövegben. Inkább ez, minthogy túl sokat áruljon el, de azért jó lett volna tudni, hogy lényegében két cselekményszál vár ránk. Tehát Anna Kate egy fiatal lány, aki orvosi pályafutását folytatná, azonban nagyanyja halála miatt egyelőre a kávézóval foglalkozik, amely több furcsa dologgal is szolgál. Először is ott van a két idősebb segítő, akiktől valamiért mindig az az érzésem támadt, hogy a semmiből teremnek az ember mellett, aztán a kávézóban kapható pite furcsa hatással van azokra, akik elfogyasztják - álmukban egy elhunyt szerettük üzen nekik. Ráadásul egy csapat fekete rigó jelenik meg a ház körül, ami a madárlesők figyelmét is felkelti, így rengetegen érkeznek a környékre. Ez a fekete rigós szál azért is lehet vicces, nekünk magyaroknak, mert ott Alabama környékén - meg úgy egész Észak-Amerikában - egyáltalán nem honos ez a madárfaj. Érdekes volt látni, hogy ami nálunk ennyire megszokott, magától értetődő és gyakori, az egy amerikai regényben meseszerűvé válik.

A történet másik főszereplője Natalie, aki pár év kihagyás után visszaköltözik a szüleihez, ráadásul nem egyedül - a nagyjából két éves kislánya is vele tart. Özvegyként pánikrohamai vannak, és nem tudja magáról levakarni minden lében kanál anyját. Édesapja háziorvosként praktizál, és ők azok a tipikus southern gazdag család, akikről oly sokat hallani.

A két nő élete egészen különös módon kapcsolódik össze. Ez elég hamar kiderül, de nem akarok lelőni semmilyen poént, hátha valaki mégis kedvet kap a regényhez. A lényeg, hogy a szálak összefűződnek, amiből családi dráma lesz.

A regényben az tetszett a leginkább, ahogyan ezt a drámát és a megbocsátáshoz, feldolgozáshoz vezető utat írta le az írónő. Natalie édesanyja a kezdeti "gonosz" karakterből szép lassan egy megérthető és próbálkozó személyiséggé fejlődött, talán ez volt a legnagyobb pozitívum. Szép lassan haladt mindenki - hacsak azt nem számítjuk, hogy az egész regény körülbelül egy hónapot ölel fel - sebaj, nyáron úgyis megnyúlik az idő, máshogy telik, szabadabbak vagyunk.

Tetszettek a kedves mellékszereplők, mint a nyolcvanéves bácsi, aki nem képes lemondani a napi pitéjéről, illetve a többi, vicces idős karakter.

Itt nagyjából mg is tudok állni. Anna Kate és Natalie számomra ugyanolyan volt. Megkülönböztetésüket sokszor a narráció sem segítette, hiszen egyes szám első személyben íródott a történet. Olykor vissza kellett lapoznom, hogy lássam, ki mesél, annyira egyforma volt számomra mindkét karakter. Hasonló volt a helyzet az ügyeletes szívszerelmekkel, akik a romantikus szálat erősítették. Őrájuk is egy karakterként gondolok.

A mágikus szál néha segített, hogy túllendüljek enyhe csalódásomon, azonban a fekete rigók hamar ellaposodtak, a pités sztori is tartogathatott volna többet - ha mondjuk  maguk a szereplők fogyasztanak belőle -, és a vége felé kiderülő szürreális elemek (vagyis inkább rá való utalások) is inkább csak homlokráncolásra adtak okot.

A kisvárosi varázs se talált meg, hiszen vagy a kávézóban vagyunk, vagy Natalie-ék házában, néha itt-ott, de egyáltalán nem éreztem, hogy ismerem a város térképét vagy ilyesmi.

Sajnálom, hogy inkább csalódás volt a regényke, mert egyébként tényleg nagyon vártam, és nem is utálom vagy ilyesmi, csak nem biztos, hogy újraolvasom öt év múlva vagy hogy elolvasom az írónő másik, hasonló regényét.

C.J. Carmichael: A Bramble House Christmas

Erre a könyvre már tavaly óta nagyon vágytam, hiszen a belőle készült hallmarkos film annyira tetszett, hogy meg is könnyeztem a végét (igen, vannak jó hallmarkos filmek :D). Így a regényt meg is rendeltem még októberben, hogy biztosan ideérjen karácsonyig. Szerencsére ezzel nem is volt gond, azonban minél jobban el kellett rejtenem, nehogy idő előtt belekezdjek. A borítója szerintem csodaszép, és az elő- és hátlapja is érdekes textúrával bír.

A kötet maga igen rövid, mindössze 213 oldal az egész regény, azonban ez semmit nem von le az értékéből. Azt azonban érdemes tudni, hogy ez egy sorozat hatodik része. Ez sem jelenti azt, hogy el kéne olvasnunk az előzményeket, mivel mindegyik rész különálló. Pozitívumként is elkönyvelhető, mivel kb. az összes mellékszereplő az előző kötetek szereplői, így kidolgozott karaktereket kapunk.

A történet lényege, hogy Willa kisfiával a Bramble House B&B-ben (magyar megfelelője talán a panzió) tölti a karácsonyt és az azt megelőző időszakot. Azonban arról nem tudnak, hogy egy férfi követi őket, méghozzá annak az idős, nemrég elhunyt embernek a fia, akit Willa ápolt, és akitől elég nagy összeget örökölt. Finn azt akarja kideríteni, hogy a nő vajon becsapta-e az apját.

A sztori nyilván kiszámítható, azonban rengeteg meglepetés lappang a sorok között, ami - mint említettem - legfőképpen annak köszönhető, hogy a Bramble család háttere fogja össze az egész sorozatot.
A regény rejtélye nem csak az, hogy Willa és a rákból kigyógyult kisfia rejteget-e valamit, és hogy Finn mikor fedi fel magát, hanem egy gyűrű is, amely a Bramble családhoz köthető. Ennek kapcsán pedig igazán beindulnak az események.
Tehát a történet valóban többet rejt, mint azt várnánk, igazán megható - egyszer-kétszer meg is könnyeztem egy-egy jelenetet -, tanulságos és kedves.

Ráadásul a karácsonyi hangulathoz is igazán illik, hiszen egy hegyes vidéken játszódik, ahol karaktereink szánkóznak, korcsolyáznak, kirándulnak, hóembert építenek és egy csokoládézóban forró csokit isznak. A panzió tulajdonosa folyton (ízlés szerint) csúnyábbnál csúnyább pulcsikban jár-kel, akad egy mindenkit megsértő öregasszony (amolyan Grincs), de még a Mikulás is a Bramble House-ban száll meg, hogy tökéletesítse a sütireceptjét.

Úgyhogy ez egy igazán olvasmányos és kedves történet volt, ami a rövidsége ellenére rengeteg mindent adott. A karakterek igen logikusak és értelmesek voltak, nem volt felesleges dráma - vagy ha igen, az sem tartott sokáig. Így egyáltalán nem zárkózom el attól, hogy olvassak még az írónőtől. Remélem, egyszer magyarul is adnak ki tőle valamit, de ha próbálkoznátok angol olvasással, akkor ez egy jó kezdés lehet, mivel nem túl nehéz a nyelvezete.

Ezzel a könyvvel teljesítettem is az adventi listámat :)

Matt Haig: A Boy Called Christmas

Egészen addig nem hallottam se a könyvről, se az íróról, amíg valamikor ősszel bele nem botlottam a Pergamenre hányt szavak csatornába. Evelin ott említette először az Én és az emberek című könyvet, majd ezt a gyerekeknek szóló karácsonyit is. Mivel ebben az évben eléggé szezonális olvasó (és néző) lettem, ezért rögtön fel is került a listámra, mint adventi olvasmány. Ugye az első ilyen még tavaly egy Agatha Christie novelláskötet volt, idén pedig már emeltem a tétet: három karácsonyi könyvet olvastam el. Az első a Tolkien gyerekeinek írt Karácsony após gyűjteménye volt, a második pedig ez az illusztrált, csillogó könyvecske, amely egy elég sanyarú sorsú kisfiúról szól valahol az 1700-as években Finnországban.

A történet valóban szomorkásan indul, hiszen Nikolas a favágó apjával él együtt, egyetlen játéka egy zöldségből faragott baba, és állandóan gombalevest esznek. De szeretik egymást és a kisfiú a karácsonyt se az ajándékok miatt várja. Mindezt zavarja meg a vadász, aki egy munka (és sok pénz) reményével magával viszi Nikolas apját. A kisfiú ezek után a zsémbes és utálatos Carlotta nénivel marad. A sztori ezek után indul be.

A regény első fele nagyon tetszett, élveztem olvasni a kis Nikolasról, a jószívűségéről, a kalandjairól. Azonban amikor elérünk manófalvára, ott olyan érdekes dolgok történtek, hogy sokszor csak húztam a számat. Tudom, mesekönyv, és nincs rálátásom, mennyire ijed meg egy gyerkőc pl. a fejlerobbantós jeleneten, de azért én ezt sokalltam. Mindenesetre örültem, hogy a cselekmény haladt tovább, kaptunk még szép, megható jeleneteket, majd tanulságot.

A kötet vége felé elég gyorsan ugráltunk az időben, de végülis ez nem volt gond, csak valahogy hiányérzet maradt bennem, nem ilyen regényfelépítésre számítottam.

Az illusztrációk nagyon tetszettek, bár szerintem teljesen felesleges volt az izgalmas jeleneteket tájképekkel megszakítani, amik semmit nem adtak hozzá a történethez. Sokkal inkább érdekelt volna manófalva, a rénszarvasok istállója, a vadász csapata, stb. Néha úgy éreztem, nem a lényeget ragadták meg.

Mindenesetre kellemes olvasmány volt, nem bántam meg, hogy beszereztem, és biztosan elolvasom a folytatásokat is. Ja igen, és hogy miért angolul olvastam? Azért, mert idehaza nem kapni, molyon is egy ember árulja, de 8000 forintért biztosan nem fogom megvenni. Bookdepón pedig ez a kis kötet 2500 Ft volt (kb.). Csillog az elő- és a hátlapja is, az instagram oldalamon találtok róla képet (avilda27). Mivel mese, a nyelvezete is elég egyszerű, szerintem kezdő angolosok is megpróbálkozhatnak vele!

Debbie Macomber: 204 Rosweood Lane (Cedar Cove 2.)

Nyáron olvastam az első részt, ami sokkal jobban tetszett, mint vártam. Furcsa fangirl módba is kerültem, egyből megrendeltem a második részt, amelyben számos szereplő megjelenik az előző kötetből, és kapunk egy új családot is.

A szeptember Cédrusligeten érdekesen kezdődik: Grace bár megemésztette magában férje eltűnését, ez az esemény még mindig gátolja a továbblépésben; Olivia Jack-kel folytat se veled, se nélküled kapcsolatot, miközben mindenkit támogat maga körül; Justine immár friss házasként próbálgatja a szárnyait; Maryellen pedig fókuszba kerül. Megismerkedünk egy új családdal is, ahol egy házaspár elhidegülését követhetjük nyomon.

Nagyon kellemes limonádét tudhattam le (a harmadik rész már a polcomon is csücsül, de várok még vele), és annyira örülök, hogy tetszik, szeretem, és sok része van. Leginkább a narráció stílusa jön be. A regény körülbelül egy évet ölel fel, és rengeteg szereplővel dolgozik. Talán nincs is konkrét főszereplője a sorozatnak (hiába állt elől a hallmarkos posztereken az Oliviát megformáló Andie Macdowell), hiszen mindenki nagyjából ugyanannyi fejezetet kapott, azonban ha ki kéne emelni valakit, akkor az Grace lenne. Az ő története "megoldódott", az első részben eltűnt férje titkára fény derül. Helyette egy másik rejtély lepett meg - elég furcsa volt, hiszen egy limonádéba nem várnék olyasmit, ami a kötet felénél történik. Tehát ismét mondhatjuk, hogy izgalmasabbra sikerült ez a krimi-szerű szál.

Nagyon tetszett még Maryellen szála, öröm volt látni, hogy nem azt kaptuk a történet végére, amit elcsépeltnek neveznék. Gondolom, a harmadik részben nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az ő szálára. Justine sem idegesített most, Charlotte-ot kicsit hiányoltam, de legalább Jack fia is a színre lépett és kicsit jobban megismertük.

Komolyan mondom, mintha ismerném ezeket a karaktereket.

Visszatérve azonban a narrációra. Tehát itt ez a sok szereplő, akiket az írónő remekül mozgat egy kisvárosban, ahova magam is ellátogatnék. Dinamikus marad a cselekmény köszönhetően annak, hogy nem egy feszes szálon vezeti a történetet, hanem egyszer egy Halloween bulira készülődünk Maryellennel, majd eltelik pár hét és már Grace-nél vagyunk, aki Hálaadásra készül, majd egy újabb ugrással megtudjuk, mi is történt a bulin. Olyan a narráció, mint maga az élet, a másokkal való kapcsolat. Nem vagyunk ott mindig és mindenhol, hanem úgy mozgat minket az írónő, mintha magunk is ottlakók lennénk, barátok, családtagok, szereplők, akik innen-onnan szedik össze a morzsákat. Ez azért is jó, mert nem untat a felesleges jelenetekkel, nem érzi kötelezőnek, hogy mindent meg kéne mutatnia. Nekem ez marhára bejön és örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra. 

Mindenféle korú embert megismerhetünk (Olivia és Grace ötvenesek, Maryellen harmincöt, Justine huszonnyolc), de ha nem is korban éreznénk magunkat közel hozzájuk, akkor is biztos találunk egy olyan karaktert, akinek problémájával azonosulni tudunk. Hiszen megjelenik a feldolgozás, a gyereknevelés, az elhidegülés, a szülő-gyerek kommunikációs problémák vagy a betegségek. Még mindig ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki egy kedves limonádéba szeretne belekezdeni.

Alice Hoffman: The Story Sisters

Nem ecsetelném, hogy mennyire szeretem Hoffman munkásságát így a poszt elején. Egyrészt azért nem, mert pont elégszer leírtam, másrészt pedig azért, mert már nem szeretem annyira. Persze most is jó volt újraolvasni az Átkozott boszorkákat, több angol regénye is elnyerte a tetszésemet, de a Story nővérekről szóló regénye kiborítóan negatív. Minden rossz, ami megtörténhet a szereplőkkel, megtörténik, és amikor azt hittem, ennél lejjebb már nem mehetünk, mentünk.

A történet a Story családról szól - a három nővérről, Elvről, Megről és Claire-ről, édesanyjukról, nagyanyjukról és persze a férfiakról. Már az elején gyomorbavágó tényként közli velünk az írónő, hogy Elv - megmentve legkisebb húgát - beugrik egy kocsiba, hogy aztán tíz óra múlva térjen vissza... Mindössze 12 éves. Ekkor találja ki a fantáziavilágot, valamint a nyelvet, amelyet csak a lányok beszélnek.

Azt hittem, ennek a tragédiának a feldolgozásáról szól majd a regény, azonban ehelyett kapunk egy lejtőt, amelyen Elv elindul. Megjelenik a drog, az alkohol, a nevelőintézet, a bántalmazás, a szex, a leukémia, a halál, az elválás. Az egész regény szörnyen szomorú, és hiába aggatták rá a mágikus realizmus címkét, semmi varázslatosság nem volt benne. Persze, az írónő felsorol hatféle paradicsomfajtát, de az egész inkább egy bedrogozott lány lélekölő meséjére hasonlít.

Az elején még tetszett, úgy voltam vele, hogy érdemes elgondolkozni az eseményeken, hiszen olyan kérdéseket jár körül, hogy meddig áldozat az áldozat, meddig nézhető el mindaz a fájdalom, amit magának és másoknak okoz azzal, hogy őt is érte tragédia? Elvel egy darabig együtt is tudtam érezni, azonban haragudtam az anyjára, aki semmit nem vett észre a viselkedéséből, olyan volt végig, mint egy szellem. Az egyetlen értelmesen viselkedő szereplő is porig volt alázva, és nem tetszett, hogy mindenki azt sajnálja, akit szerintem nem kellett volna. Egyszerűen nehéz volt már tolerálni azt a sok negativizmust, ami a regény folyamán történt. Sosem ért véget, mindig lehetett menni még tovább.

Hoffman felnőtt meséire jellemzőek a gonosz és jó karakterek, valamint a szürkeségben elvesző hétköznapiak. Itt a gonosz eleinte egyértelmű volt - a kocsiban ülő pedofil -, de aztán olykor ez Elv lett, aztán a függőség, majd a trauma. A belső démonok. Az egyértelműen pozitív szereplő csak a későbbiekben jelent meg, üde színfoltja is volt a történetnek, ez már hozta azt a hoffmanos hangulatot, amit szeretek. A mindent átélő testvérek pedig szerencsétlen áldozatai az életnek, amelyben minden rossz megtörténhet.

Azt hittem, Hoffman nem tudja már fokozni a traumákat, ám mégis így tett. A regény egyébként körülbelül 15-20 évet ölel fel, ami tetszett, ám az életek alakulásával nem voltam kibékülve. Egy idő után ez a sok rossz pedig nevetségesség vált, amitől a történet elvesztette kezdetleges hitelességét. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy Hoffman boszorkányosabb regényei csak kivételek, az ő zsánere igazából a szenvedéspornó. Így belegondolva a The Third Angelben is sok a szenvedés, az Itt a Földönről ne is beszéljünk. Hoffman szereti szenvedni látni az amúgy sem túl szimpatikus karaktereit, csak már nem tudom, mi ezzel a célja.

Következő könyve remélhetőleg közelebb áll majd a háztáji mágiához és a szenvedések száma se lesz exponenciálisan növekvő.

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill

Régóta terveztem már írni erről a regényről, nem csak azért, mert a nyár egyik (ha nem a legjobb) olvasmánya volt, hanem azért is, mert - bár reméltem, de - nem hittem volna, hogy az Új örömök kertje után ennyire fog tetszeni az írónő másik regénye. Pedig azt se utáltam, de a fordítás nem tetszett, éreztem, hogy eredetiben kell beszereznem Waxman könyveit. Már a regény címe - avagy Nina Hill könyvmoly élete (ki hogyan fordítja magában) - megvett kilóra, a fülszöveget elolvasva pedig egyből megrendeltem.

A történet szerint Nina Hill - akit egyedül nevelt fel bohém, fotós, világjáró anyukája - könyvmolyként egy könyvesboltban dolgozik, kvízestekre jár, filmesteket tart, és teljesen jól elvan a macskájával, aki a Phil névre hallgat. Semmi szüksége pasira - hiszi ő -, se a rutinja megakasztására. Ezért is éri kedvezőtlenül, amikor kiderül, hogy édesapja, akit sosem látott, elhunyt, és az örökség elosztása miatt a család többi tagja látni szeretné.

Úgy érzem, a fülszöveg kicsit félrevezető, mert a család megismerése nem a legfontosabb szál a regényben. Ez inkább egy katalizátor - arra jó, hogy Nina kimozduljon a komfortzónájából és megálljon a lábán. Eleve a család felépítése teljesen más volt, mint vártam. Azt hittem, kapunk egy-két testvért, esetleg azok gyerekeit - ehhez képest Nina édesapja jóval idősebb volt nála, sok válással a háta mögött - ebből adódóan pedig Ninának mindenféle rokona lesz. Nagynénik, akik még suliba se járnak, özvegyek, akik rá se akarnak nézni, unokatestvérek, akik szerint csak a pénzre hajt. Szerencsére azért akad egy rokon, aki egyből elmagyarázza neki a családfát, ehhez többször vissza is lapoztam. Angol órákra tökéletes lenne ez a kis rész :)

Tehát a család egy része - amely egy Agatha Chrtise regény szereplőgárdájára hasonlít - azt hiszi, hogy Nina a pénzre hajt, a másik azonban örömmel fogadja. Azonban nem ez a regény fővonala. Nem jutunk el egy másik, álmos kisvárosba, nem ismerkedünk meg helyi, családi hagyományokkal. Igazából elég keveset is kapunk mindebből, de frissítő volt, hogy nem a megszokott családfát tárta elénk az írónő.

Nagyobb izgalmakat rejtenek magukban a kvízestek, amelyre Nina eljár egy pár barátjával. Itt tűnik fel nekünk a magas fiú, aki az ellenfél csapatában játszik. Ezeket a kvízmeccseket csak az amerikai filmekből ismerem, de jópofa dolognak tűnnek, nem lenne rossz, ha idehaza is lenne ilyesmi kulturális ismertséget fitogtató játék.

Mint ahogy az várható, a romantika is felüti a fejét, de teszi ezt mindezt édesen, éretten, cukin és kicsit szomorkásan. Nina introvertált, szorongó, pont elég neki az új család, egy új pasi meg aztán...

Kapunk még némi ízelítőt Los Angelesből is, ahogyan az Új örömök kertjében is, valamint az írónő ügyesen, eleinte alig feltűnően összeköti a két regényét, ami a rajongóknak ujjongásra adhat okot. Imádom az ilyen nüanszokat, legutoljára Sarah Addison Allennél tapasztaltam ilyet.

A regény tehát lényegében nem a családkeresésről szól, hanem az új dolgok megismeréséről, a határok feszegetéséről, a boldogság leírásáról. Meddig jó a négy fal között lenni? Mikor hazudtoljuk meg önmagunkat is, amikor azt mondjuk, szeretünk egyedül lenni? Mikor felejtjük el, hogy a megszokás és a rutin nem egyenlő a boldogsággal? Az írónő ezeket a kérdéseket járja körül Nina Hill bemutatásával. 

Nagyon megszerettem ezt a regényt, igazán a szívemhez nőtt, ha van rá lehetőségetek, vagy szeretnének egy kicsit angolul olvasgatni, mindenképpen vegyétek meg!

Debbie Macomber - 16 Lighthouse Road (Cedar Cove 1.)

Alig vártam, hogy írhassak erről a kis könyvről, mert kellemesen csalódtam benne. Debbie Macomberrel elég hullámvölgyes a viszonyunk. Még körülbelül hat-hét évvel ezelőtt próbálkoztam meg magyarul a Cédrusliget sorozat első részével, mivel a belőle készült hallmarkos sorozatot is néztem. Nem mondanám, hogy annyira imádtam, de a táj és a közösség miatt már megérte nézni. A könyvtárból kivett Világítótorony út 16.-ot azonban pár oldal után becsuktam, mert a sok asszonyozástól égnek állt a hajam. Évekkel később próbálkoztam meg a Rózsakikötő sorozatával (szintén Cédrusligeten játszódik), ami már sokkal jobban tetszett (kivéve az utolsó, ötödik részt). Bár már annál is éreztem, hogy ez is tipikusan az a könyv, ami eredeti nyelven élvezetesebb. Ez a gyanúm akkor igazolódott be, amikor januárban elolvastam a Végül hazatalálsz című regényét. Ha százszor nem írtak le benne, hogy asszony, akkor egyszer sem. Kifakadásomat itt olvashatjátok. Hozzátenném, hogy a negatív értékeléshez nem csak a fordítás játszott közre, hanem az is, hogy télen nem kéne limonádé típusú romantikus köteteket olvasnom, mert ilyenkor ezeket sokkal nehezebben emésztem meg. Nem is tudom, milyen megfontolásból rendeltem meg angolul aztán a Cedar Cove első részét, kicsit tartottam is tőle, de itt nyoma se volt asszonyozásnak. Nem is értem, miért ilyen a fordítás... 

A történet a kétezres évek elején játszódik (amikor a könyv is megjelent) Cedar Cove, azaz Cédrusliget kisvárosában, amely a tenger mellett fekszik, kikötő is tartozik hozzá. A fülszöveg Oliviát, az ötvenes éveiben járó bírónőt emeli ki főszereplőként, azonban a könyv rengeteg szálon játszódik.

Egyrészt megismerjük Oliviát, aki elvált, a lányával pedig nem a legjobb a viszonya. Azonban megismerkedik Jack-kel, a helyi újság új szerkesztőjével, aki cikket ír róla. Ott van még Olivia legjobb barátnője, Grace, akinek a férje nagyon furcsán viselkedik, illetve édesanyja, Charlotte, aki olykor ellátogat az idősek otthonába - itt ismerkedik meg Tommal, a szélütést szenvedett férfivel. Justine, Olivia lánya is külön szálat kap, aki egy nála jóval idősebb férfivel randizgat. Talán a történet igazi főszereplője az a pár, akik a válásukat indítványozzák, amelyet azonban Olivia visszautasít. Az ő történetük különálló, nem kapcsolódik a többiekhez, nem köti baráti vagy rokoni szál egyikőjükhöz sem. Tehát sok minden történik a regényben, mindenki találhat szerintem magának valót.

Egyrészt emiatt is olvastatta magát a történet, hiszen nem tudtam, melyik fejezetben melyik szereplő kap majd nagyobb hangsúlyt. Ahhoz képest, hogy Olivia tűnt elsőre főszereplőnek, elég kevés szerepe volt, talán még a legkevesebb is vele történt. Azonban biztos vagyok benne, hogy a folytatásokban bőven kapunk még információt róla. A prímet számomra egyértelműen Grace szála vitte, mert ami vele történt, arra őszintén nem számítottam, és meg is lepett, hogy semmilyen választ nem kaptunk az írónőtől. A második rész címe viszont arra utal, hogy róla szól majd a történet java, így remélem, kiderülnek dolgok.
Eleinte rejtélyes és aranyos volt Charlotte szála is, azt hittem, talán nagyobb kalandot kapunk ezzel kapcsolatban, de így sem volt csalódás, a vége felé ő szállította a humort.
Justine volt a legunszimpatikusabb, az ő története nem is annyira érdekelt, ám a végével megleptek. Elég érdekesen szállította az írónő ezt az idősebb férfival való kapcsolatot, főleg amikor kiderült, igazából miről szól kettejük viszonya. Szomorú volt, mintsem felháborító.

A sok-sok történet tetszett, azonban ez a kisváros ábrázolásának is rovására ment. Hiába él mindenki egy helyen, rá kellett jönnöm, hogy az amerikai "small town" olyasmi, mint nálunk egy megyeszékhely - legalábbis Cédrusliget tekintetében. De most komolyan. Nem elég, hogy van könyvtár, bíróság, komp, de ott a kikötő, kórház, stb. Vártam volna azért több leírást vagy közösségi eseményt - mondom mindezt úgy, hogy egyébként nagyon dinamikus az egész regény, a szereplők nem csak állnak és beszélgetnek, mint a Chesapeake Shores-ban, hanem mennek ide-oda, találkoznak egymással, stb.

Ennél fogva tényleg úgy éreztem, mintha magam is ott élnék, Olivia egyik szomszédja lennék, aki egy meleg tea mellett meghallgatja a különböző történeteket. Tetszett az is, hogy nem csak pár napot vagy hetet ölel fel a történet, hanem egy bő fél évet. Januárban kezdődik és augusztus környékén ér véget. Most direkt visszanéztem hogy mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelyben lineárisan legalább ennyi idő eltelt volna, és nem is nagyon van ilyen. Felüdülés volt a sok egy-két napot vagy hetet elmesélő, akár visszaemlékezéssel tarkított regények helyett végre egy olyat olvasni, amelyben valóban lineárisan haladunk. Remélem, ez a későbbiekben is megmarad.

Ajánlom ezt a sorozat, ha valami kedves kikapcsolódásra vágysz, vagy ha nosztalgiás hangulatba akarsz kerülni, egy olyan világba, ahol telefonfülkéből hívnak fel, az internet tárcsázós, számítógép a könyvtárban van, stb. Szerintem eredetiben sokkal jobb Macomber, a fordítás nagyon... nyanyás (asszonyom - jó ég!). Megrendeltem a második részt, és ha nem romlik a színvonal, elolvasom az egész sorozatot.

Philip Pullman: Northern Lights

Márciusban néztem végig a His Dark Materials (idehaza: Az Úr sötét anyagai) című BBC sorozatot. Eleinte fogalmam se volt, miről szól, furcsa volt a plakát, a magyar cím, de Ruth Wilson miatt belekezdtem (őt nagyon szeretem a The Affair című sorozatból). Hamar le is daráltam, nagyon bejött, hogy részenként más helyszínen vagyunk, annyi kalandot foglal magába a történet. Áprilisban nagy izgalmakkal rendeltem meg a trilógiát, ráadásul díszdobozban, azonban az első részbe csak most, hónapokkal később kezdtem bele. Elég sokáig is tartott kiolvasnom, ami egyrészt betudható annak, hogy a sorozat ismeretében sokszor unalmas volt a könyv, másrészt pedig az angol szöveg nehézsége miatt. Fantasyt még nem olvastam angolul, és a zsánerszavak olykor megakasztottak.

Könyvadatok:
Sorozat: His Dark Materials I.
Megjelent részek: 3
Zsáner: fantasy, ifjúsági, kalandregény, steampunk
Kiadó: Scholastic
Oldalszám: 436
Goodreads értékelés: 3,98/5

Fülszöveg:
There are worlds beyond our own – the Compass will show the way…

The first novel in Philip Pullman's epic His Dark Materials trilogy is now the stunning motion picture The Golden Compass made by New Line Cinema and Scholastic Media.

When Lyra is given the strange and secret alethiometer, she begins an extraordinary journey that will take her to the frozen land of the Arctic, where witch-clans reign and ice-bears fight. The destiny that awaits her will have immeasurable consequences far beyond her own world…

Tehát, mint említettem, a sorozatért oda meg vissza voltam. Eleinte a kisállatok vettek le a lábamról, a miénkhez hasonló, mégis más, steampunk jellegű világ, aztán a sok-sok kaland - hisz rengeteg helyszínen járunk -, aztán a vége ríkatott meg, a csattanókról ne is beszéljünk. Nem csoda, hogy átkapcsoltam fangirl üzemmódba (nem is tudom, mikor volt ilyen legutoljára), és áprilisban egyből megrendeltem a könyvet. Ráadásul a teljes trilógiát egyszerre, díszdobozos kiadásban, hadd szóljon!

Nagyon vártam az elolvasását, de közben tartottam is tőle. Sajnos, a gyanúm be is igazolódott, de ez nem jelenti azt, hogy ne tetszett volna.

Egyrészt nehezebben rágtam át magam a történet az angol nyelv miatt. Eddig angolul csak romantikus könyveket olvastam, így a zsánerszavak sokasága, a kicsit összetettebb nyelvtan olykor kifogott rajtam, de azért tudtam tartani a lépést. Néhány jelenetet nehéz volt elképzelnem, ezért is kellett a szótár.

Talán ez járulhatott hozzá ahhoz, hogy a regény egyharmadát eléggé untam. Örökre megmarad bennem, amikor főiskolás koromban angolul is nekikezdtem a Dear Johnnak, és akkor is untam a könyvet, pedig magyarul imádom. Akkor mondta egy lány, hogy ez a szókincs miatt lehet - nem elég nagy a szókincsem. Igaza volt, és most is hasonló lehetett a helyzet. Azonban annak is köze lehetett ehhez, hogy a sorozatot már ismertem, sőt friss élmény volt. Így a csattanók nem csattantak, az új helyszíneken nem hüledeztem, inkább hiányoltam dolgokat.

Úgy érzem, a karakterek rovására ment a kaland, pedig összetettek, de mégsem lettek eléggé kifejtve. Persze ez egy ifjúsági, gyerekeknek szóló könyv (bár azért ezzel vitatkoznék), de miért ne lehetne ez elvárható? Lyra olykor nem hatott hús-vér kislánynak, csak egy bábunak, aki azt teszi, amit mondanak neki, nagyon bátor és ezzel új veszélyekbe sodorja magát. Meglepődtem, hogy egyes jeleneteknél mennyire nem domináns narrációs eszköz az érzelmek leírása, és emiatt hiányérzetem támadt.

Mindezt leszámítva maga a történet tetszik, érdekes ez a világ és kíváncsi vagyok, mi lesz még. A második részt (ami vagy 100 oldallal rövidebb) is hamarosan elolvasom.

Sarah Addison Allen: A lány, aki a holdat kergette

Bár nagyon tetszik angolul is (The Girl Who Chased the Moon), és nem jelent meg magyarul a regény, mégis szeretek rá így hivatkozni, mert annyira kedvesnek tartom ezt a címet. Sarah Addison Allen egy szívemnek nagyon kedves író (pedig nem minden regénye tetszett), ezt a könyvét még hat évvel ezelőtt olvastam először, amikor ajándékba kaptam egy bloggertársamtól. A Havi egy újraolvasás keretében vettem elő újra, és bevallom, már vágytam is rá, mint egy falat kenyérre, mivel annyi rossz történt mostanság. Nagyon jó volt elmerülni újra Mullaby városkájában, együtt kergetni Emilyvel a különös fényeket és sütni Juliával a tortákat. Ebben a regényben megvan minden, amit keresek: kisváros, hús-vér karakterek, múlt, amely a jelenben utoléri szereplőinket, édességek, és persze a rengeteg varázslat, amely úgy járja át a hétköznapokat, mint az eget átszelő madárraj.

Könyvadatok:
Zsáner: Mágikus realizmus, romantikus
Megjelent: 2011 (eredetileg: 2010)
Kiadó: Hodden & Stoughton
Oldalszám: 262
Goodreads értékelés: 3,97/5 (Molyos: 92%)

Fülszöveg helyett leírom, mi a regény alapfelállása. Emily kénytelen az "óriás" nagyapjához költözni Mullaby városába édesanyja halála után. A városka csupa furcsaság számára: a szobájában lévő tapéta úgy változik, ahogy a hangulata, különös fények jelennek meg éjszakánként az erdőben, a szomszéd Julia pedig nyitott ablakoknál süti a finomabbnál finomabb tortákat. Ráadásul az édesanyjáról - aki arra nevelte, hogy környezettudatosan éljen és legyen kedves, fogadja el az embereket - furcsa pletykák keringenek. Vajon tényleg igaz, hogy tönkretette egy fiatal fiú életét?
Julia, aki édesapja halála után költözött vissza, parancsba adta magának, hogy ahogy fellendíti a megörökölt éttermet, hazautazik, hogy sohase lássa a városkát, de leginkább fiatalkori szerelmét, Sawyert, akinek különleges képessége, hogy látja az illatokat.

Nos, ezekből indul ki ez a rövidke, de annál érzelmesebb regény. Érdekes, hogy hat év elteltével is tartom azt, hogy ez Sarah Addison Allen legjobb könyve. (És igen, mindegyik könyvét olvastam.)
Ebben tényleg megvan minden, ami kell, passzol minden kis jelenet egymáshoz, mint a puzzle darabok. Nem minden szép és jó, Julia titka első olvasáskor majdnem megríkatott, Emily tragédiája pedig édesanyja fiatalkori tettei, amiért őt szeretnék, hogy vezekeljen. Egészen kemény témákat dob be Allen, mégsem megy át lélekölőbe, végig megtartja a varázslatosságot, az optimizmust. Az olyan kis nüanszok pedig, hogy a tizenhét éves fiú nyári öltönyben és csokornyakkendőben jár-kel, vagy hogy az óriás nagyapa mindig megnézi a szárítót, csak még több érzést visznek az egészbe.
Nagyon szeretem ezt a könyvet, nincs meg benne az a szappanoperás balzsam, ami Allen többi könyvében, egyszerűen jól működik minden. Nyáron játszódik, így kapunk egy kis strandolást, hőgutát, fesztivált.
Sajnálom, hogy a Könyvmolyképző kiadó (amelyik ugye eddig is kiadta az eddigi Allen könyveket) ezt valamiért nagyon hanyagolja, pedig csodálatos könyv, jó lenne, ha minél több emberhez eljutna (és normális címet és borítót kapna). Mindenesetre ha angolul olvasnátok, és szeretitek a varázslatot és a kellemesen megírt drámákat, akkor ezt nagyon ajánlom, mert olyan napokon, amikor minden összejön és az idegösszeomlás szélén állsz, igazán nagy segítség tud lenni!

Érdekességek a könyvről (ez egy újdonság, egyelőre tesztelés alatt :))

• A regény eredeti címe Festival of the Naked Lady volt (Meztelen Hölgy Fesztivál)
• Allen szerette volna, ha Mullaby egy barbacue városka lesz, mivel Észak-Karolina híre a barbacue-ról és a szószról
• Mullaby városát Lexington ihlette (itt van a barbacue fesztivál :))
• Allen az egész kéziratban barbaque-ként írta le ezt a szót, így szegény szerkesztőjének mindenhol ki kellett javítania :)
• Ezen a linken megtalálhatóak receptek a könyvből (egyszer meg szeretném ezeket csinálni)
• Ezek egyébként eredeti déli édességek
• Különböző borítótervek készültek a regényhez, ezeket itt nézhetitek meg
• Itt bejárható Mullaby városkája :)

Mary Alice Monroe: Beach House for Rent

Könyvadatok:
Sorozat: The Beach House 4.
Megjelent részek: 5
Zsáner: Romantikus
Megjelent: 2017
Kiadó: Gallery Books
Oldalszám: 418
Goodreads értékelés: 4,07/5

Mint a harmadik résznél, itt is kihagyom a fülszöveg másolását, mivel valamennyire spoileres lenne. Fel is hívnám a figyelmet, hogy a poszt cselekményleírást tartalmaz, mivel annyira kiakadtam pár dolgon, hogy azt csak úgy tudom megosztani, ha mesélek is a történetről.

A sorozat negyedik részében tíz év telt már el, Cara ötvenhez közeledve él együtt Brett-tel, gyerek nélkül, adósságokkal. A parti házat, amit Cara az édesanyjától örökölt meg, pár éve kiadják, hogy abból is jöjjön némi bevételi forrás. Az új bérlő egész nyárra jönne, ő lesz az új szereplő, akinek megismerjük a történetét.

Heather egy 26 éves elkényeztetett, önérzetes, önállóan és függetlenül élni nem tudó, tragikus dolgot megélt művész, aki madarakat megfigyelni jött, mivel a postabélyegekre kerülhetnek majd rá a rajzai. A leírás alapján rájöhetettek, hogy nem volt számomra egy túl szimpatikus valaki. Az elején igazából nem is volt vele gond, jó volt megismerni őt, és figyelni, hogyan kezd a saját lábára állni.
Azonban a felétől kezdve sok minden el kezdett zavarni benne. Kezdjük ott, hogy megismerkedik a nyilvánvalóan szexi sráccal, aki a parti ház területén dolgozik (esküszöm nektek, az elmúlt években nálunk is sok munkás volt, de hogy egy sem volt egy szexi 28 éves izmos srác, az hótziher), és innentől kezdve egy olyan giccses szerelmi történet bontakozik ki, hogy nem akartam hinni a szememnek, mivel nem ez jellemző az írónőre. Bo megértette a lány tragédiáját; amikor először elutasította, akkor is visszatért; nem érdekelte a lány pánikbetegsége, az sem, hogy szűz ennyi idősen, egyből szerelmesek lettek, sőt még össze is költöztek a végén. Hooogyne. De előreszaladtam.
Még ha valamennyire ez a szál emészthető is volt, akadtak olyan történések, amiktől leesett az állam.

Térjünk vissza Carára, aki ugye gyerek és szenvedély nélkül tengeti a napjait. Ismerjük már az előző részekből, hogy nem volt az élete fenékig tejfel. Adott egy abuzív apa, aki elől elmenekült 18 évesen, aztán dolgozott és tanult párhuzamosan, hogy elérjen egy olyan karriert, akire mindenki büszke lehetne. Majd negyven évesen hazatért az édesanyjához, aki befogadott egy 18 éves terhes tinit, és akiről kiderül, hogy rákos. Végig kell néznie a haldoklását, megér egy hurrikánt is, aztán a tini Toy és annak kislánya is eltűnik az életéből, miközben neki már nem születhet gyereke. De azért ott volt neki Brett. Akit az írónő kinyírt. Így van. Mert miért ne? Cara pedig ott találja magát adósságok közepette. Miután ráeszmél minderre, már késő is, el kell adni a házat. Mi az egyetlen vágya? Hogy visszamehessen a parti házba, ahol az anyja is meggyászolta annak idején a szerelmét.
Itt érünk el ahhoz a részhez, ahonnan kezdve mélyrepülés volt a könyv. Cara beszél Heatherrel, megkéri, hogy bontsa fel a szerződést, mert szeretne visszaköltözni, mivel nincs máshova mennie. Erre ez a csaj mit mond? Hogy nem, mert ő itt jól érzi magát, és amúgy is fizetve van nyár végéig a bérleti díj. Igen, fizetve, kisanyám, az apád által, aki miatt egy fűszálat nem kellett megmozdítanod életedben tragédia ide vagy oda. És még merészel azzal jönni, az apjának jó ügyvédei vannak... és még büszke is magára, hogy kiállt magáért. Ezt annyira gusztustalan dolognak éreztem, hogy arra szavak nincsenek. Az eszemet akkor dobtam el, amikor Heather, az angyali felajánlja, hogy Cara lakjon vele, és Cara erre azt mondja, hogy jaj, milyen kedves és odaadó ez a csaj. Mi van? Most komolyan? És később is így utalgatnak rá, hogy mennyire törődik másokkal. Ha annyira törődne, mondjuk visszaadta volna a házat a jogos tulajdonosának, aki megözvegyült és nincs hova mennie...

Nagyon-nagyon kiakasztott ez a rész. Aztán Heather folytatja a hülyeségeit. Eddig az apja pénzelte ugye, aki újraházasodott, és amikor a mostoha meglátogatja a csajt, hogy hát jó lenne, ha végre a saját lábára állna és nyár után nem költözne vissza hozzájuk, akkor mit csinál? Bemegy a hálóba, elveti magát az ágyon és bőg... Cara meg helyreteszi a mostohát, hogy mit képzel magáról. Ez a jelenet szerintem több sebből is vérzett. Egy, a mostohának igaza volt, érhető, hogy friss házasként szeretne a férjével élni, nem annak a felnőtt lányával együtt, kettő, Cara védte meg, nem pedig Heather állt a sarkára, amiből semmit se fog tanulni.
Heather megrágja valamennyire magában a dolgot, már majdnem tényleg független lesz, amikor Bo kitalálja, hogy költözzön hozzá. Cara próbálja lebeszélni, hogy eddig az apja pénzelte, most meg majd a pasija fogja, de Heathert nem hatja meg, hiszen ez könnyebb, kényelmesebb és aki életében nem dolgozott, annak marha jó. És miért ne költözzünk össze valakivel, akit csak két hónapja ismerünk?

Egyszerűen nem értettem ezt az egészet. Miért írta meg ezt az írónő? Példát akart mutatni? Mégis milyen példát? Hogy volt képes egy Toy után ilyet írni? Toy 18 évesen gyereket szült, elszakadt a bántalmazó pasijától, öt évre rá meg azt látjuk, hogy gürizik, mint a fene, letette az érettségit és neveli a lányát legjobb tudása szerint. Heather sehol sincs ehhez a csajhoz képest. Nem is értettem, Monroe hogy volt képes mindezt pozitívnak bemutatni... Oké, hogy Cara még kimondja a véleményét az összeköltözésről, de az is le van tudva, hogy jaj, Heathernek mindig csak megmondták, mit tegyen, és ettől megint Cara a rossz... Most komolyan ez egy pozitív példa, hogy ne dolgozz, csak élősködj valakin, isten ments, hogy dolgozni kezdj? Nagyon meglepődtem ezen.

Ráadásul az egész regény olyan statikus volt, a hangulata is komor, nem volt meg benne az a báj, mint a régebbi kötetekben. Teknősökről alig volt szó, és amikor a madármentésre került a szó, azt hittem, végre kapunk valami izgalmasat, de nem. Az egész regény inkább Heather törékeny lelkivilágára fókuszált és szerintem egyáltalán nem jó üzenetet próbált átadni.

Azon akadtam ki a legvégén, hogy Toyt alig említették meg... Nem jelent meg a temetésen, és amikor Brett hamvait elszórták a regény végén, akkor is csak felsorolták, hogy ott van. És persze Heather is, akinek semmi keresnivalója nem volt ott, hagyjuk már.

Szóval nagyon remélem, hogy ez a rész valami furcsa kilengése volt csak az írónőnek, mindenesetre hatalmas csalódás. Inkább amiatt, hogy nem értettem egyet a karakter megítélésével. Sajnálom, hogy ez ilyen rossz élmény volt.

Mary Alice Monroe: Beach House Memories

Könyvadatok:
Sorozat: The Beach House 3.
Megjelent részek: 5
Zsáner: Romantikus
Megjelent: 2013 (eredetileg: 2012)
Kiadó: Gallery Books
Oldalszám: 402
Goodreads értékelés: 4,13/5

Nem másolom be a fülszöveget, mert az spoileres lehetne az első részre vonatkozóan, hiszen itt visszarepülünk a múltba, pontosabban 1974 nyarába csöppenünk, amikor Lovie megismert egy számára igen fontos személyt. Azonban sajnos elkerülhetetlen, hogy valamennyi cselekményleírást tartalmazzon ez a bejegyzés, így aki nem fejezte be az első részt, az majd később térjen vissza.

Mary Alice Monroe hivatalosan is az egyik kedvenc íróm lett. Régóta kerestem már egy valamirevaló romantikus írót, akinél nem minden fenékig tejfel, nem naivak a szereplők, nincsenek idegesítő sablonok és giccs. Régebben nagyon szerettem Nicholas Sparksot, pár könyvét még ma is imádom, de az ő műveit például sokkal mesebelibbnek érzem. Aztán elmentem Debbie Macomber felé, akinek a kis tingli-tangli Rózsakikötő sorozata is igen tetszett (az utolsó rész kivételével), azonban zavart, hogy az alig negyvenéves főszereplőnk úgy viselkedik, mint egy nyolcvan éves öregasszony. Jött Sherryl Woods is, azonban hamar kiderült, hogy nem vagyunk egymásnak valóak.
Majd jött Mary Alice Monroe, akinek az írásai érettek, intelligensek, arányosak, összetettek, jól felépítettek, hitelesek, tanulságosak és szerethetőek. Egy régebbi posztomban már kifejtettem, mennyire tetszett az első, de leginkább a második rész, így nem kis elvárással kezdtem bele a harmadikba, ahol Miss Lovie múltját ismerhetjük meg. Egy olyan eseménysorozatot, ami válasz mindenre, amire az első részben Cara annyira kíváncsi volt. Hogy miért nem lépett fel Miss Lovie a bántalmazó férje ellen, hogy miért imádja annyira a teknősöket és hogy miért tekint mindenre fátyolos melankóliával.

Első találkozásom Monroe-val ugye a hallmarkos filmnek köszönhető, azonban az - hiába jó film szerintem hallamarkos mércével mérve - nem adja vissza a könyv mélységeit, a karakterek problémáit. Így bátran ajánlom mindenkinek a könyvet, mert meglepően szívhez szóló.

A kötet olvasása közben szó szerint görcsbe állt a gyomrom néhány fejezetnél, hiszen ismertem a sztorit. Miss Lovie mindezt elmeséli az első részben, persze csak annyit, amennyit lányának feltétlenül tudnia kell. Itt azonban mindent megkapunk: a szépet és a csúnyát is. Pont emiatt nem mertem néha tovább olvasni, mert sejtettem, hogy most jöhet a fordulópont, most érkeztünk el oda, amiről tudjuk, hogy a dolgok csak rosszabbra fordulnak, amikor lehetett volna esélye tenni valamit, vagy amikor minden eldőlt.

Nem kell szépíteni, itt bizony a családon belüli erőszak az, ami erőteljesen szóba kerül. Egy olyan nő története, aki nem lépett ki a házasságból, hanem benne maradt. Talán durva dolog ilyet mondani, de néha ilyen történet is kell, mert így az olvasó valamennyire megértheti, miért nem tudott a szeretett szereplőnk elmenekülni. Hogy miket kellett tennie, hogy túléljen. Szörnyű mindebbe belegondolni, hogy nagyon sokan így élnek. Abba meg főleg, ha esetleg mi is ismerünk ilyen személyt, de nem is sejtjük, mi mehet a zárt ajtók mögött.

Voltak benne azért derűs részek, a teknősök és a környezetvédelem ismételten nagy szerepet kapott. Az egyetlen talán, amit hiányoltam az volt, hogy hiába játszódott a regény a hetvenes években, ezt annyira nem éreztem. Persze, nem volt telefonja mindenkinek, szó esett a politikáról, de egyébként simán elhittem volna azt is, ha mindez a napjainkban játszódik. Azonban a regényben is elhangzik, hogy Charlestonra és a déli emberekre alig van hatással mindaz, ami a világban végbemegy. Ezért is alakult úgy a vége, ahogy, de rossz belegondolni, hogy ez közel 50 év elteltével is így alakulhatott volna.

Ami nagyon tetszett, az az üzenet. Bár nem konkrétan ez volt, de tanulhatunk Miss Lovie esetéből, vagyis, hogy mennyire fontos, hogy egy nőnek legyen saját állása, keresete, hogy ne arra tanítsák, az élet csak abból áll, hogy feleség, anya, az ágyban meg pajkos szerető legyen. Nem csak a családon belüli erőszak miatt, hanem mi történik, ha mondjuk elhagyja a férje, vagy keresőképtelen lesz vagy esetleg meghal. Az önállóság és a függetlenség szavak bár sablonosnak hangozhatnak, azonban ezekre igenis szükség van.

Imádtam ezt a regényt is, a negyediket pár napja hozta a postás, így ha nem is idén, de a jövő évben biztosan elolvasom. Alig várom, hogy visszatérhessek az Isle of Palms szigetre, a teknősökhöz és Carához.

Mary Alice Monroe és a Caretta caretta

Mary Alice Monroe egy amerikai írónő, akinek a The Beach House című könyve tavaly nagyon tetszett és az ehhez kapcsolódó második részt a napokban fejeztem be. A Caretta caretta pedig a tudományos neve az álcserepesteknősöknek. Talán elsőre nem egyértelmű, mi köze a kettőnek egymáshoz, de aki olvasta a könyveket, vagy csak jobban ismeri az írónőt, az tuti egyből megmosolyogja.

Ebban a posztban a két elolvasott könyvéről írok, amiket teljesen a szívembe zártam (igen, tudom, ez nagyon giccsesen hangzik, de amikor a második kötettel végeztem, tényleg a szívemhez szorítottam).