Sorozat: The Beach House 3.
Megjelent részek: 5
Zsáner: Romantikus
Megjelent: 2013 (eredetileg: 2012)
Kiadó: Gallery Books
Oldalszám: 402
Goodreads értékelés: 4,13/5
Nem másolom be a fülszöveget, mert az spoileres lehetne az első részre vonatkozóan, hiszen itt visszarepülünk a múltba, pontosabban 1974 nyarába csöppenünk, amikor Lovie megismert egy számára igen fontos személyt. Azonban sajnos elkerülhetetlen, hogy valamennyi cselekményleírást tartalmazzon ez a bejegyzés, így aki nem fejezte be az első részt, az majd később térjen vissza.
Mary Alice Monroe hivatalosan is az egyik kedvenc íróm lett. Régóta kerestem már egy valamirevaló romantikus írót, akinél nem minden fenékig tejfel, nem naivak a szereplők, nincsenek idegesítő sablonok és giccs. Régebben nagyon szerettem Nicholas Sparksot, pár könyvét még ma is imádom, de az ő műveit például sokkal mesebelibbnek érzem. Aztán elmentem Debbie Macomber felé, akinek a kis tingli-tangli Rózsakikötő sorozata is igen tetszett (az utolsó rész kivételével), azonban zavart, hogy az alig negyvenéves főszereplőnk úgy viselkedik, mint egy nyolcvan éves öregasszony. Jött Sherryl Woods is, azonban hamar kiderült, hogy nem vagyunk egymásnak valóak.
Majd jött Mary Alice Monroe, akinek az írásai érettek, intelligensek, arányosak, összetettek, jól felépítettek, hitelesek, tanulságosak és szerethetőek. Egy régebbi posztomban már kifejtettem, mennyire tetszett az első, de leginkább a második rész, így nem kis elvárással kezdtem bele a harmadikba, ahol Miss Lovie múltját ismerhetjük meg. Egy olyan eseménysorozatot, ami válasz mindenre, amire az első részben Cara annyira kíváncsi volt. Hogy miért nem lépett fel Miss Lovie a bántalmazó férje ellen, hogy miért imádja annyira a teknősöket és hogy miért tekint mindenre fátyolos melankóliával.
Első találkozásom Monroe-val ugye a hallmarkos filmnek köszönhető, azonban az - hiába jó film szerintem hallamarkos mércével mérve - nem adja vissza a könyv mélységeit, a karakterek problémáit. Így bátran ajánlom mindenkinek a könyvet, mert meglepően szívhez szóló.
A kötet olvasása közben szó szerint görcsbe állt a gyomrom néhány fejezetnél, hiszen ismertem a sztorit. Miss Lovie mindezt elmeséli az első részben, persze csak annyit, amennyit lányának feltétlenül tudnia kell. Itt azonban mindent megkapunk: a szépet és a csúnyát is. Pont emiatt nem mertem néha tovább olvasni, mert sejtettem, hogy most jöhet a fordulópont, most érkeztünk el oda, amiről tudjuk, hogy a dolgok csak rosszabbra fordulnak, amikor lehetett volna esélye tenni valamit, vagy amikor minden eldőlt.
Nem kell szépíteni, itt bizony a családon belüli erőszak az, ami erőteljesen szóba kerül. Egy olyan nő története, aki nem lépett ki a házasságból, hanem benne maradt. Talán durva dolog ilyet mondani, de néha ilyen történet is kell, mert így az olvasó valamennyire megértheti, miért nem tudott a szeretett szereplőnk elmenekülni. Hogy miket kellett tennie, hogy túléljen. Szörnyű mindebbe belegondolni, hogy nagyon sokan így élnek. Abba meg főleg, ha esetleg mi is ismerünk ilyen személyt, de nem is sejtjük, mi mehet a zárt ajtók mögött.
Voltak benne azért derűs részek, a teknősök és a környezetvédelem ismételten nagy szerepet kapott. Az egyetlen talán, amit hiányoltam az volt, hogy hiába játszódott a regény a hetvenes években, ezt annyira nem éreztem. Persze, nem volt telefonja mindenkinek, szó esett a politikáról, de egyébként simán elhittem volna azt is, ha mindez a napjainkban játszódik. Azonban a regényben is elhangzik, hogy Charlestonra és a déli emberekre alig van hatással mindaz, ami a világban végbemegy. Ezért is alakult úgy a vége, ahogy, de rossz belegondolni, hogy ez közel 50 év elteltével is így alakulhatott volna.
Ami nagyon tetszett, az az üzenet. Bár nem konkrétan ez volt, de tanulhatunk Miss Lovie esetéből, vagyis, hogy mennyire fontos, hogy egy nőnek legyen saját állása, keresete, hogy ne arra tanítsák, az élet csak abból áll, hogy feleség, anya, az ágyban meg pajkos szerető legyen. Nem csak a családon belüli erőszak miatt, hanem mi történik, ha mondjuk elhagyja a férje, vagy keresőképtelen lesz vagy esetleg meghal. Az önállóság és a függetlenség szavak bár sablonosnak hangozhatnak, azonban ezekre igenis szükség van.
Imádtam ezt a regényt is, a negyediket pár napja hozta a postás, így ha nem is idén, de a jövő évben biztosan elolvasom. Alig várom, hogy visszatérhessek az Isle of Palms szigetre, a teknősökhöz és Carához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése