"Aki pénteken sír, az vasárnap nevet" - Kosztolányi Dezső: Pacsirta - újraolvasás 10 év után

A kisregényre még tizenkettedikes koromban hívta fel a figyelmemet a magyar tanárnőm, aki felvázolta, mi az egyszerű alapfelállása a történetnek. Van egy csúnyácska vénlány, akit senki nem vett el, a szüleivel él azóta is, azonban amikor elutazik egy teljes hétre, a szülők bepillantást nyernek, hogy milyen lehetne az életük. Akkoriban imádtam az ilyen egyszerű, inkább lélektani regényeket, amelyek jóval többet adnak, mint várná az ember. Ilyen élmény volt akkoriban A bajusz című film, amelyben a férfi, aki mindig is bajszot hordott, leborotválja, és erre mégse figyel fel senki, vagy Babitstól A gólyakalifa, ahol a főszereplőnk egyszerre két életet él, és nem tudjuk, melyik az álom, melyik a valóság vagy Örkény kisregényei. A lényeg, hogy abban az időben szerettem a művészfilmeket, a szépirodalmi, elvont könyveket. Így érdekes volt látni, hogy ennyi idő elteltével egy kicsit más életfelfogással mit értek meg a Pacsirtából.

Aki nem mutatkozik, azt elfelejtik.

Nagyon örülök, hogy a könyvklubban ez lett a közös könyv. Bár terveztem Kosztolányi több regényének újraolvasását, az Esti Kornél csalódása miatt hanyagoltam a Pacsirtát és az Édes Annát is. Egyébként most tűnt fel, hogy az író mennyire szeretett olyan címeket adni, amely a főszereplő neve.

A Pacsirtára úgy emlékeztem, mint egy nagyon rövid (nincs 200 oldal), ám olykor nagyon unalmas kötetre, amellyel alig haladtam 10 évvel ezelőtt. Milyen hasznos ilyenkor a moly.hu, ahol már akkor is vezettem olvasásaimat: másfél hónapig olvastam. Most három nap alatt fejeztem be.

Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak.

A történet lényege tehát valóban annyi, hogy Sárszegen van egy kis család, Pacsirta és a szülei. A nő vénlányként van elkönyvelve, hiszen amikor volt is egy udvarlója, az nem kérte meg a kezét, és a csúnyácska jelzőt is szeretik rá alkalmazni. Azonban szeptemberben meghívást kap, így egy hetet távol tölt szüleitől, akik ez alatt a hét nap alatt (péntektől péntekig) megtapasztalhatják, hogy milyen lenne az életük, ha Pacsirta férjhez ment volna, vagy ha Pacsirta nem lenne.

Ennek a rövid, ámde annál velősebb regénynek számomra az volt a fő mozgatórugója, hogy mennyire természetellenes egy ki nem repült kismadár. Erős szó, de Kosztolányi a természet meggátolásáról ír, és mai szemmel pedig azon is érdekes volt elgondolkozni, hogy ez is csak a régmúltban történhetett meg. Hiszen Pacsirta élete attól függ, hogy szépnek tartják-e és hogy talál-e férjet, aki eltartja. Pedig Pacsirtával semmi baj, Ákos, az apja szemszögéből látjuk sokszor, hogy mit is ért ő csúnya alatt, de egyébként a nő mindenféle dologhoz ért, akár még főnöknek is jó lenne a precizitása miatt, 1899-ben mégsem tud boldogulni egyedül.

Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt és a szülők a gyermekek miatt.

Annyival egyébként elintézni a könyvet, hogy fél csillag, nesze és a szépség relatív, hogy lehet egyáltalán ilyet írni, nos az szerintem kicsit felszínes olvasásra vall. Ha nem látjuk meg, hogy mennyivel többet mond ennél a regény, akkor lehet, hogy Pacsirtát ugyanígy elintéznénk: csúnya. Hiszen ilyen kijelentések után el kell gondolkoznunk: mitől csúnya, miért látom én csúnyának? 

Ugyanis itt nem a csúnyaság a lényeg. Úgy éreztem, kellett egy ok, amiért a nő rajtuk maradt, és az nem lehetett az, hogy akár fogyatékos vagy valamilyen krónikus betegsége van, hiszen akkor már egyből másként állunk a dologhoz. Akkor megsajnáljuk, és a regény érzelmi tetőpontja még kegyetlenebbül csapódna le. Milyen más okból maradhatna otthon? Abban az időben?

Az, hogy kit és miért látunk csúnyának, szerintem Kosztolányi ránk bízza. Nem is ez a lényege a regénynek, hogy eldöntsük, Pacsirta csúnya-e vagy sem. Az igazi főszereplők a szülők.

Az egy hét eltelte, amit eltöltenek eleinte kettesben, aztán egyre több emberrel, rádöbbenti az olvasót, hogy a szülőknek is van életük és múltjuk. Ez nyilván evidens, de olykor nehéz elhinni, hogy anyukánk, apukánk nem középkorúként léteztek előttünk, hogy a nagymama nem totyogott és sütögetett mindig is (hogy maradjunk a sztereotípiák mezején). Pedig az, hogy gyermeket vállalnak, nem jelenti azt, hogy önmagukat feláldozva elveszítik addigi életüket.

Eleinte félszegen ülnek odahaza, nem tudják, mit csináljanak. Kiderül, hogy Pacsirta olyannyira elvégezte a házimunkát, hogy édesanyja majd beleszakad, hogy egyedül kell csinálnia mindent. Nincs mit enniük, este döbbenek rá, hogy csak reggeliztek, mert Pacsirta szokott főzni. Ezek alapján azért változik a mérleg, hisz a szülőknek is szüksége van lányukra, lehet, nem is akarják őt elengedni?

Idővel elmennek ebédelni, találkoznak Sárszeg lakóival, még színházba is ellátogatnak és egy kicsit tudomást szereznek a világ dolgairól. Ákos lerészegedik, ami a regény tetőpontjához vezet, egy olyan iszonyatos gondolathoz, amelyet egy szülőnek se kívánok. Itt bontakozik ki, mennyire nehéz nekik is, hogy mennyire nem természetes számukra, hogy a harmincöt éves lányuk még mindig velük van. Mindaz, amit lányuk iránt éreztek, átalakul valami mássá. Pedig Pacsirta nélkül elveszettek is, hisz mennyi pénzük mehetett el az ebédekre, a kis krokodilbőr táskára? Mi lenne velük, ha ez aztán így menne tovább?

Pacsirta és a szülei szimbiózisban élnek egymással, egyszerre gyűlölik és szeretik a másikat, de végső soron egyszerűen szükségük van arra, hogy ez az állapot fennmaradjon.

Mai szemmel nézve talán azért is nehezebb azonosulni ezzel a leírt problémával, mert ilyenről nem hallani. A nők helyzete megváltozott, nem kell ahhoz férj, hogy kiszakadhassanak a családi fészekből. Elmehetnek iskolába, dolgozni, gyűjthetnek, hitelt vehetnek fel, elköltözhetnek, saját otthonuk lehet, akár egyedül is. Nyilván könnyebb párban, de ez ma már egyáltalán nem számít visszahúzó erőnek.

Lényegében ennek a három embernek az életéről az akkori társadalmi elvárások (hogy valaki szép és férjezett legyen) tehetnek. Ez pedig abszurd így 130 év távlatából.

A mű rengeteg mindenről szól, rengeteg féle szemszögből lehet elemezni, de számomra most leginkább ezeket a gondolatokat juttatta eszembe. Örülök, hogy elolvastam, és alig várom, hogy az Édes Annát is a kezembe vegyen, immár harmadjára.

J.R.R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Bár A Gyűrűk Urát tavaly imádtam, mégsem vonzott ez a mikulásos könyve az írónak. Nem tudom, miért. Összegyűjtött levelei, amiket a gyerekeinek írt, oké, és? A könyvecske elolvasása után viszont már nem is értem, miért nem érdekelt. Szerintem én valahogy másképp képzeltem el ezt a történetet, azt hittem, különálló regényt kapunk, furcsa kultúrát, stb. De hogy milyen is volt? Bájos.

A kötet valóban egy gyűjtemény, amelyben az író húsz éven át írt levelei láthatóak - olyan levelek, amelyeket a négy gyermekének írt a Mikulás, vagyis Karácsony apó nevében. A beszkennelt borítékok és rajzok mellett nyomtatott formában is elolvashatjuk a tartalmakat. Próbáltam kisilabizálni egyébként apóka remegő kézírását, ímmel-ámmal sikerült valamennyire, de még angol nyelven is kellene a nyomtatott szöveg. Ezek a levelek pedig először rövidek, amolyan sablonosak, de aztán idővel egész történet kerekedik Karácsony apó köré. Megismerjük a székhelyét, az Északi-sarkot és Jegesmedvét, aki mindig esik-kel. Apó és JM (ugye tudjátok, kire gondolok?) hús-vér kis karakterekké alakultak az évek előrehaladtával, mivel olyan apró személyiségjegyekkel ruházta fel őket Tolkien, hogy az ember tényleg a szívébe zárja őket. Apó és Jegesmedve sokszor kap össze valamin, Jegesmedve elszúr ezt-azt, de azért összetartanak. Olvashatunk még a koboldok támadásáról vagy a manók és hóbarátok megvendégeléséről.

Különösen tetszettek az illusztrációk, amelyek ezt a kötetet színesítik. Főleg a színhasználat és a részletes kidolgozás fogott meg. Tolkien nagyon figyel az apróságokra, ez a megírt levelekből is átjön. A betűk díszítettek, kacifántosak, színesek. Jegesmedvének teljesen más a kézírása, és még saját nyelvet is kreált neki.

A kötetet azonban átjárja egy kis keserűség is, aminek oka egyrészt a II. világháború, hiszen 1920 és 1942 (ha jól rémlik) közt "játszódnak" az események. Karácsony Apó nem egy levelében elnézést kér, hogy ilyen-olyan ajándék nem érkezett, és hogy micsoda felfordulás van a világban, de a gyerekek örüljenek ennek is, hiszen sokan nem is tudnak a családjukkal lenni.
A másik, ami ezt az érzést okozta, hogy Tolkien, azaz Apó sok levelét úgy fejezi be, hogy a legidősebb fia után érdeklődik, megjegyzéseket tesz, hogy tudja, a zokniját már nem teszi ki, de azért gondol rá. Nem ismerem apa-fia történetét, de úgy jött le, mintha Tolkien olykor elkeseredetten próbált volna kapcsolatot teremteni a fiával. Remélhetőleg azonban a való életben nem ilyesmiről volt szó.

Különösen kedves, ahogy kislányának plüssmackói iránt érdeklődik Apó. A legkisebb gyerekének írt levelek már túl bájosak, nem bírtam nem mosolyogni. Nem tudom, milyen lehet/lehetett azzal a "súllyal" élni, hogy Tolkien az ember édesapja, de azért biztos a gyerekek vállára nehezedett ez a tudat. Mindenesetre így felnőni, hogy édesapjuk egy ennyire kreatív és mesés világot tárt eléjük, csodálatos lehetett.

Örülök, hogy ha csak egy kis időre is, de részese lehettem ennek a világnak. Mikulásra, Karácsonyra mindenképpen ajánlom mindenféle korosztálynak.

Edith Wharton: A vigasság háza

A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában - olvasható a Bibliából való idézet a könyv hátoldalán, ezzel lényegében elmesélve az egész történetet. Hiszen míg a bölcsek gondolnak a jövőre, a halálra, addig a balgákat csak a jelen érdekli, a pillanatnyi öröm.

Edith Whartontól szinte mindent elolvastam, amit kiadtak idehaza. Ez volt a negyedik regényem tőle, és ez volt rám a legnagyobb hatással. Nem is tudom, melyik volt az a regény az utóbbi tíz évben, amely után ennyire fásultnak, szomorúnak éreztem magam, de közben szenvedélyesen harcoltam volna főszereplőnk igazáért, ha hagyják.

A történet sokrétű, mint egy hagyma, minden egyes fejezettel lefejtjük Miss Lily Bart rétegeit. Hiszen először csak egy lányt látunk, aki láthatólag teljesen egy húron pendül egy férfivel, majd egy vénkisasszonyt, aki férjre vadászik, aztán egy játékfüggőt, aki veszített, utána egy öntelten költekező nőszemélyt, majd egy adóst, és így tovább...

A könyv két nagyobb részből áll. Az elsőben Wharton enyhén szatirikusan, megfelelő humorral és kritikával mutatja meg az akkori gazdagok körét. Ide tartozik Lily, legalábbis azon dolgozik, hogy itt maradhasson. Harcol a szegénység ellen, megveti a nyomort, szereti a kényelmet, és kénye-kedve szerint manipulálja a férfiakat, ha éppen kiszemel valakit. Aki megfelelő lenne, nem kell neki. Olykor az az érzésünk, hogy saját maga teszi tönkre a finoman szőtt hálóit, hiszen annyi esélye volt. Nem értjük, miért nem megfelelő éppen Selden vagy akár Percy. Az egyik túl szegény (pedig nem), a másiktól viszolyog.

Miközben Lily igyekszik egyre feljebb kerülni a ranglétrán, idővel olyanná válik, amilyen szerintem nem is nagy akarna lenni.

Nem veszi észre, hogy a közeg, ahol maradni óhajt, lenézi őt, megrágja és kiköpi kénye-kedve szerint, pletykálkodnak róla és senki nem védi meg. A rossz hírnév tönkretehet egy életet, hiszen nem hívnak meg vacsorákra, hétvégékre, nyaralni, és a férfiaknak se kellesz, hiszen adni kell az imázsukra.

Pedig Lily hibája csak ez: árva, anyja belé nevelte a kényelem iránti szenvedélyt, büszke, dacos, túlélő. Mert ebben a közegben, társadalomban csak így tudott túlélni: ha férjet keres. 

Megvan a maga gyarlósága, "balga" is, ahogyan arra a cím is rávezet, hiszen szereti a kényelmet, megszokott egy életstílust, és ebből nem óhajt alább adni. Az is az egyik nagy igazság, ami a regény vége felé hangzik el: gazdagok közt költeni kell. Költeni kell a ruhára, az ebédekre, fent kell tartani a látszatot, hogy közéjük tartozik. A pénz azonban fogy.

A sok taktikázás közben Lily nem ismeri fel, hogy a nála szegényebbek is lehetnek boldogok. Kritikusan humoros jelenetnek éreztem, amikor Gerty - Lily talán egyetlen jóakarója - kicsit szipogva mélázgat, hogy milyen nyomorúságos az élete, hiszen se férje, se gazdagsága, de azért megjegyzi, hogy a szobalány reggel nyolcra jön. Se ő, se Lily nem gondol bele, hogy vannak, akik náluk szegényebbek, ahol nem a materiális javak a lényeges dolgok az életben. Nyilván előbb rátaláltak volna mindketten a boldogságra, ha mindezt elfogadják - vagyis beérik kevesebbel.

Az első rész csúcspontja Gus Trenorhoz kapcsolódik. Annál a jelenetnél rettegve olvastam a sorokat, és őszintén meglepődtem, hogy abban az időben (20. század eleje) Wharton le merte írni mindazt, ami valószínűleg nem egy nővel megtörténhetett.

Tudom, sokan szeretik Jane Austent vagy a Kisasszonyokat, de magam azért viszolygok ezektől, mert történetük túl mesés, elhiteti, hogy a szexuális vonzalom csak amolyan álmosan pislogós, szempillát rebegtetős és a férfiak a vacsora utáni dohányfüstben csak üzletről beszélgetnek, miközben a nőket mélyen tisztelik. Nyilván volt ilyen is, de Wharton számomra egy jóval reálisabb képet fest le, olyan megvető kritikával illeti saját közegét, amelyhez bátorság kellett. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták az ismerősei ezt a regényét.

Megértem, ha Lily sokaknak nem túl szimpatikus, hiszen nem is feltétlenül az. Mi csak az eszközeit látjuk, valódi önmaga ritkán nyilvánul meg. Eltaszítja magától azt, aki segítene neki és már meg se lepődik, ha egy újabb nagy becsben tartott gazdag barátnője elárulja. Milyen könnyen kiközösíthettek akkoriban valakit. Elég volt csak egy rossz jelenet, amit elkaptak a hintóból, vagy egy véleményvezér kinyilatkoztatása.

Lilyt úgy dobálják egymás közt, hogy senkit nem érdekel, mi történik, ha leesik a padlóra. (Számukra ő csak egy élősködő - és sajnos valóban az is.)

Ezek a jelenetek pedig nem is állnak annyira távol a mostani világunktól, hiszen hányszor van olyan, hogy a pletykáknak jobban hiszünk, mint magának a kipletykáltnak. El is hangzik a könyvben, hogy nem tudják, mit higgyenek Lilyről, de pletykából több van, mint amit a nő magáról az eseményről elmesél, így ezt hiszik el. Pedig ez az ő hibájuk is, mert senki nem kommunikál Lilyvel, mindenki csak elfordítja a fejét, lesüti a szemét, ha arra jár.

A második részben már mindezek következményeit látjuk, rengeteg helyen járunk, egyre több a karakter, de Lily továbbra is egyedül van, mint a kisujja. Itt már megállíthatatlan folyamat veszi kezdetét, szinte nem is látjuk, Lily hogyan állhatna talpra. 

A megjátszás, a kétszínűség, a szegénységtől való félelem szinte eltakarja a karakterek igazi személyiségét. Olvasás közben sokszor megjelenik, hogy Lilyt éppen mivel illetik, mit gondolnak róla, vagy hogy Lily kit néz le és miért.

Épp ezért sokszor eszembe jutott Shakespeare híres mondata: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.

Pont ilyen ez a világ is, amelyben - mint örökké magamat adó, megjátszás esetén is hamisnak érző személy - én biztosan nem tudnék megmaradni. Hiszen mitől jobb az, amikor mosolyogva tagadjuk ki társaságunk előtt a másikat, annál hogy egy szenvedélyes veszekedéssel jelezzük nemtetszésünket? Miért elfogadott, ha egy házas nő kergeti a fiúkat, és miért nézik le, ha harminc évesen egy nő még egyedül van? Mire fel ez a képmutatás?

Mint említettem, Miss Bart sem az a fajta karakter, akit egyből lehet szeretni, de nekem tetszett, hogy emberi. Hiszen miért kellene elfogadnia a szegénységet? Miért kellene alább adnia, miért ne harcolhatna a túlélésért? Manapság vannak külön szavaink az olyan nőkre, akik direkt gazdag férjekre vadásznak, de abban az időben valóban egyfajta túlélésként lehetett értelmezni ezt a cselekedetet. Gondolok itt mondjuk a mindenféle női bajokra, betegségekre, és meleg ágyakra, az elérhetőbb orvosokra, a jobb életekre, stb. Mondjuk már maga Lily is megfogalmazza magában, amikor munkára adja a fejét, hogy sajnos nem jó semmire. Kinevelte egy olyan társadalom, ami nem készítette fel a munka világára, csak arra, hogyan díszelegjen, mint egy növény. A legszomorúbb, hogy aztán pont ez a közeg veti ki magából. Ilyen megközelítéssel már nem is csodálkozom, miért éppen az a regény vége, ami.

Fontosnak tartom még, hogy kitérjek Lawrence Seldenre is, aki az egyetlen szimpatikus férfi a könyvben, aki már a legelső oldalakon kinyilatkoztatja, hogy ő bizony elvenné Lilyt. Bár ő csak egy ügyvéd, nem él akkora gazdagságban, de szeretné őt. Nyilván Lily ekkor mást szemelt ki magának.

Az ő alakja végig ott lebeg a könyvben, olykor megjelenik, rádöbbenti Lilyt a tetteire, aztán megint csak mint egy esszencia járja végig a lapokat.

Bár moly.hu-n nincs rajta a könyvön a romantikus címke (ahogyan pl. a másik nagy kedvencemnél Az utolsó angol úriembernél sem), és nem is gondolnám, hogy így hivatkoznának rá, de igenis átjárja a történetet a szerelem. Még ha csak nagyon halványan is, de ott lebeg - csupán ez a karakterek előtt se tiszta, de ahogy haladunk a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy mik a mozgatórugók a tettek mögött és egy-egy beszélgetésnek mekkora szerepe van.

Tudatosan kerestem a szimbolikus tárgyat ebben a regényben, hiszen míg A szerelem nyarában ott a kalap, az Ethan Frome esetében pedig a tányér (legalábbis valami porcelán), addig A vigasság házában is ott kellett lennie valaminek. Talán a vödör, amit a cselédlány használ és Lilynek folyton az útjában van? Vagy a levelek, amelyeket Lily megszerez, de csak lapulnak, mint személyiségének igaz jegyei? Nem teljesen tiszta, de egyszer úgyis újraolvasom vagy olvasok róla tanulmányokat, mert annyira sokrétű Wharton világa, hogy azt sokáig lehetne elemezni.

Maradjunk annyiban, hogy a regény vége teljese összetörte a szívemet. Tudtam, hogy Wharton nem a boldog befejezésekről híres (három regény után ez meg se lepett), de azért az elemi erővel lesújtó végkifejletre nem számítottam. Nem sírtam rajta, de teljesen letörtem. Idő kell, amíg megemésztem.

Nehezen tudok spoiler nélkül írni erről a regényről, de mindenkit buzdítok az elolvasására. Hosszú, nehéz, megviselő, de ez egy újabb remek horror a női sorsról, és hátborzongatóan sok a hasonlóság a régi és a mostani világunk közt. Ha tehetitek, és ha kicsit is meghoztam a kedvetek hozzá, akkor olvassátok!

Magyarul sajnos csak öt könyve jelent meg (négy a Lazinál), de van még neki, úgyhogy angolul biztosan folytatni fogom az életművét.

Edith Wharton: A szerelem nyara

Edith Wharton könyveit szinte biztos, hogy soha nem vettem volna a kezembe, ha nincs a könyvklubunk melóban és kolléganőm/barátnőm kölcsön nem adja, mondván, hogy ez nekem tetszeni fog. Ez még 2019 januárjában volt, és Az ártatlanság korát nyomta a kezembe. Ahhoz képest, hogy milyen részletesek voltak a leírások, nagyon hamar belerázódtam és igazán megtetszett.

A szerelem nyarára egy antikváriumban bukkantam rá, és hiába akartam tartogatni a nyári hónapokra, hogy stílusosan olvassak, már áprilisban a végére értem. Igazán rövid kötet, alig kétszáz oldal, nagyobb betűmérettel is ráadásul, mint Az ártatlanság kora, de annál gyomorbavágóbb.

Könyvadatok:
Zsáner: Nőtörténet, klasszikus
Megjelent: 1917
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 196
Molyos értékelés: 78%

Fülszöveg:
North ​Dormer, a XX. század eleji amerikai kisváros álmosan éli unalmas mindennapjait. Generációk, évek, évszakok váltják egymást teljes egyhangúságban és változatlanságban: köztiszteletben álló hölgyek terelgetik szépreményű leánykáikat, polgárok és parasztok végzik hagyományos teendőiket. Különcködésnek semmi helye itt, s a kevés kilengő ifjú hölgy és úr történetét is mélyen maga alá temeti a kisváros pora. Ebben a közegben keresi saját útját a szépséges, fiatal Charity, akit a település nagybecsű polgára, Mr. Royall ügyvéd nevelt föl. North Dormert a lány és az ambiciózus ifjú építész, Lucien Harney riasztja föl évszázados révületéből. Charity és Lucien között egy pillanat alatt szerelem szövődik. (...)
A fülszöveget lecsíptem, mert szerintem marha spoileres, és más történetet várna az ember - legalábbis én így voltam vele. A történet meglepően olvasmányos, dinamikus és feminista. Nem is értem, Wharton neve miért merült feledésbe, vagy miért nem hallani róla, miért nem hozzák példának. Hiszen már száz évvel ezelőtt mikről írt!

Molyon ott a romantikus jelző a könyv adatlapján, goodreadsen is, de se a stílusirányzatot, se a cselekményt tekintve nem érzem annak. Ez egy dráma, egy női sors alakulása, szó sincs itt szerelemről, csupán naivitásról, csalódásról és tanulságról.

Charity a mostohaapjával él mostohaanyja halála után is, a helyi könyvtárban dolgozik és nem elég, hogy el kell tűrnie mostohája erőszakoskodását, miszerint legyen már a felesége, de még megérkezik Lucian is, akinek a feltett kérdését sem lehet elhinni. Ilyen tekintetben kicsit az Amy és Isabelle című könyvre emlékeztetett a könyv Elizabeth Strout tollából, hiszen itt is végignézzük, ahogy egy naiv lány beleesik egy pasiba, aki kihasználja. Hiába próbálja ezt romantikusabban leírni Wharton, hogy hátha mi is bedőlünk, nem tesszük, hanem pontosan látjuk, mi a hátsó szándék, hogy a tettek mögött milyen érdekeltség áll. Wharton szerintem már itt bemutatja azt, ami a mai napig érvényben van: ha egy pasi, nem akar veled mutatkozni, hanem csak titokban, mert az olyan merész és kalandos, akkor az nem azért van, mert téged óv és mert ez így romantikus, hanem mert piszok messze áll attól, hogy felvállaljon, valószínűleg pont azért, amire minden józan gondolkodású ember gondol. Azonban a szerelemtől nem vagyunk józanok, Charity se lát a rózsaszín ködtől.

Nem veszi észre, hogy mivé teszi ez a férfi, hogy pletykálnak róla, jobb híján ribancnak nevezik, és hogy ő maga hogy érzi magát. Szerintem Wharton könyve egy remek tanmese, ezt adnám a lányok kezébe, nem a Kisasszonyokat (bocsi).
Remek jelenet egyébként az a rész, amikor Charity elveszíti a kalapját, amelyre oly sokat gyűjtött, hogy aztán megkapja a rosszalló pillantásokat a zihálása miatt. Ez szerintem kifejezi Charity ártatlanságának elvesztését fejezi ki, azt, hogy ha nem vagy felvállalva a férfi által, akkor mi vagy mindenki más szemében. Persze ma már modern időket élünk, de még a mai társadalmunkban is fontos a státuszmegjelölés, hogy tudja a többi ember, mi számunkra a másik. Ezért hordunk még gyűrűt eljegyzéskor, könyörgöm.
Tényleg értetlenül állok azelőtt, miért nem ismerik többen ezt a regény, miért nem kötelező darab meg hasonlók.

A részletekbe már nem nagyon mennék bele, de nagyon elgondolkodtató még Charity és Mr. Royall kapcsolata is. Hogy elfogadott lett volna régen, hogy a mostohalányát vegye el az ember? Gyomorforgató, de aztán nézz oda, ott van Woody Allen, és mégis... Szóval ahogy megismerjük Mr. Royallt és ahogy alakul Charity dolga, úgy tűnik a két rossz közül a kevésbé rossz megoldásnak Mr. Royall javaslata. Szegény Charity... Szegény nők, akik bedőltek egyetlen férfinak és az egész életüknek annyi. Egyszerűen felháborít ez, hogy miken nem múlott anyáink, nagyanyáink, dédnagyanyáink élete. Abba is belegondoltam, hogy vajon én milyen családból származom, lehetett-e az én felmenőm Charity?

Mindenkinek ajánlom ezt a remek olvasmányt, meg úgy egyébként Wharton munkásságát, szerintem kihagyhatatlan olvasmányok.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Könyvadatok:
Zsáner: Családregény, klasszikus
Megjelent: 2006 (eredetileg: 1868)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 262
Molyos értékelés: 85%


Fülszöveg:
A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.


Nem tetszett. Bővebben? Biztos? Hát jó.


Mérhetetlen izgalommal készültem a könyvklubunk októberi témájára - amit ráadásul én is találtam ki -, mivel olyan klasszikust kellett kézbe venni, amit még nem olvastunk, és kicsit cikinek is érezzük ezt. A Kisasszonyokra azért esett a választásom, mert egyrészt láttam a legújabb (hányadik is?) film előzetesét, ami nagyon jó szereplőgárdával rendelkezik, valamint nagy Jóbarátok-rajongó lévén élénken emlékszem arra a részre (mivel idén másodjára nézem újra a sorozatot), amiben Joey ezt a klasszikust kezdi el olvasni. Hát ha már ő elolvasta, én se maradjak ki az élményből! Tudni akartam, mire ez a sok feldolgozás, hogy miért imádják annyian.
Nos, elolvastam a könyvet, de ezt a részét még mindig nem értem.


Az első dolog, amivel szembesültem, hogy tök olyan volt ez a könyv, mint az Anne sorozat. Az eleje mintha egy nagyon lazán összefüggő novellafüzér lenne, regénynek nem is bírtam nevezni az első 150-200 oldalig. Kapunk tanulságos meséket, Coelho szintű bölcsességeket, egy anyát, akinek szavait - amelyek oly szépek és okosak, hogy jaj - elé letérdelve inni lehet. Anya bölcsessége vagyok. Valaki írta, vagyis többen is, hogy példabeszédekre hasonlítanak ezek a kis tanmesék. Igen, eléggé átjárja a keresztény hangulat a történetet, de ezt annyira nem is tudom a szemére vetni, engem sokkal jobban zavart az a propaganda stílusú szöveg, ami a háborúról ment. Ó, az milyen nemes dolog, aki részt vesz, az milyen jó ember, nekünk a legjobbjainkat kell odaadni... Aha, oké, elhiszem, hogy erről sokan így gondolkodtak, sőt még ma is, de az ilyen mindig kihoz a sodromból.


Aztán folyamatosan jöttek a hidegzuhanyok: nem kedvelem a szereplőket. Mi a fene? Hiszen ezek a híres Kisasszonyok. Jo és talán Meg volt számomra a két értékelhető karakter, de Amy idegesítő volt, Laurie semmilyen, Beth egy személyiség nélküli tündér, Mrs. March Coelho elődje, az öreg March meg sablon-karakter.
Mindegy egyes fejezet olyan volt, mintha újrakezdeném a történetet. Ismét bele kellett lendülnöm, meg kellett kedvelnem a karaktereket, de mire már elmosolyodtam egy-egy mondaton, tett is olyat az egyik szereplő vagy olyan fordulatot vett a cselekmény vagy olyan giccses párbeszédeket olvastam, amitől a szememet forgattam vagy felhúztam a szemöldököm. Nem akarom elhinni, hogy régen vagy bármikor a világon így beszéltek volna az emberek.


Idegesített az is, hogy a szereplők sírtak-ríttak, mert szegények, de azért volt egy Hannah asszonyság, aki főzött, mosott, takarított rájuk. Ha meg tényleg ennyire szegények, nem értem, hogy lehet ezt a pianínó köré gyűlt dalolással elfogadni. Bár ezen nem csodálkozom, hisz ez a meghunyászkodás az egész regényre ráillik. Nem is értem, Jo mit keres még itt.


Voltak részek, persze, amik azért megmosolyogtattak, aranyosabbak voltak, de ez elenyésző az idegesítőkhöz képest. Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól.


SPOILER Arra még kitérnék, hogy ugye van egy szereplő, aki meghal, ezt már a Jóbarátokban is ellövik. Na, ez a szereplő itt nem hal meg. Mint kiderült számomra, az Amerikai Egyesült Államokban a Kisasszonyokat és a Jó feleségeket egyben adják ki, és egyként emlegetik, tehát a két kötet számít a Kisasszonyoknak. Emiatt sikerült is ellőnöm a poént egy barátnőmnek. Van ez így. SPOILER


Azt hiszem, jobban meg kell válogatnom a 19. században írt köteteket. Egyébként egy időben pont ezért mondogattam, hogy én az ilyeneket nem szeretem, bár akkor meg se tudtam indokolni, csak valahogy belegondoltam a kosztümös filmekbe, és már akkor is a szememet forgattam, hogy ugyan már, nem volt minden ilyen szép és jó, hagyjuk már. Most már legalább meg tudom indokolni, hogy na ebből nem kérek, köszönöm szépen. Sajnálom egyébként, mert azt hittem, imádni fogom. Így jártam.