Mary Alice Monroe és a Caretta caretta

Mary Alice Monroe egy amerikai írónő, akinek a The Beach House című könyve tavaly nagyon tetszett és az ehhez kapcsolódó második részt a napokban fejeztem be. A Caretta caretta pedig a tudományos neve az álcserepesteknősöknek. Talán elsőre nem egyértelmű, mi köze a kettőnek egymáshoz, de aki olvasta a könyveket, vagy csak jobban ismeri az írónőt, az tuti egyből megmosolyogja.

Ebban a posztban a két elolvasott könyvéről írok, amiket teljesen a szívembe zártam (igen, tudom, ez nagyon giccsesen hangzik, de amikor a második kötettel végeztem, tényleg a szívemhez szorítottam).

Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Könyvadatok:
Zsáner: Történelmi, romantikus, levélregény
Megjelent: 2018 (eredetileg: 2008)
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám: 372
Molyos értékelés: 92%

Fülszöveg:
1946 ​januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

Sohasem olvastam levélregényt, nehezen tudtam elképzelni, hogy adhatja át ugyanolyan élvezetesen egy történet esszenciáját, ahogyan egy "rendes" regény. Most már látom, mekkora hülyeség volt ez az elgondolás. De ne szaladjunk így előre. Mindig hallottam erről a könyvről, sose értettem a címét, még csak végig sem olvastam, nem tetszett a borító, ezért a fülszövegig se jutottam el. Azt hittem, ez valami olyasmi könyv lehet, mint az a Meryl Streepes könyvklubos regény (ami szintén nem érdekelt). Sőt még akkor sem vettem a kezembe, amikor a Nincs időm olvasni kihívás keretén belül az egyik hónapban a levélregény volt a téma. Aztán jött a Netflixes film (ami nem érdekelt), és annyira megtetszett az új borító, hogy legalább a kívánságlistámra felírtam. Szerintem egyébként sokáig nem olvastam volna el, ha egy kolléganőm a saját könyvklubunk keretén belül kölcsön nem adja. Ugyanis a július-augusztusi téma az volt, hogy adjunk kölcsön a másiknak egy olyan kötetet, ami neked nem tetszett, de a választottadnak valószínűleg tetszeni fog. Kolléganőm azzal adta oda, hogy: nekem unalmas volt, de tudom, hogy te szereted a romantikus könyveket (mintha ő nem E. L. Jamest olvasna :D). Aztán A Gyűrűk Ura után belekezdtem, és három nap alatt kivégeztem. Visszagondolva egyáltalán nem tűnt hosszú könyvnek (szellős is amúgy), pedig azért van 372 oldal.

Zokniját lavórban mosó férfi

A poszt címe egy idézet Atwood A vak bérgyilkos című könyvéből. Nem véletlen, mivel már régóta terveztem egy tematikus bejegyzést arról az írónőről, akinek minden eddig elolvasott könyve tetszett. Kicsit most félek is, hogy elkiabáltam magam, de ne így legyen!

Margaret Atwood nevével csupán két éve ismerkedtem meg, amikor a leghíresebb regényéből, A szolgálólány meséjéből sorozat készült. Hozzáteszem, még akkor is kevertem azt a könyvet ezzel. Mindenesetre egyik sem érdekelt, pedig mindenki a sorozatról beszélt, láttam én is a piros ruhába bújtatott nőket, hallottam, hogy mennyire durva, stb. Aztán megnéztem az első évadot, és bár jónak tartottam, rettenetesen untam. A könyv ezek után sem került közelebb hozzám, viszont egy fél évre rá megnéztem az Alias Grace-t, ami szerintem egy sokkal jobb sorozat. Érdekesség, hogy forgatókönyvírója az a Sarah Polley, aki anno a Váratlan utazásban szerepelt. Itt minden el van találva a színészektől kezdve a színeken, helyszíneken  át a zenéig, díszletekig. Nem is csoda, hogy pár napra rá megvettem a könyvet és a szabim alatt el is kezdtem. Aztán pár hónap múlva beadtam a derekam, és elolvastam a szolgálólányt (egy nap alatt majdnem a felét), aztán a bérgyilkost, legutóbb pedig a guvátkás könyve vágott a padlóhoz. A mostani posztban egyben értékelném ezt a négy könyvét, az alapján sorba rendezve, hogy melyik mennyire tetszett.

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

Könyvadatok:
Szerző: J. R. R. Tolkien
Cím: A Gyűrűk Ura
Zsáner: Kalandregény, fantasy, mese
Megjelent: 2018 (eredetileg: 1954)
Kiadó: Európa
Oldalszám: 1774
Molyos értékelés: 93%


Fülszöveg:
A ​Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a három vaskos könyvben, amikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, amikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündék, féltündék, az ősi Nyugatfölde erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdőtündék fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az ember fajnak.
Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti – lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs.

Amikor a filmek moziba kerültek, körülbelül 9-10 éves lehettem, és egyáltalán nem érdekeltek. Pedig emlékszem, nővérem ajtaja, fala tele volt poszterekkel, főleg Legolas képével. Mégis kevertem a Harry Potterrel - ami szintén nem érdekelt -, hiszen Frodó és Harry hasonlítanak egymásra, ahogyan Gandalf és Dumbledore is, a többi egyezésről ne is beszéljünk. Ja, és most leszögezném, hogy bár olvastam a teljes Harry Potter sorozatot és szeretem, ha választani kell, ezerszer is A Gyűrűk Ura.

Aztán amikor a harmadik rész kijött, az osztállyal megnéztük, és teljesen beleszerettem. Évekkel később megnéztem az összes részt, gimis koromban a bővített verziók következtek maraton formájában, és bár nem igazán emlékeztem, hogy miért is csatáznak, melyik Gondor népe, melyik Rohan lovasa, kicsoda Boromir, Faramir, vagy hogy merrefele járunk éppen, nagyon szerettem. Aztán egyszer kivettem a könyvtárból az első részt, de csak a 126. oldalig jutottam (igen, erre ilyen pontosan emlékszem), mert annyira nem kötött le - bár unalmasnak nem találtam - és mert vissza kellett már vinnem. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer újra megpróbálkozom vele. Biztos veletek is volt már, hogy bár félre tettetek egy könyvet, éreztétek, hogy nem a könyvvel, hanem inkább "veletek van a baj", mert még nem értitek igazán, el kell telnie egy pár évnek, tapasztalatot kell szereznetek, hogy igazán értékelni tudjátok. A Gyűrűk Urával pont így voltam. Évekig halogattam ezek után; eleve újdonság volt, amikor megtudtam, hogy ez nem trilógia, hanem egy darab regény, amit három részben adtak ki. Tehát a három könyv egyként kapható az Európánál. Kicsit talán féltem is tőle, mert úgy képzeltem, olyan unalmas lehet, mint anno az Egri csillagok vagy éppen a Kőszívű ember fiai (elnézést a rajongóktól). Fogalmam sem volt, hogyan lehet egy háborúról, legyen az kitalált, érdekesen írni.

Végül idén, a szülinapomkor leptem meg magam ezzel, és teljesen elaléltam, annyira gyönyörű volt a könyv. Arany díszítés, térképek elől-hátul, aránylag könnyű kötetek. Sajnos az arany idővel lekopott olvasás közben, és őszintén szólva nem is értem, miért nem kaptak egy-egy védőborítót, hiszen ennyi pénzért, meg ettől a kiadótól, amelyik ilyen nagy tapasztalattal bír, elvárható lenne. Sebaj, a lényeg a könyv lapjain van.

A regény olvasása közben úgy éreztem, az egész nyaram a gyűrűvel telik el, és nem is tévedtem sokat, hiszen június végén kezdtem bele, és augusztus elején fejeztem be. Évek óta nem olvastam ilyen sokáig egy könyvet se, bár hozzáteszem, egyik sem volt még ilyen hosszú. 1700 oldal, azonban a regény már az 1517. oldal környékén véget ér, a maradék lapokon a függeléket lehet bogarászni.

Azonban mindenkinek azt mondom, hogy ne ijedjen meg tőle, attól se, hogy sokan az unalmas tájleírásokra panaszkodnak (ami nincs, mert ez egy kalandregény, és ami leírás, annak vagy funkciója van, vagy max. pár bekezdés, de közel sem olyan sok, hogy ennyi panaszra adjon okot), mert ez egy olyan mű, ami miatt megalkották az epic szót. Nem is próbálom egyébként éltető melléknevekkel jellemezni a regényt, mert a szenzációs, fantasztikus vagy eszméletlen szavak is olyan alantasnak tűnnek ehhez az 1500 oldalhoz képest. Inkább leírom mindhárom rész kapcsán, milyen gondolatok futottak át az agyamon.

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Könyvadatok:
Szerző: Vivien Holloway
Cím: Mesterkulcs
Sorozat: Winie Langton történetek 1.
Megjelent részek: 6 + 1
Zsáner: Kalandregény, steampunk, ifújsági
Megjelent: 2014
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 78
Molyos értékelés: 91%


Fülszöveg:
Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

Sokáig elvoltam, hiába

Az egyik kedvenc könyvem, a Száll a kakukk fészkére című könyv utolsó sora a cím, amit olykor egész elcsépelt módon használok már mindenkori élethelyzetemre, annyira tetszik.


Tudom, nincs sok (?) olvasóm, és talán észre se vettétek, hogy két hónapja nem született poszt, de ezen szeretnék a jövőben változtatni.


Régen egészen kreatív voltam, blogoltam 5 éven keresztül (akkoriban Üstökös néven), videókat vágtam, photoshopot tanulgattam, írtam. Aztán valahogy tényleg felnőtt lettem, elköltöztem szüleimtől, munkám lett. Abbamaradt a blog, a videókészítéstől már akkor elköszöntem, amikor kiderült, nem tudok ebbe az irányba mesteren tovább tanulni, és bár még eljártam egy kiadványszerkesztői 2 éves OKJ-s képzésre, nem hozta meg a várva várt eredményt, nem tudtam elhelyezkedni a szakmában. Viszont amióta lett "rendes" (értsd: irodai) munkám (heti 42 óra, heti 15 óra ingázással), azóta egyre inkább eltűnt a kreatív oldalam. Olykor-olykor még megpróbálkoztam a különféle DIY (csináld magad) dolgokkal, főleg ősszel. Készítettem ajtódíszt, dekupázsoltam, hasonlók. Azonban az utóbbi egy-két évben a kreativitási szintem a nullával lett egyenlő. Elkezdtem ezt a blogot, de úgy éreztem, egy bekezdést nem tudok megírni úgy, hogy ne legyen minden szó rossz helyen benne. Nem éreztem azt a régi szenvedélyt, és lusta voltam mindent előről újrakezdeni. Nem is igazán tudtam, hogyan kellene belefognom a blogírásba, miről írjak? Könyvekről, egyértelmű, de mi érdekel még? Így jött a sütés, mert mostanság sokat sütögetek. De tudjátok, hogy van ez, ír az ember 1-2 posztot, amire nem jön semmi reakció - oké. Aztán ír megint, azokra se semmi, és úgy érzi, á minek. Pedig bizony az írás gyógyír a léleknek. Miért ne írhatnék akkor csak magamnak? Aki elolvassa, remélhetőleg örömét leli benne, ha meg senki, akkor is - nekem jól esett.


Így elhatároztam, hogy kicsit átalakítom majd a blogot, és nem összefoglaló-jellegű posztok lesznek, hanem azokról a könyvekről írok, amiket elolvastam. Írok majd azért sütikről is, meglátjuk, mekkora erre az igény. Remélem, azért velem maradtok :)