2019. október 18., péntek

Agatha Christie: A ferde ház

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi
Megjelent: 2017 (eredetileg: 1949)
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 270
Molyos értékelés: 91%


Fülszöveg:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, szerető, bár kissé zűrzavaros család. A Leonidesek boldogan éltek kis, ferde házukban… Egészen addig, míg a családfő, a milliomos Aristide meg nem halt. Valaki a családból inzulin helyett mérget tett a fecskendőjébe.
Ki a gyilkos, és miért ölt? Szerelemből, pénzvágyból vagy tán bosszúból? A rejtély nyomába eredő fiatalember indítóoka legalább világos: Sophia, az áldozat legidősebb unokája addig nem hajlandó kitűzni esküvőjük napját, míg ki nem derül az igazság…


Tíz-tizenegy évvel ezelőtt találtam meg odahaza a Tíz kicsi néger nagyon régi, szétesős darabját, amit csak azért kezdtem el olvasni, mert anyukám ódákat zengett róla, hogy mennyire jó. Később azt is elmesélte, hogy fiatalkorában rengeteg Agatha Christie könyvet olvasott, és az eleje mindig unalmasabbnak tetszett neki, de aztán letehetetlenné vált, amíg ki nem derül, ki a gyilkos.
A Tíz kicsi néger tényleg nagyszerű és ijesztő olvasmány volt számomra. Utána bátrabban próbálkoztam meg a Nyaraló gyilkosokkal, ami valamiért nem ment, félre is tettem. Aztán kb. 5-6 éve kivettem a könyvtárból A ferde házat, de ahhoz se volt kedvem. Így egy jó időre tényleg elengedtem az írónő könyveit.


Azonban egy kolléganőm (aki legújabb tagja híres-neves könyvklubunknak) mostanság több AC regényt is a kezébe vett, és miután megemlítettem neki A ferde házat, elhozta nekem. Nagyon szép kiadás egyébként, a Helikon, illetve a borító tervezője, Tillai Tamás nagyon jó munkát végzett. Igazán utazóbarát, nagyon kényelmes volt olvasni. Le is daráltam négy nap alatt, és bár az eleje nehezebben ment, az utolsó 100 oldal nagyon izgalmas volt. Alig vártam, hogy kiderüljön, ki a gyilkos. Természetesen nem találtam el.


Hiába volt egyébként érdekfeszítő olvasmány és jó krimi, most derült arra fény, hogy miért nem csúsztak az előző kötetei. Számomra rettentő steril volt, kérdezz-feleleknek éreztem szinte az egész könyvet. Leírás alig volt, az egész regényben talán öt mondat, a hangulati elemek nagyon hiányoztak, pedig adta volna magát, hiszen mégis csak egy hatalmas, baljóslatú házban történt a gyilkosság; a karakterek, mint személyiségek pedig inkább túlzóak voltak, mintsem teljesen hitelesek. De elfogadtam, hogy Agatha Christie stílusa olyan, amilyen, és inkább a megoldandó rejtvényre kell koncentrálni, nem laca-facázik ő olyanokkal, hogy leírja, hogy jutottak el egyik helyszínről a másikra, itt a fejtörő a lényeg.


Ezeket elfogadva ez egy tök izgalmas olvasmány, meglepődtem a végeredményen, és nem csoda, hogy nagy visszhangja volt abban az időben. Érdekes morális dilemmát is okozhatna az egész, ha nem lenne lezárva minden egy csavarral. Elmélázás ezeken egyáltalán nincs, ezáltal teljesen távol állunk a gyilkosságtól, a gyilkostól, pedig nem lett volna rossz egy kis értekezés még erről.


Mindenestre most már elmúlt az "ellenérzetem" vele kapcsolatban, így többször fogok olvasni tőle.

2019. október 16., szerda

Elmélkedés - Irodalmi felismeréseim

Dórinál és PuPillánál láttam a posztot, és elgondolkodom, miben változtak az elmúlt tíz-tizenkét évben az olvasási szokásaim. Elég hamar össze tudtam szedni öt ilyen változást, és magam is meglepődtem, hogy mennyire másként fogom fel ezeket a dolgokat. Eleve sokat változott az életem, hiszen pont ez volt a felnőtté válás szakaszom. Tizenkét éve még középsulis voltam, de most már elköltöztem otthonról, dolgozom, kutyám is van, de persze a személyiségemben történő változások is eléggé észrvehetőek. Már nem tartom magam annyira kritikusnak, és mióta próbálok egy jobb életmódra törekedni (namaste), az ízlésem is sokat változott, bár még így is inkább mindenevőnek nevezném magam. Na de akkor nézzük is, mik ezek a felismerések.


1. Könnyebben válok meg könyvektől/Nem zavar, ha kisebb baja esik
Ezt egy csokorba vettem, mert valamennyire összefügg. Tinikoromban még szívesen adtam kölcsön könyveket olyan embereknek, akikben megbíztam, azonban történt egyszer, hogy valakinek (nevezzük féltestvérnek) odaadtam a pici Narnia könyveket, tudjátok, amiken még arany borítás is volt. Ezeket meggyűrve, lekopva kaptam vissza... Amikor rákérdeztem, miért nem vigyázott rá, ez a valaki csak röhögött egyet, hogy ő behajította a kocsi hátsó ülésére, stb. Ezek után szerintem nem csoda, ha éveken keresztül senkinek nem adtam kölcsön könyvet. Féltve őriztem őket, nehogy egy karcolás legyen rajtuk. Itt fonódik össze a két dolog, mert ahogy elkezdtem minden nap bejárni dolgozni, vagyis ingázó lettem, a könyveim egy része megkopott, behajlott a sarka, foltos lett, mit tudom én, de nem mindegyik volt olyan szép, mint új állapotában (A Gyűrűk Ura könyveimről ne is beszéljünk). Azonban ahelyett, hogy ezen kibuktam volna, elfogadtam, hogy ezzel úgysem tudok mit kezdeni - hiszen ilyenkor szeretek és van a legtöbb időm olvasni, a táskámban a könyv mellett száz dolog van még -, inkább megtetszett a dolog, mert legalább látszott, hogy bizony ezt a könyvet rongyosra olvastam! Így könnyebben is adtam már kölcsön, bár - lekopogom - azóta nem is kaptam vissza katasztrofális állapotban. Örülök, hogy ebben megváltoztam, mert úgy érzem, a javamra válik, hiszen eltűnt ez a stresszforrás, és a barátnőimmel/kollégáimmal is jó buli a könyvcsere. Az élményre emlékszem majd úgyis.


2. Viszlát, ifjúsági könyvek
Tinikoromban hiába kezdtem Stephen Kinggel, Michael Cunninghammel, az Alkonyat-láz engem is utolért, és azokban az években úgy tűnt, falom az ifjúsági fantasykat. Azért mondom azt, hogy úgy tűnt, mert visszanézve (éljen a moly.hu) nem is sok ilyet olvastam. Alkonyat-sorozat első három része, Vámpírakadémia első öt része (bár ezt tervezem újraolvasni), Mercy Falls farkasai sorozat (ezt mondjuk szerettem), Éhezők Viadala, Harry Potter, Matched-trilógia. Volt egy pár, de tíznél kevesebb. Valahogy 4-5 évvel ezelőtt elengedtem ezeket, főleg amikor már a negyedik tök hasonló történetű regénybe kezdtem bele. Valahogy nem tudtak újat nyújtani. Éveken át kifejezetten kerültem ezeket, nem került fel semmi a kívánságlistámra, ha rajta volt az ifjúsági címke. Ez aztán a tavalyi év végén megváltozott, amikor kolléganőmtől kölcsönkaptam az Eleanor és Parkot. Rájöttem, hogy nem csak ifjúsági fantasyk vannak, hanem ifjúsági drámák is. Ez segített levedleni ezt a fura előítéletemet (bár inkább utóítélet, mert elegem volt belőlük), és így már bátrabban jegyzem meg az ilyen könyveket is.


3. Hello, sci-fi
A legnagyobb fejlődésemnek atrtom, hogy a sci-fi iránt nyitni kezdtem. Sokáig a sci-fi műfajt úgy képzeltem el, hogy az csak olyan lehet, amiben fura űrlények vagy robotok uralkodnak valami távoli bolygón ezerkétszáz évvel később, akik verekednek. Nem tudom, ez honnan jött. A lényeg, hogy aztán elolvastam olyan könyveket, mint A gömb, 2001 - Űrodüsszeia, Expedíció, kézbe vettem Asimov, Philip K. Dick vagy Scalzi könyveit. Ezek teljesen elvarázsoltak, megvettek kilóra, és megtapasztalhattam, hogy egy sci-fi könyv lehet emberi, emberszerű, izgalmas, filozofikus és letehetetlen. Így már tudatosan keresem az ilyen könyveket, egyre nyitottabb vagyok a téma felé.


4. Mindenevő lettem
Míg tinikorom hajnalán a szépirodalmat gyűrtem, és azt hittem, ettől leszek marha menő, addigra a középsuli utolsó éveiben az említett ifjúságik és fantasyk uralkodtak. Mostanra viszont kijelenthetem, hogy mindenevő vagyok. Csak az elmúlt három hónapban ezek a zsánerek fordultak meg nálam: steampunk, fantasy, történelmi levélregény, családregény, krimi, szépirodalom. Nem is bírnék egymás után három-négy ugyanolyan zsánerű könyvet olvasni.


5. Angolul is bátran
2012-ben olvastam az első angol regényt, Sarah Addison Allentől a The Peach Keepert, és meglepett, mennyire alábecsültem magam. Értettem, amit olvastam (ezt egyébként a mai napig sokan megkérdezik hogy: de érted is, amit olvasol? nem, basszus, csak olvasom a szavakat... nem is értem ezt a kérdést), odáig lettem érte, és rájöttem, mennyire más hangulata lehet a könyvnek angol nyelven. A hét év alatt 15 angol nyelvű művet olvastam, romantikus, mágikus realizmus a java, de nyitok a nehezebbnek tűnő regények felé is.


Nektek mik az irodalmi felismeréseitek?

2019. október 14., hétfő

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Könyvadatok:
Zsáner: Családregény, klasszikus
Megjelent: 2006 (eredetileg: 1868)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 262
Molyos értékelés: 85%


Fülszöveg:
A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.


Nem tetszett. Bővebben? Biztos? Hát jó.


Mérhetetlen izgalommal készültem a könyvklubunk októberi témájára - amit ráadásul én is találtam ki -, mivel olyan klasszikust kellett kézbe venni, amit még nem olvastunk, és kicsit cikinek is érezzük ezt. A Kisasszonyokra azért esett a választásom, mert egyrészt láttam a legújabb (hányadik is?) film előzetesét, ami nagyon jó szereplőgárdával rendelkezik, valamint nagy Jóbarátok-rajongó lévén élénken emlékszem arra a részre (mivel idén másodjára nézem újra a sorozatot), amiben Joey ezt a klasszikust kezdi el olvasni. Hát ha már ő elolvasta, én se maradjak ki az élményből! Tudni akartam, mire ez a sok feldolgozás, hogy miért imádják annyian.
Nos, elolvastam a könyvet, de ezt a részét még mindig nem értem.


Az első dolog, amivel szembesültem, hogy tök olyan volt ez a könyv, mint az Anne sorozat. Az eleje mintha egy nagyon lazán összefüggő novellafüzér lenne, regénynek nem is bírtam nevezni az első 150-200 oldalig. Kapunk tanulságos meséket, Coelho szintű bölcsességeket, egy anyát, akinek szavait - amelyek oly szépek és okosak, hogy jaj - elé letérdelve inni lehet. Anya bölcsessége vagyok. Valaki írta, vagyis többen is, hogy példabeszédekre hasonlítanak ezek a kis tanmesék. Igen, eléggé átjárja a keresztény hangulat a történetet, de ezt annyira nem is tudom a szemére vetni, engem sokkal jobban zavart az a propaganda stílusú szöveg, ami a háborúról ment. Ó, az milyen nemes dolog, aki részt vesz, az milyen jó ember, nekünk a legjobbjainkat kell odaadni... Aha, oké, elhiszem, hogy erről sokan így gondolkodtak, sőt még ma is, de az ilyen mindig kihoz a sodromból.


Aztán folyamatosan jöttek a hidegzuhanyok: nem kedvelem a szereplőket. Mi a fene? Hiszen ezek a híres Kisasszonyok. Jo és talán Meg volt számomra a két értékelhető karakter, de Amy idegesítő volt, Laurie semmilyen, Beth egy személyiség nélküli tündér, Mrs. March Coelho elődje, az öreg March meg sablon-karakter.
Mindegy egyes fejezet olyan volt, mintha újrakezdeném a történetet. Ismét bele kellett lendülnöm, meg kellett kedvelnem a karaktereket, de mire már elmosolyodtam egy-egy mondaton, tett is olyat az egyik szereplő vagy olyan fordulatot vett a cselekmény vagy olyan giccses párbeszédeket olvastam, amitől a szememet forgattam vagy felhúztam a szemöldököm. Nem akarom elhinni, hogy régen vagy bármikor a világon így beszéltek volna az emberek.


Idegesített az is, hogy a szereplők sírtak-ríttak, mert szegények, de azért volt egy Hannah asszonyság, aki főzött, mosott, takarított rájuk. Ha meg tényleg ennyire szegények, nem értem, hogy lehet ezt a pianínó köré gyűlt dalolással elfogadni. Bár ezen nem csodálkozom, hisz ez a meghunyászkodás az egész regényre ráillik. Nem is értem, Jo mit keres még itt.


Voltak részek, persze, amik azért megmosolyogtattak, aranyosabbak voltak, de ez elenyésző az idegesítőkhöz képest. Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól.


SPOILER Arra még kitérnék, hogy ugye van egy szereplő, aki meghal, ezt már a Jóbarátokban is ellövik. Na, ez a szereplő itt nem hal meg. Mint kiderült számomra, az Amerikai Egyesült Államokban a Kisasszonyokat és a Jó feleségeket egyben adják ki, és egyként emlegetik, tehát a két kötet számít a Kisasszonyoknak. Emiatt sikerült is ellőnöm a poént egy barátnőmnek. Van ez így. SPOILER


Azt hiszem, jobban meg kell válogatnom a 19. században írt köteteket. Egyébként egy időben pont ezért mondogattam, hogy én az ilyeneket nem szeretem, bár akkor meg se tudtam indokolni, csak valahogy belegondoltam a kosztümös filmekbe, és már akkor is a szememet forgattam, hogy ugyan már, nem volt minden ilyen szép és jó, hagyjuk már. Most már legalább meg tudom indokolni, hogy na ebből nem kérek, köszönöm szépen. Sajnálom egyébként, mert azt hittem, imádni fogom. Így jártam.