2021. április 13., kedd

Jodi Taylor: Nem semmi lány


Márciusi olvasmány volt az első rész, és bár el akartam húzni, annyira vágytam vissza a Frogmorton farmra, hogy áprilisra terveztem be a Semmi lány második és egyben zárókötetét. Előre felhívom mindenki figyelmét, hogy aki nem olvasta az első részt, annak ez a bejegyzés spoileres lehet!

A történet számításaim szerint nagyjából másfél évvel az első rész vége után játszódik, de erre még visszatérünk. Jenny ugyanúgy együtt él Russell-lel és a kislányukkal, Mrs. Crisppel, Marilynnel és Boxerrel, tehát zajlik az élet a kedvenc fikciós farmomon. Azonban az első részből megismert és eléggé elhanyagolt Christopher felbukkan azzal a fenyegető érzéssel, hogy mindent tönkretehet.

Eleinte ambivalens érzéseim voltak, mert bár tényleg imádtam a farmot, és simán elolvasnék még tíz kötetet is, ha csak annyiról szólna, hogy Russell éppen mit fogadott be és Mrs. Crisp hogyan lengeti meg felé a harci kis törülközőjét, azért zavart pár dolog. 

Kezdjük az eltelt idővel, ugyanis a folytonos három év említésével, totál megzavart az írónő. Jenny három éve ment férjhez Russellhez, Jenny három éve még a nagybátyjával és nagynénjével élt, de közben a kislányuk nyolc hónapos. Tehát én valahogy úgy számoltam, hogy az első részben egy év telik el, és Jenny terhes lett, így ért véget. Na most ha szigorúan vesszük a kilenc hónapot, majd azt, hogy azóta nyolc telt el (mivel sokszor elmondják, hogy Joy ennyi idős - ha közben eltelt pár hét, akkor is), akkor az tizenhét hónap összesen, vagyis majdnem másfél év. Szóval nekem ez a három év nem jött össze, pedig azt hittem, figyeltem az első résznél, de lehet, akkor kimaradt valami. Sebaj, túllendültem ezen.

A másik, ami zavart, hogy eleinte önismétlőnek éreztem a regényt. Jenny megint bizonytalan, dadog, Russell-lel a viszonya egyáltalán nem olyan, mint vártam (értsd: olyan, mint az első részben), semmi kommunikáció, semmi intimitás, csak elvannak egymás mellett - bár tény, hogy nagyon jól kiegészítik a másikat és egymás sziklái, de azért ennél kicsit többre vágytam. Illetve ott volt még a baba, aki csak úgy volt. Semmi visszaemlékezés, hogy Jenny, a mi Jennynk hogyan élte meg a terhességet, eleve a tudatot, hogy terhes és anya lesz, a szülést, az azóta ezzel járó feladatokat. Amilyen bizonytalan volt egy csomó dologban, annyira semmilyen a gyerekkel kapcsolatban. Joy csak úgy volt.

Ez a nemtetszésem nagyjából az első száz oldalig ha tartott, onnan ugyanis kaptunk új szereplőket - Mrs. Baklavát vagy kit (értsd: russellos poén), Jacket, a szamarat, patagóniai harcicsirkéket és Billt. Azonban hiányoltam Tanyát, Sharont és Kevint.

Christopher felbukkanását én nem éreztem erőltetettnek, az első részben éreztem inkább hiányát. Sok szó esett róla már ott is, és furcsa volt, mennyire a háttérből nézi az eseményeket. Most aztán előtérbe került rendesen.

A farm, ahol élünk kellemes mindennapjait bemutató humoros fejezetek után keményen belecsaptunk az akcióba, és itt is történt egy éles irányváltás, mint az első részben. Nem kell komoly dolgokra gondolni, én speciel rengeteget nevettem ezeken az izgalmas jeleneteken, percekig csapkodtam a térdem, és megállapítottam magamban, hogy Jenny mennyit fejlődött.

Így úgy tudtam letenni a könyvet, hogy egyáltalán nem éreztem feleslegesnek, azonban azt sem értem, miért csak duológia? Miért nem lesz ez egy életen át tartó sorozat? Engem érdekel a farm, és szerintem az írónő is imádta írni, és csak azért tette bele ezeket a konfliktusokat, hogy hát legyen és hogy legyen valami vonal, amely mentén vezetheti mindezt. De engem azzal is meg lehetne venni kilóra, ha Russell szónokolna nap mint nap Rushford lakóinak, miközben Mrs. Crisp a harci kis törülközőjével csapkodja őt, Kevin nagyokat pislog Sharonra, Marilyn feltúrja minden vendég zsebét répáért, Franny (tudom, nem szereti, ha így hívják) sztár lesz Portugáliában, Mrs. Balasana magára talál, lesznek tojások, megjavítják a tetőt, Russell fest, Jenny vezetni tanul, szóval ilyesmik.

Az írónő egyébként írt két karácsonyi kiegészítő kötetet is, amelyre utalnak itt, úgyhogy - ha idehaza nem adják ki őket - tuti elolvasom eredetiben.

Ha szerettétek az első részt, sok szeretettel ajánlom ezt is, mert nem fog csalódást okozni.

UI: A hátsó borítón milyen cuki már a szamár??

2021. április 9., péntek

Sorozatajánló: New Amsterdam


A Vészhelyzet után nem hittem volna, hogy lesz még egy olyan kórházas sorozat, ami ennyire beránt és szeretni fogom. Szerettem a Doktor House-t, bár ott inkább rejtélyeket oldottak meg Holmes és Watson módra (House-Wilson), a Grace Klinikát még a tévében követtem, de a negyedik évadnál valamiért abbahagytam, azonban a belőle készült Private Practice spin-offot nagyon szerettem, de az meg ugye (címéből is adódóan) egy nagyon magánorvosi rendelőről szólt.

A Vészhelyzet azért is volt kiemelkedő számomra a maga tizenöt évadával, mert minden epizódban több szálat is kaptunk, fontos volt a betegek élete, a társadalomban fellelhető problémák megjelenítése és persze az orvosok magánélete is. Kedvenc párosom Abby és Carter volt, akiknek lassan építkező kapcsolata a hatodik évadtól egészen a kilencedikig teljesen magába bolondított. Nos, a New Amsterdam mindezeket az érzéseket újraélesztette bennem.

A sorozat címe ugye New York egykori nevéből adódik, azonban ez a kórház neve is, amely a legrégebbi közkórház az Amerikai Egyesült Államokban, vagyis itt nem számít, van-e az amerikai embernek biztosítása - mindenkit ellátnak.

Aki nincs otthon annyira az amerikai egészségügyben, az meglepődhet ezeken a dolgokon, hiszen nálunk a munkáltató fizeti a TB-t, ha pedig nincs munkánk, akkor egy darabig még jár, majd utána nekünk kell fizetni. Amerikában akkor is külön fizetned kell a biztosítást, ha van munkád, és biztosításonként változó, hogy mit fedez a csomag. 

A New Amsterdam ebben újít, hogy látja a problémákat, ki is emeli ezeket és próbál változtatni a rendszeren. A sorozat alapja egyébként egy memoár: Eric Manheimer Twelve Patients: Life and Death at Bellevue Hospital című könyve alapján készült.

A főszereplőnk Dr. Max Goodwin, aki már a sokadik orvosigazgató és frissességet hoz a folyton visszatérő kérdésével: How can I help? (ami azt jelenti, Hogyan segíthetek?, bár ez magyarra a Miben segíthetek? fordítást kapta) Első napján kirúg egy egész osztályt, fejébe veszi, hogy mennyi mindent akar megreformálni. Közben megismerkedünk a főbb szereplőkkel: Dr. Lauren Bloommal, aki a sürgősségi vezetője, Dr. Reynolds-zal, aki sebészként dolgozik, Dr. Vijay Kapoorral, aki neurológus és szeret hosszasan beszélni a pácienseivel, Dr. Iggy Frome-mal, aki pszichiáter és Dr. Helen Sharpe-pal, aki eddig inkább a médiában szerepelt, hogy pénzt szerezzen a kórháznak, azonban az új orvosigazgató visszarendeli, hogy ha már orvos, végezze a munkáját.

Mindegyik részben kapunk különböző betegeket, betegségeket, nem rejtélyekre kell gondolni, hanem inkább emberi sorsokra, társadalmi problémákra.

Ami nekem a leginkább tetszik a sorozatban, hogy üde, friss, a tipikusan ősztől-tavaszig tartó 22 részes évadokból áll, nosztalgikus elemekre épít. Ezt a zenéjével éri el. Egyrészt ott a dob, ami sokszor megjelenik főleg Max ötletei alatt, illetve az olyan, 2000-es évek elején ismertebb dalok, amelyeket meghallva újra tininek érzem magam. Például Alexi Murdoch, José Gonzalez vagy Mazzy Star és Sigur Rós dalai csendülnek fel.

Az átívelő történet pedig a memoár egyik alapja. Eric Manheimer, aki a sorozatban Dr. Max Goodwin rákos, így lesz ő is kórház egyik betege.

A sorozatba én az első évad közepén szerettem bele, mivel van egy páros, akik nagyon-nagyon lassan haladnak a cél felé, de a rajongóknál már most idegőrlő nézni, és alig várjuk, hogy végre összejöjjenek. Nekem ez egy az egyben Abby és Carter a Vészhelyzetből, és nagyon reménykedem, hogy ez a romantikus szál nem ugyanoda jut, ahova a régi kedvenceim.

Ha egy lendületes, friss és nosztalgia-faktort bekapcsoló kórházas sorozatra vágytok, akkor a New Amsterdamot nagyon ajánlom. Az első két évad most magyar felirattal is elérhető a Netflixen, a harmadik évad pedig márciusban indult az NBC-n.

2021. április 8., csütörtök

Agatha Christie: Nyílt kártyákkal


Nem mondhatnám magamat hatalmas Christie rajongónak, ismeretlen volt számomra Poirot nagyzolós stílusa, eh bien, vagy éppen Miss Marple kötögetős ügymegoldási menete, azonban a Tíz kicsi néger (ami ma már a Mert többen nincsenek címmel elérhető), A ferde ház és az Örök éj nem hiába került fel az olvasási listámra. Az a közös ezekben a kötetekben, hogy Christie egyik nyomozója se szerepel benne, amolyan önálló kötetek, és volt egy idő, amikor kifejezetten ezeket kerestem. Bár A karácsonyi puding című novelláskötetben láthattam a kis belgát és a nénit, egész regényként még nem élvezhettem pimasz stílusukat.

– A való élet egy kicsit más – mondta erre Battle.
– Tudom – jelentette ki Mrs. Oliver. – Rossz a szerkezete.

A Nyílt kártyákkal még nem jelent meg a Helikon kiadónál az újfajta borítóval, így nem is zavart különösebben, hogy édesanyámnál erre a régebbi kötetre bukkantam rá. Teszem hozzá, nagyon jó állapotban van, pedig a kiadvány közel 40 éves.

Ha nincs a Könyv Kemping, valószínűleg csak később kezdtem volna bele a történetbe, azonban az egyhetes olvasási maraton hétvégéjén belevágtam. Egyáltalán nem bántam meg, hiszen egy jól felépített, érdekes és izgalmas regényt olvashattam.

A történet szerint megismerjük Mr. Shaitanát, aki fogadást tart magánál és erre meghív nyolc embert, köztük a híres magándetektívet is. Azonban a házigazda nem éri meg a másnapot, mivel a kandalló mellett a karosszékében egy tőrrel leszúrva találnak rá. A két szobában külön-külön bridzsjátszmát játszott a nyolc meghívott, ami azt jelenti, hogy négy gyanúsítottuk van. Poirot-nak és Battle főfelügyelőnek kell kiderítenie, ki a tettes - bár segítségükre lesz a híres írónő, Ariadne Oliver és Race ezredes is. A macska-egér játék pedig igen idegőrlőnek ígérkezik!

Nagyon tetszett a regény felépítése, vagyis hogy nem mindig a magándetektívvel nyomoztunk, hanem Battle főfelügyelő és az én személyes kedvencem, Mrs. Oliver is fontos szerepet kapott és nagyban hozzájárultak az ügy megoldásához. Ez a trió nagyon jól működött. Az írónő szerintem egyébként maga Christie szócsöve volt, elég nyíltan kritizálta az őt kritizálókat, tetszettek ezek a kikacsintások, odamondások, nagyokat nevettem az ilyen jeleneteken.
Ráadásul nyilván megint ott csavarta a szálakat, ahol csak tudta, és a végére magam is ott tartottam, hogy már fogalmam sem volt, ki lehet a gyilkos..

A történetben még a romantika is kapott némi szerepet, és szerintem ez nagyon jól működött. Igazán nem volt sok, nem kell drámára számítani, de hatásos volt. Nem lenne rossz, ha egyszer egy másik regényből megtudnám, mi történt azóta ezekkel a karakterekkel.

Azt sajnáltam csak olvasás közben, hogy mennyire nem ismerem a bridzset, nem tudom, mik a szabályok, így az ezzel kapcsolatos részletekre se tudtam kellően odafigyelni. Pedig, ahogy utánanéztem, idehaza is ismerik, sőt, lassan száz éve, hogy játsszák. Hm, talán kipróbálom egyszer magam is!

Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a regényt, nagyon izgalmas, trükkös és gyorsan lehet vele haladni.

Kép: Pinterest