2021. április 21., szerda

Papp Diána: Szerdán habcsók - újraolvasás


Papp Diána könyvét kilenc évvel ezelőtt olvastam, és így visszagondolva nagyon lelkes voltam, de már akkor is láttam ennek a kis könyvnek a hibáit. Pár évre rá megpróbálkoztam a Bodza bisztróval is, de szerintem harminc oldalig se jutottam. A Havi egy újraolvasás kihívás keretén belül azonban fel szerettem volna idézni a régi időket, amikor a 21. század még friss kiadóként vendégül látta a bloggereket egy író-olvasó találkozón vagy amikor egy órámra interjút készítettem az írónővel - true story. Mivel Papp Diána szerintem egy végtelenül kedves, közvetlen, intelligens nő, ezért is sajnálom annyira, hogy ezt a regényét alig bírtam végigolvasni. Szerettem volna szeretni, tényleg!

A történet lényege, hogy a PR-os Eszter éppen válik, azonban megígéri magának, hogy egy év múlva ilyenkor ismét szerelmes lesz. Megismerjük a húgát, akinek cukrászdája van, egy Piri nevű idősebb nőt, akivel levelezik, és Balázst, a régi szerelmét.

Úgy éreztem, rengeteg potenciál bújik meg ebben a kis regényben, hiszen Eszter munkája érdekes (ebből nem kapunk semmit), járunk Franciaországban és Olaszországban (ebből alig), és komoly témákat is feszeget, mint az abortusz, házasságtörés, banki hitel, kutya kakaóval való etetése (szintén).

Azonban ebben a kis regényben minden amatőr hiba megvolt. Gyermeteg stílus, szájbarágós párbeszédek és belső monológok, Pirikének írt levelek, habos-babos történések nulla leírással. Aztán akadtak furcsaságok is, mint: a fejezetkezdő alany nélküli mondatok, számok megjelenítése számmal, majd betűvel (10 éves volt, majd következő sorban tíz éves), tehát következetlenség, és meseszerű jelenetek (napi ötszáz látogató a blogjában, ahova három hónapig nem írt, majd két bejegyzés után meghívás egy élő show-ba).

Mivel próbáltam szeretni, kerestem benne azokat a dolgokat, amelyek tetszenek, és lényegében aranyos volt, de nagyon fárasztó, egy idő után pedig unalmas.

Mindenesetre szeretnék még beleolvasni Papp Diána legújabb regényébe, hiszen azért eltelt tíz év és az a könyv Olaszországban játszódik. Sajnos ez most egy olyan újraolvasás volt, amit szeretnék elfelejteni.

2021. április 20., kedd

Margaret Atwood: Testamentumok


A szolgálólány meséjét nagyon szerettem két évvel ezelőtt, a 2019-es évem Atwoodról is szólt. Szeretem a stílusát, Csonka Ágnes gördülékeny fordítását, a gondolatokat, amelyek a leírt szavak hatására születnek meg bennem, az írónő intelligenciáját, ami átjárja az egész történetet. Egy régebbi posztban már megemlékeztem az olvasott könyveiről, ezt a bejegyzést itt el tudjátok olvasni.

A Testamentumok a szolgálólány folytatása, amely 35 évvel az eredeti történet megírása után jelent meg. Gileádban azonban csak 15 év telt el, és nem Fredé életébe nyerhetünk bepillantást, hanem három szemszögön keresztül láthatunk bele a világba. Az egyik Lydia néni, akinek neve biztosan ismerős, a másik egy Gileádban született lány, a harmadik pedig egy kanadai tini. Három különböző szál tekereg, gabalyodik össze, amely alapján mi, olvasók, ha nem is mindenre, de sok mindenre választ kaphatunk.

Az ilyen hosszú idő után megírt folytatás elsülhet rosszul is, de hát Atwoodról van szó. Számomra hihetetlen, hogy a hetvenes évei végén még mindig ennyire összeszedetten és kiválóan tud írni. Örülök, hogy egészségnek örvend és remélem, lesz még új könyve.

"Szobrot csak halottaknak szabad állítani, én mégis kaptam egyet, pedig még élek."

Úgy érzem, Atwood jó döntést hozott azzal, hogy három szálon keresztül mutatja be egyrészt a gileádi világot, amely rohad belülről, másrészt pedig a külvilág gileádhoz való viszonyát.
Lydia néni az első részben majdnem főgonosszá nőtte ki magát, azonban itt megismerhetjük, mi volt a foglalkozása, hogyan élte meg a puccsot és miként vált ő az egyik alapítóvá. 
Agnest egész fiatalkorától megismerjük, édesanyjával való kapcsolata szinte idillikus, megjelenik a szeretet, azonban ezt hamar elveszíti, amikor a nő meghal, őt pedig alig tizenhárom évesen már férjhez akarják adni. Ő általa bemutatásra kerül a gileádi iskolarendszer, az agymosás netovábbja, az áldozathibáztatás alaptételei, a nők feladata, az, hogy csak hímezni tudnak, de írni nem - ezáltal Agnes, mint elbeszélő is teljesen más, hiszen vallása Gileádhoz köthető, és főleg a regény második felében ütközik ki a különbség közte és más karakterek közt. Agnes lelkivilága eleinte nagyon érdekes volt számomra emiatt, azonban ahogyan haladtunk előre, úgy vált sajnos semmilyenné az ő személye.
A harmadik karakter is egy lány, aki Kanadában él, és a tizenhatodik születésnapjára készül. Megveti Gileádot, azonban az ezzel kapcsolatos tüntetésre szülei nem engedik el.
Sajnáltam egyébként, hogy Atwood nem hozott férfiszereplőt, érdekelt volna egy ilyen szál is.

Tehát van miből szemezgetnünk, én legalábbis minden apró információmorzsára ugrottam, hiszen Gileád amennyire taszító, annyira okoz függőséget is. Rend, fegyelem, szabályok, besúgók - ez jellemzi az egész ki társadalmat és az ember akarva akaratlanul is minél többet akar róla tudni. Hogyan oldják meg ezt, hogyan oldják meg azt? Sokan kritizálják ugye a világot, hogy ilyen nem jöhetne létre, és valóban abszurd az egész ötlet, azonban a Testamentumokban is visszaköszön az, amit Atwood mondott a szolgálólány kapcsán, vagyis hogy nem írt le olyat, ami ne történt volna már meg az írásos történelmünk során.
Itt is éreztem párhuzamokat. Például amikor ellátogatunk a múltba, vagyis abba az időszakba, amikor a hatalomátvétel kezdődik, befagyasztják a nők folyószámláit, törvénybe iktatják, hogy nem dolgozhatnak és birtokolhatnak semmit, akkor a katonai puccs brutalitása, az emberek megaláztatása és az "ölj vagy ölnek" elv naturalista bemutatása erősen eszembe juttatta Isabel Allende Kísértetház regényének második felét, amelyben az 1973-ban, Chilében lezajló puccsról mesél. Az jóval brutálisabb volt - és az valóságon alapszik. 
A másik pedig a feleségpiac, vagyis azok a részek, amikor Agnesnek férjet keresnek, és majdnem ugyanolyan mondatok hangzanak el (gazdag férjet válasszon, aki mellett nem lesz problémája), amelyek a népszerű kosztümös, romantikus, 19. században játszódó filmekben/könyvekben (nekem pont a Bridgerton jutott eszembe).

Atwood zseniális mondatokat szőtt bele az amúgy is remek könyvbe, érdemes csak az első mondatot elolvasni, amit ki is idéztem ide, és lelkesedésem sokáig is tartott, hiszen vonzott az Agnes által megismert gileádi család dinamikája, az orvosok, a szolgálólányokról alkotott bemagolt megvetés (ribancok, mi mások...), a bibliára épülő fanatizmus által kitekert üzeneteket és a fogorvosi rendelő... Azonban valahol a regény vége felé valami megváltozott.

Lydia néni és Agnes eléldegél Gileádban, ami egy idő után nem tűnt "annyira" vészesnek, ergo Atwood "agymosása" átjött, miközben Daisy története olyan fordulatot vett, amelyre bár számítottam, mégis meglepett. Ennyi?, kérdeztem magamban.

Valahol a négyszázadik oldalnál átcsaptunk valami másba (még csak zsánerhasonlatot se szeretnék megjelölni, nehogy spoileres legyen), ami elvette a gileádi terror élét, és szerintem nem is volt a legokosabb egy tizenhat éves karakterre bízni ennyi mindent. Az ő világában az is zavart, hogy elvileg ugye azért történt ez az egész puccs, mert alig születtek gyermekek. Aztán még sincs ezzel kapcsolatban semmiféle visszacsatolás. Gileád nyomatja a propaganda dumát, hogy szülj gyereket, hímezz és ha nem megy, max. kapsz egy szolgálólányt, aki ribanc volt és így vezekel, és egyébként se nézz rá, azonban Kanadában semmi szó nem esik arról, hogy kevesebb lenne az iskola, nembabák születnének, stb. Így olykor az az érzés járt át, hogy egyáltalán mi magyarázza gileád létjogosultságát?
Az tetszett viszont, hogy ha csak pár mondatban is, kitértek a többi kontinensre.

Bár az utolsó százötven-kétszáz oldal nem varázsolt el vagy döbbentett meg annyira, mint anno A szolgálólány meséje, érdemes volt elolvasni, és ismét sikerült visszaszoknom Atwood stílusához. Igazán gördülékeny az egész könyv, úgy kellett olykor megálljt parancsolni magamnak, tehát könnyen lehet vele haladni. Ha van lehetőségetek, olvassátok el!

2021. április 13., kedd

Jodi Taylor: Nem semmi lány


Márciusi olvasmány volt az első rész, és bár el akartam húzni, annyira vágytam vissza a Frogmorton farmra, hogy áprilisra terveztem be a Semmi lány második és egyben zárókötetét. Előre felhívom mindenki figyelmét, hogy aki nem olvasta az első részt, annak ez a bejegyzés spoileres lehet!

A történet számításaim szerint nagyjából másfél évvel az első rész vége után játszódik, de erre még visszatérünk. Jenny ugyanúgy együtt él Russell-lel és a kislányukkal, Mrs. Crisppel, Marilynnel és Boxerrel, tehát zajlik az élet a kedvenc fikciós farmomon. Azonban az első részből megismert és eléggé elhanyagolt Christopher felbukkan azzal a fenyegető érzéssel, hogy mindent tönkretehet.

Eleinte ambivalens érzéseim voltak, mert bár tényleg imádtam a farmot, és simán elolvasnék még tíz kötetet is, ha csak annyiról szólna, hogy Russell éppen mit fogadott be és Mrs. Crisp hogyan lengeti meg felé a harci kis törülközőjét, azért zavart pár dolog. 

Kezdjük az eltelt idővel, ugyanis a folytonos három év említésével, totál megzavart az írónő. Jenny három éve ment férjhez Russellhez, Jenny három éve még a nagybátyjával és nagynénjével élt, de közben a kislányuk nyolc hónapos. Tehát én valahogy úgy számoltam, hogy az első részben egy év telik el, és Jenny terhes lett, így ért véget. Na most ha szigorúan vesszük a kilenc hónapot, majd azt, hogy azóta nyolc telt el (mivel sokszor elmondják, hogy Joy ennyi idős - ha közben eltelt pár hét, akkor is), akkor az tizenhét hónap összesen, vagyis majdnem másfél év. Szóval nekem ez a három év nem jött össze, pedig azt hittem, figyeltem az első résznél, de lehet, akkor kimaradt valami. Sebaj, túllendültem ezen.

A másik, ami zavart, hogy eleinte önismétlőnek éreztem a regényt. Jenny megint bizonytalan, dadog, Russell-lel a viszonya egyáltalán nem olyan, mint vártam (értsd: olyan, mint az első részben), semmi kommunikáció, semmi intimitás, csak elvannak egymás mellett - bár tény, hogy nagyon jól kiegészítik a másikat és egymás sziklái, de azért ennél kicsit többre vágytam. Illetve ott volt még a baba, aki csak úgy volt. Semmi visszaemlékezés, hogy Jenny, a mi Jennynk hogyan élte meg a terhességet, eleve a tudatot, hogy terhes és anya lesz, a szülést, az azóta ezzel járó feladatokat. Amilyen bizonytalan volt egy csomó dologban, annyira semmilyen a gyerekkel kapcsolatban. Joy csak úgy volt.

Ez a nemtetszésem nagyjából az első száz oldalig ha tartott, onnan ugyanis kaptunk új szereplőket - Mrs. Baklavát vagy kit (értsd: russellos poén), Jacket, a szamarat, patagóniai harcicsirkéket és Billt. Azonban hiányoltam Tanyát, Sharont és Kevint.

Christopher felbukkanását én nem éreztem erőltetettnek, az első részben éreztem inkább hiányát. Sok szó esett róla már ott is, és furcsa volt, mennyire a háttérből nézi az eseményeket. Most aztán előtérbe került rendesen.

A farm, ahol élünk kellemes mindennapjait bemutató humoros fejezetek után keményen belecsaptunk az akcióba, és itt is történt egy éles irányváltás, mint az első részben. Nem kell komoly dolgokra gondolni, én speciel rengeteget nevettem ezeken az izgalmas jeleneteken, percekig csapkodtam a térdem, és megállapítottam magamban, hogy Jenny mennyit fejlődött.

Így úgy tudtam letenni a könyvet, hogy egyáltalán nem éreztem feleslegesnek, azonban azt sem értem, miért csak duológia? Miért nem lesz ez egy életen át tartó sorozat? Engem érdekel a farm, és szerintem az írónő is imádta írni, és csak azért tette bele ezeket a konfliktusokat, hogy hát legyen és hogy legyen valami vonal, amely mentén vezetheti mindezt. De engem azzal is meg lehetne venni kilóra, ha Russell szónokolna nap mint nap Rushford lakóinak, miközben Mrs. Crisp a harci kis törülközőjével csapkodja őt, Kevin nagyokat pislog Sharonra, Marilyn feltúrja minden vendég zsebét répáért, Franny (tudom, nem szereti, ha így hívják) sztár lesz Portugáliában, Mrs. Balasana magára talál, lesznek tojások, megjavítják a tetőt, Russell fest, Jenny vezetni tanul, szóval ilyesmik.

Az írónő egyébként írt két karácsonyi kiegészítő kötetet is, amelyre utalnak itt, úgyhogy - ha idehaza nem adják ki őket - tuti elolvasom eredetiben.

Ha szerettétek az első részt, sok szeretettel ajánlom ezt is, mert nem fog csalódást okozni.

UI: A hátsó borítón milyen cuki már a szamár??