A szolgálólány meséjét nagyon szerettem két évvel ezelőtt, a 2019-es évem Atwoodról is szólt. Szeretem a stílusát, Csonka Ágnes gördülékeny fordítását, a gondolatokat, amelyek a leírt szavak hatására születnek meg bennem, az írónő intelligenciáját, ami átjárja az egész történetet. Egy régebbi posztban már megemlékeztem az olvasott könyveiről, ezt a bejegyzést itt el tudjátok olvasni.
A Testamentumok a szolgálólány folytatása, amely 35 évvel az eredeti történet megírása után jelent meg. Gileádban azonban csak 15 év telt el, és nem Fredé életébe nyerhetünk bepillantást, hanem három szemszögön keresztül láthatunk bele a világba. Az egyik Lydia néni, akinek neve biztosan ismerős, a másik egy Gileádban született lány, a harmadik pedig egy kanadai tini. Három különböző szál tekereg, gabalyodik össze, amely alapján mi, olvasók, ha nem is mindenre, de sok mindenre választ kaphatunk.
Az ilyen hosszú idő után megírt folytatás elsülhet rosszul is, de hát Atwoodról van szó. Számomra hihetetlen, hogy a hetvenes évei végén még mindig ennyire összeszedetten és kiválóan tud írni. Örülök, hogy egészségnek örvend és remélem, lesz még új könyve.
Úgy érzem, Atwood jó döntést hozott azzal, hogy három szálon keresztül mutatja be egyrészt a gileádi világot, amely rohad belülről, másrészt pedig a külvilág gileádhoz való viszonyát.
Lydia néni az első részben majdnem főgonosszá nőtte ki magát, azonban itt megismerhetjük, mi volt a foglalkozása, hogyan élte meg a puccsot és miként vált ő az egyik alapítóvá.
Agnest egész fiatalkorától megismerjük, édesanyjával való kapcsolata szinte idillikus, megjelenik a szeretet, azonban ezt hamar elveszíti, amikor a nő meghal, őt pedig alig tizenhárom évesen már férjhez akarják adni. Ő általa bemutatásra kerül a gileádi iskolarendszer, az agymosás netovábbja, az áldozathibáztatás alaptételei, a nők feladata, az, hogy csak hímezni tudnak, de írni nem - ezáltal Agnes, mint elbeszélő is teljesen más, hiszen vallása Gileádhoz köthető, és főleg a regény második felében ütközik ki a különbség közte és más karakterek közt. Agnes lelkivilága eleinte nagyon érdekes volt számomra emiatt, azonban ahogyan haladtunk előre, úgy vált sajnos semmilyenné az ő személye.
A harmadik karakter is egy lány, aki Kanadában él, és a tizenhatodik születésnapjára készül. Megveti Gileádot, azonban az ezzel kapcsolatos tüntetésre szülei nem engedik el.
Sajnáltam egyébként, hogy Atwood nem hozott férfiszereplőt, érdekelt volna egy ilyen szál is.
Tehát van miből szemezgetnünk, én legalábbis minden apró információmorzsára ugrottam, hiszen Gileád amennyire taszító, annyira okoz függőséget is. Rend, fegyelem, szabályok, besúgók - ez jellemzi az egész ki társadalmat és az ember akarva akaratlanul is minél többet akar róla tudni. Hogyan oldják meg ezt, hogyan oldják meg azt? Sokan kritizálják ugye a világot, hogy ilyen nem jöhetne létre, és valóban abszurd az egész ötlet, azonban a Testamentumokban is visszaköszön az, amit Atwood mondott a szolgálólány kapcsán, vagyis hogy nem írt le olyat, ami ne történt volna már meg az írásos történelmünk során.
Itt is éreztem párhuzamokat. Például amikor ellátogatunk a múltba, vagyis abba az időszakba, amikor a hatalomátvétel kezdődik, befagyasztják a nők folyószámláit, törvénybe iktatják, hogy nem dolgozhatnak és birtokolhatnak semmit, akkor a katonai puccs brutalitása, az emberek megaláztatása és az "ölj vagy ölnek" elv naturalista bemutatása erősen eszembe juttatta Isabel Allende Kísértetház regényének második felét, amelyben az 1973-ban, Chilében lezajló puccsról mesél. Az jóval brutálisabb volt - és az valóságon alapszik.
A másik pedig a feleségpiac, vagyis azok a részek, amikor Agnesnek férjet keresnek, és majdnem ugyanolyan mondatok hangzanak el (gazdag férjet válasszon, aki mellett nem lesz problémája), amelyek a népszerű kosztümös, romantikus, 19. században játszódó filmekben/könyvekben (nekem pont a Bridgerton jutott eszembe).
Atwood zseniális mondatokat szőtt bele az amúgy is remek könyvbe, érdemes csak az első mondatot elolvasni, amit ki is idéztem ide, és lelkesedésem sokáig is tartott, hiszen vonzott az Agnes által megismert gileádi család dinamikája, az orvosok, a szolgálólányokról alkotott bemagolt megvetés (ribancok, mi mások...), a bibliára épülő fanatizmus által kitekert üzeneteket és a fogorvosi rendelő... Azonban valahol a regény vége felé valami megváltozott.
Lydia néni és Agnes eléldegél Gileádban, ami egy idő után nem tűnt "annyira" vészesnek, ergo Atwood "agymosása" átjött, miközben Daisy története olyan fordulatot vett, amelyre bár számítottam, mégis meglepett. Ennyi?, kérdeztem magamban.
Valahol a négyszázadik oldalnál átcsaptunk valami másba (még csak zsánerhasonlatot se szeretnék megjelölni, nehogy spoileres legyen), ami elvette a gileádi terror élét, és szerintem nem is volt a legokosabb egy tizenhat éves karakterre bízni ennyi mindent. Az ő világában az is zavart, hogy elvileg ugye azért történt ez az egész puccs, mert alig születtek gyermekek. Aztán még sincs ezzel kapcsolatban semmiféle visszacsatolás. Gileád nyomatja a propaganda dumát, hogy szülj gyereket, hímezz és ha nem megy, max. kapsz egy szolgálólányt, aki ribanc volt és így vezekel, és egyébként se nézz rá, azonban Kanadában semmi szó nem esik arról, hogy kevesebb lenne az iskola, nembabák születnének, stb. Így olykor az az érzés járt át, hogy egyáltalán mi magyarázza gileád létjogosultságát?
Az tetszett viszont, hogy ha csak pár mondatban is, kitértek a többi kontinensre.
Bár az utolsó százötven-kétszáz oldal nem varázsolt el vagy döbbentett meg annyira, mint anno A szolgálólány meséje, érdemes volt elolvasni, és ismét sikerült visszaszoknom Atwood stílusához. Igazán gördülékeny az egész könyv, úgy kellett olykor megálljt parancsolni magamnak, tehát könnyen lehet vele haladni. Ha van lehetőségetek, olvassátok el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése