Témázunk - Kell egy kis áramszünet...

... időnként minden könyvmolynak. Én legalábbis ennek a híve vagyok. Szeretek a dolgokra úgy gondolni, mint a légzésre - túl sokat jógázom, tudom, namaste. Beszívod a levegőt, kicsit benntartod, majd kifújod. Ha kapkodsz, az nem a legjobb. Néha nem lehet mit tenni, de jobb a kellemes ritmus.

Az e havi témázás tárgya az olvasási ritmus, ütemterv, avagy ki hogy olvas sorozatokat vagy szerzői életműveket. Jó-e darálni? Ugyanolyan élmény-e, mintha a Netflix elé ülné be egy adag egészséges nassolni valóval, mondjuk barbecue-s kölesgolyóval? (Elnézést, de ez tényleg finom!)

Nem véletlenül állítom párhuzamba a sorozatos/filmes világgal az olvasást, mivel azt tapasztalom, hogy a darálás egyre népszerűbb a Netflix óta. Magamon is tapasztaltam, hogy szinte nyomás alatt vagyok, egyrészt a szolgáltató miatt, ahol egyszerre elérhető az összes epizód és ha nem folytatod rögtön, küldi az üzeneteket, hogy na mi van?, másrészt meg akár a barátok/ismerősök miatt, akik mondjuk három résszel előrébb járnak. Szerencsére ez elmúlt, és a jó kis namaste életmódommal akkor darálok, amikor akarok, és nem érdekel, más hol jár. Az én élményemet nem befolyásolja.

Érdekes módon a könyvekkel sose voltam így. Hiába olvastam újra a tavalyi évben a Vámpírakadémiát, kellett azért pár másik könyv a részek közé. Kivétel volt mondjuk az utolsó előtti és az utolsó kötet. Ott egyből nekiálltam, mert nagyon izgalmas volt, de kvázi egy kötetként is kezeltem. És itt rajzolódik ki, mi a bajom a darálással. Filmsorozatok esetében is volt olyan, hogy egy-egy dara után nem tudtam megmondani, hogy melyik cselekményszál melyik évadban került elő. Annyira egybefolyt minden, hogy egy idő után megfogadtam: nem darálok. 
Ilyesmi érvényesült az említett ifjúsági fantasynál is: ketté tudom választani az ötödik és hatodik kötetet, de pár év múltán szerintem összefolynak majd az emlékek.

Talán az is hozzájárulhat ehhez a felfogásomhoz, hogy mindenevőnek tartom magam, és szeretem is, ha a hónap sokszínű. Januárban olvastam romantikus chick litet, politikai krimit, szépirodalmat, fantasyt. Ha egy könyvsorozatot egymás után elolvasnék, akkor túl sok lenne az adott zsánerből.

És akkor térjünk ki a szeretett szerzők életműveire is. Ott van Margaret Atwood, akinek négy könyvét olvastam el olyan 3-4 hónap kihagyásokkal, és még így is soknak éreztem. Szeretem az írónőt, nagyon is, de egyes regényei olyan mellbevágóak, hogy rá kellett pihennem egy teljes évet. Vagyis van az úgy, hogy olvasnék én tőle többet is, de egyszerűen nem megy.
Az ilyen megbízható írókkal is úgy vagyok, hogy sokszor szeretem őket inkább talonban tartani: oké, ott van a polcomon, tudom, hogy jó, olvasási válság idejére vagy egy-két borzalmas kötet után tökéletes választás lehet. Számomra ők a csillagok a sötét égbolton, ha úgy tetszik. 

Ilyenek például Georges Simenon vagy Agatha Christie kötetei még. Imádom az Agavét és a Helikont ezekért a marha szép kiadásokért, és tudom, hogy úgyis tetszeni fognak. Tudom, hogy tőlük bármit veszek, azt elolvasom és jó lesz. De azért nem olvasnék folyamatosan krimit, sőt még a havi egyet se merném bevállalni.*

Ehhez a témához tartozik még az is, amikor olyan sorozatba botlom bele, mint pl. a Cédrusliget vagy Tóparti történetek, amelyeknek 10+ része jelent meg. Ha több hónapot hagyok ki, akkor elfelejtem, mi történt az előző részben. Nem annyira függnek egymástól a kötetek, de azért a Cédrusligetnél kifejezetten arra törekedtem az első három regény alatt, hogy "folyamatosan" olvassam, vagyis befejeztem az egyiket, rendeltem a következőt (bookdepóról, így volt is pár hét, mire ideért). De például ennél is le kellett állnom, mert télen nem bírom a tutyi-mutyi regénykéket, így majd tavasszal térek vissza ebbe a kisvárosba.

Nálam még nagyon fontossá vált az utóbbi időben az is, hogy ne csússzanak át olvasások a következő hónapra. Ez biztos valami kényszerbetegség, de szeretek keretként gondolni az adott hónapra, és ez motivál is, hogy befejezzem az olvasmányt, ami amúgy tetszik, csak lassabban haladok vele. Szerintem ez is dobta meg tavaly az elolvasott könyvek számát.

Bár belegondolva, lehet, hogy erre a havi olvasós kihívások is kellemesen sarkallnak. Idén pl. három ilyenen is részt veszek: újraolvasós, fantasy, boszorkányos. Ennek is nagy jelentősége van akkor, amikor a következő havi olvasmánylistámat szedem össze - amit tavaly pl. még nem csináltam, max. évszakra lebontva. 
*Úgyhogy inkább azt mondanám, hogy ha részt is vennék egy havi krimi olvasós kihíváson, nem tudnék minden hónapban csak Georges Simenontól vagy Agatha Christie-től olvasni.

Összegezve: számomra fontos az olvasás ütemterve, a havi olvasmányok megtervezése és azok teljesítése, a zsánerritmus, a sokféleség és a kihagyások, a szünetek, hogy ne unjak bele egy-egy műfajba vagy íróba.

Ti hogyan szoktatok olvasni, mi a véleményetek a témával kapcsolatban? Ross és Rachel szerinted szakításban volt? Különben is, ez mi a fenét jelent??

A témában írt még:

Anett
Dóri
Heloise
Sister
Mandi
Nita
Szofisztikált Macska
PuPilla

Epizódajánló - Black Mirror

Mivel egy antológia-sorozatról van szó, így nem az egész sorozatról írnék ajánlót, hanem egy-egy epizódjáról.

A Black Mirror (Fekete Tükör) egy társadalomkritikaként felfogható sorozat, amely leginkább a technikai fejlődés jövőbeni negatív értelmezéseit és hatásait tárja elénk. Milyen a társadalom és a média kapcsolata, hova fejlődhet személyiségünk a technológiával együtt, mire használhatja az átlagember és mire mondjuk a hadsereg vagy a politika? Mindegyik rész másról szól, játszódhat jelenünkben vagy egy elképzelt jövőben, szereplői és színészei különbözőek. A sorozat nem a kedvességéről híres, nekem kellett egy év, mire újra nekiálltam megnézni egy-egy epizódot, és bár ezek nem voltak annyira lehangolóak, mint pl. a The National Anthem, azért nem szeretném a tavaszvárást ezzel a sorozattal fekete festékkel leönteni.

Azonban a januárban megnézett epizódok közül kettőt szeretnék kiemelni a harmadik évadból.

Az egyik a San Junipero, a másik pedig a Nosedive (Szabadesés).

A San Junipero meglepő módon a 1980-as években játszódik. Azért írom, hogy meglepő, mert a sorozat leginkább a jelenre, közeli és távoli jövőre fókuszál, így homlokráncolva vártam a történet előrehaladását. Adott egy lány, aki félszeg a bulis éjszakában, mégis betér egy diszkóba. Itt ismerkedik meg egy másik lánnyal, és kapcsolatukon keresztül megismerjük a világukat is.

Spoilerek nélkül nehéz írni erről a részről, de azért ajánlanám ezt megnézésre, mert ez a legszebb epizódja a Black Mirrornak. Gyönyörűek a színek, kellemes a hangulat, jók a zenék, és a színészek is remekelnek. A történet pedig szerintem zseniálisan felépített, nyilván itt is megjelenik a technológia és társadalom témaköre, amely ezen a két nőn csapódik le. Lassan, szinte csattanó nélkül ismerjük meg mi is, mi zajlik a háttérben, emiatt pedig kicsit Ishiguro Ne engedj el című könyve jutott az eszembe. Szeretem, amikor nem nézik hülyének a nézőt, hanem a karakterek úgy beszélnek egymással, hogy számukra egyértelmű, azonban a néző csak később, visszagondolva eszmél rá, hogy egy-egy elejtett megjegyzés igazából mit jelentett. Az itt megépített világ szinte utópisztikus, a végén el is pityeregtem egy kicsit. Bár túl kell majd lépni egy olyan dolgon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, de ez az epizód ebben is zseniális, hogy elhiteti veled, hogy ez lesz a lényeg, pedig nem. Egy nagyobb etikai kérdéskört jár körbe - a magam részéről örülnék egy ilyen helynek, mint San Junipero.

Ha egy kellemesebb epizódra vágysz, akkor ezt mindenképpen ajánlom! Azóta is sokszor meghallgatom a rész végi dalt.

A Nosedive főszereplője Bryce Dallas Howard, akit én sose tudtam rendesen beazonosítani. Tudom, hogy sok filmben játszott, egy-kettőt talán láttam is, de színészi képességeiről nem volt fogalmam. Nos, itt valami szenzációs alakítást nyújt.

Ebben a világban mindent a lájkok mozdítanak előre vagy éppen hátra. Az emberek szemébe épített kütyü egyből megmutatja, ha ránéznek valakire, hogy mi a neve és mi a pontszáma. Főszereplőnk 4.2 (ha jól emlékszem), és mindig lövi ő is az öt csillagokat; kedves, mosolyog, várja nagyon, hogy ő is ennyit kapjon. Ha már négy csillagot kap, nagyokat pislog. Szép vörös a haja, pasztell ruhái jól illenek extra fehér bőréhez, szinte beleolvad a szintén ilyen színekben fürdőző kollégái közé. Egyetlen kirívó és szégyellnivaló folt ebben az utópikus közösségben azok, akiknek pontszámai nem jók. Főszereplőnk öccse csak 3,7 körül mozog. Egy kollégáját is lepontozzák, mert szakított a barátjával, és szerintük ő volt a hunyó. Az, amikor 2,5 körüli ponttal az iroda előtt könyörög, hogy adjanak neki öt csillagot, erősen emlékeztetett a hajléktalanokra. Fejét itt is mindenki elfordítja.

Főszereplőnk is csak azért viselkedik így, mert meghívják egy olyan esküvőre, ami csupa 4,5+-os emberekkel van tele, és hát szeretne venni egy házat is, amelyhez nem elég az ő 4,2 pontja. Egy tanácsadó szerint az esküvő sokat dobhat a pontszámán... így kezdi meg főszereplőnk a szabadesést.

Howard játéka valami zseniális. Ugyanúgy tört felszínre az általam eddig nem ismert tehetsége, mint karakteréből a hitetlenkedés, realizáció, majd a teljes kiborulás.

Olykor nagyokat nevettem egyes jeleneteken, de azért végig bennem volt az ideg, hiszen ma is hasonló világban élünk, és elképzelhető, hogy egyszer ilyen is lesz. Bár azért nem annyira, de ha csak megnézzük, mennyi cikk született már arról, hogy a média milyen összefüggésben áll a depresszióval, mennyi az álszentség, akkor érdemes elgondolkodnunk.

Ez a rész inkább arra sarkallhat, hogy feltegyük magunkban a kérdéseket: miért számít mások véleménye számomra ennyire? Mi vagyok én, ha csak megjátszom magam mások előtt? Miért játszom meg magam olyan emberek előtt, akiknek igaz valójuk nem is érdekel?

Mindkettő epizód nagyon erős, akár kezdésnek, akár folytatásnak nagyon-nagyon ajánlom őket!

Örkény István: Válogatott egyperces novellák

"Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van."

Emlékeim szerint gimnazista koromban olvastam először ezt a válogatást, azonban a moly.hu szerint mindössze csak hat éve. Ennyit az emlékezőtehetségemről. Mindenesetre nagyon jólesett újra elmélyedni Örkény abszurd világában. December végén még a Tótékat és a Rózsakiállítást újráztam tőle, de ez nem volt elég. Úgy érzem, idén még fogok tőle olvasni - jelenleg a Macskajáték/Glória kötet érdekelne.

Térjünk vissza a groteszk zsáner zsenijére, akinek novellái a középiskolában is kötelező anyagok - nagyon helyesen! Ezért se meglepő, hogy két-három novella ismét ismerősen csengett, de értékéből mit sem veszített. Ilyen volt pl. a patkányos, a telefonfülkés vagy a légypapíros.

A legtöbb azonban újdonságként hatott. A moly.hu szerint nincs különbség a Helikon zsebkönyves és Palatinus 2004-es kiadás között, azonban érzésem szerint előbbiben több novella található. Azonban mint fentebb is kiderült, az emlékeim formálódhatnak.

Nagyon szerettem ezekben a történetekben, hogy valóban egypercesek - na jó, néha kettő-három -, és hamar ki tudtam végezni az egész kötetet. Metrón ülve, vagy akár mozgólépcsőn állva is simán elolvasható egy-kettő rövidebb. Eszembe jutott minderről egy kedves ismerősöm, aki sose érti, hogy tudok ennyit olvasni. Ő is ingázik, de sokat át kell szállnia, így amikor 10-15 perceket utazik, nem látja értelmét elővenni egy könyvnek. Nos, khm: ÖRKÉNY! Nincs több kifogás, még ilyet, hogy negyed óra kevés az olvasáshoz. Nem az amúgy se, de Örkénynél meg pláne nem.

Groteszk, abszurd világában még tetszett a sci-fi vonal, ha lehet így megemlékezni arról a kettő-három novelláról, amely érintőlegesen pl. a holdra való utazásról értekezett. Örkény stílusában megragadva ezek a kozmikus jelenetek igen hatásosak voltak és arra gondoltam: kár, hogy nem írt groteszk űroperát. Szerintem imádtam volna.

Örülök, hogy a Helikon ilyen szép kiadásokban újra megjelenteti Örkény műveit, és hogy ismét elolvastam a műveit, mert szerintem Örkény olykor kell - nagyon kell.

Susan Wiggs: A tűzhely melege

A Tóparti történetek első részét nagyjából másfél éve olvastam. Sok minden nem maradt meg, csak a vadregényes kisváros, a kemping és valamennyire a két főszereplő egymásra találása. Ezek ellenére nem féltem a második kötettől, mert ez is egy tipikusan olyan sorozat, ahol minden rész másról szól: azonban igenis szükségem lett volna egy kis emlékeztetőre.

A történet szintén Avalonban játszódik, a kemping is előkerül, ugrálunk az időben - 1977, 1988, 1990 -, és a főszereplők mellett ismét megjelennek más szereplők is, akik idővel nagyobb hangsúlyt kapnak. Jenny egy sütöde tulajdonosa, aki az előző részben tudta meg, ki az apja - nagyanyja, aki nevelte, meghalt, ráadásul a könyv úgy kezdődik, hogy leég a ház, ahol felnőtt. Itt jön képbe a helyi seriff, aki befogadja, amíg helyre tud állni. Időközben kiderül, hogy volt köztük valami, de egyikük sem szeretné, ha ez újra felszínre törne.

Wiggstől eddig két kötetet olvastam, és mind a kettő kellemes kikapcsolódást nyújtott, a Tóparti történetek főleg azzal, hogy nagyon hangulatos helyen játszódik. Mondjuk ennyire romantikus kis köteteket inkább tavasztól őszig olvasok, mert akkor vagyok minderre kapható. Most azért terveztem ezt be direkt téli időszakra, mert - a címéből is adódóan - télen játszódik a történet. Kapunk havat, hóval elzárt utakat, hótalpas sétákat, és ennyi. Azt hittem, ilyen tekintetben hangulatosabb lesz. Talán emiatt is készített ki a túlzott romantika. Tudom, ez így furcsán hangzik egy romantikus regény esetében, de mindjárt kifejtem.

Tehát adott egy nagy beteljesületlen szerelem, és egy komoly válság: leégett a főszereplő otthona. Konkrétan nincs családja, hiszen anyukája eltűnt fiatalon, nagypapája és nagymamája meghalt, és bár kiderült, ki a biológiai apja, mégis furcsa neki a hirtelen jött érdeklődés a sok testvér-unokatestvér-nagybácsi részéről. Jenny egyetlen hagyatéka a nagymamája által ráhagyott receptek és a péksütödéje, amit vezetnie kell. 
Azt is gondoltam az első oldalak után, hogy mindez nagyon érdekes, hiszen egyrészt lesznek receptek a könyvben (belelapoztam), és végigkövethetjük, hogyan oldja meg főszereplőnk ezt az igen durva helyzetet.
Nos... a regény nem arra koncentrált leginkább, hogy mi történik azután, ha leég az ember háza. Az elején még történik egy-két érdekesség, pl. kiderült, hogy a biztosító egy hitelkártyát ad az érintettnek, hogy abból vehessen ruhákat vagy el tudja magát szállásolni. De itt meg is állt ez a folyamat.

Jenny nem akadt ki annyira, mint vártam volna egy ilyen kaliberű esemény után. Persze, említik, hogy pánikrohama van (más miatt), és néha majdnem rájön (nyilván csak a férfi közelében nem), de egyébként elég hamar túltette magát azon, hogy mindene elégett. Nyilván szerencsés, ha a sose látott apukáról kiderül, hogy kőgazdag, ahogyan az egész családja is az. Jenny nem csak a seriffnél lakik egy ideig, hanem a menő new yorki lakást is meglátogatja, aztán meg teljesen ingyen használhatja a kemping nagyon menő faházát. Közben még azt is felfedezi magában, hogy újra tud írni - mit ad isten, még szerződést is kap!

Ráadásul a szerelmi szál is csak amolyan kötelező valami ebben a könyvben. Rourke karaktere elsőre morcos, közömbös, de aztán hamar hősszerelmessé válik, aki csak azért bonyolódik egyéjszakás viszonyokba - külön ki is emelik, mintha ezzel büszkélkedni kéne, hogy nők nevét se tudja olykor -, hogy elfelejtse Jennyt. Ah. De romi! Alig várom, hogy életem szerelméről is kiderüljön, hogy egyébként egy seggfej. De oké, ez itt romantikus, miért ne.
Tehát ilyen a pasi, kiderül a közös múltjuk, ami merő giccs. Vágy és vezeklés ponyva formában.
Jenny tinikorában Rourke-be szerelmes, de ott van a csávó legjobb barátja, aki szerelmes a csajba, ezért Jenny vele jön össze, mert Rourke nem akarja megbántani a legjobb barátját. Na, ennyi.

Egy idő után szerencsére szabadulunk ettől a két szerencsétlentől, és visszatérünk a Bellamy családhoz, azon belül is Daisy kap kitüntetett figyelmet. Rémlett, hogy ő már az első részben is előkerült, és valóban. Itt pedig ráadásul egy még összetettebb figurát kapunk, igazán üdítő tinédzser volt. Szerettem róla és a családjáról olvasni, és ilyenkor sokkal jobban is esett a regény, mert jobb a családregény része, mint a romantikus.

A könyv végére kapunk egy bár logikus, de egyáltalán oda nem illő krimi/thriller/akció jelenetet, ami szerintem teljesen felesleges volt. Jó mindegy, letudtuk ezt is. A vége nyilván happy end.
Találhatóak még receptek is a fejezetek közt, azonban ezek mind kenyerekről, kalácsokról szólnak, egy-kettő talán süteményekről. Nem igazán éreztem a magaménak ezeket, furcsa ez az amerikai számítás is: fél bögre, 3/4 bögre. Inkább hagytam, de ha valaki esetleg kipróbálta ezeket, akkor ne féljen megosztani.

Tetszett az is, hogy Jenny lengyel származású volt és ez sokszor előjött, de a propaganda háborús rész nem kellett volna. Kommandós vagy mi a fene, édes istenem. Fárasztó volt sokszor ez a könyv.

Összességében keveredik itt a családregény a romantikával, a krimi a háborúval, a receptkönyv a young adulttal. Szerintem mindenki találhat benne valamit, ami tetszik neki.

Sorozatajánló - Virgin River

Egy évvel ezelőtt, az első évad megnézés után nem tudtam volna őszintén ajánlani a sorozatot. Pedig a legeslegelején nagyon bizakodó voltam: hegyvidéki kisváros, új nővérke, zsémbes háziorvos, Hart of Dixie-hez hasonlították. Aztán elkezdtem, és tetszett, de az első évad előrehaladtával a lelkesedésem inkább alábbhagyott. Túl sok lett a dráma, nevetségesnek éreztem sok történetszálat, a két főszereplőről azt hittem, apa-lánya, de ami a fő problémám volt: a kisvárosból semmit nem érzékeltem. Virgin River így, Virgin River úgy, de csak a háziorvosnál, Jack bárjában, Mel otthonában meg max. egy-két másik helyszínen jártunk. Nem azt éreztem, hogy ez egy kisváros, hanem díszletek sokasága. A Hart of Dixie hasonlatot pedig a mai napig nem tudom mire vélni. Teljesen más hangulatra a két sorozat. Annyi valóban hasonló, hogy egy nagyvárosi, egészségügyben jártas nő költözik a kisvárosba, és a háziorvost ugyanaz a színész játssza.

Ezek után valamiért mégis felfigyeltem a második évadra, bár úgy voltam vele: a covid miatt tuti még kevesebb helyszínt kapunk. Ehhez képest igazán megleptek, ugyanis egy jóval összeszedettebb, most már tényleg kisvárosi sorozatot láthattam.

A történet alapfelállása egyébként az, hogy Mel a nagyvárosból Virgin Riverbe költözik - már az első jelenettől egyértelmű, hogy menekül valami elől, ha nem is a szó szoros értelemben. Az idős háziorvos nem fogadja túl kedvesen, a házikó sem olyan, mint amilyennek a polgármester lefestette - így nem csoda, ha Mel inkább visszamenne. Azonban megismeri Jacket, valamint lassan bekapcsolódik a közösség életébe is.

A sorozattól nem kell sokat várni. Aranyos, kedves, egyszerűbb szappanoperára számítsatok, ami viszont nem veszi magát olyan poénosra, mint a sokat emlegetett Hart of Dixie (idehaza Szívek doktora). Inkább komoly próbál lenni, ami bizonyos részeknél nem igazán jön össze: a Virgin Rivertől nem messze lévő drogtanya szerintem kész röhej, de a családon belüli bántalmazás következménye elég jól el lett találva. Az a rész kifejezetten tetszett a második évadban, kár, hogy nem lett nagyobb szerepe.
Amiben igazán jól működik a történet, az a kapcsolatok bemutatása. A második évadban már egy tényleg bonyolult szerelmi háromszöget kaptunk, ahol az indok, hogy szerelmeseink miért nem lehetnek együtt, tényleg életszerű. Valóban van egy külső csavar, ami elválasztja őket, de közben ott vannak az érzések és az erkölcsök, az, hogy mindenki próbálja a szituációhoz képest a legjobban kezelni ezt a lehetetlen helyzetet, ami szerintem jóval életszerűbb, mint hinnénk.

A második évadnál kifejezetten tetszett, hogy vagy eljutott a kritikám a készítők felé (haha) vagy nagyobb büdzsével rendelkeztek, mindenesetre a covid nem érződött. Még több, főleg külső helyszínt kaptunk, ráadásul fesztivállal, igazi közösséggel. 

Úgy érzem, mindegyik korosztály megtalálhatja a maga történetszálát, hiszen egyrészt ott vannak főszereplőink, akik 30-40 év közt mozognak, de van 70+-os szerelmi háromszög vagy tinidráma is.
Jópofa sorozat ez, ne hagyjátok ki.

Fontos tudni azt is, hogy egy könyvsorozat az alapja. Robyn Carr jegyzi, az első rész címe Virgin River. Idehaza is megjelent. Ez is tipikusan az a rengeteg részt megért könyvsorozat, amelyben mindegyik kötet másról szól: a másodikban pl. Atya és Paige áll középpontban, a harmadikban pedig eddig ismeretlen szereplők.
Nem tudom, tetszene-e, mert pl. Sherryl Woods Chesapeake könyveitől is kiborultam, miközben a sorozat tetszett, de Debbie Macomber Cédrusligete és Susan Wiggs Tóparti történetei bejönnek. Mindenképpen adok majd neki egy esélyt, de inkább angolul.

Ti nézitek ezt a sorozatot? Elolvasnátok a könyveket?

Kedvenc bácsikáim

Kép

Tudom, Valentin-nap alkalmával más bejegyzés dukálna, mondjuk a legjobb romantikus könyvek, de ezekről már írtam egyszer itt. Aztán rájöttem, hogy ezt kár is erőltetni, mert sose szerettem ezt az egész piros szívecskés ünnepet, másrészt pedig a február 14-e számomra mindig nagypapám születésnapját jelentette elsősorban, aki már lassan 7 éve hagyott itt minket. Az ő emlékére szedtem most össze azokat az irodalmi "nagypapákat", akik nagyon a szívemhez nőttek. Azért tettem idézőjelbe, mert nem mindegyikük a szó szoros értelmében nagypapa.

Joanne Harris: Szederbor - Joe bácsi

Joe bácsival a főszereplőnk akkor találkozik, amikor még kisfiú, és rengeteg mindent tanít neki a nyár folyamán. Jay felnőttkorában is sokat töpreng az öregen, aki nagy hatással volt rá. A bácsiból leginkább - főleg a fordítás miatt - a tájszólásos beszéde és a kis amulettek maradtak meg. A hatása szerintem észrevehető, hiszen a blog is erről a könyvről kapta a nevét.

Megint megcsapta az illat, Joe házának enyhe, ecetes illata, az égő tömjéné, a konyhaablakban érő paradicsomoké.

Joe olyan maradt, mint volt; szedte a korai gyümölcsöt, rekeszekbe rakta, hullott gyümölcsből lekvárt főzött, megmutatta a vadon növő gyógynövényeket, és teliholdnál begyűjtötte őket, a lápon fekete áfonyát szedett, a vasúti töltésen szedret, paradicsomból fűszeres ízesítőt, karfiolból savanyúságot készített, levendulás zacskókat varrt álmatlanság ellen, gaulteriából gyorsabb gyógyulást elősegítőt, télre erős paprikát és rozmaringot tett el, hagymát savanyított.

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - Dr. Brock Stewart

Az orvos figurája sokáig megmaradt az emlékezetemben. Főleg egy olyan jelenet miatt, amely igazából csak egy visszaemlékezés, de annyira sokat elmond a karakter jelleméről. Nyilván háziorvosként rengeteg mindent látott - bánatot, csalódást -, így kellő bölcsességgel viseltetik a dolgok iránt. Tetszett még a bájos románc is közte és a nagymama között.

– Régebben úgy tartottam, hogy van egy terv, egy hozzávetőleges terv, ami azért mégiscsak terv – ismerte el a doktor. – Most már úgy vélem, hogy ezernyi terv van. Minden lélegzet, minden döntés befolyásolja a tervet, kitágítja, megrövidíti, megcsavarja. A terv állandóan változik. Azok, akik vannak olyan szerencsések, hogy a betegségek és balesetet tömkelegét túlélik, megöregszenek. Elfáradnak. Lehunyják a szemüket.

C.J.Carmichael: A Bramble House Christmas - Mikulás

Friss, karácsonyi olvasmány, amelyben van egy Bramble House nevezetű panzió. Itt száll meg egy öregúr, aki igazán csak mellékszereplője a kötetnek, alig jelenik meg, de esszenciája átszövi az egészet: ő a Mikulás - nyilván nem az igazi, de a főszereplő kisfiúnak ezt nem kell tudnia. Ki ne szeretne egy olyan öregurat, aki mindennap friss süteményt hagy a konyhában, mivel a kipróbált receptet tökéletesítenie kell?

Sarah Addison Allen: The Girl Who Chased the Moon - Grandpa Vance

Kedvenc nagypapám. A maga két méterével feltűnő, mégis visszahúzódó, bátortalan, "friss" unokájával nem tud mit kezdeni, és még mindig szerelmes régen elhunyt feleségébe, aki miatt mindig megnézi, hogy a mosógépben nem maradt-e béka :).

Vance laughed, which automatically made Emily smile.

Harry Potter - Dumbledore

A Gyűrűk Ura - Gandalf

Kihagyhatatlan e kettő klasszikus mű hosszú szakállú, süveges varázslója. Bár Gandalf megjelenésének mindig jobban örültem, mert Dumbledore bölcsessége és hallgatása sokszor idegesítő, de mindkettő öregurat nagyon szerettem a kötetek olvasása közben. A karaktereknek - főleg a fiatalabbaknak - is reményt és biztonságot jelentettek.

Ezek mellett szeretem az olyan filmeket, sorozatokat is, ahol a nő és férfi közt a korkülönbséggel karöltve nem romantikus, hanem apa-lánya viszony jön létre, mint az Ébredj velünkben , A kezdőben vagy a The Good Place-ben és a Hart of Dixie-ben.

Nektek kik a kedvenc bácsikáitok? :)

Olvassunk nem-fikciót!

Angolul olyan jól hangzik az enyhe franciára hajazó non-fiction, hogy sajnálom, a magyarban ez csak ennyi: ismeretközlő irodalom. Persze, érthető így is, de a non-fiction mégis kifejezi, ami a legszembetűnőbb egy regénnyel szemben: nincs benne fikció. Ha pedig fikció nincs, akkor csak az ismeret maradhat, amit közlünk. Oké. Befejeztem!

Biztos vannak mások is úgy, hogy inkább a regényeket, novellásköteteket részesítik előnyben - én legalábbis alig olvastam non-fictiont életem során. Bevallom, a suliból maradt meg rossz szokásként ez az ódzkodás, hiszen ha valami nem a fantáziára épül, akkor az csak száraz tankönyvi anyag lehet. Nos, ez nem igaz!

Ugyanis a non-fiction műfaján belül is vannak különböző kategóriák. Például memoárok, önéletrajzi kötetek, önismereti, önfejlesztő könyvek és ismeretterjesztő, tudományosabb jellegű írások (és még sok minden más). Az utóbbi időben pedig egyre nagyobb érdeklődéssel figyelem az ilyenekről szóló bejegyzéseket, videókat. Magam motiválására a moly.hu-n létre is hoztam egy kihívást, amelynek lényege, hogy egy év alatt, vagyis jövő év február végéig el kell olvasni összesen 6 db könyvet: 2 memoárt, 2 önismeretit és 2 ismeretterjesztőt.

Ha van kedvetek velem tartani, ITT tudtok jelentkezni. Ha nincs molyos regisztrációtok, akkor is olvashatunk együtt :)

Körül is néztem a kívánságlistámon, és nagyon örültem, hogy az évek óta tartó halogatásom átcsapott lelkes keresgélésbe. Meg is mutatnám, mely könyveket tervezem.

Memoár

Hilarie Burton Morgan: The Rural Diaries

A One Tree Hill Peytonjáról egyszer mát értekeztem ITT, és a memoárját azóta is ugyanolyan lelkesedéssel nézegetem a virtuális polcomon. Nagyon vonz a színésznő és családjának története, akik valamennyire maguk mögött hagyva Hollywoodot vettek egy farmot.

Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

Bár a Szívek szállodája sokadik újranézésre már nem akkora kedvenc, mint tinikoromban, azért az első három évadot szeretem ősszel újranézni. Grahamet a Parenthood miatt is szeretem, meg úgy az egész személyisége tök vonzó, így remélhetőleg ez a könyv sem lesz csalódás.

Önismeret

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

Már régebben is (értsd: 10-15 éve) olvastam egy olyan cikket, hogy a trauma beleágyazódhat a DNS-ünkbe és ezáltal továbbörökíthető az utódnak, és így alakul ki pl. az irracionális félelem. Itt most nem olyanra gondolok, hogy jaj, ott egy pók, hanem jóval nagyobb hatásúaka, mint pl. a nemi erőszak - gyereknél/unokánál a szextől való félelem, stb. Durva példa, de ez ragadt meg bennem a leginkább. Vajon tényleg örökölhető-e? Vagy ha nem is a DNS-re mutogatunk, akkor a nevelésben is szerepet játszhat szüleink sorsa. Nem tudom, az írónő könyve pontosan milyen kérdésekben fog elmerülni, de nagyon érdekel a könyv, és remélem, találok némi választ.

Almási Kitti: Bátran élni

Almási Kitti neve időről-időre előjön, főleg molyon és blogos közegben, és mindig csak dicsérik. A Bátran élni című könyve már évek óta listás nálam, és úgy érzem, ideje adni neki egy esélyt. Bár már nem tartom magam annyira nyuszinak, mint pl. 5-10 éve, de biztos vagyok benne, hogy sokat segíthet, vagy rávilágíthat dolgokra.

Ismeretterjesztő

Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem

Tamara, a Faltól falig könyvesvlog csatorna háziasszonya beszélt erről a megjelenésről, és csak emiatt figyeltem fel a könyvre. Szerintem nagyon el se jutott volna hozzám ennek a híre, úgyhogy innen is köszi neki, amiért booktuberként az ilyen kiesőbb műfajokkal is foglalkozik. A könyv lényege, hogy bemutassa az összefüggéseket a történelem és az időjárás közt, az ok-okozati tényezőket, hatásokat. Mit ne mondjak, nagyon érdekesnek tűnik, remélem, nem lesz száraz!

Giulia Enders: Bélügyek

Ezt a könyvet még jó három éve néztem ki, amikor elég durva emésztési zavarokkal küzdöttem, amelyek megkeserítették a mindennapjaimat. Bármi érdekelt, ami kicsit is erről szólt, hátha találok megoldást bajaimra. Azóta megtaláltam (tej és endometriózis), de a kötet még mindig érdekel, hiszen a biológia óra régen volt, és szerintem nem is nagyon merültünk el az ilyen témában, hiszen jaj, ez undi, meg röhögnek a fiúk, stb. Nagyon várom ennek is az elolvasását!

Ha van kedvetek csatlakozni, osszátok meg, milyen könyveket terveztek, vagy ha ezek közül már olvastatok valamit, akkor meséljétek el, hogy tetszett! :)

NIOK február - könyvajánló

Elszoktam Szabados Ági kihívásaitól, de az vitathatatlan, hogy a NIOK, vagyis a Nincs időm olvasni kihívás egy tök jó indítványozás. Mivel még mindig sokan követik - több mint 35.000 tag (!!!) -, ezért arra gondoltam, ajánlok én is a havi témának megfelelő olvasmányokat.

Február témája a piros borítós könyvek. A teljesség igénye nélkül pár ajánlott olvasmány:

 

 

Még egy pár könyv, ami kívánságlistás nálam.

 

Georges Simenon: A vonat

Szegény Simenon könyveiről nem mindig születik külön bejegyzés itt a blogon, miközben ez nem azt jelenti, hogy ne imádnám. Egyszerűen arról van szó, hogy tizenhat elolvasott könyve után magam is elkezdtem beskatulyázni: vannak a Maigret könyvei és a "kemény" kötetei. Előbbiekben a testes felügyelő kergeti a gyanúsítottakat, majd italozgat el velük, utóbbiakban pedig általában egy életunt, középkorú, családos férfi követ el gyilkosságot, vagy legalábbis belekerül valamibe, amely kiszakítja az addig megszokott ritmusból.

Tizenhetedik elolvasott könyve azonban más. Nincs Maigret felügyelő, nincs megoldandó gyilkosság - mégis akad egy kispolgári férfi, aki elszabadul a családjától. Azonban mindez annak következménye, hogy egyik reggel a rádión keresztül meghallja: a németek elfoglalták Hollandiát. Az egész falu elmenekül, mindenki máshogyan - van, aki autóba ül, azonban akiknek nincs saját, kénytelen a vasútállomásra kisétálni és várni, mi lesz.

A kisregény tulajdonképpen arról a kicsivel több mint egy hónapról szól, amikor 1940-ben a németek megszállták Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. Főhősünk Marcel, aki rövid idő után kénytelen elválni terhes feleségétől és kislányától. Az ő útját követjük végig - a vonaton. Több sorstársával együtt kénytelen marhavagonokban ellenni, aludni, miközben félti a zsebében lévő pótszemüvegét (ezzel teljesen tudtam azonosulni).

A történet előrehaladtával kiköt Marcel mellett egy idegen, fekete ruhát viselő fiatal nő, akivel egyfajta zárójeles kapcsolat alakul ki. Nagyon érdekes volt a lélektani oldaláról olvasni mind a kapcsolatnak, mind a háborúnak. Sokat nem kapunk a megszállásról - Marcel kimarad az "akcióból", csak annyit lát, ami a vonaton utazva elsuhan előtte, híreket is csak akkor kap, ha megállnak egy-egy állomáson. Itt pedig nem mindig egyforma a fogadtatásuk, a megszervezettség. Mondjuk én azon is meglepődtem, hogy egyáltalán volt ennyi lélekjelenlét az emberekben, hogy szendvicseket készítsenek nekik - de gondolom, mindenkinek megvolt a maga feladata és arra kellett koncentrálnia.

A regény hitelességét nem vitatom, bár nem tudhatom, mennyit írt Simenon akár saját tapasztalatból (1940-ben ugye már 37 éves volt), vagy mások elbeszéléséből, de elhittem neki, hogy ez a pár hét valóban így zajlódhatott le azok számára, akik a vonaton utaztak.

Sokszor beleborzongtam az eseményekbe, pedig semmi meghökkentő vagy brutális nem történik, főszereplőnk is inkább passzív szereplője a cselekménynek. De elég volt elgondolnom, hogy jön egy ilyen hír, és mindenki menekül, amerre lát. Idegen emberekkel együtt aludni a vonaton, azzal az élelemmel és holmival, amit magaddal hoztál. Ki tudja, az egyes állomásokon, mi vár rád, mi van, ha a következő megálló már nem a népedé többé? Ha idegenné válsz?

El lehet elmélkedni Marcel és a fekete ruhás nő viszonyáról is. Modern szemmel nyilván egyértelmű a megcsalás, és valóban: milyen lehetett a terhes feleségnek? Azonban van ez a mondás: szerelemben és háborúban mindent szabad. Valahogy nem tudtam megorrolni főszereplőnkre a tetteiért, mert itt a túlélés volt a tét, és nem is konkrétan a fizikai túlélésre gondolok, hanem a lelki, mentális állapot fenntartására. Egymást segítették, bár nem is ismerték a másikat. Nem igazán vagyok eleve a felcímkézések híve, ami az emberi kapcsolatokat illeti. Túl fekete-fehér, pedig az életben annyira összeolvadhat mindez. Itt is ez történik. Mint feljebb említettem, magam zárójeles részként gondolok Marcel ezen időszakára. Nyilván az már más kérdés, hogy Simenon miért utálta ennyire a családos apákat, hisz a lesajnálás visszaköszön: mindig az ilyen figurákat "szökteti" meg. Regényei azonban mégsem vadregényesek, hanem jobbára "megőrült" fickók, akik csak gyilkossággal, vagy mint itt, háborúval tudnak elszakadni. Szomorú, ha ennek lélektanát kivesézve arra jutnánk, hogy Simenon szerint a kispolgár csak így gondolhat kalandosként az életére. 

Összességében A vonat egy meglepetés volt és nagyon tetszett. Sok olyan momentumot kaphatunk regényekből, amelyeket a történelem órákon nem mesélnek el - ez egy kis szelete csak a második világháborúnak, nem is a mi őseinkről szól, de mégis nagyon érdekes olvasmány! Ajánlom mindenkinek!