Sarah Perry: Melmoth

Volt már veletek olyan, hogy az a bizonyos valami fogott meg egy könyvben, pedig azt se tudtátok, mi fán terem az író, miről szól a történet, milyenre értékelték mások? A 21. század kiadásában megjelent könyv borítójába egyből beleszerettem. Nem tudtam, mi vagy ki az a Melmoth, de érdekelt. Még azután is, hogy több negatív értékelést is olvastam róla. Azután is, hogy kiderült, gótikus történetről beszélünk (rájöttem: nem nekem való a gótikus zsáner). Nem csoda, hogy felkerült az őszi várólistámra a kötet.

Borongós ősz/tél Csehországban, önostorozó angol nő, egy férfi, aki átad neki egy iratot, egy majd' százéves lakótárs, akinek csak goromba szavai vannak részére, és egy lény, egy szóbeszéd, Melmoth vagy Melmotka.

Az egész regény esős, ködös és egy idő után fárasztóan önsanyargató. Szerintem a fülszöveg meg a regény eleje többet ígér, mint amit ad. Helen nem nyomoz, a kézirat se olyannyira érdekfeszítő, hogy az megmagyarázná a fickó furcsa viselkedését. Várnánk a történéseket, a cselekményt, azt a valamit, de igazából csak egy adag kéziratot és bűntudatot kapunk. Ugyanis ez a regény a bűnről és a bűnhődésről szól (ami nekem olykor nagyzoló önostorozásnak hatott), amelynek hatására megjelenik Melmoth, a megtestesült vezeklés.

Pedig az eleje igen élvezetes volt. Az első kéziratot, amelyet Helen olvas, mi is megismerhetjük és érdekes volt egy olyan második világháborús történet, ahol a másik oldalról tapasztalhattuk meg a zsidósággal kapcsolatos előítéleteket. A bűntudat nyilván kitalálható.
Aztán megismertük Helen és még más szereplők tetteit is. Megmondom őszintén, ez fárasztó volt, de azért kielégítő. Nem is értettem, mi lesz még a maradék ötven oldalon. Nos, semmi lényeges. Szerintem teljesen felesleges volt már az angol lányka és a török testvérek története, értjük a lényeget! Bár tetszett ez a multi-kulti cselekményvezetés, de annyira volt hiteles, amennyire el akartam hinni. Talán ez is gátolt meg abban, hogy közel érezzem a szereplőket. Helen sztorija furcsán kezdődött, nem is éreztem benne a teljes logikát, a török részt meg már szinte átlapoztam.
A végénél nagyon elcsúszott a könyv, és hiába gyönyörű a kiadás, kellemesen borzongató a hangulat - túl sok volt ez ilyen kevés mondanivalóhoz.

Azt mondják, Az essexi kígyó jobb, bár a molyos 78% nem győz meg erről. 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Könyvadatok:
Zsáner: Gótikus
Megjelent: 2011 (eredetileg: 1938)
Kiadó: GABO
Oldalszám: 448
Molyos értékelés: 91%


Fülszöveg:
Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?
A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.


Úgy látszik, el vagyok átkozva azokkal a klasszikusokkal, amik fiatalon kimaradtak és mindenki másnak tetszenek. Bár ezt nem utáltam annyira, mint az Üvöltő szeleket, nem is volt annyira giccses, mint a Kisasszonyok, mégsem tetszett.


Pedig egész ígéretesen indult a kapcsolatunk, hisz a Hill House szelleme után bátrabban vágtam bele egy újabb gótikus műbe, és még az sem zavart, hogy 100 oldal, amíg eljutunk Manderley-be. Hiába van nyár, mégis sokszor köd borul a tájra, furcsa a cselédség, recseg-ropog a fa, kietlen a vidék, üres a ház. Azonban ha ezt nem az irritáló narrátorunkon keresztül nézzük, akkor egy soha meg nem szólaló, fiatal lányt látunk, aki elábrándozik, nem is néz senkire, vagy ha néz is, azt is gyanakvóan teszi, mert biztosan róla beszélnek, biztosan Rebeccához hasonlítgatják.


Ah, mérges vagyok, mert nem tetszett. Értem én, hogy itt a noname főhősünk lélektanát voltunk hivatottak elviselni, de higgyétek el, akinek az életben is van ilyen ismerőse, annak ez baromi sok. Tényleg próbálkoztam, akartam vele együttérezni, olykor sikerült is, amikor végre ő is rájött, hogy a férjura úgy bánik vele, mint a kutyával (mármint megsimogatja a fejét, meg mit tudom én, bár mit is vár a főhősünk, ha állandóan letérdelget elé?), de aztán megint csak szülte az összeesküvés-elméleteit, a fejében játszódott le minden és nem érdekelt, untam.


Ugyanis ez egy tök egyszerű sztori, amiben szerintem semmi pláne nem volt, sőt. Ha a főszereplő életrevalóbb és gyanakvó (nem a saját hülyeségére, hanem arra, mi történt Rebeccával), akkor ez egy egyszerű krimi lenne. Ha szenvedélyesebb lett volna, aki fülig szerelmes a férfibe és valami kommunikáció is van köztük, akkor egy szerelmi dráma. Na de ez? Tudom, csúnya dolog ilyeneket kérdezni, de komolyan ezért van oda mindenki? Jó, tudom, ízlések és pofonok, engem is el lehet könyvelni, hogy ah, nem érti, ez, fiam, a szépirodalmat, de ez köszönöm, bőven elég volt.


A végéről pedig csak röviden: fogalmam sincs, mit kéne éreznem. Fogalmam sincs, mi volt az írónő célja. Mert hogy én ezeket nem sajnáltam és nem drukkoltam egyiknek se, az hótziher. Mint mondtam, a főhősnőnk egy megbízhatatlan narrátor, egy naiv kislány, aki mindent elhisz, amit mondanak neki. Én nem hittem el mindent.


Talán egyszer újraolvasva tetszeni fog, vagy ha olvasok róla egy értekezést, jobban megértem, de egyelőre hiszem, hogy ájött a lényegi része, de legyen ez akár nemes gesztus a szörnyű párkapcsolatok bemutatására vagy kritika az akkori társadalom iránt, akkor se tetszett, nagyon csalódott vagyok és sajnálom az időt, amit elfecséreltem rá.