Papp Diána: Szerdán habcsók - újraolvasás

Papp Diána könyvét kilenc évvel ezelőtt olvastam, és így visszagondolva nagyon lelkes voltam, de már akkor is láttam ennek a kis könyvnek a hibáit. Pár évre rá megpróbálkoztam a Bodza bisztróval is, de szerintem harminc oldalig se jutottam. A Havi egy újraolvasás kihívás keretén belül azonban fel szerettem volna idézni a régi időket, amikor a 21. század még friss kiadóként vendégül látta a bloggereket egy író-olvasó találkozón vagy amikor egy órámra interjút készítettem az írónővel - true story. Mivel Papp Diána szerintem egy végtelenül kedves, közvetlen, intelligens nő, ezért is sajnálom annyira, hogy ezt a regényét alig bírtam végigolvasni. Szerettem volna szeretni, tényleg!

A történet lényege, hogy a PR-os Eszter éppen válik, azonban megígéri magának, hogy egy év múlva ilyenkor ismét szerelmes lesz. Megismerjük a húgát, akinek cukrászdája van, egy Piri nevű idősebb nőt, akivel levelezik, és Balázst, a régi szerelmét.

Úgy éreztem, rengeteg potenciál bújik meg ebben a kis regényben, hiszen Eszter munkája érdekes (ebből nem kapunk semmit), járunk Franciaországban és Olaszországban (ebből alig), és komoly témákat is feszeget, mint az abortusz, házasságtörés, banki hitel, kutya kakaóval való etetése (szintén).

Azonban ebben a kis regényben minden amatőr hiba megvolt. Gyermeteg stílus, szájbarágós párbeszédek és belső monológok, Pirikének írt levelek, habos-babos történések nulla leírással. Aztán akadtak furcsaságok is, mint: a fejezetkezdő alany nélküli mondatok, számok megjelenítése számmal, majd betűvel (10 éves volt, majd következő sorban tíz éves), tehát következetlenség, és meseszerű jelenetek (napi ötszáz látogató a blogjában, ahova három hónapig nem írt, majd két bejegyzés után meghívás egy élő show-ba).

Mivel próbáltam szeretni, kerestem benne azokat a dolgokat, amelyek tetszenek, és lényegében aranyos volt, de nagyon fárasztó, egy idő után pedig unalmas.

Mindenesetre szeretnék még beleolvasni Papp Diána legújabb regényébe, hiszen azért eltelt tíz év és az a könyv Olaszországban játszódik. Sajnos ez most egy olyan újraolvasás volt, amit szeretnék elfelejteni.

Jodi Taylor: Nem semmi lány

Márciusi olvasmány volt az első rész, és bár el akartam húzni, annyira vágytam vissza a Frogmorton farmra, hogy áprilisra terveztem be a Semmi lány második és egyben zárókötetét. Előre felhívom mindenki figyelmét, hogy aki nem olvasta az első részt, annak ez a bejegyzés spoileres lehet!

A történet számításaim szerint nagyjából másfél évvel az első rész vége után játszódik, de erre még visszatérünk. Jenny ugyanúgy együtt él Russell-lel és a kislányukkal, Mrs. Crisppel, Marilynnel és Boxerrel, tehát zajlik az élet a kedvenc fikciós farmomon. Azonban az első részből megismert és eléggé elhanyagolt Christopher felbukkan azzal a fenyegető érzéssel, hogy mindent tönkretehet.

Eleinte ambivalens érzéseim voltak, mert bár tényleg imádtam a farmot, és simán elolvasnék még tíz kötetet is, ha csak annyiról szólna, hogy Russell éppen mit fogadott be és Mrs. Crisp hogyan lengeti meg felé a harci kis törülközőjét, azért zavart pár dolog. 

Kezdjük az eltelt idővel, ugyanis a folytonos három év említésével, totál megzavart az írónő. Jenny három éve ment férjhez Russellhez, Jenny három éve még a nagybátyjával és nagynénjével élt, de közben a kislányuk nyolc hónapos. Tehát én valahogy úgy számoltam, hogy az első részben egy év telik el, és Jenny terhes lett, így ért véget. Na most ha szigorúan vesszük a kilenc hónapot, majd azt, hogy azóta nyolc telt el (mivel sokszor elmondják, hogy Joy ennyi idős - ha közben eltelt pár hét, akkor is), akkor az tizenhét hónap összesen, vagyis majdnem másfél év. Szóval nekem ez a három év nem jött össze, pedig azt hittem, figyeltem az első résznél, de lehet, akkor kimaradt valami. Sebaj, túllendültem ezen.

A másik, ami zavart, hogy eleinte önismétlőnek éreztem a regényt. Jenny megint bizonytalan, dadog, Russell-lel a viszonya egyáltalán nem olyan, mint vártam (értsd: olyan, mint az első részben), semmi kommunikáció, semmi intimitás, csak elvannak egymás mellett - bár tény, hogy nagyon jól kiegészítik a másikat és egymás sziklái, de azért ennél kicsit többre vágytam. Illetve ott volt még a baba, aki csak úgy volt. Semmi visszaemlékezés, hogy Jenny, a mi Jennynk hogyan élte meg a terhességet, eleve a tudatot, hogy terhes és anya lesz, a szülést, az azóta ezzel járó feladatokat. Amilyen bizonytalan volt egy csomó dologban, annyira semmilyen a gyerekkel kapcsolatban. Joy csak úgy volt.

Ez a nemtetszésem nagyjából az első száz oldalig ha tartott, onnan ugyanis kaptunk új szereplőket - Mrs. Baklavát vagy kit (értsd: russellos poén), Jacket, a szamarat, patagóniai harcicsirkéket és Billt. Azonban hiányoltam Tanyát, Sharont és Kevint.

Christopher felbukkanását én nem éreztem erőltetettnek, az első részben éreztem inkább hiányát. Sok szó esett róla már ott is, és furcsa volt, mennyire a háttérből nézi az eseményeket. Most aztán előtérbe került rendesen.

A farm, ahol élünk kellemes mindennapjait bemutató humoros fejezetek után keményen belecsaptunk az akcióba, és itt is történt egy éles irányváltás, mint az első részben. Nem kell komoly dolgokra gondolni, én speciel rengeteget nevettem ezeken az izgalmas jeleneteken, percekig csapkodtam a térdem, és megállapítottam magamban, hogy Jenny mennyit fejlődött.

Így úgy tudtam letenni a könyvet, hogy egyáltalán nem éreztem feleslegesnek, azonban azt sem értem, miért csak duológia? Miért nem lesz ez egy életen át tartó sorozat? Engem érdekel a farm, és szerintem az írónő is imádta írni, és csak azért tette bele ezeket a konfliktusokat, hogy hát legyen és hogy legyen valami vonal, amely mentén vezetheti mindezt. De engem azzal is meg lehetne venni kilóra, ha Russell szónokolna nap mint nap Rushford lakóinak, miközben Mrs. Crisp a harci kis törülközőjével csapkodja őt, Kevin nagyokat pislog Sharonra, Marilyn feltúrja minden vendég zsebét répáért, Franny (tudom, nem szereti, ha így hívják) sztár lesz Portugáliában, Mrs. Balasana magára talál, lesznek tojások, megjavítják a tetőt, Russell fest, Jenny vezetni tanul, szóval ilyesmik.

Az írónő egyébként írt két karácsonyi kiegészítő kötetet is, amelyre utalnak itt, úgyhogy - ha idehaza nem adják ki őket - tuti elolvasom eredetiben.

Ha szerettétek az első részt, sok szeretettel ajánlom ezt is, mert nem fog csalódást okozni.

UI: A hátsó borítón milyen cuki már a szamár??

Jodi Taylor: Semmi lány

Az írónőt nagyon sokáig az időutazós könyvével kötöttem össze (aminek első része egyébként a polcomon csücsül), és meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a furcsa című regény a festményre hajazó borítójával is tőle származik. Míg az időutazós humorral, történelemmel (és talán némi romantikával?) vegyített sci-fi történet, addig a Semmi lány egy mágikus realizmussal átitatott fejlődésregény.

Eleinte kerülgettem a könyvet, annyira furcsának tűnt ez a képzelt ló meg a farm, ahol élünk, de aztán egyre többen kezdték mondani, hogy szerintük ez nekem biztos tetszene - és lám, igazuk is lett.

A történet Jennyről szól, aki szülei halála után a nagybátyjához és nagynénjéhez költözik, tizenhárom évesen pedig megpróbálkozik az öngyilkossággal. Azonban ekkor megjelenik Thomas, a ló, aki megakadályozza ebben. Eltelik tizenöt év, Jenny még mindig dadog és alig mer megszólalni emberek közt, a padláson él szinte elrejtve, azonban egy házassági ajánlatnak köszönhetően kitörhet a megszokottságából és egy farmra költözhet.

A meghökkentő kezdés ellenére a Semmi lány egy végtelenül bájos, humoros és kedves fejlődéstörténet, amelyben az írónő rendkívül hitelesen jeleníti meg, milyen az, amikor valaki egy ablakon keresztül nézi az embereket, és elsuhan mellette az élet. Jennyt dadogása gátolja abban, hogy egyáltalán megszólaljon, de jóval mélyebben gyökeredzik a megnyilvánulástól való félelme. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez a félelme igazából egy megszokott rutin. Ő a kis szegény Jenny, aki helyett nagynénje beszél, akit senki észre sem vesz, nem mutatják be egy társaságban, mert úgyis felsiet a lépcsőn. Szorongásának oka nem is feltétlenül pszichés, szerintem már az elején egyértelmű gyámja szörnyű hozzáállása.

Nem csoda, ha szurkolunk Jennynek, aki igazából egy rátermett leányzó, jó beszélgetőpartner és olykor sziklaszilárd jellem. Szurkolunk, hogy rájöjjön, ez az igazi Jenny, ez leledzik a felszín alatt, amelyet eddig senki nem hagyott kibontakozni, mert elkönyvelték gyengének.

"Nem akartam piszkálni Russelt, és Julia néni jóvoltából tudtam, hogy ha egy nő kétszer megemlíti ugyanazt a dolgot egy férfinak egy évtizeden belül, az piszkálásnak minősül, így hát befogtam a számat."

A regény nyilván sokat ad azoknak, akik maguk is ilyenek voltak, és segítséget azoknak, akik szintén ilyenfajta szorongással küzdenek.

Volt egy pont, amikor elgondolkoztam rajta, hogyan láthatják főszereplőnket a többiek. Hiszen az egyes szám első személyben íródott könyv megmutatja, Jennynek mennyi gondolata van, és milyen párbeszédeket folytat a képzelt lóval, azonban mit láthat ebből a másik? Jenny áll szótlanul, Jenny ül némán, dadog - de vajon azt is látják, ahogy a levegőhöz beszél? Azt hittem, ezzel kapcsolatban kapunk még valamilyen meglepetést, de Thomas teljes egészében a mágikus realista szálat kívánja erősíteni.

Szerettem a farmot, a házat, Mrs. Crispet, Russelt, a kertészkedést, Jenny bénázásait és a meglepő zsánerfordulatot a regény vége felé. Sokat adott ez a könyv, hasonló voltam Jennyhez egészen a húszas éveim elejéig, így tényleg sokszor olyan volt, mintha a saját gondolataimat olvastam volna vissza.
Úgy érzem, ez a regény sokaknak segítség lehet, akár önsegítő kötetként is lehet rá gondolni, így én mindenkinek ajánlom, akit érint ez a probléma vagy van olyan ismerőse, aki félénk - segíti az empátiát, mindemellett pedig kapunk némi izgalmat és románcot is.

A második, egyben befejező részt is megvettem, és szerintem tavasszal azt is elolvasom.

Kép: Pinterest

Heather Webber: Midnight at the Blackbird Café

Ezt a könyvet már egy jó ideje kinéztem, tavaly még itt ecseteltem, hogy mennyire bizakodó vagyok vele kapcsolatban. Még az sem érdekelt, hogy drágább, mint amennyiért a bookdeporól könyvet szoktam venni (mindez a brexit és a vám előtt), mégis halogattam az elolvasását.

Talán jobban jártam volna, ha nyárra időzítem, hogy jobban beleéljem magam a ragadós alabamai hőségbe, azonban sajnos ennyivel nem ússza meg a regény.

Pedig jól indult. Eleve, láttátok a borítót? Gyönyörű! Aztán ott a cím. Éjfélkor a fekete rigó kávézóban? Mi történik ott? 

Adott egy nagyon érdekes családi alapfelállás, amelyet a két női főszereplő vezet be - ez is érdekes volt egyébként, mivel Anna Kate mellett Natalie nem került említésre a fülszövegben. Inkább ez, minthogy túl sokat áruljon el, de azért jó lett volna tudni, hogy lényegében két cselekményszál vár ránk. Tehát Anna Kate egy fiatal lány, aki orvosi pályafutását folytatná, azonban nagyanyja halála miatt egyelőre a kávézóval foglalkozik, amely több furcsa dologgal is szolgál. Először is ott van a két idősebb segítő, akiktől valamiért mindig az az érzésem támadt, hogy a semmiből teremnek az ember mellett, aztán a kávézóban kapható pite furcsa hatással van azokra, akik elfogyasztják - álmukban egy elhunyt szerettük üzen nekik. Ráadásul egy csapat fekete rigó jelenik meg a ház körül, ami a madárlesők figyelmét is felkelti, így rengetegen érkeznek a környékre. Ez a fekete rigós szál azért is lehet vicces, nekünk magyaroknak, mert ott Alabama környékén - meg úgy egész Észak-Amerikában - egyáltalán nem honos ez a madárfaj. Érdekes volt látni, hogy ami nálunk ennyire megszokott, magától értetődő és gyakori, az egy amerikai regényben meseszerűvé válik.

A történet másik főszereplője Natalie, aki pár év kihagyás után visszaköltözik a szüleihez, ráadásul nem egyedül - a nagyjából két éves kislánya is vele tart. Özvegyként pánikrohamai vannak, és nem tudja magáról levakarni minden lében kanál anyját. Édesapja háziorvosként praktizál, és ők azok a tipikus southern gazdag család, akikről oly sokat hallani.

A két nő élete egészen különös módon kapcsolódik össze. Ez elég hamar kiderül, de nem akarok lelőni semmilyen poént, hátha valaki mégis kedvet kap a regényhez. A lényeg, hogy a szálak összefűződnek, amiből családi dráma lesz.

A regényben az tetszett a leginkább, ahogyan ezt a drámát és a megbocsátáshoz, feldolgozáshoz vezető utat írta le az írónő. Natalie édesanyja a kezdeti "gonosz" karakterből szép lassan egy megérthető és próbálkozó személyiséggé fejlődött, talán ez volt a legnagyobb pozitívum. Szép lassan haladt mindenki - hacsak azt nem számítjuk, hogy az egész regény körülbelül egy hónapot ölel fel - sebaj, nyáron úgyis megnyúlik az idő, máshogy telik, szabadabbak vagyunk.

Tetszettek a kedves mellékszereplők, mint a nyolcvanéves bácsi, aki nem képes lemondani a napi pitéjéről, illetve a többi, vicces idős karakter.

Itt nagyjából mg is tudok állni. Anna Kate és Natalie számomra ugyanolyan volt. Megkülönböztetésüket sokszor a narráció sem segítette, hiszen egyes szám első személyben íródott a történet. Olykor vissza kellett lapoznom, hogy lássam, ki mesél, annyira egyforma volt számomra mindkét karakter. Hasonló volt a helyzet az ügyeletes szívszerelmekkel, akik a romantikus szálat erősítették. Őrájuk is egy karakterként gondolok.

A mágikus szál néha segített, hogy túllendüljek enyhe csalódásomon, azonban a fekete rigók hamar ellaposodtak, a pités sztori is tartogathatott volna többet - ha mondjuk  maguk a szereplők fogyasztanak belőle -, és a vége felé kiderülő szürreális elemek (vagyis inkább rá való utalások) is inkább csak homlokráncolásra adtak okot.

A kisvárosi varázs se talált meg, hiszen vagy a kávézóban vagyunk, vagy Natalie-ék házában, néha itt-ott, de egyáltalán nem éreztem, hogy ismerem a város térképét vagy ilyesmi.

Sajnálom, hogy inkább csalódás volt a regényke, mert egyébként tényleg nagyon vártam, és nem is utálom vagy ilyesmi, csak nem biztos, hogy újraolvasom öt év múlva vagy hogy elolvasom az írónő másik, hasonló regényét.

Farkas Andrea: A főnök ajánlata

Az év első olvasmánya volt a karácsonyra kapott romantikus, néhol humoros chick lit, és bár eleinte tartottam tőle, kellemes meglepetésnek bizonyult. 

Farkas Andrea debütáló regénye az Erawan kiadónál jelent meg a tavalyi évben. Ha nincs Tüncike barátnőm, szerintem sose olvastam volna el. Egyébként szeretem az ilyen barátságokat, ahol a másik egyszerűen rá tud érezni, hogy milyen könyvek tetszenének neked. Edith Wharton rajongásomat is neki köszönhetem, azonban A főnök ajánlata messze nem szépirodalom, történelmi se, így gyanúsan forgattam a a kezeim közt hónap elején a még feldíszített karácsonyfa fényénél. Bátorított az a gondolat, hogy egyrészt a romantikus és chick lit olvasmányok iránt jóval kritikusabb mrkssztr barátnőmnek is tetszett a bunkó Iván és szelíd Lia története, illetve hogy molyon 97%-on állt (most már "csak" 96%) a százaléka. Vagyis ez egy nagyon jó könyv - annak kell lennie!

Kezdeti viszonyunk kicsit úgy alakult, mint Lia és Iván története. Nézegettem, méricskéltem, felvontam a szemöldököm, de aztán kb. 120 oldal után teljesen magába szippantott a regény, jól kezelte magát (értem ez alatt, hogy érzésem szerint rátalált a hangjára, hitelességére), vicces volt, igazi érzelmi hullámvasútként lehetne jellemezni a romantika körül kibontakozó drámát.

A történet igen... életszerűtlen (?), több sebből is vérzik egy csomó dolog (legalábbis az elején), az ismert sztereotípiára épített álomkép nem a legjobb üzenetet közvetíti a nőknek/lányoknak, mondjuk ezeken túl lehet lépni - de igenis fontos kiemelni ezeket a zavaró tényezőket. 

Tehát a történet szerint Lia évek óta egy csúcs-wellness központban dolgozik Budapesten, és ezt a csúcs dolgot tényleg így kell érteni. Jelenlegi főnöke (akihez Liát kb. akarata ellenére osztották be, és nem is tud frissen megnevezett pozíciójától szabadulni) egy bunkó, agresszív, mindenkit lenéző, emberszámba nem vevő példakép plasztikai sebész (az megvan, hogy a sebészeket néha szadistának tartják, hiszen kinek okoz örömet felvágni valakit? Legalábbis főiskoláról ez annyira bennem maradt, mint az implantátum Iván pácienseiben) - igazi főnyeremény, gondolhatnánk. (Aki egyébként azt reméli, hogy ezzel a regénnyel betekintést nyer az orvos szakma eme részébe, az csalódni fog.)
Mivel a regényt a kezdő írókra oly jellemző egyes szám első személy és jelen idő jellemzi (ah), ezért nem csak Lia önbizalomhiányos és magáért kiállni nem tudó monológjait ismerhetjük meg, hanem Iván szívszaggató bánatát, amiért egyéjszakás kalandjai mellett még a jó édes anyja is tépázza idegeit azzal, hogy legyen már egy valamirevaló barátnője. Iván, mivel sem az étterem nevét és címét, ahová tart, nem képes megjegyezni, éppen Liával chatelget, hogy munkaidején kívül dolgozzon már még egy kicsit, amikor is hogy hogy nem, benyögi anyjának új barátnője nevét: Lia. Ezek után egyenes úton kiszámítható a történet. Vagy mégsem?

Higgyétek el, tényleg élveztem ezt a regényt, még ha pökhendi stílusom nem is erre hajaz. Csak hát na, azért vannak benne dolgok, meg az egész sztori annyira abszurd. Sablonos, hisz Iván, aki - minden, csak nem álompasi - gazdag, jóképű, fitt, de egy bunkó, aki csak egy nőnek adja meg magát, míg Lia szürke kisegér, de a férfi csak miatta... hát, nem megváltozik, csak vele éppen kedvesebb lesz.

Nagyon lendületes a regény, főleg a nevezetes 120. oldal környéke után, amikor kimozdulunk Magyarországról, és tényleg egész hitelesek az érzelmek, a karakterek hús-vérkék, megfoghatóak, van benne cselszövés, meg minden, ami kell egy élvezetes olvasáshoz. Szóval ilyen tekintetben totál meglepett a könyv, nagyon élveztem, drukkoltam a párosnak, és csak úgy pörögtek az oldalak.

Azonban azért afelett nehéz szemet hunyni, hogy karakterfejlődés nem igen történt, Iván ugyanúgy megmaradt bunkónak, csak éppen az a fajta bunkó, aki a párjával meg úgy viselkedik, mint egy menhelyi, szeretetéhes kutya. Lia pedig ugyanúgy nem tud nemet mondani és karrierje helyett megfelelési viszketegsége van, de azért van egy jó egzisztenciával rendelkező, dögös pasija, aki vele nem bunkó. Ez is egy álomkép - csak nem az enyém, ezért húztam a számat, na.

Mondom, akármennyire élveztem abban a három napban ezt a történetet, azért a hibáitól, de főleg az üzenetétől nehéz így utólag elvonatkoztatni. Nyilván lehet mindezt a helyén kezelni, de az ilyen karakterek még mindig toxikusak szerintem. Az élvezetes stílus azonban és az írónő érezhető intelligenciája megmenti attól, hogy a falhoz csapjam, helyette totál bekebelez és nem tudom, hogy csinálta. Hogy elolvasom-e a folytatást is? Hogy a viharba ne!

Szénási Krisztina: Kacskaringó - vendégblogger

A mai bejegyzés egy vendégblogger, Péntek Tünde könyvajánlója lesz, aki egy, az Erawan kiadónál megjelent chick litet olvasott el nemrég. (Hamarosan én is jövök egy hasonló könyvvel - amit Tünditől kaptam karácsonyra, és irtó hamar kivégeztem!)

Olvassátok sok szeretettel :)

A „kapuzárási pánik” fogalmát senkinek sem kell bemutatni, még ha korunknál fogva nem is vagyunk érintettek benne, pontosan tudjuk, mit jelent, hiszen napjainkban úgymond „divatos” kifejezés, és rengeteg kortárs mű, illetve pszichológiai szakirodalom foglalkozik a jelenségkörrel. Ellenben, hallottuk már a „kapunyitási pánik” kifejezést? Szénási Krisztina második regényében alaposan bemutatja nekünk, hogy miről is van szó, és mi olvasók, talán arra is rájövünk, hogy egyáltalán nem ismeretlen számunkra a dolog.

Szénási Krisztina az Erawan Kiadó egyik felfedezettje, aki a 2019 novemberében 30 nap alatt írta meg első, Születésnap című könyvét a „Benned is van egy regény? Fejős Éva zárt írócsoportja” által meghirdetett kihívás keretében, és azon szerencsés három szerző között volt, akinek kiadták a művét. A Születésnap különlegessége, hogy egyetlen nap történését meséli el 15 karakter monológja által, akiket egy családi ünnepség köt össze. Tulajdonképpen a társadalom összes korosztálya megszólal a könyvben, mindenkinek megvan a maga keresztje, melyet leginkább egyedül cipel, habár egyesek számára sorsfordítónak bizonyul a születésnapi összejövetel. A lényeg, hogy az alapvetően drámai kezdés után igencsak meglepő volt, hogy Szénási Krisztina második könyve kifejezetten csajosra és fiatalosra sikeredett.

A Kacskaringó főhőse Lili, akinek életét a diplomaosztójától eltelt hét éven keresztül követhetjük nyomon. Lili és barátai tökéletes tükröt mutatnak mindarról, amit a mai huszon- és harmincéves korosztály a saját bőrén tapasztal. Kezdve onnan, hogy az ember milyen csodálatos álmokkal jön ki az egyetemről és mennyire arcon tudja vágni a valóság, amikor nem talál az elképzeléseinek megfelelő állást, végül már annak is örül, ha egyáltalán felveszik valahova. Aztán előbb vagy utóbb eljön az a fázis, amikor kezd kiégni a kényszermunkahelyen és rájön, hogy nem erre hivatott, nem ezzel szeretne foglalkozni élete végéig – csak hát váltani sem olyan könnyű. Emellett ott van a párkapcsolati hullámvasút: ha nincs senkije, akkor azért nehezedik az emberre túl nagy nyomás, ha pedig van, akkor sem fenékig tejfel az élet, mert egyrészt a mai fogyasztói társadalomban bárki könnyen lecserélhető és pótolható, másrészt egy hosszútávú kapcsolatért mindkét félnek meg kell dolgoznia, és huszonévesen ez sem feltétlenül klappol. Ráadásul úgy még frusztrálóbb a helyzet, amikor a közösségi médiában azt látni, hogy a hasonló korú ismerősök közül már sokan házasodnak, családot alapítanak – és persze mindenki csak a cukormázat nyomatja, hogy milyen boldog és irigylésre méltó élete van. És ha ez még nem lenne elég, olvashatunk lakhatási problémákról és mamahotelről, mérgező kapcsolatokról és megcsalásról, pályaelhagyásról és külföldre költözésről, elhamarkodott döntésekről és merész lépésekről – mindenről, amit bohó ifjúként elkövettünk.

Annak ellenére, hogy komoly és valós problémákat feszeget a könyv, mégsem mondható nehéz olvasmánynak. Stílusa kifejezetten könnyed és nagyon olvastatja magát. Lili karaktere kedvelhető, és habár gyakran a műfaj sablonjainak megfelelő módon viselkedik, mégis érdekfeszítő a történet, nem könnyű letenni. Különösen izgalmas a Kacskaringót huszon- vagy harmincévesen olvasni, hiszen pontosan e korosztályról szól a könyv, és talán inspirálóan is tud hatni, ha az olvasó éppen egy zsákutcában érzi magát. Ha pedig már elégedett az életével, akkor egy nosztalgia utazáson vehet részt, és végül sóhajthat egy nagyot, hogy hál’ istennek túlélte a kapunyitási pánikot, és ezek szerint nemcsak ő bénázott felnőtt élete kezdetén, hanem ez mindenkivel megesik. Nem könnyű felnőni, manapság különösen nem, de ahogy a Kacskaringóból is kiderül, előbb vagy utóbb minden a helyére fog kerülni, csak legyünk türelemmel.

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill

Régóta terveztem már írni erről a regényről, nem csak azért, mert a nyár egyik (ha nem a legjobb) olvasmánya volt, hanem azért is, mert - bár reméltem, de - nem hittem volna, hogy az Új örömök kertje után ennyire fog tetszeni az írónő másik regénye. Pedig azt se utáltam, de a fordítás nem tetszett, éreztem, hogy eredetiben kell beszereznem Waxman könyveit. Már a regény címe - avagy Nina Hill könyvmoly élete (ki hogyan fordítja magában) - megvett kilóra, a fülszöveget elolvasva pedig egyből megrendeltem.

A történet szerint Nina Hill - akit egyedül nevelt fel bohém, fotós, világjáró anyukája - könyvmolyként egy könyvesboltban dolgozik, kvízestekre jár, filmesteket tart, és teljesen jól elvan a macskájával, aki a Phil névre hallgat. Semmi szüksége pasira - hiszi ő -, se a rutinja megakasztására. Ezért is éri kedvezőtlenül, amikor kiderül, hogy édesapja, akit sosem látott, elhunyt, és az örökség elosztása miatt a család többi tagja látni szeretné.

Úgy érzem, a fülszöveg kicsit félrevezető, mert a család megismerése nem a legfontosabb szál a regényben. Ez inkább egy katalizátor - arra jó, hogy Nina kimozduljon a komfortzónájából és megálljon a lábán. Eleve a család felépítése teljesen más volt, mint vártam. Azt hittem, kapunk egy-két testvért, esetleg azok gyerekeit - ehhez képest Nina édesapja jóval idősebb volt nála, sok válással a háta mögött - ebből adódóan pedig Ninának mindenféle rokona lesz. Nagynénik, akik még suliba se járnak, özvegyek, akik rá se akarnak nézni, unokatestvérek, akik szerint csak a pénzre hajt. Szerencsére azért akad egy rokon, aki egyből elmagyarázza neki a családfát, ehhez többször vissza is lapoztam. Angol órákra tökéletes lenne ez a kis rész :)

Tehát a család egy része - amely egy Agatha Chrtise regény szereplőgárdájára hasonlít - azt hiszi, hogy Nina a pénzre hajt, a másik azonban örömmel fogadja. Azonban nem ez a regény fővonala. Nem jutunk el egy másik, álmos kisvárosba, nem ismerkedünk meg helyi, családi hagyományokkal. Igazából elég keveset is kapunk mindebből, de frissítő volt, hogy nem a megszokott családfát tárta elénk az írónő.

Nagyobb izgalmakat rejtenek magukban a kvízestek, amelyre Nina eljár egy pár barátjával. Itt tűnik fel nekünk a magas fiú, aki az ellenfél csapatában játszik. Ezeket a kvízmeccseket csak az amerikai filmekből ismerem, de jópofa dolognak tűnnek, nem lenne rossz, ha idehaza is lenne ilyesmi kulturális ismertséget fitogtató játék.

Mint ahogy az várható, a romantika is felüti a fejét, de teszi ezt mindezt édesen, éretten, cukin és kicsit szomorkásan. Nina introvertált, szorongó, pont elég neki az új család, egy új pasi meg aztán...

Kapunk még némi ízelítőt Los Angelesből is, ahogyan az Új örömök kertjében is, valamint az írónő ügyesen, eleinte alig feltűnően összeköti a két regényét, ami a rajongóknak ujjongásra adhat okot. Imádom az ilyen nüanszokat, legutoljára Sarah Addison Allennél tapasztaltam ilyet.

A regény tehát lényegében nem a családkeresésről szól, hanem az új dolgok megismeréséről, a határok feszegetéséről, a boldogság leírásáról. Meddig jó a négy fal között lenni? Mikor hazudtoljuk meg önmagunkat is, amikor azt mondjuk, szeretünk egyedül lenni? Mikor felejtjük el, hogy a megszokás és a rutin nem egyenlő a boldogsággal? Az írónő ezeket a kérdéseket járja körül Nina Hill bemutatásával. 

Nagyon megszerettem ezt a regényt, igazán a szívemhez nőtt, ha van rá lehetőségetek, vagy szeretnének egy kicsit angolul olvasgatni, mindenképpen vegyétek meg!

Abbi Waxman: Új örömök kertje

Még áprilisban olvastam ezt a könyvet, amikor minden virágzott, és anyukám kórházba kerülése miatt megijedtem, így szükségem volt valami kedvesre. Magával a könyvvel már évek óta szemeztem; egyszer az egyik könyvesboltban lapozgattam, bár őszintén azt hittem, ez amolyan regénybe csomagolt önsegítő kötet, mint azok a rózsaszín-kék rövidkék, a hosszú címekkel, amiket nővérem olvas. Azonban kiderült, hogy ez egy "sima" regény a gyászról és a kertészkedésről.

Könyvadatok:
Zsáner: Chick lit (momlit?)
Megjelent: 2017
Kiadó: Európa
Oldalszám: 432
Molyos értékelés: 87%

Fülszöveg:
Lilian ​Girvan harminchét éves. Három évvel ezelőtt a szeme láttára halt meg a férje autóbalesetben, s ő azóta sem tud magához térni. Az őrült depresszió mélyéről valahogy felevickélt, de továbblépni képtelen… Öngyilkos gondolatai már csak elvétve vannak, ellátja két kislányát, és végzi a munkáját: illusztrátor egy könyvkiadónál. Ha a húga nem segítene lelkesen és rendszeresen, talán még erre sem lenne képes. A kiadó beíratja egy kertészeti tanfolyamra, hogy kellő tudással és lelkesedéssel illusztráljon egy sorozat zöldségtermesztési tanácsadó kiskönyvet. A tanfolyamon aztán véletlenszerűen összeverődött férfiak és nők társaságába csöppen és lassan-lassan képes lesz kibújni a csigaházból.
A napsütés és a növények gyógyító hatása, meg a húga őrült ötletei szinte észrevétlenül vezetik vissza Lilit az élő (és nem csak vegetáló) emberek közé. Lehet, hogy még a szerelem is megterem egy kiskertben?

Bevallom, enyhén csalódást éreztem a könyv elején, mert valahogy nem az történt, nem úgy történt, amit/ahogyan azt vártam. Tudni kell rólam, hogy fülszöveget csak félig vagy gyorsan átfutva olvasok el; ebben az esetben ha el is olvastam, nem rémlett, hogy a gyászról és annak feldolgozásáról szól majd a regény. Rövid szemforgatással nyugtáztam ezt, mert mostanság több olyan regénybe futottam bele, amelyben nagyjából ugyanez történt vagy ami nem igazán ad kapaszkodót, hogy azonosuljak a szereplőkkel . Itt meg aztán végképp nehéz volt az elején, hisz sem anyuka nem vagyok, férjem sincs, valamint (szerencsére - kopp-kopp-kopp) hozzám közelállót sem veszítettem el az elmúlt években.

Az sem segített, hogy a könyv külalakja és belseje is a steril szót juttatta először eszembe. A borító semmilyen, szerintem egyáltalán nem illik a történet hangulatához, a cím is furcsa, a lapok szürkék. Pedig az oldalakról üvöltött Los Angeles vakító nyara, a forgalom zaja, a kisgyerekek kacaja vagy éppen siránkozása, mégis nehezen barátkoztunk össze. Nem volt szimpatikus Lilian húga, Rachel sem, aki harmincx évesen még az egyéjszakás kalandozásoknál és az iszogatós, hányós bulizásnál tart, de jó, van ilyen.

Aztán valamiért fordult a kocka, és ahogy elmélyültünk a több hetes palántázásban és virágültetésben, úgy kerültek hozzám közelebb a karakterek. Nagyon ötletes és a történethez is némi mélységet ad a fejezetek előtti gyorstalpaló a palántákról. Magam is ültettem volna bazsalikomot a paradicsompalántámhoz, ha kaptam volna.
Tetszett, ahogyan Lilian magára talál, sőt még Rachel is.

Az írónő

Aztán megint fura lett, mert az írónő behozta a szerelemi szálat, ami nagyon nem illett ide. Eleve a pasi csak egy díszelemként szolgált, egy "következő lépésnek", de nem volt személyisége. Azon is felvontam a szemöldököm, hogy a gyászoló anyuka képes arra, hogy miközben a gyerekek kint játszanak a kertben, ő a konyhában smacizzon a pasival. Úgy voltam vele, ha erre nem reagálnak a későbbiekben normálisan a szereplők, akkor nem leszünk jóban. Szerencsére elég értelmesen oldották meg a helyzetet, de még mindig azt mondom, hogy a húg szerelmi szála aranyosabb és hitelesebb volt, mint a főszereplőé.

Talán negatívnak tűnik így a véleményem a könyvről, de igazság szerint jól szórakoztam rajta és valami újat mutatott be; eddig nem olvastam olyan regényt, ami ennyit foglalkozott volna a palántákkal. Szerintem azonban a fordítás is felelős lehet ezért a steril hangulatért, így az írónő egy másik könyvét (The Bookish Life of Nina Hill) angolul szeretném majd beszerezni.

Esetem a Chesapeake Shores könyvekkel

2016-ban indult a Hallmarkon a fura című sorozat (ejtsd kb: cseszöpík sórsz) Meghan Ory (ő volt a Once upon a time-ban Piroska) és Jesse Metcalfe (Született feleségekből Gaby pasija) főszereplésével. Eleinte egy nagyon romantikus történetnek tűnt, ami arról szól, hogy talál rá az elvált, kétgyerekes Abby régi szerelmére, a country zenés Trace-re a szülővárosába való visszatérés után. Később, ahogy belelendültünk, rájöttem, hogy itt a család felépítése sokkal érdekesebb, mint a szerelmi szál. Ugyanis adott öt testvér (Abby, Kevin, Connor, Bree és Jess), akiket anyjuk évekkel ezelőtt elhagyott, mivel Mick, a férj/apa folyamatosan távol volt. Érdekesség, hogy amíg pl. Abby 18 éves volt, addig a legkisebb gyerkőc, Jess csak 7, ezáltal a testvérek is kb. két csapatra oszlanak: akik megértik anyjuk tettét és jóban vannak vele, és akik hallani sem akarnak kibékülésről, mert csak a veszekedések, az anyjuk passzivitása és hiánya maradt meg bennük. Ez akár még magas labdának is tűnhet a Hallmark csatornának, de meglepően szomorkás és őszinte jelenetek kapcsolódnak az ilyen emlékek felidézéséhez, és ugye családi idill eleve nincs, nem minden szereplő boldog, a kapcsolatok sem működnek. Szóval a szívemhez nőtt a sorozat, főleg Bree karaktere, és bár tényleg vannak benne felháborítóan giccses dolgok (reggelente mindig terülj-terülj asztalkám várja őket, és mindenki ráér munka előtt, pedig már legalább délelőtt tíz óra van - miközben mindenki csodásan néz ki!), azért komolyabban ragadja meg, ami ezt megköveteli és nem minden fenékig tejfel.


Nem csoda hát, hogy a könyveket is el szerettem volna olvasni, amik azonban egészen mások. Odakint már 14 része jelent, ami elég sok, de úgy voltam vele, mivel minden könyv más karakterről szól, vágjunk bele! Míg az első rész még elment, addig a másodiknál már nem tudtam optimista és reménykedő maradni.