Az év első olvasmánya volt a karácsonyra kapott romantikus, néhol humoros chick lit, és bár eleinte tartottam tőle, kellemes meglepetésnek bizonyult.
Farkas Andrea debütáló regénye az Erawan kiadónál jelent meg a tavalyi évben. Ha nincs Tüncike barátnőm, szerintem sose olvastam volna el. Egyébként szeretem az ilyen barátságokat, ahol a másik egyszerűen rá tud érezni, hogy milyen könyvek tetszenének neked. Edith Wharton rajongásomat is neki köszönhetem, azonban A főnök ajánlata messze nem szépirodalom, történelmi se, így gyanúsan forgattam a a kezeim közt hónap elején a még feldíszített karácsonyfa fényénél. Bátorított az a gondolat, hogy egyrészt a romantikus és chick lit olvasmányok iránt jóval kritikusabb mrkssztr barátnőmnek is tetszett a bunkó Iván és szelíd Lia története, illetve hogy molyon 97%-on állt (most már "csak" 96%) a százaléka. Vagyis ez egy nagyon jó könyv - annak kell lennie!
Kezdeti viszonyunk kicsit úgy alakult, mint Lia és Iván története. Nézegettem, méricskéltem, felvontam a szemöldököm, de aztán kb. 120 oldal után teljesen magába szippantott a regény, jól kezelte magát (értem ez alatt, hogy érzésem szerint rátalált a hangjára, hitelességére), vicces volt, igazi érzelmi hullámvasútként lehetne jellemezni a romantika körül kibontakozó drámát.
A történet igen... életszerűtlen (?), több sebből is vérzik egy csomó dolog (legalábbis az elején), az ismert sztereotípiára épített álomkép nem a legjobb üzenetet közvetíti a nőknek/lányoknak, mondjuk ezeken túl lehet lépni - de igenis fontos kiemelni ezeket a zavaró tényezőket.
Tehát a történet szerint Lia évek óta egy csúcs-wellness központban dolgozik Budapesten, és ezt a csúcs dolgot tényleg így kell érteni. Jelenlegi főnöke (akihez Liát kb. akarata ellenére osztották be, és nem is tud frissen megnevezett pozíciójától szabadulni) egy bunkó, agresszív, mindenkit lenéző, emberszámba nem vevő példakép plasztikai sebész (az megvan, hogy a sebészeket néha szadistának tartják, hiszen kinek okoz örömet felvágni valakit? Legalábbis főiskoláról ez annyira bennem maradt, mint az implantátum Iván pácienseiben) - igazi főnyeremény, gondolhatnánk. (Aki egyébként azt reméli, hogy ezzel a regénnyel betekintést nyer az orvos szakma eme részébe, az csalódni fog.)
Mivel a regényt a kezdő írókra oly jellemző egyes szám első személy és jelen idő jellemzi (ah), ezért nem csak Lia önbizalomhiányos és magáért kiállni nem tudó monológjait ismerhetjük meg, hanem Iván szívszaggató bánatát, amiért egyéjszakás kalandjai mellett még a jó édes anyja is tépázza idegeit azzal, hogy legyen már egy valamirevaló barátnője. Iván, mivel sem az étterem nevét és címét, ahová tart, nem képes megjegyezni, éppen Liával chatelget, hogy munkaidején kívül dolgozzon már még egy kicsit, amikor is hogy hogy nem, benyögi anyjának új barátnője nevét: Lia. Ezek után egyenes úton kiszámítható a történet. Vagy mégsem?
Higgyétek el, tényleg élveztem ezt a regényt, még ha pökhendi stílusom nem is erre hajaz. Csak hát na, azért vannak benne dolgok, meg az egész sztori annyira abszurd. Sablonos, hisz Iván, aki - minden, csak nem álompasi - gazdag, jóképű, fitt, de egy bunkó, aki csak egy nőnek adja meg magát, míg Lia szürke kisegér, de a férfi csak miatta... hát, nem megváltozik, csak vele éppen kedvesebb lesz.
Nagyon lendületes a regény, főleg a nevezetes 120. oldal környéke után, amikor kimozdulunk Magyarországról, és tényleg egész hitelesek az érzelmek, a karakterek hús-vérkék, megfoghatóak, van benne cselszövés, meg minden, ami kell egy élvezetes olvasáshoz. Szóval ilyen tekintetben totál meglepett a könyv, nagyon élveztem, drukkoltam a párosnak, és csak úgy pörögtek az oldalak.
Azonban azért afelett nehéz szemet hunyni, hogy karakterfejlődés nem igen történt, Iván ugyanúgy megmaradt bunkónak, csak éppen az a fajta bunkó, aki a párjával meg úgy viselkedik, mint egy menhelyi, szeretetéhes kutya. Lia pedig ugyanúgy nem tud nemet mondani és karrierje helyett megfelelési viszketegsége van, de azért van egy jó egzisztenciával rendelkező, dögös pasija, aki vele nem bunkó. Ez is egy álomkép - csak nem az enyém, ezért húztam a számat, na.
Mondom, akármennyire élveztem abban a három napban ezt a történetet, azért a hibáitól, de főleg az üzenetétől nehéz így utólag elvonatkoztatni. Nyilván lehet mindezt a helyén kezelni, de az ilyen karakterek még mindig toxikusak szerintem. Az élvezetes stílus azonban és az írónő érezhető intelligenciája megmenti attól, hogy a falhoz csapjam, helyette totál bekebelez és nem tudom, hogy csinálta. Hogy elolvasom-e a folytatást is? Hogy a viharba ne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése