A kisregényre még tizenkettedikes koromban hívta fel a figyelmemet a magyar tanárnőm, aki felvázolta, mi az egyszerű alapfelállása a történetnek. Van egy csúnyácska vénlány, akit senki nem vett el, a szüleivel él azóta is, azonban amikor elutazik egy teljes hétre, a szülők bepillantást nyernek, hogy milyen lehetne az életük. Akkoriban imádtam az ilyen egyszerű, inkább lélektani regényeket, amelyek jóval többet adnak, mint várná az ember. Ilyen élmény volt akkoriban A bajusz című film, amelyben a férfi, aki mindig is bajszot hordott, leborotválja, és erre mégse figyel fel senki, vagy Babitstól A gólyakalifa, ahol a főszereplőnk egyszerre két életet él, és nem tudjuk, melyik az álom, melyik a valóság vagy Örkény kisregényei. A lényeg, hogy abban az időben szerettem a művészfilmeket, a szépirodalmi, elvont könyveket. Így érdekes volt látni, hogy ennyi idő elteltével egy kicsit más életfelfogással mit értek meg a Pacsirtából.
Aki nem mutatkozik, azt elfelejtik.
Nagyon örülök, hogy a könyvklubban ez lett a közös könyv. Bár terveztem Kosztolányi több regényének újraolvasását, az Esti Kornél csalódása miatt hanyagoltam a Pacsirtát és az Édes Annát is. Egyébként most tűnt fel, hogy az író mennyire szeretett olyan címeket adni, amely a főszereplő neve.
A Pacsirtára úgy emlékeztem, mint egy nagyon rövid (nincs 200 oldal), ám olykor nagyon unalmas kötetre, amellyel alig haladtam 10 évvel ezelőtt. Milyen hasznos ilyenkor a moly.hu, ahol már akkor is vezettem olvasásaimat: másfél hónapig olvastam. Most három nap alatt fejeztem be.
A történet lényege tehát valóban annyi, hogy Sárszegen van egy kis család, Pacsirta és a szülei. A nő vénlányként van elkönyvelve, hiszen amikor volt is egy udvarlója, az nem kérte meg a kezét, és a csúnyácska jelzőt is szeretik rá alkalmazni. Azonban szeptemberben meghívást kap, így egy hetet távol tölt szüleitől, akik ez alatt a hét nap alatt (péntektől péntekig) megtapasztalhatják, hogy milyen lenne az életük, ha Pacsirta férjhez ment volna, vagy ha Pacsirta nem lenne.
Ennek a rövid, ámde annál velősebb regénynek számomra az volt a fő mozgatórugója, hogy mennyire természetellenes egy ki nem repült kismadár. Erős szó, de Kosztolányi a természet meggátolásáról ír, és mai szemmel pedig azon is érdekes volt elgondolkozni, hogy ez is csak a régmúltban történhetett meg. Hiszen Pacsirta élete attól függ, hogy szépnek tartják-e és hogy talál-e férjet, aki eltartja. Pedig Pacsirtával semmi baj, Ákos, az apja szemszögéből látjuk sokszor, hogy mit is ért ő csúnya alatt, de egyébként a nő mindenféle dologhoz ért, akár még főnöknek is jó lenne a precizitása miatt, 1899-ben mégsem tud boldogulni egyedül.
Annyival egyébként elintézni a könyvet, hogy fél csillag, nesze és a szépség relatív, hogy lehet egyáltalán ilyet írni, nos az szerintem kicsit felszínes olvasásra vall. Ha nem látjuk meg, hogy mennyivel többet mond ennél a regény, akkor lehet, hogy Pacsirtát ugyanígy elintéznénk: csúnya. Hiszen ilyen kijelentések után el kell gondolkoznunk: mitől csúnya, miért látom én csúnyának?
Ugyanis itt nem a csúnyaság a lényeg. Úgy éreztem, kellett egy ok, amiért a nő rajtuk maradt, és az nem lehetett az, hogy akár fogyatékos vagy valamilyen krónikus betegsége van, hiszen akkor már egyből másként állunk a dologhoz. Akkor megsajnáljuk, és a regény érzelmi tetőpontja még kegyetlenebbül csapódna le. Milyen más okból maradhatna otthon? Abban az időben?
Az, hogy kit és miért látunk csúnyának, szerintem Kosztolányi ránk bízza. Nem is ez a lényege a regénynek, hogy eldöntsük, Pacsirta csúnya-e vagy sem. Az igazi főszereplők a szülők.
Az egy hét eltelte, amit eltöltenek eleinte kettesben, aztán egyre több emberrel, rádöbbenti az olvasót, hogy a szülőknek is van életük és múltjuk. Ez nyilván evidens, de olykor nehéz elhinni, hogy anyukánk, apukánk nem középkorúként léteztek előttünk, hogy a nagymama nem totyogott és sütögetett mindig is (hogy maradjunk a sztereotípiák mezején). Pedig az, hogy gyermeket vállalnak, nem jelenti azt, hogy önmagukat feláldozva elveszítik addigi életüket.
Eleinte félszegen ülnek odahaza, nem tudják, mit csináljanak. Kiderül, hogy Pacsirta olyannyira elvégezte a házimunkát, hogy édesanyja majd beleszakad, hogy egyedül kell csinálnia mindent. Nincs mit enniük, este döbbenek rá, hogy csak reggeliztek, mert Pacsirta szokott főzni. Ezek alapján azért változik a mérleg, hisz a szülőknek is szüksége van lányukra, lehet, nem is akarják őt elengedni?
Idővel elmennek ebédelni, találkoznak Sárszeg lakóival, még színházba is ellátogatnak és egy kicsit tudomást szereznek a világ dolgairól. Ákos lerészegedik, ami a regény tetőpontjához vezet, egy olyan iszonyatos gondolathoz, amelyet egy szülőnek se kívánok. Itt bontakozik ki, mennyire nehéz nekik is, hogy mennyire nem természetes számukra, hogy a harmincöt éves lányuk még mindig velük van. Mindaz, amit lányuk iránt éreztek, átalakul valami mássá. Pedig Pacsirta nélkül elveszettek is, hisz mennyi pénzük mehetett el az ebédekre, a kis krokodilbőr táskára? Mi lenne velük, ha ez aztán így menne tovább?
Pacsirta és a szülei szimbiózisban élnek egymással, egyszerre gyűlölik és szeretik a másikat, de végső soron egyszerűen szükségük van arra, hogy ez az állapot fennmaradjon.
Mai szemmel nézve talán azért is nehezebb azonosulni ezzel a leírt problémával, mert ilyenről nem hallani. A nők helyzete megváltozott, nem kell ahhoz férj, hogy kiszakadhassanak a családi fészekből. Elmehetnek iskolába, dolgozni, gyűjthetnek, hitelt vehetnek fel, elköltözhetnek, saját otthonuk lehet, akár egyedül is. Nyilván könnyebb párban, de ez ma már egyáltalán nem számít visszahúzó erőnek.
Lényegében ennek a három embernek az életéről az akkori társadalmi elvárások (hogy valaki szép és férjezett legyen) tehetnek. Ez pedig abszurd így 130 év távlatából.
A mű rengeteg mindenről szól, rengeteg féle szemszögből lehet elemezni, de számomra most leginkább ezeket a gondolatokat juttatta eszembe. Örülök, hogy elolvastam, és alig várom, hogy az Édes Annát is a kezembe vegyen, immár harmadjára.
