Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Amikor hat évvel ezelőtt először olvastam ezt a regényt, rögtön az elején éreztem, hogy ez nem holmi romantikus történet lesz, nem is az akkoriban sokat olvasott young adult hangulatot fogja hozni, és nem is lesz utána derültség a szívemben. Nagy hatással volt rám, egyrészt a tapasztalatlanságom miatt és talán azért is, mert kortárs szépirodalmat nem igen olvastam. Bár rémlett, hogy a könyv első fele jobban tetszett, mint a második, mégis úgy maradt meg bennem mint egy korszakalkotó regény. Még azután is így voltam vele, hogy belekezdtem a Pulitzer-díjas írónő egyik novelláskötetébe, amit két és fél novella után félbehagytam, vagy hogy egy másik, nagyon rövid kis könyvéből alig értettem valamit.

Őszintén szólva alig vártam az újraolvasást, hiszen a történet nyáron játszódik (ősztől tavaszig tart a visszaemlékezés), és pokoli, ragadós meleg van, Isabelle szája fölött mindig csillogott az izzadság, Kövér Bev legyezgette magát, a ventilátorok pedigfolyamatosan zümmögtek esténként. Nem csoda, hogy nyárra tartogattam (bár pont rosszabb idő lett, amikor olvastam).

A történet Amyről és Isabellről, egy lányról és az anyjáról szól. Amy 16 éves, az édesanyjával együtt dolgozik a nyári szünet alatt egy irodában. Érezni, hogy valamiért nagy a feszültség kettőjük közt, Amy haja furcsán összevissza van levágva, egymásra nézni is alig bírnak. A visszaemlékezésekkel lassan fény derül mindenre, ugyanis Amy kicsit közelebbi viszonyba került az új matematika tanárral, Mr. Robertsonnal, mint kellett volna.

Amikor meséltem egy munkatársamnak, hogy ezt olvasom, azt hitte, romantikus történetet rejt a könyvecske. Hogy tanár-diák szerelem alakul ki, a tanár mondjuk csak huszonx éves, és az egész regény cuki. Hát nem az. El is vettem a kedvét rendesen.

Nagyon sokat nem szeretnék elárulni, de a regény első fele nagyon jól mutatja be, hogyan hálózta be Mr. Robertson az önbizalomhiányos, nagymellű Amyt (sajnálom, de ezt le kell írni, mert van jelentősége), aki mindig a haja mögé rejtőzött. Lassan csinálta, a bizalmába férkőzött, először csak egy hazafuvarozás, majd egy puszi, aztán már...

Az egész dolog, amit a tanár művel undorító. Amy sajnos nem látja így. Amy felfedezi a test gyönyöreit, hiszen semmit nem tudott a szexről, arról sem, milyen érzéseket adhat az neki. Mindent elhisz, amit a férfi mond neki, mi pedig, olvasók, pontosan látjuk, hogy Mr. Robertson mit művel. Tudjuk jól, hogy amikre ráveszi a tizenhat éves lányt, az nem egy szerelmes, tisztelettudó férfi tette, hanem egy ragadozóé. Amiket mond, azok még a mai napig a fülemben csengenek, és legszívesebben megráztam volna Amyt, hogy ne legyen ilyen naiv. Azonban Amyt se lehet hibáztatni, szerintem ő az áldozat ebben a könyvben. Hiszen ő az, aki nem hogy az iskolától, de még az anyjától se kapott szexuális felvilágosítást, még csak valami fapados verziót sem. Az anyjával való kommunikációja inkább mesterkélt, egyetlen barátnője van csak, aki pedig túl tapasztalt. Nagyon sajnáltam a lányt a könyv második felében,

Isabelle már egy másik fogalom. Egyszerűen egy szörnyű nőnek és anyának tartom. Folyamatosan, görcsösen meg akar felelni a nem létező elvárásoknak, azon emberek véleményétől függ a kedve, akiket egyébként lenéz. Ennél fogva neki eleve egy nagyon szomorú élete van.

Amikor rájön, hogy lánya "mit tett" (ez is érdekes egy felfogás, mert nem az érdekli, "mi történt vele", hanem hogy "bezzeg a lánya..."), az egész kis világa felbolydul, és ahogyan reagál, az kritikán aluli. Hiteles, persze, elhiszem, hogy ezt teszi, de mindez nagyon szomorú. A könyvben megjelenik az áldozathibáztatás, az irigység, az undor.

Isabelle-lel kapcsolatban a regény vége felé még derülnek ki dolgok, amelyek számomra teljesen feleslegesek és nevetségesek voltak. Nem értettem az írónő szándékát. Igazából az egész könyvvel így voltam. Hiszen semmi példaértékűt nem mutat be (nem kötelező, tudom), csak levesz az életről, de azt is úgy, hogy nem érted, mi volt ezzel a cél. Valahogy senki nem vont le az egészből semmilyen tanulságot. Amy elindult lefelé a lejtőn, talán Isabelle volt csak az, aki úgy ahogy, fejlődött, talán ő is volt inkább a regény főszereplője, Amy pedig a katalizátor, ki tudja. Mindenesetre nagyon untam a végére a történéseket, és nem hiszem, hogy olvasok még az írónőtől. Nagyon hangulatosak a könyvei, de egyben undorítóak, rosszindulatúak, és számomra sokszor unalmasak is.