Epizódajánló - Black Mirror

Mivel egy antológia-sorozatról van szó, így nem az egész sorozatról írnék ajánlót, hanem egy-egy epizódjáról.

A Black Mirror (Fekete Tükör) egy társadalomkritikaként felfogható sorozat, amely leginkább a technikai fejlődés jövőbeni negatív értelmezéseit és hatásait tárja elénk. Milyen a társadalom és a média kapcsolata, hova fejlődhet személyiségünk a technológiával együtt, mire használhatja az átlagember és mire mondjuk a hadsereg vagy a politika? Mindegyik rész másról szól, játszódhat jelenünkben vagy egy elképzelt jövőben, szereplői és színészei különbözőek. A sorozat nem a kedvességéről híres, nekem kellett egy év, mire újra nekiálltam megnézni egy-egy epizódot, és bár ezek nem voltak annyira lehangolóak, mint pl. a The National Anthem, azért nem szeretném a tavaszvárást ezzel a sorozattal fekete festékkel leönteni.

Azonban a januárban megnézett epizódok közül kettőt szeretnék kiemelni a harmadik évadból.

Az egyik a San Junipero, a másik pedig a Nosedive (Szabadesés).

A San Junipero meglepő módon a 1980-as években játszódik. Azért írom, hogy meglepő, mert a sorozat leginkább a jelenre, közeli és távoli jövőre fókuszál, így homlokráncolva vártam a történet előrehaladását. Adott egy lány, aki félszeg a bulis éjszakában, mégis betér egy diszkóba. Itt ismerkedik meg egy másik lánnyal, és kapcsolatukon keresztül megismerjük a világukat is.

Spoilerek nélkül nehéz írni erről a részről, de azért ajánlanám ezt megnézésre, mert ez a legszebb epizódja a Black Mirrornak. Gyönyörűek a színek, kellemes a hangulat, jók a zenék, és a színészek is remekelnek. A történet pedig szerintem zseniálisan felépített, nyilván itt is megjelenik a technológia és társadalom témaköre, amely ezen a két nőn csapódik le. Lassan, szinte csattanó nélkül ismerjük meg mi is, mi zajlik a háttérben, emiatt pedig kicsit Ishiguro Ne engedj el című könyve jutott az eszembe. Szeretem, amikor nem nézik hülyének a nézőt, hanem a karakterek úgy beszélnek egymással, hogy számukra egyértelmű, azonban a néző csak később, visszagondolva eszmél rá, hogy egy-egy elejtett megjegyzés igazából mit jelentett. Az itt megépített világ szinte utópisztikus, a végén el is pityeregtem egy kicsit. Bár túl kell majd lépni egy olyan dolgon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, de ez az epizód ebben is zseniális, hogy elhiteti veled, hogy ez lesz a lényeg, pedig nem. Egy nagyobb etikai kérdéskört jár körbe - a magam részéről örülnék egy ilyen helynek, mint San Junipero.

Ha egy kellemesebb epizódra vágysz, akkor ezt mindenképpen ajánlom! Azóta is sokszor meghallgatom a rész végi dalt.

A Nosedive főszereplője Bryce Dallas Howard, akit én sose tudtam rendesen beazonosítani. Tudom, hogy sok filmben játszott, egy-kettőt talán láttam is, de színészi képességeiről nem volt fogalmam. Nos, itt valami szenzációs alakítást nyújt.

Ebben a világban mindent a lájkok mozdítanak előre vagy éppen hátra. Az emberek szemébe épített kütyü egyből megmutatja, ha ránéznek valakire, hogy mi a neve és mi a pontszáma. Főszereplőnk 4.2 (ha jól emlékszem), és mindig lövi ő is az öt csillagokat; kedves, mosolyog, várja nagyon, hogy ő is ennyit kapjon. Ha már négy csillagot kap, nagyokat pislog. Szép vörös a haja, pasztell ruhái jól illenek extra fehér bőréhez, szinte beleolvad a szintén ilyen színekben fürdőző kollégái közé. Egyetlen kirívó és szégyellnivaló folt ebben az utópikus közösségben azok, akiknek pontszámai nem jók. Főszereplőnk öccse csak 3,7 körül mozog. Egy kollégáját is lepontozzák, mert szakított a barátjával, és szerintük ő volt a hunyó. Az, amikor 2,5 körüli ponttal az iroda előtt könyörög, hogy adjanak neki öt csillagot, erősen emlékeztetett a hajléktalanokra. Fejét itt is mindenki elfordítja.

Főszereplőnk is csak azért viselkedik így, mert meghívják egy olyan esküvőre, ami csupa 4,5+-os emberekkel van tele, és hát szeretne venni egy házat is, amelyhez nem elég az ő 4,2 pontja. Egy tanácsadó szerint az esküvő sokat dobhat a pontszámán... így kezdi meg főszereplőnk a szabadesést.

Howard játéka valami zseniális. Ugyanúgy tört felszínre az általam eddig nem ismert tehetsége, mint karakteréből a hitetlenkedés, realizáció, majd a teljes kiborulás.

Olykor nagyokat nevettem egyes jeleneteken, de azért végig bennem volt az ideg, hiszen ma is hasonló világban élünk, és elképzelhető, hogy egyszer ilyen is lesz. Bár azért nem annyira, de ha csak megnézzük, mennyi cikk született már arról, hogy a média milyen összefüggésben áll a depresszióval, mennyi az álszentség, akkor érdemes elgondolkodnunk.

Ez a rész inkább arra sarkallhat, hogy feltegyük magunkban a kérdéseket: miért számít mások véleménye számomra ennyire? Mi vagyok én, ha csak megjátszom magam mások előtt? Miért játszom meg magam olyan emberek előtt, akiknek igaz valójuk nem is érdekel?

Mindkettő epizód nagyon erős, akár kezdésnek, akár folytatásnak nagyon-nagyon ajánlom őket!

Öt könyvről röviden #2

Stanisław Lem: Solaris
Filozofikus sci-fi, ami összeköti a gyászt, a feldolgozást, sőt a horror műfaji elemeit a hard sci-fivel, egy teljesen más intelligenciával való kommunikálással. Sok mindent lehetne írni ezekről, de a nálam hozzáértőbbek már megtették. Lem többi könyvét is el fogom olvasni, még ha a fogalmazás elég egyszerű is.

Edgar Allan Poe: A fekete macska
Most már tudom, mi fán terem Poe, de ennyi bőven elég volt. Novellái olyanok, mint Lovecrafté, vagy azok olyanok, mint Poe-é, a lényeg, hogy hasonlóak, de míg Lovecraftéban volt némi baljóslatúság, addig Poe novellái unalmasabbak voltak, a kötet címét adó novellát leszámítva egyik sem rémlik.

Richelle Mead: Dermesztő ölelés
A Vámpírakadémia második része sokkal jobban tetszett most, vagy szimplán elfelejtettem, mennyire jó volt. Izgalmas, tele új információkkal, megismerjük Adriant, Rose anyukáját, és az érzelmi tetőpontnál még néhány könnycseppet is el lehet morzsolni. Hihetetlen, hogy egy különböző vámpírfajokat felsorakoztató regény mennyire emberi. A harmadik részt azóta is halogatom, mert tudom, mi történik benne...

Lauren Beukes: Zoo City
Azt hittem, kedvenc regény lesz, mert annyira laza, friss és egyedi, de a háromnegyedénél valami elcsúszott. Szerintem nem használta ki elég jól ezt az állatos dolgot az írónő, a vége pedig nagyon szürreálisra sikeredett, a krimi szál kesze-kusza volt számomra. Azért örülök, hogy elolvastam.

Gillian Flynn: Sötét helyek
Ennek nem örülök, hogy elolvastam, rémes volt! Pedig egész jól indult a kapcsolatunk a Holtodiglannal, de aztán már az Éles tárgyakon is inkább a szememet forgattam. Ez meg olyan feleslegesen mocskos és undorító jelenetekkel dukál, hogy azt rossz volt olvasni. Soha többet Gillian Flynnt.

Netflixes sorozatajánló II.

Az első részt itt találhatjátok. Mivel ötnél több netflixes sorozatot láttam és imádok, ezért muszáj voltam egy újabb bejegyzést szentelni ennek a témának. Lássuk is, mely sorozatokat ajánlok.

Dolly Parton's Heartstrings

Meglepően odavoltam ezért az antológia-szerű sorozatért, pedig Dolly Partontól régebben a hideg is kirázott, és bár szeretem a hallmarkos sorozatokat/filmeket, ez annál is gagyibbnak tűnt elsőre. Pedig mennyire hogy nem!
Először is, a 74 éves country énekesnő végtelenül szimpatikus lett. Minden epizód elején mesél az adott dalról, amelyet feldolgoztak, egy-egy epizódban fel is bukkan. Azonban a szimpátiám akkor lett teljes, amikor videókat néztem róla, illetve az életéről. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg, pl. hogy kiskorában látott egy nőt, aki "looked like trash", és ő is trashnek akart kinézni. A gyerekkorából és édesanyjáról arra emlékszik leginkább, hogy anya mindig terhes volt... Lényegében ő nevelte a kisebb testvéreit, párat be is fogadott, miután beindult a karrierje. Ráadásul a férjével 1966 óta együtt vannak! Nem semmi.
Visszatérve a sorozatra. Minden egyes epizódban más-más szereplővel ismerkedünk meg, más a kor, amelyben játszódik, és bár mindegyik a romantikus stílusjegyeket viseli, a fő téma általában a család, a barátság, a bátorság, a nők önállósága. Ezért is lepett meg - bár sejthető volt a még mindig (74 évesen!) aktív üzletasszonyról -, hogy mennyire feminista és nyitott gondolkodású egy-egy történet.
Kiemelném két kedvenc epizódomat. Az egyik a Cracker Jack, a másik a Jolene. Nem egy epizód végén pityeregtem, volt ahol konkrétan sírtam. Igaz, ezek direkt így is vannak felépítve, de tényleg összetett, kellemesen tanulságos sztori mind. Remélem, lesz második évad!

You

Evezzünk egy kicsit creepier vizekre. A sorozat vagy betalál vagy nem. Legalábbis ezt tapasztaltam, miután mindenkinek a környezetemben ajánlgattam. Hiszen ez nem az a romantikus, amit megszokhattunk, mivel a pasi egy stalker, vagyis szerelme a fejében alakul ki, aztán meglesi a lányt, manipulálja a hozzá vezető lépéseket, majd úgy viselkedik, hogy abba a lány biztosan beleszeressen. A fekete humora lehet megosztó, illetve maga az alapötlet is. Számomra azonban egy rendkívül hangulatos thriller volt, imádtam az első évad helyszínét, a könyvesboltot, majd az utolsó részek lélekölő jellemzőjét.
A második évadban már új helyszínen járunk, de főszereplőnk nem hazudtolja meg magát. Hamarosan érkezik a harmadik évad is!

Locke&Key

Idehaza is népszerű a képregény sorozat, amely alapján készült a horror, fiatalabb szereplőkkel bíró filmsorozat. Azért nem írom direkt, hogy ifjúsági, mert szerintem azért annál drámaibb és ijesztőbb, és sok helyen írták, hogy ne ifjúságiként utalgassanak rá.
A történet egy megözvegyült anyáról és három gyerekéről szól, akik visszaköltöznek a családi örökség részeként szolgáló nagyon furcsa, impozáns házba, ahol különböző kulcsokra bukkannak. Ezek a kulcsok különleges képességekkel bírnak...
Az egész történet hangulata nagyon megfogott, tetszett, hogy a felnőtteket is bevonták, a gyerekek egész okos döntéseket hoztak, és hogy van súlya a tetteiknek. A képregényeket is mindenképpen el fogom olvasni.

The Witcher

Bár nem tartom annyira jónak, mint amennyire hájpolták, de azért jó időtöltés volt. Hiányzott már egy szörnyvadászós fantasy sorozat, ami egy középkori helyen játszódik a maga királyaival, hercegnőivel, ahol lovagolnak sokat, isszák a sört a helyi kocsmában, stb.
A narrációs csavar szerintem mondjuk teljesen felesleges volt, Kökörcsin dalát se fogom életem végéig dúdolni, de öröm volt látni Henry Cavillt remekelni a szerepben. Érdemes megnézni pár színfalak mögötti videót is a kardozós jelenetekről.
A könyvet épp tegnap rendeltem meg, kíváncsi vagyok rá.

Dark

A kedvenc és szerintem legjobb netflixes sorozat. Meg amúgy az elmúlt idők legjobb időutazós/thriller/dráma/családi sorozata. Igen, német. Igen, ajánlom az eredeti nyelvet. Valóban, nem a legszebb, de nehogymá' angol szinkronnal nézzétek. Véletlenül úgy kezdtem a második évadot és úgy éreztem, magam is rossz helyre kerültem.
A történet kezdetén egy újabb fiú tűnik el rejtélyes módon, és ez indítja el a... Hm, nézzétek meg! Eleinte talán furcsa lesz, sok a szereplő, de a casting remek, így azért megjegyezhetőek az események sorozata.
Idén jön a harmadik (úgy tudom, befejező) évad, nagyon remélem, hogy nem rontják el.

Onnan sötétebb az expedíció

Mint a cím értetlenségéből is látszik, ez egy montázs poszt lesz, ugyanis három könyvről fogok írni. Azonban ez nem három random kiválasztott regény, hanem olyanok, amelyeket összeköt valami. Mi köti össze Veres Attila Odakint sötétebb sci-fijét Lovecraft Onnan túlról novelláskötetével és Jeff VanderMeer Expedíciójával? Nos, elég sok minden. (egyrészt a borítókon lévő csápok)

Forrás

Tegnap fejeztem be a magyar író, Veres Attila debütáló kötetét, amelynek hátulján ez szerepel: Veres Attila a lovecrafti horrort és a vandermeeri szürreáliát vegyíti első regényében, egyszerre tisztelegve a spekulatív fikció múltja és jövője előtt. Baromi büszke voltam magamra, ugyanis sose volt ilyen, hogy száz százalékosan ismerjem azt az írót vagy művet, amihez hasonlítják a regényt. Ajánlás ettől, hasonlítják ehhez, oké, de ha nem olvastam tőle, akkor honnan tudjam, mi fán terem? Itt viszont képben voltam, hiszen Lovecrafttől múlt hónapban, míg VanderMeertől tavaly olvastam. Vagyis volt fogalmam arról, hogy mi a lovecrafti horror és a vandermeeri szürreália. Az ajánlónak pedig igaza van, hiszen tényleg ezeket vegyíti a regény.

Kezdjük az elején, vagyis számomra az elején: jöjjenek olvasási sorrendben ezek a fura horror sci-fi művek.

Jeff VanderMeer: Expedíció

Ez egy nagyon érdekes könyv, valószínűleg el sem olvasom, ha nincs a netflixes film. Miért nem olvastam volna el? Mert az első borító nagyon nem tetszett, azt hittem, valami dzsungeles Rambo történetet rejt a kötet, ráadásul a molyon hiába értékelték több mint négyszázan, alig akar 75% felé átbillenni az értékelése. Azonban ez a könyv megint bebizonyította, hogy a nagy átlag véleménye nem a saját véleményemet rejti, így mindig esélyt kell annak adni, ami érdekel.

Szóval, volt a film, ami szép volt és furcsa, olyan kellemetlenül, megragadott, nem engedett. Érdekelt a könyv, bár tudtam, hogy az más. Alig 200 oldal, de szerintem ez benne a zsenialitás. Ha erre a regényre gondolok, mindig elfelejtem, hogy ilyen rövid valójában, mivel annyi mindent mondott, annyi mindent megmozgatott bennem.

Nem vagyok egy nagy sci-fi guru, csak most kezdtem bele, és ha jobban belemennek, hogy a műszer melyik karja mit csinál, úgy elveszek, hogy már csak a kötőszavakat értem, de arra rájöttem, hogy sok sci-fi rajongó ismerősömnek miért nem tetszett a könyv. Sérelmezték a stílusát is, ami pedig szerintem tök szép. Tudom, vannak folytatásai, és az talán sci-fisebb (?), de nekem ez az egész könyv inkább volt egy metafora a depresszióra és arra az érzésre, amikor te úgy érzed, haladsz valami jó fele, de mindenki tudja, hogy igazából lefele ejt az utad, és te csak esel és kelsz, miközben magyarázod, hogy de ez jó így. Számomra nem a sci-fi vonala volt erős a történetnek - bár azt is imádtam a sok furcsaságával -, hanem a lélektani, ami végső esetben - szerintem - a gyógyulásról szólt. Ezért pedig egy gyönyörű könyvnek tartom.
El fogom olvasni a következő részeket is, remélem, nem lesz csalódás.

H.P.Lovecraft: Onnan túlról

A Helikon zsebkönyvekből néztem ki ezt a novelláskötetet, meg amúgy is meg akartam már ismerkedni az író munkásságával.

Az eleje nagyon tetszett, a hangulatra épülő és erős érzelmi töltetű rövid történetek, de aztán elkezdtem unni. Valahogy mindegyik ugyanolyannak hatott. Ha ez egy kicsit le is vont az élvezetből, nem bántam, mert szerintem a horror lényege akkor is a hangulatteremtés, és volt, hogy esténként féltem olvasni, mert nem akartam ezzel a furcsa, bizsergető érzéssel álomra hajtani a fejemet.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Még tavaly nyáron, egy nagyon kedvező akció keretében vettem meg az író könyvét, mivel mindenki erről beszélt. A borítója már megjelenéskor megfogott, a történet pedig furcsának hatott, de kellett hozzá VanderMeer és Lovecraft, hogy igazán a helyén tudjam kezelni.

Sok vélemény  jött szemben velem azóta is, és a legtöbb arról szól, hogy nagyon jó könyv, de mi a fene történik a második részben? Nagyon kíváncsi lettem, mi is történhet az ominózus második részben, és mivel a jelenünk a sok stressz miatt kezd rémálomba átmenni, ezért először egy másikban szerettem volna megedződni.

A regény első 120-150 oldala nagyon simán ment. Csúsztak a szavak, mint a cellofoidák csápjai, a sejtelmes, Losthoz hasonlító hangulat teljesen magával rántott. Furcsa hangfelvételek, bakelitlemezek, zene az erdő mélyéből. Minden megvolt, hogy felkeltse és fenntartsa az érdeklődésemet. Még az sem zavart, hogy már megint egy magyar regény, amiben cigiznek, füveznek, dugnak, mert helyén kezelte és nem tolta túl.

Valahol a közepe tájékán kicsit eluntam, mert éreztem, hogy nem olyan irányba megy, ahova én szerettem volna. A regény második része pedig csak az utolsó kb. 60 oldalt teszi ki, így amikor elértünk oda, fogalmam se volt, mi lesz ezek után.

Bár egy ültő helyemben végigolvastam, izgultam és meresztettem a szemem, becsukva a könyvet enyhe csalódással tettem fel aVanderMeer kötet mellé. Teljesen más a regény második fele, ez tény. Olyan, mintha a most nézett A kívülállóra hajazna, mintha egy Supernatural epizódot olvashattam volna. Úgy éreztem, az író nem tudott választ adni a sok furcsaságra, ami történik, ezért mindent, amit eddig megismertünk, mellékszereplővé tesz és behoz egy klisét. Mondjuk tetszett, hogy bevállalta, amit bevállalt, de én inkább olyasmit olvasnék tőle, ami végig olyan, mint a regény első fele: kellemes horror, sejtelmes kutatás, furcsa teremtmények.

Örülök, hogy elolvashattam ezt a három könyvet, még ha nem is mindegyik váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeimet. A hangulata viszont mindegyiknek kétség kívül csillagos ötös, és ez nálam nagyon sokat számít.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Könyvadatok:
Zsáner: Szépirodalom, sci-fi
Megjelent: 2011 (Eredetileg: 2005)
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 300
Molyos értékelés: 84%

Fülszöveg:
Különös ​körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.
Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.

Hat évvel ezelőtt olvastam először ezt a könyvet, és sajnos csak halványan dereng, hogyan is találtam rá, mit is tudtam róla. Azt hiszem, akkoriban sok posztot, értékelést olvastam erről a regényről, a könyvtárban meglátva pedig egyszerűen hívogatott a borítója. Keira Knightley alakját látva, ahogyan a kezét mintha egy ablaküvegre tenné és közben nézi, ahogyan az a másik pár szerelmesen tekint egymásra, egyből furcsa érzés kerített a hatalmába. (Halkan megjegyzem, hogy szerintem a filmnél totál félrement a casting, Knightley sokkal inkább Kathy H.) Talán emiatt, és mert a könyvről szóló kritikák is olyanok voltak, hogy el is mondtak valamit, meg nem is, azt hittem, ez valami fura, thriller szerű szerelmi dráma lesz, amiben talán történik gyilkosság is. Fogalmam se volt, mi vár rám.

Valóban nehéz a könyvről beszélni spoilerek nélkül, hiszen nem akarok senkit se megfosztani attól, hogy saját maga fedezze fel a hailshami diákok világát. Mivel újraolvasásról van szó (köszönet a Havi egy újraolvasás kihívásnak molyon), ezért inkább abból az aspektusából fognám meg az élményt, hogy milyen újdonságokra ébredtem rá a regény olvasása közben, milyen volt úgy olvasni, hogy tudtam, miről is szól ez a regény.

Kezdjük azzal, hogy mivel könyvtári könyv volt első olvasáskor, muszáj volt beszereznem, azonban nekem az új, kemény fedeles, európás borító nagyon nem tetszik. Nem is ilyen környezetben játszódik, ha ülnek is mólón, az nem így volt, és a színek se passzolnak a történethez. Azonban a Cartaphilus kiadása, vagyis inkább a filmes borító a színeivel és a beállításaival szerintem tökéletesen passzol a regény őszies, esős, szeles, furcsa, megmagyarázhatatlan hangulatához. Mivel ez a kiadás került először a kezeim közé, erre is csaptam le egy antikváriumban, mert szerettem volna minél jobban megerősíteni a nosztalgia faktort. Egyébként a legelső, Palatinus kiadás borítója is tök jó.

Amint beszereztem a könyvet, alig vártam, hogy nekikezdjek. Újraolvasásnál mindig kíváncsi az ember, hogy ez vajon tényleg egy jó könyv-e vagy csak abban az adott időszakában tetszett nagyon. Mi van, ha már nem fog tetszeni? Ha annyi újat tapasztaltunk és könyvet olvastunk el azóta, hogy hülyeségnek tűnik? Ezért mondom mindig azt, hogy a legjobb könyvek azok, amelyek egy-egy újraolvasás után nem hogy ugyanannyira tetszenek, de még többet is fedezel fel bennük. Számomra ez egy ilyen élménnyé vált, így hivatalosan is az egyik kedvenc könyvem lett. Már a legelső oldalakkal újra megvette magának, egyből beugrott, miért is szerettem meg azt a fura hangulatát.

- Tommy, a szép trikód. Csupa piszok lesz.

Ennél a mondatnál filmkockaszerűen beugrott a hat évvel ezelőtti élményem, hogy miért tekintettem furán a diákokra és a környezetre, hogy milyen sokáig nem tudtam, miről is van szó.

Egyébként érdekes, mert első olvasásnál csak valahol a második résznél (mivel három fő részből áll a regény) esett le, mi is ez az egész, addig itt már az első rész elején felfigyeltem azokra az elejtett megjegyzésekre, amelyekből simán kikövetkeztethető, mi is ez a világ. Ezzel most nem hülyének akarom beállítani hat évvel ezelőtti énemet, hiszen itt nem is egy csattanóról van szó, hanem inkább az információcsepegtetés megfigyelésére hívnám fel a figyelmet. Mivel tudtam, mi a lényeg, így könnyebben észrevettem ezt-azt. De első olvasásra szerintem, ha sejti is már az ember, mire valók ezek a gyerekek, akkor se akarja felfogni, mert szerintem ezt ép ésszel nehéz is lenne megemészteni, ha a való világunkban történne ilyen.

Sokaktól hallottam kritikaként, hogy miért nem szöknek meg a szereplőink, miért nem lázadnak. Hat évvel ezelőtt nagyon zavartak ezek a megjegyzések, és még most is azt gondolom, hogy nézzünk magunkba, amikor ilyenek jutnak eszünkbe, és válaszoljuk meg ezeket a kérdéseket. Hova szöktek volna? Sehova, mivel se szakmájuk, se rendes nevük, se életük nincs, ha azt vesszük, a társadalomnak nem részei. Ki fogadta volna be őket? Te? És hogyan tovább? Mihez kezdenénk az ilyen diákokkal? De a fő kérdés: valóban hagytuk volna őket megszökni?
Persze, elismerem, az valóban nem a legélethűbb, hogy még egy csalfa sztori sincs arról, hogy valaki megszökött volna vagy megölt volna valakit vagy öngyilkosságot követet volna el, mivel ez azért illett volna ide szerintem. De mindez, amit megismerünk valamennyire már itt van a világunkban.

És itt kanyarodnék el oda, amiről hat évvel ezelőtti olvasás alkalmával sosem gondolkoztam el. Hogy mi történne, ha ezt az egész sztorit nem a maga sci-fi-féle világában vizsgálnám, hanem egy nagy metaforaként. Így számomra sokkal többet mond. Hiszen, mint említettem, három fő részből áll a történet, amit Kathy mesélése, visszaemlékezése köt össze. Az első részben kisdiákok, hat-nyolc éves koruktól egészen kb. tizenhat éves korukig megismerjük, hogyan élnek Hailshamben. A második részben már huszonévesek, a harmadik részben pedig dolgoznak.

Mit is mesél el az író az első részben? Azt, hogy gyerekként bármi lehetséges, és azt a világot ismerjük meg, amit megmutatnak, semmi többet. Honnan is tudnánk valami létezéséről, amiről sosem hallottunk? Vannak vágyaink, álmaink, összeveszünk másokkal, kibékülünk, játszunk. El is mondják nekünk, mi vár ránk kint, meg nem is. Megtanítanak egy csomó felesleges dologra, tudni kell melyik író mikor született, a II. Pun háború meddig tartott, de arra nem, hogyan adj fel egy ajánlott levelet, hogyan viselkedj egy állásinterjún, hogyan fizesd be a számláidat. De ezt most tényleg komolyan mondom, ismerek olyan korombelit (és én 27 éves vagyok), akinek fogalma sincs, melyik számlát mikor, kinek, hova kell befizetni, azt se tudja, mi az a munkáltatói papír, úgy viselkedik, mint egy gyerek. Számomra erről is szólt az első rész, hogy valóban meg is tanítják, meg nem is, hogyan kell majd élnünk a társadalomban.
Aztán folyamatosan szóba kerülnek ilyenek, hogy adományozás meg gondozás. A második rész már egyfajta önmegvalósítás, önmegismerés is lehet, és tényleg ez az a korszak, amikor még a gyerekkor és a felnőtt, dolgos élet mezsgyéjén mozgunk, amikor még bármit megtehetünk, nem szólnak ránk, de azért készülnünk kell a való életre.

Ezzel el is értünk a harmadik részhez. Számomra tökéletesen kifejezte, hogy milyen csoportokra lehet osztani az embereket: akik adományoznak, akik gondoznak és akik mindezt kiélvezik, hasznot húznak belőlük. Ugyanis munkába állunk, hirtelen eltűnnek az álmaink, nem emlékszünk gyerekkorunk helyszíneire, bizonyos részletekre, mert már felnőttek vagyunk, más emberek, egy mosollyal tűzdelt legyintéssel elintézünk mindent annyival, hogy akkor még gyerekek voltunk. Mire koncentrálunk? Arra, hogy amire tanítottak, azt beteljesítsük, annak megfeleljünk. Szerezz munkát, költözz el a szüleidtől, tartsd fent magad, fizesd a számláidat, de közben spórolj is, közben túlórázz, dolgozz egyszerre két helyen, hogy finanszírozni tudd az életet, amit igazából annyira nem is szeretsz, de kitörni nem tudsz, mert étel kell, félsz vagy elkényelmesedtél. Inkább ez, mint az. Nyilván ez nem mindenkire igaz, de sokunkra igen. Vagyis eladományozzuk mindenünket, az időnket (gondoljatok azokra, akik naponta több órát ingáznak vagy bőven 40 óra felett dolgoznak hetente), az egészségünket, a fiatalságunkat. Szerintem itt Ishiguro ezt akarta megfogni, nekem legalábbis ez jött át.
Aztán ott vannak a gondozók, akik még valamennyire húzzák-halasszák a dolgot, vagyis az adományozást, hogy mindenüket odaadják egy társadalomnak, ami (már elnézést, de) szarik rájuk, és inkább addig megpróbálnak olyat csinálni, amit szeretnek, és amivel úgy érzik, hasznosak. Erre is van példa bőven. Végül ott vannak azok, akik mindezt kiélvezik, akiknek nem kell megmozdítani semmit, mert az adományozó adományát ezüst tálcán viszik hozzá.
Újraolvasás közben ezek jutottak eszembe, és nagyon érdekesnek találtam ilyen átvitt értelemben átgondolni a regényt.

Szintén újraolvasás alatt jöttem rá, hogy bizony nekem is volt egy olyan barátnőm, mint Ruth kiskoromban és szerintem az ilyen emberek nagyon veszélyesek és kifejezetten rossz hatással vannak másokra. Megjátssza magát, eléri, hogy ő legyen az áldozat, a végén még te kérsz bocsánatot, pedig ő viselkedett gonoszul, manipulál mindent és mindenkit maga körül, aztán idősebb korában ez csak még rosszabb lesz, miközben a legtöbben szeretik, de te átlátsz a szitán, és nem tudsz mást mondani, minthogy a barátnőd. Ez is érdekes, hogy miért nevezzük az ilyen embert a barátunknak? Miért nem tudunk elszakadni, miért nevezzük csak veszekedésnek, amikor megmutatkozik, mennyire másképp látjátok a világot és ha arról lenne szó, soha az életben nem barátkoznátok egymással? Meg amúgy is, mi is a barátság? Mert aki így nő fel, mint Kathy, azt hiszi, ez az. Ennyi elég is, hogy aztán később is így válogassuk össze őket? Sorolhatnám még a kérdéseimet meg fejtegethetném a gondolatmenetemet, de inkább magamban fogom ezt analizálni és átgondolni a gyerekkoromat, az is épp elég munka lesz.

Végezetül pedig meglepődtem, mennyire hasonlónak találtam ezt a regényt a Vágy és vezekléshez. Ne kérdezzétek, miért, hiszen tök más a kettő, de talán Keira Knightley alakja is hozzátett. A stílusa és a gyerekkor bemutatása, illetve a szintén három részre (gyerek, útját kereső fiatal, felnőtt) osztott történet miatt nagyon sokszor eszembe jutott Ian McEwan nagyszerű könyve. Szerintem számos gondolatmenetben (főleg, ami a gyerek szereplőknél mutatkozik meg) nagyon hasonló a két író.
Olykor bevillant még A felszín alatt is, amikor azt ecsetelte az író, Kathy fel-le autózik a kietlen vidéken. De szerencsére a horrormese csak ennyiben hasonlított erre a könyvre.

Nagy hiba volt azonban részemről, hogy annak idején nem hallgattam meg a kötet címadó dalát, ami a regénynek is fontos része. Ez Judy Bridgewater Never let me go című dala. Beteszem azért a poszt végére, hátha meghallgatjátok. Szerintem nagyon passzol a kötet stílusához.

Minden összegezve nagyon örülök, hogy újraolvastam, ez az igazi Ishiguro, akit imádok. Nagyszerű könyv, ajánlom nektek is.

Négy könyvről röviden

Sajnos el vagyok maradva az elolvasott könyvek értékelésével. Bár molyon megtettem ezt több-kevesebb mondattal, nem igen vitt rá a lélek, hogy hosszabb volumenű bejegyzést gyártsak ezekről. Nem feltétlenül azért, mert nem tudnék miről írni, hanem inkább azért, mert le is betegedtem, sok volt a munka, és hétvégén, amikor igazán lenne időm a blogolásra, inkább takarítottam, rendbe szedtem a lakást. Úgyhogy ezért egy összefoglaló posztban írom össze (másolom át és egészítem ki a molyos értékeléseimet), miket olvastam az elmúlt hetekben.

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák
Nehéz, nehéz, mert az előző novelláskötet sokkal jobban tetszett. Az Életed története megváltoztatott bennem valamit, de volt több is, amiért oda és vissza voltam. Két éven át mindenkinek ajánlottam, ódákat zengtem Ted Chiang zsenialitásáról. Nem csoda hát, hogy izgatottan vártam legújabb novelláskötetét. Nem is számítottam rá ilyen hamar, hiszen köztudott, hogy nem a legtermékenyebb író és csak novellákat ír. 

El sem tudom hát mondani, mennyire csalódott voltam a kötet feléig. Látszik is, ha megnézitek, mennyi ideig olvastam: szeptemberben kezdtem, aztán leálltam vele, és csak most fejeztem be. Az se segített, hogy hibás példány került hozzám az előrendelésnél, ugyanis 6 oldalon nem volt szöveg, így ki kellett cseréltetni. Mindenesetre a végére értem. 

Az első 4 novella nem tetszett. Vagyis na… értem, mit akart, szabad akarat, létezik-e vagy sem, ezt járja körül mindig, de az első novellában semmi egyedit nem éreztem, többször olvastam és hallottam ilyen sztorit, a másodikat és harmadikat bevallom, alig értettem, túl szakmainak hatott, túl sok volt, de talán a Mit várnak tőlünk? adta el magát a legjobban, az érdekes, elgondolkodtató volt. A A szoftveres objektumok életciklusa kifogott rajtam, ott tettem félre a könyvet… Bevallom, azt a kisregényt végig se olvastam, csak átlapoztam, egyszerűen túl unalmas volt. Láttam, tudtam, mit akar, de valahogy nem bírtam komolyan venni.
Azután jött a fordulópont, ugyanis a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája nagyon érdekes volt, jól összehozta a nevelés kérdését a tudománnyal, ez kicsit hasonlított szerintem az Életed története novellára.
A tények valója, érzések igaza történetet imádtam, ez már az a Chiang volt, akit imádok. És itt kellett rájönnöm,hogy számomra azok a legkedvesebb novellái, amik a beszélt nyelvet hozzák össze a tudománnyal és az emberi gondolkodással. Ez egy nagyszerű sztori volt, amin rengeteget tudtam elmélkedni.
A nagy csend és az Omphalosz is ütős volt, talán A nagy csend lett a második kedvencem. 

Végezetül pedig az utolsó novella volt az, ami szintén nagyon tetszett és elfeledtette velem a kezdeti csalódottságot. Mi lenne, ha tudnánk, egy alternatív univerzumban, hogy él a másik énünk? Nagyon érdekelt ez a téma, mert anyukámmal pár hónapja pont azt beszélgettük, hogy néha ő is elkalandozik azon, hogy mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt nem költözünk el máshova, hanem ott maradunk. De mit is jelentene az a társadalom, az emberiség szempontjából, ha valóban tudnánk paraénünkkel beszélgetni? Chiang mindezt körbejárja: tuti lennének olyanok, akik ebből akarnak meggazdagodni, ahogyan függők is vagy torz személyiségképpel rendelkezők. Egy kicsit olyannak hatott mindaz, amit leírt, mint amikor valaki túlságosan a történetekben él, a nézett sorozatot kezdi már a valóságnak hinni. A másik, hogy sokszor mondjuk akár magunknak, akár másokat kritizálva, hogy ha más döntés született volna egy adott szituációban, akkor most máshogyan élnénk. Vinessán keresztül Chiang nagyon jól megmutatja, hogy… Nem lövöm le a poént, de bizony vannak ilyen emberek.

Összefoglalva tetszett ez a novelláskötet is, hiszen a történetek többsége megvett magának, de ha újraolvasom, tudom, melyeket fogom átugrani.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget
Úgy látszik, kezd hagyománnyá válni, hogy amikor belekezdek egy elszigetelődésről szóló regénybe, akkor le is betegszem, ezáltal érzékenyebben érint a téma és ijesztőnek is találom (ugye, tavaly karácsonyi Tortúra? A főszereplőt Annie kötötte az ágyhoz, engem meg egy jó kis torokvírus). 

Idén ez a harmadik disztópiám, és bár olykor eszembe jutott a Guvat és Gazella (felépítése annak is hasonló: a jelenben látjuk az egy szem férfit, aki túlélt mindent, a múltbeli karakterekkel pedig elmeséltetik, hogyan jutottunk ideáig; a vége kicsit elkapkodott), sőt még Michael Cunningham írásai is, amíg csak Hjalti és María kapcsolatáról volt szó az első 20-25 oldalon, mégis egy teljesen egyedi kötetet tartottam a kezemben. Egyedi, mert bár a már emlegetett guvátkás könyv is hihető, ehhez képest mégis rettentő elrugaszkodottnak tűnik. Ez az izlandi történet olyan, mintha nem is a jövőről szólna, hanem egy múltbéli vagy mostani eseményről. Eleinte nincs is nagy gáz, hajrá, Izland, s a többi, még magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de hát ahogy Atwood vagy éppen Stephen King, izlandi írónőnk se bízik túlzottan az emberekben. Olyan olvasmányosan és távolságtartóan írt, hogy az utolsó kb. 50 oldal szörnyen megijesztett. Nem enged közel, ahogyan az állam se engedi a valósághoz közel a kék vérű izlandi népet. Nem kell tudni, mások hogy szenvednek, vagy hogy mihez kezdenek a szerencsétlen turistákkal vagy hogy fosztogatnak és erőszakoskodnak összevissza. De pont ezért válik roppant ijesztővé, mert olyanok vagyunk olvasás közben, mint a békák, akiket beletettek egy kellemes hőmérsékletű vízzel teli tálba, amit aztán elkezdenek felforralni. Miért van ilyen meleg, miért viselkedik mindenki ilyen furán, mi a fene történt a világunkkal? Az a legijesztőbb, amit a szolgálólány meséjében is felfedeztem: hogy igazából nem ismerjük a másikat, sőt még önmagunkat se. Nem tudjuk, mit hozna ki egy férfiből, ha hirtelen hatalma lenne, mert van két zsák krumplija, vagy a tinikből, akik hordákba csapódnak, vagy önmagunkból, mert éhesek vagyunk és elegünk van. Mindez, ami kijött a karakterekből, ott volt már eddig is. Régen egy történelemtanárom mondogatta, hogy az ókorban a sporttal váltották fel az agressziót. Na igen, hiszen mit kezdünk a sporttal egy olyan világban, ahol már semmi értelme rúgni a bőrt, mert kapálni kell? Nagyanyám meg azt szokta mondogatni, hogy nem szereti a sci-fiket, mert ijesztőek számára, mivel egy olyan világot mutatnak be, ami könnyedén eljöhetne. Nem tudom, miket olvashatott, majd erről kikérdezem, de már kezdem kapiskálni, miért nem akar több sci-fit olvasni.

Katharina Hagena: Az almamag íze
Kellemes csalódás volt ez a könyv, rosszabbra számítottam. Egy német családregényt kaptam, aminek fő mozgatórugója az emlékezés-feledés, amely lehet olyan, mint a tenger hullámai vagy mint a megkötött pulóverek a kisebb-nagyobb lyukakkal. Emlékezhetünk-e úgy, ha közben elfelejtünk másokat vagy elfeledhetünk-e úgy rosszakat, ha közben csak a jóra emlékezünk? Úgy éreztem, a könyv narrációja is ezt követi valahogy, ahogyan csapongunk múlt és jelen közt. Sokszor eszembe jutott a Castle Rock 7. epizódja, amiben a demens Sissy Spacek "időutazik" és megismerjük a múltja egy-egy darabját. Egyébként a regény olvasása közben nem csak ez, hanem az a német, karácsonyi sorozat is eszembe jutott, amit nemrég néztem (Zeit Der Geheimnisse), ott is ugrálunk múlt és jelen közt. Ha az tetszett, ez is fog, ha ez tetszett, az is fog.

Tele volt érdekes karakterekkel, imádtam azokat a részeket, amik a nénék fiatalságáról szóltak.
Miből is tevődik össze egy ember? Úgy értem, mások számára, egy unoka számára miből adódik össze a nagymama? A saját emlékeiből, a mások által elmesélt történetekből és azokból, amelyeket ő maga mesélt. Hogy mi igaz, hogy mennyire kiszínezett, hogy mi lett elhallgatva, azt nem tudjuk, de valahogy így tudjuk magunkban összeállítani azt a kisregényt, ami az életüket írja le. Elképzeljük, milyen lehetett fiatalon, mit mondhatott, hozzáadjuk a suttogásokat, léptünkre elhalkuló szavakat, amelyeket gyerekként hallottunk. Mendemondák, legendák, nagyanyád így szokta, anyád mindig ezt tette, nagynénéd fiatalkorában bezzeg… és ezzel le van tudva az élet. 

Nagyon tetszett ez a könyv, kár, hogy ilyen kis kevés volt és az írónő többi regénye nem hogy magyarra, de angolra se került lefordítása :(

Ezzel egyébként kipipálhattam az Advent-a-thon "családregény" pontját.

Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú
Úgy látszik, hagyomány nálam, hogy minden évben 3 Simenon könyvet elolvasok. Örülök is ennek a szokásnak, mert jólesik a közönyös, pipázó felügyelő nyomozásáról vagy éppen egy bűntettet elkövetett átlagos férfi lélektanáról olvasni. Vannak regények, amik jobban tetszenek, van, ami nem annyira. Ez most nagyon jólesett a kicsi krimi szerető szívemnek, mert érdekes volt, lekötött végig és nem találtam ki, ki a gyilkos! Meg is lepett, pedig tényleg kiderül már az elején, csak oda kellett volna figyelnem.
Tök jó volt ez a története. Ezt is az Advent-a-thon miatt olvastam el, mint "egy kedvenc szerződ könyve".

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy ​és más történetek a peremlétről

Könyvadatok:
Zsáner: Sci-fi, fantasy, weird fiction
Megjelent: 2019 (eredetileg: 2012)
Kiadó: Agave
Oldalszám: 172
Molyos értékelés: 79%


Fülszöveg:
Egy gyermek egy konzervdobozba születik. Egy telefonközpontos a pokolban találja magát. Három nő valahol az időn túl lebeg. Meseszerű lények kísértenek csendes kis falvakat. Karin Tidbeck, a svéd szerző szürreális világaiban minden lehetséges. A kötetben található történetek nemcsak a hazájában, hanem világszerte meghódították a szépirodalmi sci-fi, a spekulatív fikció és az alternatív fantasy olvasóit, és olyan nagy írókat tudhatnak a rajongóiknak, mint Ann és Jeff VanderMeer, China Miéville vagy a néhai Ursula K. Le Guin.


Nagyon vártam ezt a kis kötetet, majdnem elő is rendeltem, de pont annak idején kezdődött a könyvstopom, így csak később, egy akció keretén belül sikerült megszereznem. Úgy érzem, vagy a marketing ment félre vagy én számítottam másra. A borító és a beharangolás után egy kellemesen borzongató, horror-novelákkal tűzdelt kötetet vártam, ami pont jó lesz a borúsabb napokra. Nem ezt kaptam.


Szeretem az elvont történeteket, a hangulatos vidékeket, szóval tényleg nem értem, hol ment félre nálam ez a könyv?! Talán túl elvont volt? Amit én naivan szürrealizmusnak véltem, amit egyébként szintén nem szeretek, az igazából a mostanság használatos weird fiction? Pedig a leírás alapján még így se volt elég horroros. Lagymatagnak nevezném a legtöbb novellát.


A hangulat is marha jó lehetett volna, hiszen kapunk erdőből megjelenő lényeket, kihaltnak tűnő falvakat, tehát tényleg borzongató; őszi napokra tökéletes rémmesék, de mégsem éreztem semmit olvasás közben. Azt hittem, majd talán utána, vagy napok múlva kezd el ezeken kattogni az agyam, de semmi. Olyan szinten nem volt köztünk kémia, hogy az elkeserítő. Pedig nagyon vártam, de ez hatalmas csalódás...


Nagy nehezen két novellát tudok kiemelni, ami tetszett: Rebecka és a Pyret. Ennyi.


Optimistán mondhatnám, hogy majd ha újraolvasom, hátha elkap a hangulata, de már el is adtam. Nagyon sajnálom, mert tényleg azt hittem, hogy telitalálat lesz.

Félbehagyott könyvek I.

Optimistán egyessel jelöltem, hátha lesz még folytatása... Jóval kevesebb könyvet hagyok félbe, mint régen, de azért így is akadt idén eddig összesen 5 darab, ami vagy egyáltalán nem nekem való volt vagy már fizikai fájdalmat okozott. Mint mostanra rájöhettetek, nem azok táborát erősítem, akik akkor is végigolvasnak egy könyvet, ha nem tetszett nekik. Amint érzem azt a "jaj, ne már" érzést, amikor ténylegesen fizikai fájdalommal jár, hogy mondatról mondatra haladjak, akkor nem reménykedem tovább, becsukom, és inkább belekezdek egy másik könyve. Íme az az öt kötet, ami idén kifogott rajtam.

Zokniját lavórban mosó férfi

A poszt címe egy idézet Atwood A vak bérgyilkos című könyvéből. Nem véletlen, mivel már régóta terveztem egy tematikus bejegyzést arról az írónőről, akinek minden eddig elolvasott könyve tetszett. Kicsit most félek is, hogy elkiabáltam magam, de ne így legyen!

Margaret Atwood nevével csupán két éve ismerkedtem meg, amikor a leghíresebb regényéből, A szolgálólány meséjéből sorozat készült. Hozzáteszem, még akkor is kevertem azt a könyvet ezzel. Mindenesetre egyik sem érdekelt, pedig mindenki a sorozatról beszélt, láttam én is a piros ruhába bújtatott nőket, hallottam, hogy mennyire durva, stb. Aztán megnéztem az első évadot, és bár jónak tartottam, rettenetesen untam. A könyv ezek után sem került közelebb hozzám, viszont egy fél évre rá megnéztem az Alias Grace-t, ami szerintem egy sokkal jobb sorozat. Érdekesség, hogy forgatókönyvírója az a Sarah Polley, aki anno a Váratlan utazásban szerepelt. Itt minden el van találva a színészektől kezdve a színeken, helyszíneken  át a zenéig, díszletekig. Nem is csoda, hogy pár napra rá megvettem a könyvet és a szabim alatt el is kezdtem. Aztán pár hónap múlva beadtam a derekam, és elolvastam a szolgálólányt (egy nap alatt majdnem a felét), aztán a bérgyilkost, legutóbb pedig a guvátkás könyve vágott a padlóhoz. A mostani posztban egyben értékelném ezt a négy könyvét, az alapján sorba rendezve, hogy melyik mennyire tetszett.