Margaret Atwood nevével csupán két éve ismerkedtem meg, amikor a leghíresebb regényéből, A szolgálólány meséjéből sorozat készült. Hozzáteszem, még akkor is kevertem azt a könyvet ezzel. Mindenesetre egyik sem érdekelt, pedig mindenki a sorozatról beszélt, láttam én is a piros ruhába bújtatott nőket, hallottam, hogy mennyire durva, stb. Aztán megnéztem az első évadot, és bár jónak tartottam, rettenetesen untam. A könyv ezek után sem került közelebb hozzám, viszont egy fél évre rá megnéztem az Alias Grace-t, ami szerintem egy sokkal jobb sorozat. Érdekesség, hogy forgatókönyvírója az a Sarah Polley, aki anno a Váratlan utazásban szerepelt. Itt minden el van találva a színészektől kezdve a színeken, helyszíneken át a zenéig, díszletekig. Nem is csoda, hogy pár napra rá megvettem a könyvet és a szabim alatt el is kezdtem. Aztán pár hónap múlva beadtam a derekam, és elolvastam a szolgálólányt (egy nap alatt majdnem a felét), aztán a bérgyilkost, legutóbb pedig a guvátkás könyve vágott a padlóhoz. A mostani posztban egyben értékelném ezt a négy könyvét, az alapján sorba rendezve, hogy melyik mennyire tetszett.
"Legyünk hálásak az élet apró ajándékaiért, mondaná Reenie. Miért lennénk hálásak?, kérdezné Laura. Miért olyan aprók?"
4. A vak bérgyilkos
Könyvadatok:
Zsáner: Történelmi, krimi
Megjelent: 2018 (eredetileg: 2000)
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 818
Molyos értékelés: 87%
Fülszöveg:
Családi titkok, testvérféltékenység, politikai fondorlatok és társadalmi feszültségek, ígéretek és árulások, „veszteség és fájdalom, emlékezés és sóvárgás” kavarognak Atwood nagyszerű új regényében, amelynek egyik cselekményszála az első világháború előtt felemelkedett gyáros dinasztia hanyatlását állítja elénk. Az írónőt joggal dicsérik azért, hogy mesterien képes az egyéni sorsok összetettségét a történelem fordulataival összeszőni. A Chase család sorsára döntő befolyást gyakorolt az első világháború, a gazdasági válság és a politikai boszorkányüldözés, a végső tragédia azonban éppen ennyire az emberi gyarlóság, kapzsiság és szenvedély következménye. A nyolcvan felett járó, szívbeteg Iris Chase Griffen huszonöt esztendős, különc, nem evilági húga, Laura öngyilkosságát és a neki tulajdonított, A vak bérgyilkos című regény posztumusz kiadását követően fog hozzá a történet elbeszéléséhez. Fanyar, tekintélyromboló, gúnyos és cinikus stílusa lenyűgözően közvetlen. Külön regényt alkot a regényen belül egy harsány színekkel felvázolt fantasztikus történet, amelyet titkos szerelmi találkáik alkalmával szövöget tovább egy azonosítatlan, gazdag fiatalasszony, és szeretője, a törvény elől bujkáló, ponyvaírásból élő szocialista agitátor; és alighanem kettejük története alkotja a harmadik regényt, a Laurának tulajdonított A vak bérgyilkost. A gyanús mozzanatok ellenére csak a regény közepe táján kezdjük sejteni, hogy semmi nem az, aminek látszik, mert a történetek és személyek egészen másként kapcsolódnak egymáshoz, mint hittük.
"Az a sok festmény a galériákban, amelyek mind nőket ábrázolnak a legkülönbözőbb intim pillanatokban. Alvó nimfa, Zsuzsanna és a vének. Fürdőző nő, fél lábbal egy bádogdézsában – Renoir vagy talán Degas? Mindkettő, és mindkét nő elég jó húsban van. Diána és nimfái, épp mielőtt észrevennék a vadász leskelődő tekintetét. Olyan bezzeg egy sincs, aminek az lenne a címe: Zokniját lavórban mosó férfi."
Ebbe a regénybe tartott a legtovább belerázódni, hiszen a történelmi, enyhén krimi-szerű családregény egy sci-fivel keveredik, amit az egyik szereplő írt. Sok a név, a családi viszony, ugrálunk a jelenből a múltba, ráadásul már az elején itt van ez a fura regény, amiben igazából egy férfi és egy nő folytat fura párbeszédet, miközben a férfi mesél egy furcsa bolygóról és annak lakóiról. Ez körülbelül 50 oldal, amíg megszokja az ember, észreveszi a sémát, rájön, mikor ki mesél.
Amint megszokjuk ezt, egyrészt belecsöppennünk egy idős nő visszaemlékezésébe, valamint egy furcsa társadalomba, ahol vak fiúk szövik a szőnyegeket. Minden összefügg, természetesen, hiszen a regényt a regényben a főszereplő húga írta.
Ahogy haladnak az oldalak, egyre jobban megismerjük a két lány gyerekkorát, egymáshoz való viszonyát, a szüleiket, a boldog békeidőket, majd azt a pillanatot, amelytől kezdve minden elromlott. Érdekes volt ez a rész, kicsit a Vágy és vezekléshez hasonlított; úgy érzem, valamiért vonzanak is a 20-30-40-es években játszódó törékeny gyerekkorok. Lényegében végigmegyünk a főhősnők életén, ahol a hallgatás nagyobb zajt csap, mint egy elcsattanó pofon. Titkok, hazugságok, intrikák, szerelmek - ismerős, nem? Egy jó kis ponyva fülszövegében mindig előfordul ezekből egynéhány. Kicsit ponyvás is a történet, sok helyütt Kate Morton Felszáll a köd című regényét juttatta eszembe. Érzed, hogy valami van a háttérben, hogy valamit a megbízhatatlan narrátor is titkol előled, és nem hagy nyugodni, végig kell olvasnod. A benne lévő regény nagyon átvitt értelemben, de szinte mindent elmesél, szerintem az is izgalmas volt. Ráadásul ebből az Atwood könyvből írtam ki a legtöbb idézetet. Bár ezt tartom a leggyengébbnek, ha lehet így fogalmazni egy ilyen kaliberű írónő alkotásairól, mégis azt mondanám, hogy a ponyva-szerű sztori ne ijesszen el senkit, mert az információ-adagolást mesterien műveli.
"Melyik az ember igazi lélegzete – a kilégzés vagy a belégzés?"
3. Guvat és Gazella
Könyvadatok:
Sorozat: MaddAddam-trilógia 1.
Megjelent részek: 3
Zsáner: Sci-fi
Megjelent: 2019 (eredetileg: 2003)
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 524
Molyos értékelés: 88%
Fülszöveg:
Egy férfi, aki valamikor Jimmy volt, most Hóembernek nevezi magát, és egy fán él nem messze a tengerparttól, óvakodva a kigykányoktól, a görmenyektől és a világot ellepő egyéb különös állatoktól. Egyetlen feladata, hogy vigyázzon a guvatkák csapatára, ezekre a tiszta lelkű, egyszerű gondolkodású, tökéletes emberekre, akik az ő menthetetlen faját felváltották a földön.
Nem tudja, maradt-e még életben valaki az egykori emberiségből a nagy járvány után, s fejében minduntalan azok az események zakatolnak, amelyek elvezettek idáig: ehhez a pusztuló – vagy épp most megújuló – világhoz. És egyfolytában egy nő hangja kísérti: Gazelláé, aki a szeretője volt, de nemcsak az övé, hanem legjobb barátjáé, a zseniális Guvaté is, aki a guvatkákat létrehozta…
Azt állították, hogy az emberi társadalom egyfajta szörnyeteg, aminek fő melléktermékei a romok és hullák. Sohasem tanul, újra és újra ugyanazokat az ostoba hibákat követi el, és a rövid távú nyereség érdekében mindig a hosszú távú kudarcra ítélt lehetőséget választja.
A leírása és a régebbi borítók alapján eszemben nem volt elolvasni ezt a könyvet. Ahogy a könyvtáros mondaná nálunk: Atwood olyan fura, nem? De az! Örülök viszont, hogy a Jelenkor a teljes trilógiát megjelentette, nézzétek meg, mennyivel szebbek ezek a borítók. Amíg az Atwood könyvek a Jelenkornál maradnak, nagy baj nem lehet! Hívjatok felszínesnek, de sokkal nagyobb örömmel veszek a kezembe egy ilyen kiadást.
Tehát a sztori tényleg fura. Ennél a könyvnél tapasztaltam, hogy egyszerre el is hiszem, meg nem is, amit Atwood ír. Egyszerre tűnik szocreál-szerű futurisztikus műnek, ahol a számítógép komputer, és teljesen hiteles jövőképnek is. Mintha ugyanúgy lennénk a múltban, mint a jelenben. Ez a kettősség nálam végig fennállt, amíg olvastam a regényt, de ez mit sem vesz el az értékéből, ha csak hozzá nem tesz.
Ez volt a negyedik könyvem az írónőtől és itt már tudtam, mire számítsak, legalábbis ami a narrációt jelenti. Ugrálás az időben, félbehagyott fejezetek, elcsepegtetett információk - ezek jellemzik. Aztán ott voltak a karakterek - két férfi és egy nő. (Érdekes, A vak bérgyilkos esetében a két nő és egy férfi a szereplőgárda összetétele.) Az egyszerű hétköznapi sztorikon át, mint a csonka család, egészen a pedofil piacig (jézusom, ilyet még leírni is szörnyű) kapjuk az arcunkba azt, hogy az emberek, a társadalom milyen elfajzott és elfajzott lesz mindig is. A génmanipuláció történetét olyan hitelesen adja elő Atwood, hogy simán elhiszem nem csak neki, hanem elhiszem magunkról is, hogy ilyesmi irányba indulnának el a tudósok. Nem csoda, hogy nincs jó véleménnyel rólunk, és ilyen örömmel szemléli a világ végét.
A történet lebilincselő, izgalmas, furcsa, de olvastatja magát, mint minden Atwood könyv. Az is biztos, hogy megvisel, néha be kellett csuknom a könyvet és elgondolkoznom pár dolgon, ráadásul nem hittem volna, hogy a Black Mirror után megint ennyire félni fogok a malacoktól. Nehéz összeszedni a gondolataimat, mert tényleg benne van minden rossz, amit tapasztalunk a társadalomban, amit magunkba nézve is látunk, és amitől félünk. A múlt, amit Hóember mesél, csöppet sem derűsebb, mint a felnőttkori világa, vagy a jövő, ahol a guvátkák élnek. Tényleg nagyon fura az egész, de megéri elolvasni.
2. A szolgálólány meséje
Könyvadatok:
Sorozat: A szolgálólány meséje 1.
Megjelent részek:1 (ősszel jön a folytatás)
Zsáner: Sci-fi
Megjelent: 2017 (eredetileg: 1985)
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám:488
Molyos értékelés: 85%
Fülszöveg:
A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
Ugye ez volt az a regény, aminek elolvasására a sorozat nem tudott rávenni. Pedig még 2017. decemberében megvettem, hogy azért ott legyen az el nem olvasott könyvek polcán, de tapasztalatból tudtam, hogy jobb kivárni a hype és az elvárások elmúlását. Így kezdtem bele 2019. januárjában (ez volt az első könyvem idén), és 160 oldalt egy ültő helyemben ledaráltam. Fura, nem? Hisz a sorozatot meg halálra untam, a könyv mégis megfogott, és csak olvastam, olvastam...
Számomra Atwood rettentő gördülékenyen ír, ezt már négy könyv elteltével tudom, de akkor még csak ez volt a második tőle. Sokkal hitelesebb volt számomra a regény, mint a sorozat, ijesztőbb is, mivel egy érdekes eset is történt pont abban a időben. Egy ismerősöm (idősebb férfi) felhívott, mivel a felesége elment a hétvégére, hogy hát menjek át bepakolni a mosogatógépébe. Mivel én nő vagyok. Mivel nekem ez a dolgom. Meglepődtem. Tudom, hogy régimódi, falusi családból származik, ahol a nő dolga a konyhában volt, de amúgy sose jött át, hogy így gondolkodna erről még mindig. És ez volt az ijesztő gondolat, hisz ahogy a könyvben hirtelen történt minden hatalomátvétel és elvették a nők tulajdonjogait, a férfi reakciója nem a felháborodás volt, hanem az, hogy majd ő eltartja, ne féljen, az ugyanígy előfordulhatna az életben is. Ki tudja, mit gondolnak valójában az emberek? És nem kell a férfiaknál, mint a nagy gonoszaknál (mert nem azok, nem kell általánosítani) leragadni, elég csak két nőt megnézni, ahol mindkettő anyuka, de az egyik visszamegy dolgozni, a másik nem. Hogy egymásnak tudnak esni, mondván, hogy az ő helye a gyerek mellett van, hogy képzeli, hogy azt el is akarja látni a munkából származó bevételével? Hát miért nincs férje, aki eltartja? Hosszan lehetne minderről vitázni, hisz tényleg a nő az, aki szül és neveli a gyereket, gondoskodik róla, stb., de attól, hogy valaki anya, még nem szűnik meg nőnek lenni. Bár jöhetne a másik oldal, hogy mit tudok én erről, még nem szültem. (bár halkan megjegyzem, érdemes idehaza körülnézni, hogy mennyire támogatják azt, hogy menj szülni, és mennyire nehéz ezt nem agresszív propaganda dumának vélni, miközben 1. vagy nem teremtik meg a feltételeket, hogy társat találj magadnak, mert annyit kell dolgoznod, hogy eltartsd magad vagy 2. olyan szar az egészségügy, hogy orvosilag igazolt nőgyógyászati problémával bemész a sürgősségire, és hazaküldenek, hogy majd holnap menj vissza, szal hogy a fenébe legyen így gyereked? - true story) Szóval ez a regény tényleg azért is marha jó, mert minden ilyenről lehet beszélni, vitázni, és igazán megmutatkozik, valójában ki mit gondol. Lehet persze radikálisan nézni a dolgokat, meg lehet találni az aranyközéputat, és el is lehet zárkózni mindettől, de pont az ilyen suttogások, besúgások, na meg Atwood ama kijelentése, hogy semmi olyat nem írt meg, ami a történelem folyamán elő ne fordult volna (kérdezzétek csak szüleiteket, nagyszüleiteket, milyen volt a szovjetek ittléte alatt élni), teszik baromi félelmetessé ezt az egészet. Régebben legyintettem, amikor valaki azzal jött, hogy ilyen bármikor előfordulhat, de most, hogy olvastam egy könyvet, ami a második világháború idején játszódik a német megszállás alatt, eléggé elgondolkoztam, hogy basszus, azokat az embereket is derült égből villámcsapásként érte az, hogy elvették az állataikat és arra lettek kárhoztatva, hogy csak krumplit termesszenek. Nagy levegő, szóval, igen, sokat lehet beszélni a könyvről és annak mondanivalójáról.
1. Alias Grace
Könyvadatok:
Zsáner:Történelmi, krimi
Megjelent: 2017 (eredetileg: 1996)
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám:768
Molyos értékelés: 89%
Fülszöveg:
A Kanadába emigrált Grace Markot gyilkosságért ítélték el 1840-ben. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek Grace munkaadójával és annak házvezetőnőjével. Védője Grace elmeállapotára hivatkozva eléri, hogy ne kötél általi halálra, csupán életfogytiglanra ítéljék. Sokan vannak meggyőződve arról, hogy gonosz és őrült teremtés, de ugyanennyien az ellenkezőjéről is: ártatlan teremtés, aki a körülmények áldozata lett. Egy fiatal és feltörekvő orvos elhatározza, hogy kideríti az igazságot, ezért hetente leül beszélgetni a lánnyal, aki egyre inkább megnyílik neki, ám azt állítja, a gyilkosságból semmire sem emlékszik…
Tavaly augusztusban néztem meg a sorozatot, ami teljesen magával ragadott. Tudjátok, van az az érzés, amikor teljesen beleszeretsz egy történetbe, és ha könyv az alapja, azonnal kell, egyszerűen nem tudsz várni. A 11.22.63 óta nem volt ilyen, az Alias Grace óta meg szintén nem. Ez egy jó érzés. Nagyon jól is jött ki, mert egy hét szabadságon voltam, így teljes nyugalomban olvashattam ki, és mennyire imádtam! A filmsorozat szinte teljes másolata a könyvnek, a színészeket is remekül eltalálták, így az én fantáziám jórészt csak kiegészítette a már látottakat. És hiába tudtam, mi lesz a vége, hogy mit (nem) tudunk meg, attól még ugyanolyan izgalmas volt a könyv.
Egyre többször jönnek velem szemben olyan történetek, legyen az filmsorozat vagy könyv, ahol nem az a lényeg, ki tette, ő tette-e, tehát nem valami konkrét konklúzió, hanem az, hogy miként reagál erre a szereplő, te, mint olvasó mit érzel ezek után, szerinted hogyan folytatódik a történet, vagy mi lehet a válasz. Sokan nem szeretik ezeket, vagy (már elnézést) nem esik le nekik a tantusz, hogy ez egy olyan történet, direkt ilyen, nem pedig azért, mert az író hülye vagy félbehagyta. Egyszer azt mondta egy tanárom, aki filmvágást tanított, miután egy, csak jeleneteket mutató dokumentumfilmet végignézve panaszkodtunk, hogy ez mi a fene volt, hogy bizony meg kell tanulni filmet nézni. És igaza volt. Ugyanígy szerintem meg kell tanulni könyvet olvasni. Ezért mondom sokszor azt, hogy van olvasmány, amire meg kell érni. Mint pl. esetemben A Gyűrűk Urára, amihez tíz év kellett, hogy imádjam. Ez az Alias Grace is ilyen volt, mert itt bizony nem az volt a lényeg, hogy Grace tette-e vagy sem, ez a való életben sem derült ki, hanem... hogy megismerkedj ezzel a nem megbízható narrátorral és vagy elhidd vagy megkérdőjelezd, amit mond.
Végső soron pedig hadd írjak pár sort a fordításról, vagyis inkább a fordítókról, akik remek munkát végeztek. Bizony, többes számban. Meglepődtem, amikor rájöttem, Atwood könyveit többen fordították, hiszen annyira egységes a hangja a különböző regényeken keresztül, hogy logikusnak tűnt: a fordító ugyanaz. Azonban míg A vak bérgyilkost Siklós Márta fordította, a Guvat és Gazellát pedig Varga Zsuzsanna, A szolgálólány meséjét pedig Mohácsi Enikő, addig az Alias Grace-t Csonka Ágnes. Kérdezhetnénk, hogy a mi fene, miért nem egységes ez, de szerintem vérprofizmusra és talán az író és egymás, mint kollégák közti tiszteletre utal mindez. Nekem legalábbis teljesen az volt a benyomásom, hogy egy személy dolgozott az összes Atwood köteten.
2598 oldalnyi Atwood után kijelenthetem, hogy az írónő az egyik kedvencem lett. Alig várom, hogy befejezzem a MaddAddam-trilógiáját, valamint várom az ősszel érkező Testamentumokat, ami a szolgálólány folytatása. Csak az akadályoz meg, hogy könyvstopot rendeltem el magamnak fél évig (karácsonyig tart), de erről majd talán egy másik posztban.
Mindenkinek ajánlom Margaret Atwood könyveit, sorozatban pedig az Alias Grace-t, mert lehet róla beszélgetni, érdekes témákat feszeget és mindig elgondolkodtat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése