Zsáner: Történelmi, romantikus, levélregény
Megjelent: 2018 (eredetileg: 2008)
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám: 372
Molyos értékelés: 92%
Fülszöveg:
1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.
Sohasem olvastam levélregényt, nehezen tudtam elképzelni, hogy adhatja át ugyanolyan élvezetesen egy történet esszenciáját, ahogyan egy "rendes" regény. Most már látom, mekkora hülyeség volt ez az elgondolás. De ne szaladjunk így előre. Mindig hallottam erről a könyvről, sose értettem a címét, még csak végig sem olvastam, nem tetszett a borító, ezért a fülszövegig se jutottam el. Azt hittem, ez valami olyasmi könyv lehet, mint az a Meryl Streepes könyvklubos regény (ami szintén nem érdekelt). Sőt még akkor sem vettem a kezembe, amikor a Nincs időm olvasni kihívás keretén belül az egyik hónapban a levélregény volt a téma. Aztán jött a Netflixes film (ami nem érdekelt), és annyira megtetszett az új borító, hogy legalább a kívánságlistámra felírtam. Szerintem egyébként sokáig nem olvastam volna el, ha egy kolléganőm a saját könyvklubunk keretén belül kölcsön nem adja. Ugyanis a július-augusztusi téma az volt, hogy adjunk kölcsön a másiknak egy olyan kötetet, ami neked nem tetszett, de a választottadnak valószínűleg tetszeni fog. Kolléganőm azzal adta oda, hogy: nekem unalmas volt, de tudom, hogy te szereted a romantikus könyveket (mintha ő nem E. L. Jamest olvasna :D). Aztán A Gyűrűk Ura után belekezdtem, és három nap alatt kivégeztem. Visszagondolva egyáltalán nem tűnt hosszú könyvnek (szellős is amúgy), pedig azért van 372 oldal.
Mi is az a levélregény? "Olyan regény, amelynek a cselekménye egy vagy több szereplő levelezéséből derül ki." (moly.hu). Elég evidens, tudom, de itt tényleg csak levelekről van szó. Nem olyan, mint amikor egyébként mesélnek, és közben vannak levelezések vagy cikkek, stb. Csak és kizárólag leveleket olvashatunk. Én pedig azt hittem, ez milyen unalmas lesz. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Hiszen miért ne mesélhetne el ugyanúgy egy történetet a szereplő egy levélre vetve? El tudjuk képzelni, át tudjuk érezni, ugyanúgy, amikor egy ismerős levelét (vagy mostanság inkább a szöveges üzenetét) olvassuk. Néha úgy hatott, mintha egy novellafüzért tartanék a kezemben - tényleg van egy ilyen része a regénynek, amikor különböző szereplők mesélnek vicces, szomorkás vagy éppen kegyetlen történeteket.
Ha tudtam volna, hogy a második világháború idején játszódik, hamarabb elolvastam volna. Fura ezt leírni, de nagyon tudnak érdekelni a háborús könyvek. A 19. század sose érdekelt, de ez igen. Azonban ez is furcsa, mert inkább az olyan írásokat kedvelem, ha már történelmi regényről van szó, amely abban a korban, vagy max pár évvel később íródott (nyilván ezt abban az időben simán regénynek nevezték), a mostani írók fiktív írásait nem nagyon tudom hitelesnek vélni. Azonban ez az volt. Pedig az írók még csak nem is angolok (ez amúgy tökre olyan, mint Kate Morton, az ausztrál, brit történetei). Csodálom az ilyen írókat, akik ennyire el tudják hitetni az olvasóval, hogy most tényleg ott van azon a szigeten és ismeri ezeket az embereket, akik írják a levelet. Visszakanyarodva a lényeghez, elég furcsa volt tapasztalni, hogy milyen bájos, milyen derűs ez a könyv ahhoz képest, hogy 1946-ban játszódik, és azt meséli el, milyen volt a német megszállás alatt a szigeten élni. De ez nem primitívség vagy felelőtlenség vagy tiszteletlenség, hiszen nagyon komolyan megkapjuk azt is, milyen szörnyű dolgok történtek. De talán, ahogyan arra az egyik szereplő is kitér, tényleg nem az a legjobb megoldás, ha egyáltalán nem beszélünk ezekről a dolgokról, vagy ha az egész életünkre rátelepszik a sötétség, hanem ha elfogadjuk, hogy ez megtörtént, megpróbáljuk feldolgozni, és a derűvel, jókedvvel, mulatsággal elűzni a démonokat. Persze én könnyen beszélek, nem éltem át semmi ilyet, és nem tudom, aki átélt, annak mi a véleménye a regény hangvételéről, de sértőnek egyáltalán nem érzem, hiszen nem a kifigurázásról szól.
Annyira kedvencemmé vált a könyv, hogy rávettem a már említett kolléganőmet, hogy ha már úgysem tetszett neki, cserélje el velem valamire, és szerencsére belement (az Örök kísértésem bánta, de azt úgyis angolul tervezem újraolvasni), és így már büszke tulajdonosa vagyok. Nyilván nem meglepő tehát a poszt végén azt olvasni, hogy nagyon ajánlom mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése