A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 21. század. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 21. század. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. január 21., csütörtök

John Updike: Az eastwicki boszorkányok


Nagyon régen, talán 10-12 évvel ezelőtt próbálkoztam meg először a könyvvel - már nem is tudom, milyen indíttatásból. Biztosan nem a borító (Európa) tetszett, inkább talán a gyerekkoromból felvillanó emlék "vonzott". Életem első és legmeghatározóbb szexszel kapcsolatos csúnya szavát itt hallottam, és megmaradt valami az agyagszobrokról, a vudu báburól, a szereplőkről, de konkrét cselekményszál nem. A sok-sok évvel ezelőtti próbálkozásommal is csak körülbelül az ötvenedik oldalig jutottam. Annyi maradt meg, hogy sok és száraz, semmit nem értettem belőle - nyilván még érnem kellett.

A 21. század 2019-ben kiadta újra egy igazán szép (tőlük ezt már megszokhattuk) kiadásban, amit öröm kézbe fogni és forgatni. Ennek köszönhetően vettem meg a regényt, de csak a polcomon várakozott. A végső lökést a molyon létrehozott boszorkányos/varázslatos kihívásom adta, aminek lényege, hogy minden hónapban el kell olvasni egy ilyen témájú könyvet. Nem mondom, a könyv egyharmadánál azt hittem, már az elején elbukom.

A történet szerint él Eastwickben három harmincas, elvált/megözvegyült nő, akik őszintén szólva szarnak (elnézést) bele a társadalmi elvárásokba, a szeretőik feleségének egészségügyi állapotába, a környezetvédelembe, a megjegyzések és suttogások tömkelegébe. Mondhatni, szabadok. Legtöbb beszélgetésüket az író a telefonvonalakon keresztül mutatja be. Itt értesítik egymást a nap (mit nap, az év!) híréről, miszerint megvette valaki a régi Lenox-birtokot - egy férfi! Ah! Azonban a sztori nem ennyi, mármint nem versengenek kimondottan a szőrös kezű, szája széléből a nyálat kitörlő, világlátott, monológokban kitörő férfi kegyeiért, de nem is kezdenek el egyből nyomozni. Egyszerűen érdekli őket a férfi, azt akarják, hogy meghívja őket, hogy akarja őket, mert nem eastwick megszokott része, hanem valami friss, valami új.

A regény három fő részből áll. Az első részben elég lassan haladunk, megismerjük Alexandrát, aki a legidősebb és agyagbábukat gyárt, Jane-t, aki csellózik és a fiatal Sukie-t, aki újságíróhoz híven pörgős és mindent tud. A kacskaringós mondatokkal dolgozó stílusban gyakran elvész a cselekmény, olykor igen figyelnem kellett, hogy tulajdonképpen mi a cselekvés maga - Updike szereti a természetet -, így nehezen haladtam vele. Keretet ad viszont a történetnek, hogy a három nő legtöbbször telefonon beszél egymással, miközben a fantomgyerekeiknek odaszólnak valamit, vagy éppen valami mágikus tervet szőnek magukban. Egyébként a legtöbb, amit a község tagjai gondolnak róluk, teljesen igaz: a gyerekeik csak úgy vannak, nem törődnek velük, nem érdeklik őket - olykor jók kifogásnak, de az anyaság mintaképétől igen messze áll ez az ábrázolás. Valóban szeretőket tartanak, de nem kell nekik sokáig, feleségeiket pedig megátkozzák, az se zavarja őket, ha már valóban egészségügyi bajaik lesznek vagy az épelméjűségüket kérdőjelezik meg. Vagyis: nem túl szimpatikusak
De ez kifejezetten üdítő volt, mert ettől voltak igazi boszorkányok, nem pedig a kilencvenes évektől a tévében megjelenő jóságos, kedves bűbájosok.
Szintén még a regény elején megismerjük a Lenox-udvar új lakóját: Daryl Van Hornt, aki egy nagyzolós, new yorki tudós, aki szeret orgiákat szervezni. Itt egy kicsit felvontam a szemöldököm, de végül is Updike nem írja le naturálisan az eseményeket, csak olykor visszautal egy-egy jelentre, ami beleégett a retinámba.

A második rész igazán tetszett, szinte izgalmasnak tartottam, hisz mondhatni, beindultak az események: az asszonyok már nem aggódtak, kiszemeltjük meghívja-e őket magához, hiszen folyamatos látogatók voltak - teniszeztek, fürödtek, beszélgettek. Nyilván a kis község is megrágta a nekik dobott csontot. Őszintén szólva nem is tudom annyira felidézni, mitől volt ez olvasmányosabb, valószínűleg csak megszoktam a stílust, felvettem a ritmust.
Kicsit változott a felállás is, előjött a féltékenység, az egymás iránt érzett testi vágy. Valamint a tetteik nagy hatással lettek a munkájukra és magára eastwickre is. Nem akarok poént lelőni, de a szeretőikre gyakorolt hatások elég feszültté tették ezt a részét a regénynek, de az volt számomra a legmeglepőbb, hogy a nőket mennyire nem érinti meg egyik esemény sem. Talán Alexandra volt az egyetlen, akin megmutatkozott bármiféle együttérzés - persze csak ha eltekintünk a megölt mókusoktól, hiszen, ha képes rá, miért ne pedzegetné az erejét?

A kötet utolsó része volt a leglelombozóbb, a végére meg is untam az olvasást. A boszorkányok közömbössége, tetteik mérhetetlen rosszindulatúsága igazán megformálta a róluk alkotott véleményemet. Igen, valódi boszorkányok, de hogy szeretném-e, ha ilyenek élnének a lakóhelyemen? Isten ments!

Összességében örülök, hogy megismerhettem Updike híres művét, és nem zárkózom el attól, hogy más könyvét is kézbe vegyem - főleg Göncz Árpád fordításában. Ami egyébként remek itt is, szerintem jóságos hatást gyakorolt az egész történetre, azonban a kiadó igazán modernebbé tehette volna a szöveget: mindenszentek előestéje nyilván a halloween, Denevér-ember pedig Batman, a Dzsókert így leírva pedig rossz volt nézni. Nem tudom, a jogok álltak-e ennek útjába, vagy a tisztelet a fordító iránt, de a 35 év alatt változott az olvasóközönség összetétele, ami indokolná ezek átírását.

2020. október 8., csütörtök

Sarah Perry: Melmoth


Volt már veletek olyan, hogy az a bizonyos valami fogott meg egy könyvben, pedig azt se tudtátok, mi fán terem az író, miről szól a történet, milyenre értékelték mások? A 21. század kiadásában megjelent könyv borítójába egyből beleszerettem. Nem tudtam, mi vagy ki az a Melmoth, de érdekelt. Még azután is, hogy több negatív értékelést is olvastam róla. Azután is, hogy kiderült, gótikus történetről beszélünk (rájöttem: nem nekem való a gótikus zsáner). Nem csoda, hogy felkerült az őszi várólistámra a kötet.

Borongós ősz/tél Csehországban, önostorozó angol nő, egy férfi, aki átad neki egy iratot, egy majd' százéves lakótárs, akinek csak goromba szavai vannak részére, és egy lény, egy szóbeszéd, Melmoth vagy Melmotka.

Az egész regény esős, ködös és egy idő után fárasztóan önsanyargató. Szerintem a fülszöveg meg a regény eleje többet ígér, mint amit ad. Helen nem nyomoz, a kézirat se olyannyira érdekfeszítő, hogy az megmagyarázná a fickó furcsa viselkedését. Várnánk a történéseket, a cselekményt, azt a valamit, de igazából csak egy adag kéziratot és bűntudatot kapunk. Ugyanis ez a regény a bűnről és a bűnhődésről szól (ami nekem olykor nagyzoló önostorozásnak hatott), amelynek hatására megjelenik Melmoth, a megtestesült vezeklés.

Pedig az eleje igen élvezetes volt. Az első kéziratot, amelyet Helen olvas, mi is megismerhetjük és érdekes volt egy olyan második világháborús történet, ahol a másik oldalról tapasztalhattuk meg a zsidósággal kapcsolatos előítéleteket. A bűntudat nyilván kitalálható.
Aztán megismertük Helen és még más szereplők tetteit is. Megmondom őszintén, ez fárasztó volt, de azért kielégítő. Nem is értettem, mi lesz még a maradék ötven oldalon. Nos, semmi lényeges. Szerintem teljesen felesleges volt már az angol lányka és a török testvérek története, értjük a lényeget! Bár tetszett ez a multi-kulti cselekményvezetés, de annyira volt hiteles, amennyire el akartam hinni. Talán ez is gátolt meg abban, hogy közel érezzem a szereplőket. Helen sztorija furcsán kezdődött, nem is éreztem benne a teljes logikát, a török részt meg már szinte átlapoztam.
A végénél nagyon elcsúszott a könyv, és hiába gyönyörű a kiadás, kellemesen borzongató a hangulat - túl sok volt ez ilyen kevés mondanivalóhoz.

Azt mondják, Az essexi kígyó jobb, bár a molyos 78% nem győz meg erről.