Georges Simenon: A vonat

Szegény Simenon könyveiről nem mindig születik külön bejegyzés itt a blogon, miközben ez nem azt jelenti, hogy ne imádnám. Egyszerűen arról van szó, hogy tizenhat elolvasott könyve után magam is elkezdtem beskatulyázni: vannak a Maigret könyvei és a "kemény" kötetei. Előbbiekben a testes felügyelő kergeti a gyanúsítottakat, majd italozgat el velük, utóbbiakban pedig általában egy életunt, középkorú, családos férfi követ el gyilkosságot, vagy legalábbis belekerül valamibe, amely kiszakítja az addig megszokott ritmusból.

Tizenhetedik elolvasott könyve azonban más. Nincs Maigret felügyelő, nincs megoldandó gyilkosság - mégis akad egy kispolgári férfi, aki elszabadul a családjától. Azonban mindez annak következménye, hogy egyik reggel a rádión keresztül meghallja: a németek elfoglalták Hollandiát. Az egész falu elmenekül, mindenki máshogyan - van, aki autóba ül, azonban akiknek nincs saját, kénytelen a vasútállomásra kisétálni és várni, mi lesz.

A kisregény tulajdonképpen arról a kicsivel több mint egy hónapról szól, amikor 1940-ben a németek megszállták Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. Főhősünk Marcel, aki rövid idő után kénytelen elválni terhes feleségétől és kislányától. Az ő útját követjük végig - a vonaton. Több sorstársával együtt kénytelen marhavagonokban ellenni, aludni, miközben félti a zsebében lévő pótszemüvegét (ezzel teljesen tudtam azonosulni).

A történet előrehaladtával kiköt Marcel mellett egy idegen, fekete ruhát viselő fiatal nő, akivel egyfajta zárójeles kapcsolat alakul ki. Nagyon érdekes volt a lélektani oldaláról olvasni mind a kapcsolatnak, mind a háborúnak. Sokat nem kapunk a megszállásról - Marcel kimarad az "akcióból", csak annyit lát, ami a vonaton utazva elsuhan előtte, híreket is csak akkor kap, ha megállnak egy-egy állomáson. Itt pedig nem mindig egyforma a fogadtatásuk, a megszervezettség. Mondjuk én azon is meglepődtem, hogy egyáltalán volt ennyi lélekjelenlét az emberekben, hogy szendvicseket készítsenek nekik - de gondolom, mindenkinek megvolt a maga feladata és arra kellett koncentrálnia.

A regény hitelességét nem vitatom, bár nem tudhatom, mennyit írt Simenon akár saját tapasztalatból (1940-ben ugye már 37 éves volt), vagy mások elbeszéléséből, de elhittem neki, hogy ez a pár hét valóban így zajlódhatott le azok számára, akik a vonaton utaztak.

Sokszor beleborzongtam az eseményekbe, pedig semmi meghökkentő vagy brutális nem történik, főszereplőnk is inkább passzív szereplője a cselekménynek. De elég volt elgondolnom, hogy jön egy ilyen hír, és mindenki menekül, amerre lát. Idegen emberekkel együtt aludni a vonaton, azzal az élelemmel és holmival, amit magaddal hoztál. Ki tudja, az egyes állomásokon, mi vár rád, mi van, ha a következő megálló már nem a népedé többé? Ha idegenné válsz?

El lehet elmélkedni Marcel és a fekete ruhás nő viszonyáról is. Modern szemmel nyilván egyértelmű a megcsalás, és valóban: milyen lehetett a terhes feleségnek? Azonban van ez a mondás: szerelemben és háborúban mindent szabad. Valahogy nem tudtam megorrolni főszereplőnkre a tetteiért, mert itt a túlélés volt a tét, és nem is konkrétan a fizikai túlélésre gondolok, hanem a lelki, mentális állapot fenntartására. Egymást segítették, bár nem is ismerték a másikat. Nem igazán vagyok eleve a felcímkézések híve, ami az emberi kapcsolatokat illeti. Túl fekete-fehér, pedig az életben annyira összeolvadhat mindez. Itt is ez történik. Mint feljebb említettem, magam zárójeles részként gondolok Marcel ezen időszakára. Nyilván az már más kérdés, hogy Simenon miért utálta ennyire a családos apákat, hisz a lesajnálás visszaköszön: mindig az ilyen figurákat "szökteti" meg. Regényei azonban mégsem vadregényesek, hanem jobbára "megőrült" fickók, akik csak gyilkossággal, vagy mint itt, háborúval tudnak elszakadni. Szomorú, ha ennek lélektanát kivesézve arra jutnánk, hogy Simenon szerint a kispolgár csak így gondolhat kalandosként az életére. 

Összességében A vonat egy meglepetés volt és nagyon tetszett. Sok olyan momentumot kaphatunk regényekből, amelyeket a történelem órákon nem mesélnek el - ez egy kis szelete csak a második világháborúnak, nem is a mi őseinkről szól, de mégis nagyon érdekes olvasmány! Ajánlom mindenkinek!

Veres Attila: Éjféli iskolák

Nagy lelkesedéssel fogadtam, amikor annak idején megjelent ez a novelláskötet, hiszen egyrészt az egyik kedvenc kiadóm (Agave) adta ki, másrészt tetszett a borító. Úgy látszik, az író könyveinél hagyománnyá válhat ez a térelválasztó gradient-szerű grafika. Akkor is lelkes voltam, amikor az Agave kávézóban féláron vehettem meg a kötetet. Tetszett az Odakint sötétebb - főleg a hangulata varázsolt el -, csak a legvége nem. Sajnos, ezzel a novelláskötettel már egyáltalán nem így éreztem. Nagyon-nagyon nem szerettem.

A könyvben 15 novellát olvashatunk el különböző tagolás szerint, de szinte mindegyik egy kaptafára épült, ha ki lehet ilyet jelenteni. Nyilván nem, mert amúgy a többségnek tetszik ez a gyűjtemény, de számomra novelláról-novellára nehezebb volt a kezembe venni ezt az amúgy szép, lila borítós könyvet.
Nem fogok minden egyes írásról külön értekezni, mert mint feljebb is írtam, számomra hangulatukban, erkölcsi semmitmondásukban ugyanolyannak hatottak. A legtöbb írás ugyanarra épült: szex, pornó, agresszió, öncélú gusztustalanságok, nulla megoldás/tanulság.

Pedig jól indultak egyes novellák, gyanakodtam, mint olvasó, sejtelmes utazásokra készültem a szereplőkkel, aztán jött valami oda nem illő kínzás-megerőszakolás, egy teljesen elborult cselekmény és egy semmilyen végkifejlet. Tudom, weird fictionről beszélünk, amivel csak barátkozom - bár nem leszünk túl jóban -, de azért az Odakint sötétebb írójától nem ezt a negatív életszemléletet és öncélú brutalitást vártam.

Nagyon zavart egy idő után, hogy az egyes történetek főszereplői passzívak, nem úgy reagálnak az eseményekre, ahogyan azt egy normális ember tenné - ergo, nincs kivel azonosulni. A szeme láttára ölnek meg valakit, vagy egy furcsa lény mászik be éjjel az ablakán - nem gond, ilyen túrára fizetett be/biztos csak álmodott. Amikor elborultabbak lettek az események, akkor is csak mentek az árral. Nem értem ezt a fajta passzivitást, nem tudom, hogy ez a zsáner velejárója-e, de nem hinném, mert még a kicsit jobbra értékelt, de amúgy szintén undormányos Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétrőlben is talpraesettebbek voltak a karakterek.

Talán ezért is éreztem úgy, hogy mindegyik férfi főszereplő ugyanolyan. Egyszerűen nem tudtam volna különbséget tenni köztük. Nem tetszett az a fajta pesszimizmus sem, ami mindent átjárt: szar vidéken lakni, szar a fővárosban, szar az albérletben, szar a túra, szar az egész ország. Nem szereted, megértettük!

A női szereplők megjelenítésével se vagyok kibékülve. Vagy szexuális tárgyként voltak kezelve, arra voltak jók, hogy megkínozzák őket vagy elcsábítsa az életképtelen passzív főszereplő pasit, de amúgy ennyi.

A kötet végén az író hozzászól a novelláihoz, de igazából ezektől se lettem okosabb. Volt aminél teljesen félrement az én és az ő értelmezése, ezt se tudtam, hova tenni. Az már az én dolgom, hogy a megnyilatkozásai alapján egy elég unszimpatikus emberré vált a szememben, ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni, de próbáltam elvonatkoztatni a műtől. 

Összességében rettentő csalódott vagyok, és nem hiszem, hogy Veres Attila további köteteivel megpróbálkozom, ami nagy kár, mert egyébként szerintem hangulatteremtésben nagyon ügyes.

Richelle Mead Vámpírakadémia sorozata

Nagyjából tíz évvel el vagyok maradva, hiszen idehaza 2011-ben adták ki az utolsó - Végső áldozat - részt. Pedig még én is belekezdtem a sorozatba valamikor 2008-09 környékén, amikor mindenki Alkonyat lázban égett. Magam is kerestem a további vámpíros köteteket, és az Agave kiadásában megjelent kék borítós könyv nagyon megtetszett. Emlékszem még arra, mikor és hogyan vettem át (éppen egy ECDL vizsga előtt voltam), hogy milyen érzés kerített hatalmába. Ez ráadásul megcsapott a tavaszi újraolvasás során is. Nehezen tudom megfogalmazni, de olyan volt egy pár pillanatra, mintha ismét 17-18 éves lennék, épp csak kezdek könyvmollyá válni és totális újdonságként hatnak a vámpírok: morák, strigák, dampyrok - aztaaa! Ráadásul Rose egy tökös karakter, egy bentlakásos akadémián járunk, kötelékek, mágia, harcok, pletykák, stb. 

A Vámpírakadémia egy kiemelkedő ifjúsági fantasy sorozat - sokkal többet ad, mint az ember elsőre gondolná. Én már más - nosztalgikus, szeretetteljes - szemmel tekintek pl. a borítókra, de újraolvasás alkalmával valaki megemlítette, hogy hát, izé, ez elég retro, meg hogy néz már ki? Talán a régmúltban mintha lett is volna itt-ott felháborodás a hatodik rész (?) borítója miatt - úgyhogy tudom, hogy ezek valóban nem a legjobb borítók. Nem így néznek ki a szereplők, nem is érzem úgy, hogy kapcsolódna a sztorihoz bármelyik csajszi, de ahogy elnéztem, a külföldi borítók is ilyenek. A lényeg, hogy a borítók egy remek történetet rejtenek.

Az újraolvasásom csak az ötödik részig tartott, mivel a hatodikat sose olvastam. Pedig az elsőt imádtam, a második is tetszett, a harmadik is, a negyediket valamiért unalmasabbnak tartottam, azonban pl. az ötödikre már nem is emlékeztem. Persze azért a történet előrehaladtával jöttek vissza az emlékek folyamatosan, de mégis az újdonság erejével hatottak jelenetek. A hatodik réznél nem azért álltam meg egyébként, mert nem tetszett, hanem mert kb. 50 oldal után azt se tudtam, hol vagyunk, kivel vagyunk - évek teltek el a két rész között, így inkább félreraktam.

Érdemes volt megfigyelnem magamon, hogy felnőtt fejjel mennyire átértékeltem az egyes részeket. Az első három rész még iskolásabb, tinis - A halál csókja végén fordul át valami másba. A negyedik kötet - amely már kilép az akadémia óvó falai közül - szerintem a legjobb. Pedig valamiért úgy rémlett, ez egy átvezető kötet, aminek az eleje unalmas. Dehogy lenne az! Richelle Mead szerintem sehol sem unalmas. Gördülékenyen ír, alig lehet abbahagyni az olvasást! A Véreskü pedig olyan komoly dolgokkal foglalkozik, ami most sokkal jobban lecsapódott.

Az ötödik és hatodik részt egyben kezelem, mert egymás után olvastam, annyira izgalmas volt. Míg az első négy részre inkább a lassú kezdés a jellemző, addig ezek egyből beindulnak. De tényleg. A 70. oldalnál döbbentem rá, hogy már mennyi minden is történt. Az egész cselekmény mozgalmas, izgalmas.

A Vámpírakadémia azért is lehetett ilyen sikeres (molyon az első rész rendelkezik a legalacsonyabb százalékkal, ami így is 89), mert az akkoriban menő Alkonyattól totál eltér az egész. Ez nem egy szerelmi románc története - itt megjelenik a politika, a bűnüldözés, a mentális problémák, a slut-shaming, az önfeláldozás, a munka alázata, stb. Én úgy éreztem akkor is és most is, hogy mindent megkaptam, amit egy ifjúsági, belevaló vámpíros történettől megkaphattam. Saját, jól felépített világ, szerethető, hús-vér karakterek, értelmes beszélgetések, jól felépített, egybefüggő cselekmény és óriási függővégek.

Próbálkoztak egy filmmel is 2014-ben, de az valahogy nagyon más irányba vitte az egész hangulatát, ami szerintem kifejezetten nem tett jót a sorozatnak. Ez talán abból is látszik, hogy egyrészt nem készült több film, és az Agave se adja ki újra a könyveket. Ebből régebben voltak viták, de ha jól tudom, azért állt le a kiadó a spin-off sorozat megjelentetésével is, mert nagyon sok volt a kalózkodók száma. Azóta pedig nem érzékelik, hogy lenne kereslet akár a spin-off folytatására, akár a sorozat újra kiadására. Rákérdeztem, hogyan érzékelnék. A válasz az volt, hogy akkor, ha a kereskedők jeleznék nekik, hogy kifejezetten keresik az írónő könyveit. Ergo, ha egy Libriben/Alexandrában/Bookline-ban/Lírában jártok, kérdezzetek rá, kapható-e a sorozat. Ha sokan sokszor rákérdeznek, az eljuthat a kiadóhoz és ki tudja...

Mindenesetre én akkora Vámpírakadémia lázban égek, mióta befejeztem az utolsó oldalakat, hogy egyből felvettem kívánságlistámra az írónő spin-off sorozatát, a a Bloodlinest, amelyben egy, a negyedik részben megismert karakter történetét viszi tovább.

Tudom, hogy már alig-alig kaphatóak a részek, de nagyon ajánlom mindenkinek ennek a sorozatnak a megismerését, mert szenzációs!

Georges Simenon: Maigret csapdát állít

Valóban hagyománnyá válik az évi három darab Simenon könyv. Ennyit olvastam (eddig) idén, tavaly és 2017-ben is. Kell is ennyi egy évben, valahogy kívánom Maigret felügyelő szivarjának illatát, a hajszákat Párizs utcáin, szeretek beülni egy-egy kocsmába, ahol tanulmányozhatom a fickót, aki üldözünk. Simenont is az érdekli, ami engem: miért tette ezt? Nem a kirakós a lényeg, hanem a motiváció, az indíték, amely furcsábbnál furcsább lehet. Nem mindig a pénz hajtja az embert, hanem akár a megbecsülés hiánya vagy a versengés a szeretetért.

A Maigret csapdát állít a tizenhatodik Simenon kötetem. Nincs is más író, akitől ennyit olvastam volna.
A történet kezdetén egyből belecsapunk a közepébe, és itt jegyezzem meg, hogy még mindig bajom van a Simenon könyvek fülszövegeivel. Egyszerűen lelövik a poént. Szeretem a kiadót, de pont ezért többet nem fogom elolvasni a könyvek hátulját.

A regény kezdetén augusztus elején járunk, ami szinkronban volt a való élettel (szeretem az ilyet). Forróság lappang Párizs utcáin, tapadnak az ingek a felügyelőkre, kinyitni az ablakot felesleges, a sör meg csak úgy fogy. Maigret felügyelőnk egy sorozatgyilkos után nyomoz (bár ez, hogy sorozatgyilkos, így nincs kimondva), és véletlenül - na meg a média segítségével - csapdát állít. Az ötletet bár kapja is, azért mégiscsak Maigret az, aki ismét nyomoz.

Izgalmas volt ez a kis kötet, nem csalódtam. Simenon annyira szépen járja végig a miért kérdését, Maigret-t annyira foglalkoztatja az indíték, hogy mindent erre épít. Milyen lehetett a gyerekkora? Milyen a kapcsolata a nőkkel? Meghaladta a korát az író, legalábbis nekem ez a benyomásom, és sajnálom, hogy nem annyira híres idehaza (meg amúgy?), mint mondjuk Agatha Christie. 

A lezárás természetesen kielégítő és még némi csattanó is járul hozzá, Maigret-né pedig végre láthatja a férjét, ha már annyira hazatelefonál, hogy nem fog időben hazaérni. Remélem, nyaralni azért el tudtak menni :)

Richelle Mead: Vámpírakadémia - újraolvasás

Már régóta terveztem újraolvasni a sorozatot, mivel tíz éve, hogy elkezdtem, és a hatodik (befejező) kötetet azóta se fejeztem be. Nem is értem, miért álltam le vele, pedig tetszett, a harmadik rész különösen izgalmas volt, de az ötödik résznél mintha csillapodott volna a lelkesedésem. Az se tett jót, hogy olykor évek teltek el két rész között (a második részt csak két évvel az első után olvastam), így olykor a cselekményt is homály fedte. Arra viszont emlékeztem, mennyire ötletesnek és egyedinek tartottam, hogy minden ismerősöm odavolt Dmitrijért.
A Havi egy újraolvasás kihívás kapóra is jött, na meg az, hogy a sorozat összes része a polcomon csücsül. Nézzük, hogy tetszett tíz év után, egyáltalán nem tiniként.

Könyvadatok:
Sorozat: Vámpírakadémia 1.
Megjelent részek: 6
Zsáner: Fantasy, ifjúsági
Kiadó: Agave
Oldalszám: 236 oldal
Molyos értékelés: 89%

Fülszöveg:
Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa a vérre – viszonylag konszolidáltan – szomjazó mora vámpírok egyik nagytiszteletű családjának egyetlen leszármazottja és túlélője; Rose, aki életét tette fel legjobb barátnője védelmezésére, a dampyr testőrtanoncok sorát erősíti. A vaskapukon kívül a vérszomjas, élőhalott vámpírok, a strigák lesik az alkalmat, hogy elvegyék életüket, és magukhoz hasonlóvá tegyék őket. A kapukon belül sem veszélytelen azonban az életük: Lissa különleges mágikus képességei legalább annyira megkeserítik a mindennapjaikat, mint a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem.

Már nem is kapni ezt a könyvet. Durva.

Arra pontosan nem emlékszem, miért tűnt fel ez a könyv vagy ki ajánlotta, de arra igen, mennyire izgatott voltam, amikor gimis koromban átvehettem. Pont egy vizsga előtt voltam, és úgy gondoltam, ez lesz a jutalmam - kár, hogy a vizsga nem sikerült (annak persze igen, akinek súgtam). Nagyon jó volt már csak az emlékek miatt is újra kézbe venni és jól megszagolgatni a könyvet, mert eszembe jutottak a gimi utolsó évei, a pletykák, ármányok, klikkek, az ügyeletes szépfiú, akibe bele voltam esve, a tesiórák és a legjobb barátnők - nagyjából, mint a sorozat felvezető kötetében.

Tényleg egy igazi, mondhatnám vérbeli, középiskolai sztorit kapunk, ahol a fentebb felsoroltak dobogós helyen szerepelnek, jól körülírja, milyenek is ezek az évek. Természetesen - fantasy lévén - itt nem sima emberek járnak az akadémiára, hanem különbözőféle vámpírok. Már ez is nagyon tetszett annak idején. Ugye az Alkonyatból elegem volt, és kerestem valami pörgősebb ifjúságit, és ebben mindent megtaláltam, amit akartam - izgalmas harcok, politikai játszmák, barátság, komolyabb problémák bemutatása, a szerelmi szál lassú kibontakozása.

Az első rész elbűvölő esszenciája szerintem az, hogy bár felszínesnek hat az elején, talán még Rose is sok egy kicsit, és érződik, hogy ifjúsági, de ahogy haladunk előre, úgy válik egyre komolyabbá. Már itt, az első részben megjelennek olyan dolgok, mint a szexuális bántalmazás, a slut-shaming vagy a depresszió. Tetszett, hogy Mead ezeket mind átvitte a fantasy vonalba, mégis egyértelműen felismerhetőek a társadalmunkban is fellelhető problémák. Pl. van egy jelenet, amelyben egy buliban vámpírfiúk isznak egy etetőből, aki már teljesen elhagyta magát, és fel akarják vinni a szobájukba... Ez a jelenet és ennek folytatása is jól mutatja Mead összeszedett narrációját, hogy van mondanivalója, és tudja is, hogy juttassa el ezeket a fiatalabb közönség számára.

Forrás

Örülök, hogy újra berántott a történet, alig várom, hogy a második részt is újraolvassam. Bár az elején izgultam egy kicsit, mert gyakran megesik, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeket, de jelen esetben csak még jobban tetszett.

Érdekesség:

• A sorozatnak van egy spin-offja ez a Bloddlines címet viseli. Idehaza ennek csak az első része jelent meg, egyébként ez is hatrészes.
• A könyvből 2014-ben film is készült, de sem a kritika, sem a rajongók nem voltak jó véleménnyel róla.
• Az írónő bár lezárta a Vámpírakadémia és a Bloodlines sorozatot, és más projekteken dolgozik, egyszer szívesen visszatérne a sorozat világába.

Onnan sötétebb az expedíció

Mint a cím értetlenségéből is látszik, ez egy montázs poszt lesz, ugyanis három könyvről fogok írni. Azonban ez nem három random kiválasztott regény, hanem olyanok, amelyeket összeköt valami. Mi köti össze Veres Attila Odakint sötétebb sci-fijét Lovecraft Onnan túlról novelláskötetével és Jeff VanderMeer Expedíciójával? Nos, elég sok minden. (egyrészt a borítókon lévő csápok)

Forrás

Tegnap fejeztem be a magyar író, Veres Attila debütáló kötetét, amelynek hátulján ez szerepel: Veres Attila a lovecrafti horrort és a vandermeeri szürreáliát vegyíti első regényében, egyszerre tisztelegve a spekulatív fikció múltja és jövője előtt. Baromi büszke voltam magamra, ugyanis sose volt ilyen, hogy száz százalékosan ismerjem azt az írót vagy művet, amihez hasonlítják a regényt. Ajánlás ettől, hasonlítják ehhez, oké, de ha nem olvastam tőle, akkor honnan tudjam, mi fán terem? Itt viszont képben voltam, hiszen Lovecrafttől múlt hónapban, míg VanderMeertől tavaly olvastam. Vagyis volt fogalmam arról, hogy mi a lovecrafti horror és a vandermeeri szürreália. Az ajánlónak pedig igaza van, hiszen tényleg ezeket vegyíti a regény.

Kezdjük az elején, vagyis számomra az elején: jöjjenek olvasási sorrendben ezek a fura horror sci-fi művek.

Jeff VanderMeer: Expedíció

Ez egy nagyon érdekes könyv, valószínűleg el sem olvasom, ha nincs a netflixes film. Miért nem olvastam volna el? Mert az első borító nagyon nem tetszett, azt hittem, valami dzsungeles Rambo történetet rejt a kötet, ráadásul a molyon hiába értékelték több mint négyszázan, alig akar 75% felé átbillenni az értékelése. Azonban ez a könyv megint bebizonyította, hogy a nagy átlag véleménye nem a saját véleményemet rejti, így mindig esélyt kell annak adni, ami érdekel.

Szóval, volt a film, ami szép volt és furcsa, olyan kellemetlenül, megragadott, nem engedett. Érdekelt a könyv, bár tudtam, hogy az más. Alig 200 oldal, de szerintem ez benne a zsenialitás. Ha erre a regényre gondolok, mindig elfelejtem, hogy ilyen rövid valójában, mivel annyi mindent mondott, annyi mindent megmozgatott bennem.

Nem vagyok egy nagy sci-fi guru, csak most kezdtem bele, és ha jobban belemennek, hogy a műszer melyik karja mit csinál, úgy elveszek, hogy már csak a kötőszavakat értem, de arra rájöttem, hogy sok sci-fi rajongó ismerősömnek miért nem tetszett a könyv. Sérelmezték a stílusát is, ami pedig szerintem tök szép. Tudom, vannak folytatásai, és az talán sci-fisebb (?), de nekem ez az egész könyv inkább volt egy metafora a depresszióra és arra az érzésre, amikor te úgy érzed, haladsz valami jó fele, de mindenki tudja, hogy igazából lefele ejt az utad, és te csak esel és kelsz, miközben magyarázod, hogy de ez jó így. Számomra nem a sci-fi vonala volt erős a történetnek - bár azt is imádtam a sok furcsaságával -, hanem a lélektani, ami végső esetben - szerintem - a gyógyulásról szólt. Ezért pedig egy gyönyörű könyvnek tartom.
El fogom olvasni a következő részeket is, remélem, nem lesz csalódás.

H.P.Lovecraft: Onnan túlról

A Helikon zsebkönyvekből néztem ki ezt a novelláskötetet, meg amúgy is meg akartam már ismerkedni az író munkásságával.

Az eleje nagyon tetszett, a hangulatra épülő és erős érzelmi töltetű rövid történetek, de aztán elkezdtem unni. Valahogy mindegyik ugyanolyannak hatott. Ha ez egy kicsit le is vont az élvezetből, nem bántam, mert szerintem a horror lényege akkor is a hangulatteremtés, és volt, hogy esténként féltem olvasni, mert nem akartam ezzel a furcsa, bizsergető érzéssel álomra hajtani a fejemet.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Még tavaly nyáron, egy nagyon kedvező akció keretében vettem meg az író könyvét, mivel mindenki erről beszélt. A borítója már megjelenéskor megfogott, a történet pedig furcsának hatott, de kellett hozzá VanderMeer és Lovecraft, hogy igazán a helyén tudjam kezelni.

Sok vélemény  jött szemben velem azóta is, és a legtöbb arról szól, hogy nagyon jó könyv, de mi a fene történik a második részben? Nagyon kíváncsi lettem, mi is történhet az ominózus második részben, és mivel a jelenünk a sok stressz miatt kezd rémálomba átmenni, ezért először egy másikban szerettem volna megedződni.

A regény első 120-150 oldala nagyon simán ment. Csúsztak a szavak, mint a cellofoidák csápjai, a sejtelmes, Losthoz hasonlító hangulat teljesen magával rántott. Furcsa hangfelvételek, bakelitlemezek, zene az erdő mélyéből. Minden megvolt, hogy felkeltse és fenntartsa az érdeklődésemet. Még az sem zavart, hogy már megint egy magyar regény, amiben cigiznek, füveznek, dugnak, mert helyén kezelte és nem tolta túl.

Valahol a közepe tájékán kicsit eluntam, mert éreztem, hogy nem olyan irányba megy, ahova én szerettem volna. A regény második része pedig csak az utolsó kb. 60 oldalt teszi ki, így amikor elértünk oda, fogalmam se volt, mi lesz ezek után.

Bár egy ültő helyemben végigolvastam, izgultam és meresztettem a szemem, becsukva a könyvet enyhe csalódással tettem fel aVanderMeer kötet mellé. Teljesen más a regény második fele, ez tény. Olyan, mintha a most nézett A kívülállóra hajazna, mintha egy Supernatural epizódot olvashattam volna. Úgy éreztem, az író nem tudott választ adni a sok furcsaságra, ami történik, ezért mindent, amit eddig megismertünk, mellékszereplővé tesz és behoz egy klisét. Mondjuk tetszett, hogy bevállalta, amit bevállalt, de én inkább olyasmit olvasnék tőle, ami végig olyan, mint a regény első fele: kellemes horror, sejtelmes kutatás, furcsa teremtmények.

Örülök, hogy elolvashattam ezt a három könyvet, még ha nem is mindegyik váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeimet. A hangulata viszont mindegyiknek kétség kívül csillagos ötös, és ez nálam nagyon sokat számít.

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy ​és más történetek a peremlétről

Könyvadatok:
Zsáner: Sci-fi, fantasy, weird fiction
Megjelent: 2019 (eredetileg: 2012)
Kiadó: Agave
Oldalszám: 172
Molyos értékelés: 79%


Fülszöveg:
Egy gyermek egy konzervdobozba születik. Egy telefonközpontos a pokolban találja magát. Három nő valahol az időn túl lebeg. Meseszerű lények kísértenek csendes kis falvakat. Karin Tidbeck, a svéd szerző szürreális világaiban minden lehetséges. A kötetben található történetek nemcsak a hazájában, hanem világszerte meghódították a szépirodalmi sci-fi, a spekulatív fikció és az alternatív fantasy olvasóit, és olyan nagy írókat tudhatnak a rajongóiknak, mint Ann és Jeff VanderMeer, China Miéville vagy a néhai Ursula K. Le Guin.


Nagyon vártam ezt a kis kötetet, majdnem elő is rendeltem, de pont annak idején kezdődött a könyvstopom, így csak később, egy akció keretén belül sikerült megszereznem. Úgy érzem, vagy a marketing ment félre vagy én számítottam másra. A borító és a beharangolás után egy kellemesen borzongató, horror-novelákkal tűzdelt kötetet vártam, ami pont jó lesz a borúsabb napokra. Nem ezt kaptam.


Szeretem az elvont történeteket, a hangulatos vidékeket, szóval tényleg nem értem, hol ment félre nálam ez a könyv?! Talán túl elvont volt? Amit én naivan szürrealizmusnak véltem, amit egyébként szintén nem szeretek, az igazából a mostanság használatos weird fiction? Pedig a leírás alapján még így se volt elég horroros. Lagymatagnak nevezném a legtöbb novellát.


A hangulat is marha jó lehetett volna, hiszen kapunk erdőből megjelenő lényeket, kihaltnak tűnő falvakat, tehát tényleg borzongató; őszi napokra tökéletes rémmesék, de mégsem éreztem semmit olvasás közben. Azt hittem, majd talán utána, vagy napok múlva kezd el ezeken kattogni az agyam, de semmi. Olyan szinten nem volt köztünk kémia, hogy az elkeserítő. Pedig nagyon vártam, de ez hatalmas csalódás...


Nagy nehezen két novellát tudok kiemelni, ami tetszett: Rebecka és a Pyret. Ennyi.


Optimistán mondhatnám, hogy majd ha újraolvasom, hátha elkap a hangulata, de már el is adtam. Nagyon sajnálom, mert tényleg azt hittem, hogy telitalálat lesz.

Georges Simenon: Az evertoni órásmester

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi
Megjelent: 2018 (eredetileg: 1954)
Kiadó: Agave
Oldalszám: 160
Molyos értékelés: 84%


Fülszöveg:
Dave Galloway egy óra- és ékszerüzlet tulajdonosa Evertonban, egy amerikai kisvárosban. Életében központi szerepet játszik kamasz fia, akit egyedül nevel, mivel a fiú anyja évekkel ezelőtt otthagyta őket. Boltja és lakása ugyanabban a házban vannak, munkája pontos napirend szerint zajlik. Egy napon azonban a fiú egy közelben lakó lánnyal együtt olyan ügybe bonyolódik, ami szembeállítja őt apjával és egész addigi környezetével.


A fülszövegnek csak egy részét másoltam be, mert - ahogy az néha lenni szokott - a regény 80 százalékát elmeséli, és teszi azt nem is megfelelően. Ez a kis regény valóban egy Dave Galloway nevű férfiról szól, aki órásmester, megvan a napirendje, és a felesége elhagyta jó sok évvel ezelőtt. Tényleg van egy tini fia, aki egyszer csak eltűnik. S itt álljunk meg, nem is írok többet, mert ez a rész kiteszi a regény első 30-40 oldalát.