Agatha Christie: Nyílt kártyákkal

Nem mondhatnám magamat hatalmas Christie rajongónak, ismeretlen volt számomra Poirot nagyzolós stílusa, eh bien, vagy éppen Miss Marple kötögetős ügymegoldási menete, azonban a Tíz kicsi néger (ami ma már a Mert többen nincsenek címmel elérhető), A ferde ház és az Örök éj nem hiába került fel az olvasási listámra. Az a közös ezekben a kötetekben, hogy Christie egyik nyomozója se szerepel benne, amolyan önálló kötetek, és volt egy idő, amikor kifejezetten ezeket kerestem. Bár A karácsonyi puding című novelláskötetben láthattam a kis belgát és a nénit, egész regényként még nem élvezhettem pimasz stílusukat.

– A való élet egy kicsit más – mondta erre Battle.

– Tudom – jelentette ki Mrs. Oliver. – Rossz a szerkezete.

A Nyílt kártyákkal még nem jelent meg a Helikon kiadónál az újfajta borítóval, így nem is zavart különösebben, hogy édesanyámnál erre a régebbi kötetre bukkantam rá. Teszem hozzá, nagyon jó állapotban van, pedig a kiadvány közel 40 éves.

Ha nincs a Könyv Kemping, valószínűleg csak később kezdtem volna bele a történetbe, azonban az egyhetes olvasási maraton hétvégéjén belevágtam. Egyáltalán nem bántam meg, hiszen egy jól felépített, érdekes és izgalmas regényt olvashattam.

A történet szerint megismerjük Mr. Shaitanát, aki fogadást tart magánál és erre meghív nyolc embert, köztük a híres magándetektívet is. Azonban a házigazda nem éri meg a másnapot, mivel a kandalló mellett a karosszékében egy tőrrel leszúrva találnak rá. A két szobában külön-külön bridzsjátszmát játszott a nyolc meghívott, ami azt jelenti, hogy négy gyanúsítottuk van. Poirot-nak és Battle főfelügyelőnek kell kiderítenie, ki a tettes - bár segítségükre lesz a híres írónő, Ariadne Oliver és Race ezredes is. A macska-egér játék pedig igen idegőrlőnek ígérkezik!

Nagyon tetszett a regény felépítése, vagyis hogy nem mindig a magándetektívvel nyomoztunk, hanem Battle főfelügyelő és az én személyes kedvencem, Mrs. Oliver is fontos szerepet kapott és nagyban hozzájárultak az ügy megoldásához. Ez a trió nagyon jól működött. Az írónő szerintem egyébként maga Christie szócsöve volt, elég nyíltan kritizálta az őt kritizálókat, tetszettek ezek a kikacsintások, odamondások, nagyokat nevettem az ilyen jeleneteken.
Ráadásul nyilván megint ott csavarta a szálakat, ahol csak tudta, és a végére magam is ott tartottam, hogy már fogalmam sem volt, ki lehet a gyilkos..

A történetben még a romantika is kapott némi szerepet, és szerintem ez nagyon jól működött. Igazán nem volt sok, nem kell drámára számítani, de hatásos volt. Nem lenne rossz, ha egyszer egy másik regényből megtudnám, mi történt azóta ezekkel a karakterekkel.

Azt sajnáltam csak olvasás közben, hogy mennyire nem ismerem a bridzset, nem tudom, mik a szabályok, így az ezzel kapcsolatos részletekre se tudtam kellően odafigyelni. Pedig, ahogy utánanéztem, idehaza is ismerik, sőt, lassan száz éve, hogy játsszák. Hm, talán kipróbálom egyszer magam is!

Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a regényt, nagyon izgalmas, trükkös és gyorsan lehet vele haladni.

Kép: Pinterest

Robert Harris: Szellemíró - újraolvasás

A regény alapján készült filmet nagyjából tíz éve láttam, aztán pedig elolvastam a könyvet is. Nem igazán tudom, mi késztetett erre, mivel a krimi, thriller akkoriban messzebb állt tőlem, főleg a politikai krimi. Szerintem a The Good Wife című sorozat csigázhatott fel, tekintve hogy az is jogi/politikai vonalat képviselt. Furcsa egyébként, hogy az ember olykor mennyire elfelejti, mi vezette az adott könyvhöz. Mindenesetre jót tett az újraolvasás, mert bár hangulatában megfogott a film, a könyv csattanója pedig élesen élt bennem, mégis kellett ez a nyolc évnyi tapasztalat, hogy teljesen megértsem, mi történik a regényben.

A történet névtelen főhőse egy szellemíró, vagyis sztárok, sportolók, énekesek memoárjait megíró személy, akinek kiléte a háttérbe szorul, fizetségen kívül mást nem kap. Ügynöke felkéri, hogy a nem túl népszerű volt brit miniszterelnök memoárját írja meg, mivel az előző szellemíró meghalt. Főhősünk ezek után utazik Amerikába, a kietlen Martha's Vineyard szigetére, mivel a meglévő kéziratot egy hónap alatt kellene rendbe tennie, Adam Lang pedig ott barikádozta el magát a brit nép haragja elől. A lassan induló cselekmény később egy izgalmas, igazán olvasmányos thrillerré fejlődik.

Direkt választottam ezt az újraolvasást egy téli hónapra, mivel a történet is január végével kezdődik. Londonból hamar elkerülünk Martha's Vineyardra, ami nyaranta egy igazi célpont a turistáknak, azonban télen kihalt. A magányosság érzését nem csak a kietlen vidék erősíti meg, hanem az elzártság is, amibe névtelen szereplőnk kerül. Eleinte a szálláshelyén is egyedül van, a nagy villa pedig, ahol a volt miniszterelnök "pihen", szintén steril, őrök őrzik, nem léphet be akárki. Mindezt a sivárságot megfejeli a januári időjárás: Ruth - a volt first lady - folyton kapucniban mászkál a parton egy őrrel a sarkában, főhősünk biciklire ülve ázik el teljesen a jeges esőben, tüntetők álldogálnak a hidegben. Aztán ott vannak az egyre gyanúsabb dolgok: a kéziratot hét lakat alatt őrzik, a határidő egyre rövidül, Adam Lang sztorija évszámokban nem áll össze. Harris nagyon ügyesen épít a hangulatra, az egész vidék, időjárás a főszereplőnk lelki állapotát hivatott közvetíteni. Emiatt is tetszik nagyon ez a regény, mert a sztori talán nem akkora pláne, mint amilyennek eddig tartottam, de egyrészt az utolsó oldalak nagyot csattannak, másrészt a hangulat visz mindent. 

Maga a krimi része is érdekes, főleg ha belegondolunk, hogy valóban hasonló dolgok történhetnek a politikában. Bár Harris nem pedzegeti az erkölcsi kérdéseket, mi, mint olvasónk belegondolhatunk mindannak a jelentőségébe, amit szellemírónk felfedez. 

Ha egy olvasmányos, izgalmas, feszültséggel teli politikai krimire, thrillerre vágytok, amely ráadásul télen játszódik, akkor ezt a könyvet nagyon ajánlom!

Sorozatajánló - A légikísérő

Az idei egyik ki nem mondott fogadalmam az volt, hogy legyen több bejegyzés a sorozatokról, így a jövőben számíthattok majd ilyen jellegű posztokra. Eléggé belelendültem a darálásba ismét, sokat kell pótolnom, mert az utóbbi időben le voltam maradva a kiszemelt sorozatokkal. Olykor furcsa, hogy már nem a megszokott 22 részes, ősztől-tavaszig sugárzott évadokat követem, hanem a Netflixnek, HBO-nak és egyéb szolgáltatónak köszönhetően megreformálódott mindez, és ezáltal a 8-10 részes szezonokat jóval könnyebb ledarálni.

Az év első sorozata egy dramedy jellegű krimi volt, amelynek főszereplője az Agymenőkből ismert Penny, avagy Kaley Cuoco. A történet szerint az enyhén alkoholista és egyéjszakás kalandokat kedvelő, légikísérőként dolgozó Cassie egy átmulatott este után egy elvágott torkú férfit talál maga mellett az ágyban. Mivel idegenben van, úgy dönt, inkább elrejti annak nyomait, hogy valaha is itt járt, és folytatja az életét. Azonban nem csak az FBI kezd el rá gyanakodni, hanem saját lelkiismerete és gyerekkora sem hagyja nyugodni.

Úgy érzem, ez a sorozat vagy betalál valakinél vagy nem. A stílusát tekintve egész egyedi, hiszen Cassie a halott férfivel hallucinál, folytat vele párbeszédeket, kvázi vele próbálja megoldani a gyilkosságot. Nyilván jóval nagyobb dologba csöppent bele, mint amire elsőre gondolnánk, azonban a lényeg mégsem ez, hanem Cassie utazása.

Megismerjük a gyerekkorát, hogy miként vált azzá az emberré, akit megismerünk. Miért iszik ennyit, miért viselkedik így. Az tetszett ebben, hogy nem valami megható tragédiát kaptunk, hanem egy elég gyomorforgató szülői viselkedést, és hogy mindezekről kvázi Cassie se tudott, így vele együtt ér minket is pofonként a felismerés. Nincs mese, függő, aki tagadja, hogy az lenne, de azért boldogult eddig az életben. Azonban ez a gyilkosság, ez a macska-egér játék, amelybe belekeveredett, valamennyire kezdi felnyitni a szemét.

Dramedynek sorolják be, és ez valóban jó szó rá, mivel nem jövünk le az életről - pedig könnyen átcsaphatott volna mély letargiába a történet -, és bővelkedik fekete humorban a sorozat. Mégis vannak benne olykor megható pillanatok, de ezek annak köszönhetőek, hogy a készítők és a színészek elérik, hogy drukkoljunk a főszereplőnknek és a sok-sok mellékkarakternek. Tetszett, hogy mindenki hús-vér figura volt, tényleg mindenki helyzetét meg lehetett érteni - gondolok itt Cassie és Annie barátságára.

Ha valami kellemes, akciódús, krimiszerű kikapcsolódásra vágysz, akkor ezt nagyon ajánlom!

Érdekesség, hogy a sorozat egy könyv alapján készült Chris Bohjalian tollából. Goodreadsen 3,5-ös az értékelése az 5-ből, és ahogy néztem, sima thriller, krimi besorolást kapott, így nem biztos, hogy a sorozat és a könyv stílusa hasonló. Azért ha egyszer megjelenne magyarul, adok neki egy esélyt!

Georges Simenon: Maigret csapdát állít

Valóban hagyománnyá válik az évi három darab Simenon könyv. Ennyit olvastam (eddig) idén, tavaly és 2017-ben is. Kell is ennyi egy évben, valahogy kívánom Maigret felügyelő szivarjának illatát, a hajszákat Párizs utcáin, szeretek beülni egy-egy kocsmába, ahol tanulmányozhatom a fickót, aki üldözünk. Simenont is az érdekli, ami engem: miért tette ezt? Nem a kirakós a lényeg, hanem a motiváció, az indíték, amely furcsábbnál furcsább lehet. Nem mindig a pénz hajtja az embert, hanem akár a megbecsülés hiánya vagy a versengés a szeretetért.

A Maigret csapdát állít a tizenhatodik Simenon kötetem. Nincs is más író, akitől ennyit olvastam volna.
A történet kezdetén egyből belecsapunk a közepébe, és itt jegyezzem meg, hogy még mindig bajom van a Simenon könyvek fülszövegeivel. Egyszerűen lelövik a poént. Szeretem a kiadót, de pont ezért többet nem fogom elolvasni a könyvek hátulját.

A regény kezdetén augusztus elején járunk, ami szinkronban volt a való élettel (szeretem az ilyet). Forróság lappang Párizs utcáin, tapadnak az ingek a felügyelőkre, kinyitni az ablakot felesleges, a sör meg csak úgy fogy. Maigret felügyelőnk egy sorozatgyilkos után nyomoz (bár ez, hogy sorozatgyilkos, így nincs kimondva), és véletlenül - na meg a média segítségével - csapdát állít. Az ötletet bár kapja is, azért mégiscsak Maigret az, aki ismét nyomoz.

Izgalmas volt ez a kis kötet, nem csalódtam. Simenon annyira szépen járja végig a miért kérdését, Maigret-t annyira foglalkoztatja az indíték, hogy mindent erre épít. Milyen lehetett a gyerekkora? Milyen a kapcsolata a nőkkel? Meghaladta a korát az író, legalábbis nekem ez a benyomásom, és sajnálom, hogy nem annyira híres idehaza (meg amúgy?), mint mondjuk Agatha Christie. 

A lezárás természetesen kielégítő és még némi csattanó is járul hozzá, Maigret-né pedig végre láthatja a férjét, ha már annyira hazatelefonál, hogy nem fog időben hazaérni. Remélem, nyaralni azért el tudtak menni :)

Sorozatok nyárra

A tipikus szezonális poszt :) Ez alkalommal olyan sorozatokat ajánlok nektek, amelyek nyáron vagy inkább egy olyan éghajlati övben játszódnak, ahol sosincs fagyos, havas tél.

A nagyvárosi doktornő Bluebellbe keveredik, hogy tapasztalatot szerezzen családorvosként. Zoe sebész akar lenni, azonban mégis a pletykás kisvárosban ragad, ahol elsőre úgy tűnik, a nők megragadtak az '50-es években; a polgármester egy ex-futball játékos; a szomszéd egy nagyon szexi, de nagyon zajos csapos; a kiszemelt pedig már foglalt.
A Hart of Dixie az egyik kedvenc sorozatom, nagyon bohókás, mindenki kavar már mindenkivel, de nagyon is jól felépített egy-egy epizód, van önkritikája, és sokszor akadnak benne torokszorító jelenetek. Lehet drukkolni ennek a párosnak vagy annak a párosnak, nevetni rajta, összességében jól szórakozni. Engem teljesen megvett a kisvárosi hangulatával (a díszlet ugyanaz, mint a Gilmore Girlsnél volt), a kedvenc párosommal (Wade és Zoe), a folyamatos fesztiválokkal és a hangulatával. Nyárra tökéletes sorozat.

A Született feleséges készítőjének egy másik sorozata, amiben a főszereplők latin bejárónők. Mindegyik évadban van valamiféle bűncselekmény, amibe természetesen a szereplőink belekerülnek. Szerintem ez egy marha vicces, de közben nagyon izgalmas sorozat remek színésznőkkel. A nyári hangulat ugye a Beverly Hills-i környék miatt is erős, így ezért javaslom mostanság ledarálni.

Ez a sorozat nemrég indult a Netflixen, és nagyon bejött, főleg a kisvárosi hangulat és a szereplők közti barátság miatt. Igazi szappanopera: van itt megcsalás, ámítás, besúgás, drámázás, baleset, minden, ami kell. Mégis jól működik, kellően komoly, és az olyan apró nüanszokat is imádtam benne, mint amikor a kamera egy-két másodperccel később fókuszál a szereplőkre, hogy addig is láthassuk, hogy pletykálkodnak, néznek össze mögöttük a kisváros lakói. A sorozatról itt már írtam korábban.

Tinikorom kedvenc sorozata, és bár sose gondoltam rá kifejezetten nyári sorozatként, de mivel Észak-Karolinában játszódik, ahol sosincs hó vagy hideg, ezért szerintem tökéletes fogyasztás lehet. Jó, valóban nem a nyári szünet alatt történnek a szereplőkkel a drámák, de mindig süt a nap, akadnak tengerpartos jelenetek, és végső soron ez egy marha jó tinisorozat (legalábbis az 5. évadig, ahol ugrunk az időben).

A történet Laguna Beachen játszódik, ahol egy egyedül maradt anya egy gyászcsoportban találkozik egy kedves, de elég fura nővel. Zsánere a tragikomédia, emiatt pedig elég egyedi hangvételt kap a narráció. Olykor szürreális egy-egy jelenet, de sose megy át paródiába, végig hiteles, köszönhetően a remek színészi alakításoknak. Erről is ejtettem már pár szót itt.

Andrew Klavan: Vadászat Amandára

Sajnálom, hogy ez a remek író idehaza ilyen kevés reklámot kapott és hogy csak két könyve jelent meg. A Ne szólj száj talán a leghíresebb, hiszen az alapján készült egy tök jó film is Michael Douglas és a megboldogult Brittany Murphy főszereplésével. Emlékeim szerint a könyv lebilincselően izgalmas és fordulatos volt, az első komolyabb krimi/thriller könyv volt, amit olvastam.

Az író másik könyvére utána évekig vadásztam (haha) és, hála a Bookline emlékezőtehetségének, egy furcsaságnak lehettem tanúja. Ugyanis a szerint, már legalább tíz évvel ezelőtt megrendeltem a könyvet, sőt át is vettem. Gondolhatjátok, mekkorákat pislogtam, hiszen azért egy könyvmoly (ráadásul akkoriban kezdő voltam, tehát eléggé számon is tudtam tartani, mit olvasok) tudja, mit olvasott el és mit nem. Azóta se tudtam feloldani ezt az anomáliát. Lehet, hogy valakinek vettem volna ajándékba? De miért vettem volna, ha engem érdekelt? Vagy ha meg is rendeltem, át biztos nem vettem, az egyszerűen rémlene - legalább a könyv formája, súlya, illata. Mindegy is, ez már sose fog megoldódni.

A regényre végül a tavalyi Könyvhéten találtam rá a Gabo standjánál potom pénzért. Egyből le is csaptam rá, azonban csak idén került sor az elolvasására. Bevallom, eleinte tartottam tőle, hisz az emlékek fakulnak és változnak is, így fogalmam se volt, mire számíthatok az írótól, valamint mivel a fülszöveget se olvastam el, tényleg nem tudtam, mi vár rám.

Könyvadatok:
Zsáner: krimi
Megjelent: 2006 (eredetileg: 2000)
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 334

Fülszöveg:
„A ​történet egy nyári napon kezdődik, a pokolban. Egész pontosan július 13-án. A pokol pedig egy massachusettsi városka, Hunnicut…
Négy hónappal később. November, ismét péntek. Manhattan, New York. Egy Lonnie Blake nevű fiatal szaxofonos játszott a Ninth Avenue-n.”
Ezen az estén találkozik Lonnie egy titokzatos nővel, Carollal, és lép be egy számára új világba, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Tizennyolc hónap telt el azóta, hogy Lonnie feleségét meggyilkolták, és élete zuhanórepülésbe kezdett. De megismerkedik Carollal, a nővel, aki menekül, mert egy szörnyű titkot rejteget. Az egyetlen együtt töltött éjszakájuk után Lonnie rádöbben, hogy megtalálta az érzést, amit már örökre elveszettnek hitt. De Carol eltűnik, Lonnie pedig szinte rögeszmésen a keresésére indul, és azt veszi észre, hogy egy idő után már ő az, akit üldöznek. Eszeveszett ámokfutását hazugság és hidegvérű gyilkosságok kísérik. Lonnie nem érti, miért kell az életéért futnia, egészen addig, míg fel nem fedi Carol titkát, mely nem más, mint egy nagyon is figyelemreméltó kislány, Amanda.

Az egész regény egy Lostot idéző borzalmas jelenettel kezdődik: hirtelen megremegnek az ablaküvegek, fülsüketítő zaj veszi kezdetét, az utcára kirohanva pedig azt látják az emberek, hogy egy - valószínűleg - repülőgép darabjai hevernek szerteszét, holttestek zuhannak az égből, minden füstöl és lángol, üvöltés hallatszik, valaki egy ház romjainál sír. Egy nő pedig rohan a gyermekéért.

Innen ugrunk pár hónapot, amikor Lonnie, a szaxofonos megismeri Carolt, aki, hát, prosti. Ilyen és csúnyább szavakkal is tele az egész regény, hozza a kilencvenes évek végére, kétezres évek elejére jellemző puritán szóhasználatát, gondolkodtam is, mindez ma hogyan állná meg a helyét. Ezeken túllépve amúgy nagyon könnyű megszokni a stílusát, mert bár a megdöbbentő nyitójelenet után egy elég olcsó szexjelenetekkel tarkított karakterbemutatást kapunk, Lonnie-val együtt marha gyorsan zúzunk bele az éjszakába. Úgy ám.

Lonnie-t keresik, mert látták a nővel, Lonnie meg követi a nőt, mert hirtelen szerelmes lesz, meg aztán már érdekli is, mi ez az egész, ha már nyakig belesüllyedt az egészbe. Közben pár korrupt kopó akarja őt megleckéztetni, de van itt olasz maffiavezér, gyógyszergyártó cég, és meglepő módon egy nagyon jófej nagypapa korú professzor is. Ez a szál különösen tetszett, mert itt a regény kicsit megpihen, és nagyon jól megragadja az ősz hangulatát, a békés kisvárost - hogy aztán gyomorszorító jeleneteket kapjunk.

Klavan regényeiben senki sincs biztonságban. Fogalmad sincs, hogy az épp megismert szereplő meddig marad még velünk, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy főszereplőnk túléli-e az utolsó oldalakat. Az egész pörög, körmöt rágva lehet izgulni, olyan, mintha egy film peregne le a szemünk előtt. Azzal pedig, hogy mindenféle ijesztő, egytagú szociopata bérgyilkosokkal meg maffiavezérekkel van tele a könyv, mégsem válik nevetségessé, egyszerűen jól áll neki ez a stílus.

Öt könyvről röviden #1

Akad elmaradásom, ami az elolvasott könyvekről szóló posztokat illeti. Valahogy nem mindig érzem úgy, hogy az adott könyvről hosszadalmasan tudnék írni, vagy egyszerűen nem mozgat meg bennem annyi gondolatot, hogy azt ki kellene adnom magamból. Emiatt szeretném elkezdeni ezt a rovatot, amelyben öt könyvről írok röviden.

 

George Orwell: Légszomj
A Havi egy újraolvasás kihívás keretében vettem meg (mivel annak idején könyvtári volt), és olvastam el újra. Nem kellett volna. Egész eddig az újraolvasás csak megerősítette bennem, hogy még mindig szeretem az adott regényt, felfedeztem benne több gondolatot, vagy az addigi tapasztalatszerzés segített egy-egy jelenet jobb megértésében. A Légszomjra is úgy emlékeztem, mint egy keserű, de a nosztalgia-faktor miatt kedves könyvre. Nem értem, ezt hogy gondolhattam. Amit olyan sok éven át kedves nosztalgiaként írtam le másoknak, az a regény legvégén jelenik meg. Ennyit az emlékezőtehetségemről... Nagyon rossz volt olvasni, alig bírtam már, a főszereplőt pedig csak megutáltam.

Ian McEwan: A Chesil-parton
Egy barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, mivel emlegettem, hogy mennyire szeretem az írót. Ahhoz képest, hogy milyen rövid a könyv, olyan sok gondolatot ébresztett bennem. Azonban mivel a cselekmény fő mozgatórugója a szex, a társadalmi nyomás, a tapasztalat, az érzések ezzel kapcsolatban, ezért nem készült erről poszt. Inkább saját magamban hánytam-vetettem meg ezeket a dolgokat. Nagyon tanulságos és jó regény!

Georges Simenon: Maigret és a pikárdiai gyilkosságok
Az év első Maigret könyve volt, és nagyon szerettem. Simenon olvasásakor már hozzászoktam, hogy inkább hangulatot kapunk, mintsem izgalmat, azonban itt ez is megvolt. Ráadásul szerintem ez volt a legviccesebb regény, amit tőle olvastam. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Ez is egy újraolvasás volt még márciusban, de ez sem kellett volna. Bár ez szerintem tíz éve se tetszett annyira, pár jelenet maradt csak meg. Pedig szeretem az Édes Annát (már legalább háromszor olvastam) és a Pacsirtát, de Esti Kornél nem az én emberem. Végtelenül untam. A rövidebb történetek talán még könnyebben mentek, de a hosszabbak...

Nicholas Sparks: Első látásra
Ez a könyv az Igaz hittel folytatása, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy az író gondolt arra, mennyire agyrém, ami az első könyvben történt. Vagyis hogy konkrétan két nap alatt szeretnek egymásba a szereplők. A folytatás pont arról szól, hogy végre meg is ismerik egymást, és elég sok dolog problémásnak látszik.
Még egy antikváriumban találtam rá tavaly, és bevallom, jólesett egy kis Sparks - legutoljára 3 éve próbálkoztam vele, de félbehagytam (Üzenet a palackban). Ez a története a legjobbkor talált meg, nagyon tetszett, csak a könyv végi "csattanó" szerintem teljesen felesleges volt.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi, thriller
Megjelent: 2016 (Eredetileg: 2006)
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 286
Molyos értékelés: 85%

Fülszöveg:
A fiatal chicagói újságíróra, Camille Preakerre nyugtalanító megpróbáltatás vár néhány hónapos pszichiátriai kezelését követően: főszerkesztője visszaküldi fojtogató szülővárosába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson.
Camille évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával, tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta. A viktoriánus stílusú, kísérteties családi házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkorának emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ha Camille túl akarja élni életveszélyes visszatérését, nem tehet mást, mint hogy egyszer és mindenkorra összerakja múltja kirakós játékának darabjait.

Az írónővel való első találkozásom (Holtodiglan) a könyvből készült filmnek volt köszönhető, és az Éles tárgyak kölcsönkérése mögött is a sorozat megfoghatatlan és nyomasztó hangulata lappangott. Bár már a Holtodiglan esetében is elkönyveltem magamban, hogy Gillian Flynn izgalmas thrillert ír, ponyvánál nem több. Az Éles tárgyak esetében ez az érzés csak erősödött. Már a filmsorozatnál is éreztem, hogy nagyon szép a fotózás, rendezés, a színészek erősek, de a történet túl beteg. És ez nem az a fajta "betegség" volt, amit undorodva nézek és bekúszik a bőröm alá, hanem az a nevetséges fajta.

Elhiszem, hogy Wind Gap ennyire mocskos, hogy vannak ilyen tinik, ilyen gyilkosságok és ilyen anyák, de ez így egyszerre csak sok szemforgatásra adott okot. És ne vonjon senki kétségbe, amikor azt mondom, olyan izgalmas volt a regény, hogy két nap alatt kiolvastam, mert valóban izgalmas. De ehhez sokat adott egyrészt a pattogó narráció, a dinamikus vezetés és a tény, hogy sose pihentünk meg, ami kifejezetten hiányzott. Nem vagyok pszichológus, laikusként pedig örültem volna némi magyarázatnak, hogy ez akkor most miért és hogyan lehetséges, meg most komolyan?! Másrészt jót tett, hogy a sorozatot láttam előbb, így több mindent el tudtam képzelni, szerintem a kettő ilyen módon kifejezetten kiegészíti egymást.

Jó volt olvasni, és hiába tudtam, mi lesz a vége, a hatalmas nagy csattanó, mégis izgultam rajta. Azonban amellett nem tudok elmenni, hogy ilyen nincs, hagyjuk már. Pedig tényleg lehet, miért ne lehetne, de ahogy Flynn megírta, az nekem túl sok volt, és nem tudtam komolyan venni, jó pár lépés távolságot tudtam emiatt tartani a szereplők, a történések és köztem. Mert sokszor gondoltam olyanokra, hogy ilyen emberek nincsenek. Nincs ilyen férj és ilyen anya, ilyen gyerekkel, meg halott húggal, meg nem normális tinilánnyal, hagyjuk már. Pedig miért ne lehetne? De vagy ez a stílus, vagy ez a narráció, nem tudom, nekem most nagyon nem feküdt annak tekintetében, hogy elhiggyem mindezt az írónőnek.

Ponyvának jó volt, a sorozatot is érdemes megnézni, de szerintem egy kellemes borzongatásnál nem több a regény.

Netflixes sorozatajánló I.

Kellett egy kis noszogatás és idő, hogy beadjam a derekam, és előfizessek a Netflixre. Azonban nem bántam meg, már közel egy éve használom, és imádom! Kényelmes, rengeteg rajta a jó sorozat és film. Azonban szerintem azoknak tetszik a legjobban, akiknek nem okoz problémát, ha feliratosan kell nézniük valamit, vagy ha a felirat maga is angol, ugyanis szinkronos alig akad, magyar felirat sincs mindenhez. De hagyjuk is ezeket a negatívumokat, hiszen amíg a Jóbarátokat darálom (egy év alatt már harmadjára kezdem újra), addig nincs gond.

Íme öt sorozat, amit imádtam:

Chilling Adventures of Sabrina
A történet az eredeti képregényt veszi alapul, bár őszintén szólva azt nem ismerem, így nem tudom, maga a történet vagy annak atmoszférája mennyire hasonlít rá. Mindenesetre sokáig ódzkodtam ettől a sorozattól, mivel a 90-es években játszott vidám, nagyon-lányos Sabrinát sose néztem, és mivel összefüggésbe hozták a Riverdale-lel, amit a harmadik évaddal kaszáltam.
Viszont ez a sorozat, főleg az eleje teljesen elvarázsolt. Igazi boszorkányos (sátánista, fekete macskás) hangulata, a ház, a két néni (Zelda és Hilda) levett a lábamról és bár a második-harmadik évaddal elment egy fura, szappanoperás tinidrámába a sorozat, azért még mindig szeretem, és szerintem ősszel, Halloween napján tökéletes kikapcsolódás lehet.

Mindhunter
A sorozat a 70-es években játszódik és annak az igaz történetét (legalábbis az alapján) meséli el, hogy miképp alakult ki az FBI-nál a profilozás. Hogyan jutottak el oda, hogy feltették a kérdést: miért? Miért követ el valaki ilyen gyilkosságot? Nem dokumentumsorozatról van szó, folyamatosan ismerjük meg a különböző eseteket és a karaktereket, akik az ügyekkel foglalkoznak. Igaz, olykor lehoz az életről, amikor rájössz, hogy kedvelhetsz egy pszichopatát, azonban mindenképpen érdemes megnézni.

Dead to Me
Ezt a sorozatot nehéz zsánerbe tenni. Kriminek nincs benne elég nyomozás, thrillernek nem elég ijesztő, vígjátéknak túl drámai, drámának olykor túl fura. Adott egy feleség és anya (Christina Applegate), akinek férje cserbenhagyásos gázolásban meghal. Elmegy egy gyászcsoportba, hátha segítségére lehet, amikor összetalálkozik egy nővel, aki kedves, de egy kicsit fura. Ennél többet nem is szeretnék róla mondani. Nem azt kapja szerintem az ember, amire eleinte számítana, de pont a keveredő stílusjegyek miatt egy baromi izgalmas és olykor megható sorozatot nézhetünk.

Stranger Things
Gondolom, nem is kell bemutatnom, hiszen (talán?) ez a Netflix legismertebb sorozata, és valóban marha jó! Az első évad szerintem még ijesztő is, sajnálom, hogy a második és harmadik szezon inkább a humort helyezte előtérbe. Nagyon érdekes volt a legutóbbi évad is, de úgy érzem, nem nagyon haladtunk a történet szempontjából. Mindenesetre kikapcsolódásra tökéletes, Steve pedig überkirály!

Russian Doll
Emlékeztek az Időről időre című filmre? Vagy akár a mostani Boldog halálnapodra? Úgy látszik, reneszánszát éli ez a téma, hiszen itt is arról van szó, hogy a főszereplő újraéli a születésnapját minden egyes alkalommal, amikor meghal. És valamiért, mindig meghal. Azonban itt nem is annyira a személyiségfejlődésről van szó, sokkal inkább valami misztikus dologról, ami összeköti a szálakat.

Kate Morton: A tóparti ház

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi, történelmi
Megjelent: 2016 (eredetileg: 2015)
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 512
Molyos értékelés: 91%

Fülszöveg:
1933 nyara: az Edevane család ragyogó vidéki háza, Loeanneth készen áll a várva várt Szent Iván-éji estélyre. A tizenhat éves Alice, a szárnyait bontogató író talán mindenki másnál izgatottabb. Nemcsak mert végre kiötölte, mi legyen a váratlan csavar első regényében, hanem azért is, mert reménytelenül beleszeretett valakibe, akibe nem lett volna szabad. Ám mire Loeanneth órái elütik az éjfélt, amikor a tűzijáték csillogó fénye beragyogja az éjszakát, a családot súlyos veszteség éri, melynek hatására örökre elhagyják a birtokot.
Hetven év múltán Sadie Sparrow nyomozó kényszerű szabadságát tölti Cornwallban egy kínos munkahelyi vizsgálat miatt, amelynek lezárultával talán még elbocsátás is várhat rá. Nagyapja vidéki házában unatkozik, igyekszik zavaros ügyeiről elterelni a figyelmét, amikor egy nap elhagyott házra bukkan, ahol mintha megállt volna az idő. Sadie megtudja, hogy a birtok története sötét tragédiával terhes, és hogy a lakók a szomorú esetet követően végleg elköltöztek.
Elegáns londoni otthona dolgozószobájában az idős Alice Edevane éppoly precízen eltervezett életet él, mint amilyen történeteket rendkívül sikeres krimijeiben megír. Mígnem egy nap felbukkan egy fiatal rendőrnyomozó, aki kutakodni kezd a családja múltjában, hogy kibogozza mindazokat a szövevényes titkokat, melyeket Alice egész életében igyekezett mélyen magába zárni.

Amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt még csak kezdő moly és blogger voltam, állandóan belebotlottam a Felszáll a köd című könyvbe, amivel az írónő berobbant az irodalom világába. Nem tudtam, miről szólhat, de hívogatott a könyv, amit már akkor alig lehetett kapni. Nagy nehezen azonban sikerült megszereznem, és emlékszem, félve őriztem, elrejtettem a táskám mélyére, miután elhoztam a boltból, nehogy a teniszedzés alatt valaki lenyúlja. Akkoriban az Arany Pöttyös könyvek is újdonságnak számítottak, és nagyon tetszett a könyvön lévő aranyozott szöveg (aminek egy része már jól lekopott...) A Felszáll a köd valami újat mutatott, egy századon átívelő családregényt, tele intrikákkal, titkokkal, rejtélyekkel. Ráadásul akkor még szerettem a Downton Abbey-t, és ez arra hasonlított. Hatalmas élmény volt a történet, és az, hogy a két kedvenc női nevemet viselték a főszereplők (Hannah és Grace) csak hab volt a tortán. Még az utolsó oldal is odacsapott, teljesen a padlóra kerültem.

Nos, ilyesmire számítottam most is. Igaz, jó sok év eltelt a két Morton könyv között, de élénken élt bennem a Felszáll a köd okozta hatás. Egyszer megpróbálkoztam Az elfeledett kerttel is, de valamiért meguntam már az elején, így el is feledkeztem az írónőről. Majd a Könyvmolyképzőtől elkerültek a jogok a Cartaphilushoz (aminek örülök, mert legalább normális borítókat kaptak a könyvek), és sorra jöttek az új Morton könyvek. Egyszer szemeztem könyvtárban az egyikkel, de annyira hatalmas volt, hogy inkább otthagytam.

A tóparti házba is azért kezdtem bele, mert egyrészt egy éve csücsült már a polcomon és szerepelt a Várólista csökkentés listámon, másrészt mert pont szabadságon voltam, és gondoltam, könnyebb odahaza olvasni, mint cipelni. Ugyanis ingázós énem sikít az ilyen vaskos kötetek láttán. Azonban nem sikerült kiolvasnom a szabadságom alatt, így kénytelen voltam nagyobb táskára cserélni a kis hátizsákomat és a vonaton könyökcsatát vívni a pasassal, aki szintén nem tágított valami klasszikus irodalmat olvasva. Mindenesetre a végére értem, és azt kell mondanom, kicsit csalódott vagyok.

Tetszett a kor, amelybe visszautaztunk, a "jelen" is, ami a 2000-es évek eleje volt, a nyomozónő, aki szerintem tök érdekes karakter, az angliai kisváros hangulata, az intrikák, de... Szóval már az elején a hasamra ütöttem, hogy tuti ez fog kiderülni a gyerekről. Elterelődött a gyanú, de az utolsó 150 oldalnál felvontam a szemöldököm, mikor már egyértelműnek láttam, hogy jól tippeltem, és mindent, ami utána jött, ki lehetett találni nagyon könnyen. Sőt már akár előtte is. És végig vártam, hogy na majd most, na most lesz még valami csattanó, nem is ez lesz a megoldás... Hát ez nem jött. Helyette megint azt lépte meg az írónő, amit a Felszáll a ködnél is.. de komolyan ugyanazt! Mi ez, a Once Upon a Time? Muszáj, hogy mindenki mindenkinek az elveszett rokona legyen? Minek?

Úgyhogy emiatt azt érzem, az írónőnek van egy sablonja, ami alapján megírja az újabb és újabb történeteit. Ne legyen igazam, azért megpróbálkozom még egy regényével, de ha abban is ugyanezek csattannak, akkor el fogom engedni. Sajnálom, mert amúgy tök izgalmas regény volt, csak így, hogy már kitalálható, mi a végeredmény, és végig van egy olyan érzésed, hogy én ezt már olvastam valahol, nem annyira érdekfeszítő. Sőt a vége szerintem kifejezetten röhejes.

(Illetve még szeretném megemlíteni a fordítást, ami szerintem eléggé elvett az élményből. Eleve húzom a számat, ha Borbás Mária nevét látom egy könyvnél, de azért ilyen értelmetlen és fura mondatokra nem számítottam. A sohasem is vitte a pálmát.)

Knives Out - Tőrbe ejtve

Filmadatok
Zsáner: Krimi, vígjáték
Megjelent: 2019
Hossza: 130 perc
Imdb értékelés: 8,1/10

Miről szól?
A milliárdos krimiírót 85. születésnapján holtan találják vidéki villájában. A partit követő napon a tett helyszínére érkezik a híres magándetektív, Benoit Blanc, akit egy titokzatos személy bérelt fel a szenzációs bűncselekmény felderítésével. Ahogy a nyomozó elkezdi felgöngyölíteni az ügyet, egyre különösebb titkokra derít fényt. És bár az ünnepségen résztvevő családtagoknak, és a személyzetnek is megdönthetetlen alibije van, mindenkinek alapos indítéka volt a szörnyű tett elkövetésére. A vidéki magányban elszigetelt família minden tagja egyre kétségbeesettebben bizonygatja saját igazát, de Benoit Blanc egy meglepő csellel végül mégis tőrbe csalja a gyilkost.

Nagyon vártam ezt a filmet, mert az előzetes alapján egy hangulatos, macska-egér játéknak tűnt, egy sztárparádét felvonultatva. Azonban számomra nagy csalódás volt a film. Nehéz spoiler nélkül írni róla, de megpróbálom.

Először a krimiszál lepett meg, mert nagyon hamar kiderült, mi történt. Nyilván ha egy filmben ez történik, akkor később számíthatunk egy csavarra, érezzük, hogy itt még lesz meglepetés. Itt sokáig nem éreztették, hogy bármi történhetne még, olykor unalmas is volt, a csattanó pedig szerintem kiszámítható és béna volt. Sőt az egész szál emiatt nevetséges, és itt most konkrétan az öregúr elhalálozási módjára gondolok. Csak vontam fel a szemöldökömet.

Aztán ott vannak a színészek. Mind zseniálisak, persze, de nem lett volna rájuk szükség. B-kategóriás színészekkel is elment volna ez az amúgy is vérszegény sztori, és úgy érzem, nem is lettek kihasználva ezek a karakterek. Az egyetlen, aki vitte a hátán a filmet, az a főszereplő, számomra ismeretlen színésznő, Ana de Armas. Az ő nevét érdemes megjegyezni.

Úgyhogy sajnos számomra ez egy túlhájpolt filmmé vált, amit egyszer meg lehetett nézni. Ilyen kategóriában szerintem sokkal jobb és viccesebb volt a Murder Mystery. Inkább azt nézem meg megint.

Agatha Christie: A karácsonyi puding

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi
Megjelent: 2019 (eredetileg: 1960)
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 340
Molyos értékelés: 86%

Fülszöveg: 
A krimi királynőjének hat gyöngyszemét tartja kezében az olvasó; ahogy ő maga nevezte: főfogásokat, előételeket és desszerteket.
A karácsonyi puding esete az írónő gyermekkori élményeiből merít, a régi angol karácsonyi örömök öregkorában is szívmelengető emlékéből.
Az első öt fogáshoz Poirot, a hatodikhoz – desszertképpen – Miss Marple kíván jó étvágyat.

A ferde ház kapcsán már kifejtettem, hogyan változott meg a hozzáállásom a krimi királynőjéhez, így ezt nem mesélném újra. Annyit érdemes még tudni, hogy elég sok helikonos kiadás felkerült a kívánságlistámra, és a könyvklubunk decemberi témája (karácsonyi könyv) pont jó ok volt arra, hogy beszerezzem ezt a kötetet. Bár csak egy történet játszódik karácsonykor, de az nagyon ünnepi. A többi inkább sima Poirot novella/kisregény, de a végére kapunk Miss Marple-lal is egy rejtélyt. Érdekes volt az öreglány, vele még nem találkoztam.

A karácsonyi puding esete vérbeli angol történet - ódon, hatalmas ház, hagyományos desszert, sok rokon, alacsony francia nyomozó, gyilkosság. Ez hangulatos volt, bár eléggé kiszámítható, de azért a legvégén lévő kis csavar meglepett.

A spanyol láda rejtélye nagyon tetszett, egy táncolós, iszogatós estélyen történt gyilkosság esetét göngyölítjük fel, és meg is lepett, ki a gyilkos.

Az elnyomott már a címéből adódóan is szerintem elég spoileres volt, ez volt a leghosszabb történet, de észre se vettem, hogy már majdnem vége.

A szedertorta szinte kísérteties volt, pedig ez a legrövidebb novella a kötetben. Bár azt hittem, másfajta (enyhén creepy) megoldással szolgál majd az írónő, azért ennek is tetszett a vége, mert nem erre számítottam.

Az álom megpróbálta körbejárni azt, hogy a misztikum hogyan férhet meg egy realista krimiben, milyen szerepe lehet a manipulálásnak, stb. Ez egész egyszerű megoldással bírt, kicsit csalódás is volt.

Greenshaw Bolondvára már egy Miss Marple - vagy ahogy én hívom: öreglányos - történet, és azt kell mondjam, ez elég beteg volt. Persze csak olyan elegánsan. Miss Marple kötögetve úgy megoldotta ezt a sztorit, hogy csak na. Azért érdekelt volna, hogy ezek után hogyan szedik össze a bizonyítékokat stb.

Bár nem mindegyik történet vége lepett meg vagy voltam vele megelégedve, nem ezek alapján értékeltem a történeteket magamban. Sokkal jobban számított az, hogy mennyire lekötött és élveztem a kis rejtélyeket. A rövidebb AC történetek nekem jobban esnek, de ez nem tart vissza attól, hogy elkezdjem beszerezni a többi helikonos kiadást.

Négy könyvről röviden

Sajnos el vagyok maradva az elolvasott könyvek értékelésével. Bár molyon megtettem ezt több-kevesebb mondattal, nem igen vitt rá a lélek, hogy hosszabb volumenű bejegyzést gyártsak ezekről. Nem feltétlenül azért, mert nem tudnék miről írni, hanem inkább azért, mert le is betegedtem, sok volt a munka, és hétvégén, amikor igazán lenne időm a blogolásra, inkább takarítottam, rendbe szedtem a lakást. Úgyhogy ezért egy összefoglaló posztban írom össze (másolom át és egészítem ki a molyos értékeléseimet), miket olvastam az elmúlt hetekben.

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák
Nehéz, nehéz, mert az előző novelláskötet sokkal jobban tetszett. Az Életed története megváltoztatott bennem valamit, de volt több is, amiért oda és vissza voltam. Két éven át mindenkinek ajánlottam, ódákat zengtem Ted Chiang zsenialitásáról. Nem csoda hát, hogy izgatottan vártam legújabb novelláskötetét. Nem is számítottam rá ilyen hamar, hiszen köztudott, hogy nem a legtermékenyebb író és csak novellákat ír. 

El sem tudom hát mondani, mennyire csalódott voltam a kötet feléig. Látszik is, ha megnézitek, mennyi ideig olvastam: szeptemberben kezdtem, aztán leálltam vele, és csak most fejeztem be. Az se segített, hogy hibás példány került hozzám az előrendelésnél, ugyanis 6 oldalon nem volt szöveg, így ki kellett cseréltetni. Mindenesetre a végére értem. 

Az első 4 novella nem tetszett. Vagyis na… értem, mit akart, szabad akarat, létezik-e vagy sem, ezt járja körül mindig, de az első novellában semmi egyedit nem éreztem, többször olvastam és hallottam ilyen sztorit, a másodikat és harmadikat bevallom, alig értettem, túl szakmainak hatott, túl sok volt, de talán a Mit várnak tőlünk? adta el magát a legjobban, az érdekes, elgondolkodtató volt. A A szoftveres objektumok életciklusa kifogott rajtam, ott tettem félre a könyvet… Bevallom, azt a kisregényt végig se olvastam, csak átlapoztam, egyszerűen túl unalmas volt. Láttam, tudtam, mit akar, de valahogy nem bírtam komolyan venni.
Azután jött a fordulópont, ugyanis a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája nagyon érdekes volt, jól összehozta a nevelés kérdését a tudománnyal, ez kicsit hasonlított szerintem az Életed története novellára.
A tények valója, érzések igaza történetet imádtam, ez már az a Chiang volt, akit imádok. És itt kellett rájönnöm,hogy számomra azok a legkedvesebb novellái, amik a beszélt nyelvet hozzák össze a tudománnyal és az emberi gondolkodással. Ez egy nagyszerű sztori volt, amin rengeteget tudtam elmélkedni.
A nagy csend és az Omphalosz is ütős volt, talán A nagy csend lett a második kedvencem. 

Végezetül pedig az utolsó novella volt az, ami szintén nagyon tetszett és elfeledtette velem a kezdeti csalódottságot. Mi lenne, ha tudnánk, egy alternatív univerzumban, hogy él a másik énünk? Nagyon érdekelt ez a téma, mert anyukámmal pár hónapja pont azt beszélgettük, hogy néha ő is elkalandozik azon, hogy mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt nem költözünk el máshova, hanem ott maradunk. De mit is jelentene az a társadalom, az emberiség szempontjából, ha valóban tudnánk paraénünkkel beszélgetni? Chiang mindezt körbejárja: tuti lennének olyanok, akik ebből akarnak meggazdagodni, ahogyan függők is vagy torz személyiségképpel rendelkezők. Egy kicsit olyannak hatott mindaz, amit leírt, mint amikor valaki túlságosan a történetekben él, a nézett sorozatot kezdi már a valóságnak hinni. A másik, hogy sokszor mondjuk akár magunknak, akár másokat kritizálva, hogy ha más döntés született volna egy adott szituációban, akkor most máshogyan élnénk. Vinessán keresztül Chiang nagyon jól megmutatja, hogy… Nem lövöm le a poént, de bizony vannak ilyen emberek.

Összefoglalva tetszett ez a novelláskötet is, hiszen a történetek többsége megvett magának, de ha újraolvasom, tudom, melyeket fogom átugrani.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget
Úgy látszik, kezd hagyománnyá válni, hogy amikor belekezdek egy elszigetelődésről szóló regénybe, akkor le is betegszem, ezáltal érzékenyebben érint a téma és ijesztőnek is találom (ugye, tavaly karácsonyi Tortúra? A főszereplőt Annie kötötte az ágyhoz, engem meg egy jó kis torokvírus). 

Idén ez a harmadik disztópiám, és bár olykor eszembe jutott a Guvat és Gazella (felépítése annak is hasonló: a jelenben látjuk az egy szem férfit, aki túlélt mindent, a múltbeli karakterekkel pedig elmeséltetik, hogyan jutottunk ideáig; a vége kicsit elkapkodott), sőt még Michael Cunningham írásai is, amíg csak Hjalti és María kapcsolatáról volt szó az első 20-25 oldalon, mégis egy teljesen egyedi kötetet tartottam a kezemben. Egyedi, mert bár a már emlegetett guvátkás könyv is hihető, ehhez képest mégis rettentő elrugaszkodottnak tűnik. Ez az izlandi történet olyan, mintha nem is a jövőről szólna, hanem egy múltbéli vagy mostani eseményről. Eleinte nincs is nagy gáz, hajrá, Izland, s a többi, még magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de hát ahogy Atwood vagy éppen Stephen King, izlandi írónőnk se bízik túlzottan az emberekben. Olyan olvasmányosan és távolságtartóan írt, hogy az utolsó kb. 50 oldal szörnyen megijesztett. Nem enged közel, ahogyan az állam se engedi a valósághoz közel a kék vérű izlandi népet. Nem kell tudni, mások hogy szenvednek, vagy hogy mihez kezdenek a szerencsétlen turistákkal vagy hogy fosztogatnak és erőszakoskodnak összevissza. De pont ezért válik roppant ijesztővé, mert olyanok vagyunk olvasás közben, mint a békák, akiket beletettek egy kellemes hőmérsékletű vízzel teli tálba, amit aztán elkezdenek felforralni. Miért van ilyen meleg, miért viselkedik mindenki ilyen furán, mi a fene történt a világunkkal? Az a legijesztőbb, amit a szolgálólány meséjében is felfedeztem: hogy igazából nem ismerjük a másikat, sőt még önmagunkat se. Nem tudjuk, mit hozna ki egy férfiből, ha hirtelen hatalma lenne, mert van két zsák krumplija, vagy a tinikből, akik hordákba csapódnak, vagy önmagunkból, mert éhesek vagyunk és elegünk van. Mindez, ami kijött a karakterekből, ott volt már eddig is. Régen egy történelemtanárom mondogatta, hogy az ókorban a sporttal váltották fel az agressziót. Na igen, hiszen mit kezdünk a sporttal egy olyan világban, ahol már semmi értelme rúgni a bőrt, mert kapálni kell? Nagyanyám meg azt szokta mondogatni, hogy nem szereti a sci-fiket, mert ijesztőek számára, mivel egy olyan világot mutatnak be, ami könnyedén eljöhetne. Nem tudom, miket olvashatott, majd erről kikérdezem, de már kezdem kapiskálni, miért nem akar több sci-fit olvasni.

Katharina Hagena: Az almamag íze
Kellemes csalódás volt ez a könyv, rosszabbra számítottam. Egy német családregényt kaptam, aminek fő mozgatórugója az emlékezés-feledés, amely lehet olyan, mint a tenger hullámai vagy mint a megkötött pulóverek a kisebb-nagyobb lyukakkal. Emlékezhetünk-e úgy, ha közben elfelejtünk másokat vagy elfeledhetünk-e úgy rosszakat, ha közben csak a jóra emlékezünk? Úgy éreztem, a könyv narrációja is ezt követi valahogy, ahogyan csapongunk múlt és jelen közt. Sokszor eszembe jutott a Castle Rock 7. epizódja, amiben a demens Sissy Spacek "időutazik" és megismerjük a múltja egy-egy darabját. Egyébként a regény olvasása közben nem csak ez, hanem az a német, karácsonyi sorozat is eszembe jutott, amit nemrég néztem (Zeit Der Geheimnisse), ott is ugrálunk múlt és jelen közt. Ha az tetszett, ez is fog, ha ez tetszett, az is fog.

Tele volt érdekes karakterekkel, imádtam azokat a részeket, amik a nénék fiatalságáról szóltak.
Miből is tevődik össze egy ember? Úgy értem, mások számára, egy unoka számára miből adódik össze a nagymama? A saját emlékeiből, a mások által elmesélt történetekből és azokból, amelyeket ő maga mesélt. Hogy mi igaz, hogy mennyire kiszínezett, hogy mi lett elhallgatva, azt nem tudjuk, de valahogy így tudjuk magunkban összeállítani azt a kisregényt, ami az életüket írja le. Elképzeljük, milyen lehetett fiatalon, mit mondhatott, hozzáadjuk a suttogásokat, léptünkre elhalkuló szavakat, amelyeket gyerekként hallottunk. Mendemondák, legendák, nagyanyád így szokta, anyád mindig ezt tette, nagynénéd fiatalkorában bezzeg… és ezzel le van tudva az élet. 

Nagyon tetszett ez a könyv, kár, hogy ilyen kis kevés volt és az írónő többi regénye nem hogy magyarra, de angolra se került lefordítása :(

Ezzel egyébként kipipálhattam az Advent-a-thon "családregény" pontját.

Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú
Úgy látszik, hagyomány nálam, hogy minden évben 3 Simenon könyvet elolvasok. Örülök is ennek a szokásnak, mert jólesik a közönyös, pipázó felügyelő nyomozásáról vagy éppen egy bűntettet elkövetett átlagos férfi lélektanáról olvasni. Vannak regények, amik jobban tetszenek, van, ami nem annyira. Ez most nagyon jólesett a kicsi krimi szerető szívemnek, mert érdekes volt, lekötött végig és nem találtam ki, ki a gyilkos! Meg is lepett, pedig tényleg kiderül már az elején, csak oda kellett volna figyelnem.
Tök jó volt ez a története. Ezt is az Advent-a-thon miatt olvastam el, mint "egy kedvenc szerződ könyve".