Zsáner: Krimi, történelmi
Megjelent: 2016 (eredetileg: 2015)
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 512
Molyos értékelés: 91%
Fülszöveg:
1933 nyara: az Edevane család ragyogó vidéki háza, Loeanneth készen áll a várva várt Szent Iván-éji estélyre. A tizenhat éves Alice, a szárnyait bontogató író talán mindenki másnál izgatottabb. Nemcsak mert végre kiötölte, mi legyen a váratlan csavar első regényében, hanem azért is, mert reménytelenül beleszeretett valakibe, akibe nem lett volna szabad. Ám mire Loeanneth órái elütik az éjfélt, amikor a tűzijáték csillogó fénye beragyogja az éjszakát, a családot súlyos veszteség éri, melynek hatására örökre elhagyják a birtokot.
Hetven év múltán Sadie Sparrow nyomozó kényszerű szabadságát tölti Cornwallban egy kínos munkahelyi vizsgálat miatt, amelynek lezárultával talán még elbocsátás is várhat rá. Nagyapja vidéki házában unatkozik, igyekszik zavaros ügyeiről elterelni a figyelmét, amikor egy nap elhagyott házra bukkan, ahol mintha megállt volna az idő. Sadie megtudja, hogy a birtok története sötét tragédiával terhes, és hogy a lakók a szomorú esetet követően végleg elköltöztek.
Elegáns londoni otthona dolgozószobájában az idős Alice Edevane éppoly precízen eltervezett életet él, mint amilyen történeteket rendkívül sikeres krimijeiben megír. Mígnem egy nap felbukkan egy fiatal rendőrnyomozó, aki kutakodni kezd a családja múltjában, hogy kibogozza mindazokat a szövevényes titkokat, melyeket Alice egész életében igyekezett mélyen magába zárni.
Amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt még csak kezdő moly és blogger voltam, állandóan belebotlottam a Felszáll a köd című könyvbe, amivel az írónő berobbant az irodalom világába. Nem tudtam, miről szólhat, de hívogatott a könyv, amit már akkor alig lehetett kapni. Nagy nehezen azonban sikerült megszereznem, és emlékszem, félve őriztem, elrejtettem a táskám mélyére, miután elhoztam a boltból, nehogy a teniszedzés alatt valaki lenyúlja. Akkoriban az Arany Pöttyös könyvek is újdonságnak számítottak, és nagyon tetszett a könyvön lévő aranyozott szöveg (aminek egy része már jól lekopott...) A Felszáll a köd valami újat mutatott, egy századon átívelő családregényt, tele intrikákkal, titkokkal, rejtélyekkel. Ráadásul akkor még szerettem a Downton Abbey-t, és ez arra hasonlított. Hatalmas élmény volt a történet, és az, hogy a két kedvenc női nevemet viselték a főszereplők (Hannah és Grace) csak hab volt a tortán. Még az utolsó oldal is odacsapott, teljesen a padlóra kerültem.
Nos, ilyesmire számítottam most is. Igaz, jó sok év eltelt a két Morton könyv között, de élénken élt bennem a Felszáll a köd okozta hatás. Egyszer megpróbálkoztam Az elfeledett kerttel is, de valamiért meguntam már az elején, így el is feledkeztem az írónőről. Majd a Könyvmolyképzőtől elkerültek a jogok a Cartaphilushoz (aminek örülök, mert legalább normális borítókat kaptak a könyvek), és sorra jöttek az új Morton könyvek. Egyszer szemeztem könyvtárban az egyikkel, de annyira hatalmas volt, hogy inkább otthagytam.
A tóparti házba is azért kezdtem bele, mert egyrészt egy éve csücsült már a polcomon és szerepelt a Várólista csökkentés listámon, másrészt mert pont szabadságon voltam, és gondoltam, könnyebb odahaza olvasni, mint cipelni. Ugyanis ingázós énem sikít az ilyen vaskos kötetek láttán. Azonban nem sikerült kiolvasnom a szabadságom alatt, így kénytelen voltam nagyobb táskára cserélni a kis hátizsákomat és a vonaton könyökcsatát vívni a pasassal, aki szintén nem tágított valami klasszikus irodalmat olvasva. Mindenesetre a végére értem, és azt kell mondanom, kicsit csalódott vagyok.
Tetszett a kor, amelybe visszautaztunk, a "jelen" is, ami a 2000-es évek eleje volt, a nyomozónő, aki szerintem tök érdekes karakter, az angliai kisváros hangulata, az intrikák, de... Szóval már az elején a hasamra ütöttem, hogy tuti ez fog kiderülni a gyerekről. Elterelődött a gyanú, de az utolsó 150 oldalnál felvontam a szemöldököm, mikor már egyértelműnek láttam, hogy jól tippeltem, és mindent, ami utána jött, ki lehetett találni nagyon könnyen. Sőt már akár előtte is. És végig vártam, hogy na majd most, na most lesz még valami csattanó, nem is ez lesz a megoldás... Hát ez nem jött. Helyette megint azt lépte meg az írónő, amit a Felszáll a ködnél is.. de komolyan ugyanazt! Mi ez, a Once Upon a Time? Muszáj, hogy mindenki mindenkinek az elveszett rokona legyen? Minek?
Úgyhogy emiatt azt érzem, az írónőnek van egy sablonja, ami alapján megírja az újabb és újabb történeteit. Ne legyen igazam, azért megpróbálkozom még egy regényével, de ha abban is ugyanezek csattannak, akkor el fogom engedni. Sajnálom, mert amúgy tök izgalmas regény volt, csak így, hogy már kitalálható, mi a végeredmény, és végig van egy olyan érzésed, hogy én ezt már olvastam valahol, nem annyira érdekfeszítő. Sőt a vége szerintem kifejezetten röhejes.
(Illetve még szeretném megemlíteni a fordítást, ami szerintem eléggé elvett az élményből. Eleve húzom a számat, ha Borbás Mária nevét látom egy könyvnél, de azért ilyen értelmetlen és fura mondatokra nem számítottam. A sohasem is vitte a pálmát.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése