Edith Wharton: A vigasság háza

A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában - olvasható a Bibliából való idézet a könyv hátoldalán, ezzel lényegében elmesélve az egész történetet. Hiszen míg a bölcsek gondolnak a jövőre, a halálra, addig a balgákat csak a jelen érdekli, a pillanatnyi öröm.

Edith Whartontól szinte mindent elolvastam, amit kiadtak idehaza. Ez volt a negyedik regényem tőle, és ez volt rám a legnagyobb hatással. Nem is tudom, melyik volt az a regény az utóbbi tíz évben, amely után ennyire fásultnak, szomorúnak éreztem magam, de közben szenvedélyesen harcoltam volna főszereplőnk igazáért, ha hagyják.

A történet sokrétű, mint egy hagyma, minden egyes fejezettel lefejtjük Miss Lily Bart rétegeit. Hiszen először csak egy lányt látunk, aki láthatólag teljesen egy húron pendül egy férfivel, majd egy vénkisasszonyt, aki férjre vadászik, aztán egy játékfüggőt, aki veszített, utána egy öntelten költekező nőszemélyt, majd egy adóst, és így tovább...

A könyv két nagyobb részből áll. Az elsőben Wharton enyhén szatirikusan, megfelelő humorral és kritikával mutatja meg az akkori gazdagok körét. Ide tartozik Lily, legalábbis azon dolgozik, hogy itt maradhasson. Harcol a szegénység ellen, megveti a nyomort, szereti a kényelmet, és kénye-kedve szerint manipulálja a férfiakat, ha éppen kiszemel valakit. Aki megfelelő lenne, nem kell neki. Olykor az az érzésünk, hogy saját maga teszi tönkre a finoman szőtt hálóit, hiszen annyi esélye volt. Nem értjük, miért nem megfelelő éppen Selden vagy akár Percy. Az egyik túl szegény (pedig nem), a másiktól viszolyog.

Miközben Lily igyekszik egyre feljebb kerülni a ranglétrán, idővel olyanná válik, amilyen szerintem nem is nagy akarna lenni.

Nem veszi észre, hogy a közeg, ahol maradni óhajt, lenézi őt, megrágja és kiköpi kénye-kedve szerint, pletykálkodnak róla és senki nem védi meg. A rossz hírnév tönkretehet egy életet, hiszen nem hívnak meg vacsorákra, hétvégékre, nyaralni, és a férfiaknak se kellesz, hiszen adni kell az imázsukra.

Pedig Lily hibája csak ez: árva, anyja belé nevelte a kényelem iránti szenvedélyt, büszke, dacos, túlélő. Mert ebben a közegben, társadalomban csak így tudott túlélni: ha férjet keres. 

Megvan a maga gyarlósága, "balga" is, ahogyan arra a cím is rávezet, hiszen szereti a kényelmet, megszokott egy életstílust, és ebből nem óhajt alább adni. Az is az egyik nagy igazság, ami a regény vége felé hangzik el: gazdagok közt költeni kell. Költeni kell a ruhára, az ebédekre, fent kell tartani a látszatot, hogy közéjük tartozik. A pénz azonban fogy.

A sok taktikázás közben Lily nem ismeri fel, hogy a nála szegényebbek is lehetnek boldogok. Kritikusan humoros jelenetnek éreztem, amikor Gerty - Lily talán egyetlen jóakarója - kicsit szipogva mélázgat, hogy milyen nyomorúságos az élete, hiszen se férje, se gazdagsága, de azért megjegyzi, hogy a szobalány reggel nyolcra jön. Se ő, se Lily nem gondol bele, hogy vannak, akik náluk szegényebbek, ahol nem a materiális javak a lényeges dolgok az életben. Nyilván előbb rátaláltak volna mindketten a boldogságra, ha mindezt elfogadják - vagyis beérik kevesebbel.

Az első rész csúcspontja Gus Trenorhoz kapcsolódik. Annál a jelenetnél rettegve olvastam a sorokat, és őszintén meglepődtem, hogy abban az időben (20. század eleje) Wharton le merte írni mindazt, ami valószínűleg nem egy nővel megtörténhetett.

Tudom, sokan szeretik Jane Austent vagy a Kisasszonyokat, de magam azért viszolygok ezektől, mert történetük túl mesés, elhiteti, hogy a szexuális vonzalom csak amolyan álmosan pislogós, szempillát rebegtetős és a férfiak a vacsora utáni dohányfüstben csak üzletről beszélgetnek, miközben a nőket mélyen tisztelik. Nyilván volt ilyen is, de Wharton számomra egy jóval reálisabb képet fest le, olyan megvető kritikával illeti saját közegét, amelyhez bátorság kellett. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták az ismerősei ezt a regényét.

Megértem, ha Lily sokaknak nem túl szimpatikus, hiszen nem is feltétlenül az. Mi csak az eszközeit látjuk, valódi önmaga ritkán nyilvánul meg. Eltaszítja magától azt, aki segítene neki és már meg se lepődik, ha egy újabb nagy becsben tartott gazdag barátnője elárulja. Milyen könnyen kiközösíthettek akkoriban valakit. Elég volt csak egy rossz jelenet, amit elkaptak a hintóból, vagy egy véleményvezér kinyilatkoztatása.

Lilyt úgy dobálják egymás közt, hogy senkit nem érdekel, mi történik, ha leesik a padlóra. (Számukra ő csak egy élősködő - és sajnos valóban az is.)

Ezek a jelenetek pedig nem is állnak annyira távol a mostani világunktól, hiszen hányszor van olyan, hogy a pletykáknak jobban hiszünk, mint magának a kipletykáltnak. El is hangzik a könyvben, hogy nem tudják, mit higgyenek Lilyről, de pletykából több van, mint amit a nő magáról az eseményről elmesél, így ezt hiszik el. Pedig ez az ő hibájuk is, mert senki nem kommunikál Lilyvel, mindenki csak elfordítja a fejét, lesüti a szemét, ha arra jár.

A második részben már mindezek következményeit látjuk, rengeteg helyen járunk, egyre több a karakter, de Lily továbbra is egyedül van, mint a kisujja. Itt már megállíthatatlan folyamat veszi kezdetét, szinte nem is látjuk, Lily hogyan állhatna talpra. 

A megjátszás, a kétszínűség, a szegénységtől való félelem szinte eltakarja a karakterek igazi személyiségét. Olvasás közben sokszor megjelenik, hogy Lilyt éppen mivel illetik, mit gondolnak róla, vagy hogy Lily kit néz le és miért.

Épp ezért sokszor eszembe jutott Shakespeare híres mondata: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.

Pont ilyen ez a világ is, amelyben - mint örökké magamat adó, megjátszás esetén is hamisnak érző személy - én biztosan nem tudnék megmaradni. Hiszen mitől jobb az, amikor mosolyogva tagadjuk ki társaságunk előtt a másikat, annál hogy egy szenvedélyes veszekedéssel jelezzük nemtetszésünket? Miért elfogadott, ha egy házas nő kergeti a fiúkat, és miért nézik le, ha harminc évesen egy nő még egyedül van? Mire fel ez a képmutatás?

Mint említettem, Miss Bart sem az a fajta karakter, akit egyből lehet szeretni, de nekem tetszett, hogy emberi. Hiszen miért kellene elfogadnia a szegénységet? Miért kellene alább adnia, miért ne harcolhatna a túlélésért? Manapság vannak külön szavaink az olyan nőkre, akik direkt gazdag férjekre vadásznak, de abban az időben valóban egyfajta túlélésként lehetett értelmezni ezt a cselekedetet. Gondolok itt mondjuk a mindenféle női bajokra, betegségekre, és meleg ágyakra, az elérhetőbb orvosokra, a jobb életekre, stb. Mondjuk már maga Lily is megfogalmazza magában, amikor munkára adja a fejét, hogy sajnos nem jó semmire. Kinevelte egy olyan társadalom, ami nem készítette fel a munka világára, csak arra, hogyan díszelegjen, mint egy növény. A legszomorúbb, hogy aztán pont ez a közeg veti ki magából. Ilyen megközelítéssel már nem is csodálkozom, miért éppen az a regény vége, ami.

Fontosnak tartom még, hogy kitérjek Lawrence Seldenre is, aki az egyetlen szimpatikus férfi a könyvben, aki már a legelső oldalakon kinyilatkoztatja, hogy ő bizony elvenné Lilyt. Bár ő csak egy ügyvéd, nem él akkora gazdagságban, de szeretné őt. Nyilván Lily ekkor mást szemelt ki magának.

Az ő alakja végig ott lebeg a könyvben, olykor megjelenik, rádöbbenti Lilyt a tetteire, aztán megint csak mint egy esszencia járja végig a lapokat.

Bár moly.hu-n nincs rajta a könyvön a romantikus címke (ahogyan pl. a másik nagy kedvencemnél Az utolsó angol úriembernél sem), és nem is gondolnám, hogy így hivatkoznának rá, de igenis átjárja a történetet a szerelem. Még ha csak nagyon halványan is, de ott lebeg - csupán ez a karakterek előtt se tiszta, de ahogy haladunk a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy mik a mozgatórugók a tettek mögött és egy-egy beszélgetésnek mekkora szerepe van.

Tudatosan kerestem a szimbolikus tárgyat ebben a regényben, hiszen míg A szerelem nyarában ott a kalap, az Ethan Frome esetében pedig a tányér (legalábbis valami porcelán), addig A vigasság házában is ott kellett lennie valaminek. Talán a vödör, amit a cselédlány használ és Lilynek folyton az útjában van? Vagy a levelek, amelyeket Lily megszerez, de csak lapulnak, mint személyiségének igaz jegyei? Nem teljesen tiszta, de egyszer úgyis újraolvasom vagy olvasok róla tanulmányokat, mert annyira sokrétű Wharton világa, hogy azt sokáig lehetne elemezni.

Maradjunk annyiban, hogy a regény vége teljese összetörte a szívemet. Tudtam, hogy Wharton nem a boldog befejezésekről híres (három regény után ez meg se lepett), de azért az elemi erővel lesújtó végkifejletre nem számítottam. Nem sírtam rajta, de teljesen letörtem. Idő kell, amíg megemésztem.

Nehezen tudok spoiler nélkül írni erről a regényről, de mindenkit buzdítok az elolvasására. Hosszú, nehéz, megviselő, de ez egy újabb remek horror a női sorsról, és hátborzongatóan sok a hasonlóság a régi és a mostani világunk közt. Ha tehetitek, és ha kicsit is meghoztam a kedvetek hozzá, akkor olvassátok!

Magyarul sajnos csak öt könyve jelent meg (négy a Lazinál), de van még neki, úgyhogy angolul biztosan folytatni fogom az életművét.

Edith Wharton: A szerelem nyara

Edith Wharton könyveit szinte biztos, hogy soha nem vettem volna a kezembe, ha nincs a könyvklubunk melóban és kolléganőm/barátnőm kölcsön nem adja, mondván, hogy ez nekem tetszeni fog. Ez még 2019 januárjában volt, és Az ártatlanság korát nyomta a kezembe. Ahhoz képest, hogy milyen részletesek voltak a leírások, nagyon hamar belerázódtam és igazán megtetszett.

A szerelem nyarára egy antikváriumban bukkantam rá, és hiába akartam tartogatni a nyári hónapokra, hogy stílusosan olvassak, már áprilisban a végére értem. Igazán rövid kötet, alig kétszáz oldal, nagyobb betűmérettel is ráadásul, mint Az ártatlanság kora, de annál gyomorbavágóbb.

Könyvadatok:
Zsáner: Nőtörténet, klasszikus
Megjelent: 1917
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 196
Molyos értékelés: 78%

Fülszöveg:
North ​Dormer, a XX. század eleji amerikai kisváros álmosan éli unalmas mindennapjait. Generációk, évek, évszakok váltják egymást teljes egyhangúságban és változatlanságban: köztiszteletben álló hölgyek terelgetik szépreményű leánykáikat, polgárok és parasztok végzik hagyományos teendőiket. Különcködésnek semmi helye itt, s a kevés kilengő ifjú hölgy és úr történetét is mélyen maga alá temeti a kisváros pora. Ebben a közegben keresi saját útját a szépséges, fiatal Charity, akit a település nagybecsű polgára, Mr. Royall ügyvéd nevelt föl. North Dormert a lány és az ambiciózus ifjú építész, Lucien Harney riasztja föl évszázados révületéből. Charity és Lucien között egy pillanat alatt szerelem szövődik. (...)
A fülszöveget lecsíptem, mert szerintem marha spoileres, és más történetet várna az ember - legalábbis én így voltam vele. A történet meglepően olvasmányos, dinamikus és feminista. Nem is értem, Wharton neve miért merült feledésbe, vagy miért nem hallani róla, miért nem hozzák példának. Hiszen már száz évvel ezelőtt mikről írt!

Molyon ott a romantikus jelző a könyv adatlapján, goodreadsen is, de se a stílusirányzatot, se a cselekményt tekintve nem érzem annak. Ez egy dráma, egy női sors alakulása, szó sincs itt szerelemről, csupán naivitásról, csalódásról és tanulságról.

Charity a mostohaapjával él mostohaanyja halála után is, a helyi könyvtárban dolgozik és nem elég, hogy el kell tűrnie mostohája erőszakoskodását, miszerint legyen már a felesége, de még megérkezik Lucian is, akinek a feltett kérdését sem lehet elhinni. Ilyen tekintetben kicsit az Amy és Isabelle című könyvre emlékeztetett a könyv Elizabeth Strout tollából, hiszen itt is végignézzük, ahogy egy naiv lány beleesik egy pasiba, aki kihasználja. Hiába próbálja ezt romantikusabban leírni Wharton, hogy hátha mi is bedőlünk, nem tesszük, hanem pontosan látjuk, mi a hátsó szándék, hogy a tettek mögött milyen érdekeltség áll. Wharton szerintem már itt bemutatja azt, ami a mai napig érvényben van: ha egy pasi, nem akar veled mutatkozni, hanem csak titokban, mert az olyan merész és kalandos, akkor az nem azért van, mert téged óv és mert ez így romantikus, hanem mert piszok messze áll attól, hogy felvállaljon, valószínűleg pont azért, amire minden józan gondolkodású ember gondol. Azonban a szerelemtől nem vagyunk józanok, Charity se lát a rózsaszín ködtől.

Nem veszi észre, hogy mivé teszi ez a férfi, hogy pletykálnak róla, jobb híján ribancnak nevezik, és hogy ő maga hogy érzi magát. Szerintem Wharton könyve egy remek tanmese, ezt adnám a lányok kezébe, nem a Kisasszonyokat (bocsi).
Remek jelenet egyébként az a rész, amikor Charity elveszíti a kalapját, amelyre oly sokat gyűjtött, hogy aztán megkapja a rosszalló pillantásokat a zihálása miatt. Ez szerintem kifejezi Charity ártatlanságának elvesztését fejezi ki, azt, hogy ha nem vagy felvállalva a férfi által, akkor mi vagy mindenki más szemében. Persze ma már modern időket élünk, de még a mai társadalmunkban is fontos a státuszmegjelölés, hogy tudja a többi ember, mi számunkra a másik. Ezért hordunk még gyűrűt eljegyzéskor, könyörgöm.
Tényleg értetlenül állok azelőtt, miért nem ismerik többen ezt a regény, miért nem kötelező darab meg hasonlók.

A részletekbe már nem nagyon mennék bele, de nagyon elgondolkodtató még Charity és Mr. Royall kapcsolata is. Hogy elfogadott lett volna régen, hogy a mostohalányát vegye el az ember? Gyomorforgató, de aztán nézz oda, ott van Woody Allen, és mégis... Szóval ahogy megismerjük Mr. Royallt és ahogy alakul Charity dolga, úgy tűnik a két rossz közül a kevésbé rossz megoldásnak Mr. Royall javaslata. Szegény Charity... Szegény nők, akik bedőltek egyetlen férfinak és az egész életüknek annyi. Egyszerűen felháborít ez, hogy miken nem múlott anyáink, nagyanyáink, dédnagyanyáink élete. Abba is belegondoltam, hogy vajon én milyen családból származom, lehetett-e az én felmenőm Charity?

Mindenkinek ajánlom ezt a remek olvasmányt, meg úgy egyébként Wharton munkásságát, szerintem kihagyhatatlan olvasmányok.

Retroposzt #1: Ford Madox Ford: Vannak, akik nem

Ebben az új rovatban olyan régi bejegyzéseket osztok meg veletek, amelyek még az előző blogomon jelentek meg. Az első ilyen egy - mondjuk úgy - hiánybejegyzés, hiszen Az utolsó angol úriember második és harmadik részéről már írtam.
Az első részt még hat éve olvastam, íme az akkori véleményem róla.

Talán páran tudjátok rólam, hogy amikor 2012 őszén megnéztem a BBC 5 részes mini sorozatát, a Parade’s Endet, azon nyomban elkezdtem azért harcolni, hogy a könyveket, amelyek alapján készült, itthon is kiadják. Meglepő volt elsőre, hogy egy ilyen klasszikust, amelyet minden idők egyik legjobb regényének tartanak, még nem fordították le itthon. Mindenesetre elkezdődött a kopogtatás: írtam róla itt a blogon, a Molyon eseményt is készítettem, valamint számos blogger is posztolt erről a projektről. Aztán nyáron jött a hír, miszerint a Lazi már javában fordítja a tetralógia első részét, amelyet aztán ki is adtak tavaly év végén. Bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, mivel A jó katonát végig sem bírtam olvasni, de bíztam benne, hogy ezt imádni fogom. Így is lett.

Miről szól? A háború előtt és a háború után. Christopher Tietjens egy zseni, legalábbis a legtöbben így tartják. Sylvia, a felesége, folyamatosan megcsalja. Valentine, a fiatal szüfrazsett lány pedig megmozgat valamit Tietjensben. Elvek, pletykák, románc, bürokrácia. Betekintés Angliába, néma megfigyelése az angol jellemeknek. Valahogy ez jellemzi Ford Madox Ford regényét.

Vélemény: Az a hihetetlen, hogy a regényben alig telik el pár nap. Az első részben talán kettő-három, míg a másodikban csupán egy. Mégis éveket szelünk át.

Élmény volt olvasni ezt a könyvet, és könnyű is, mivel roppant gördülékeny a szöveg, észre sem vehető, mennyit haladtunk. Ráadásul milyen okos, intelligens témákat vet fel az író! Annyi mindenről alkot véleményt, legalábbis a karaktereket felhasználva, annyi mindenbe látunk bele az ő segítségével, hogy nem is értem, miért nem fordították le hamarább ezt a történetet. Nagyon okos, rettentően az!

Ez nem egy romantikus regény. Szerintem ez már az ötrészes mini sorozatból is kiderül, de aki romantikát vár, az inkább Jane Austenhoz forduljon. Ez egy könyv az angolokról és a háborúról. Igaz, az első részben még nem igen nyerünk betekintést oda, de a későbbiekben – gondolom – nagy hangsúlyt fog kapni.

 

Mégis van benne romantika. Ez a férfi, aki a háború után megváltoztatta a nevét, olyan gyönyörű szituációkba helyezi Tietjenst és Valentine-t, hogy az megolvasztja a női szíveket. Már a találkozásuk is bájos, sőt, vicces. Mit ne mondjak, a lányt már itt megkedveltem, hiszen ha én is ebben a korban éltem volna, biztosan magam is beálltam volna szüfrazsettnek. Aztán az a jelenet a ködben! Milyen szép, mégsem az a megszokott románc.

Nagyon távolságtartóak, ahogyan mindenki a kötetben, ahogyan az író a karaktereivel. Rengeteg belső monológot, mesélést kapunk róluk, mégsem érezzük őket olyan közel. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennének remek figurák. Talán Tietjens az, akit nehezebb megérteni, de az ő karaktere is csodálatos. Egy zseni és egy háború, majd a végeredmény. Ford nagyon szolidan mutatja be, hogy mit művelt vele az a pár év.

Aztán említsük meg a narrációt is. Nagyon furcsa; ezt tudnám mondani, mivel nem igen vagyok hozzászokva az ilyenfajta meséléshez. Furcsa attól, hogy csak pár nap telik el, mégis éveket mutat be. Rengeteg a visszaemlékezés, ami inkább a második részben játszik fontos szerepet, hiszen számunka jó pár év üres folt, és nem igazán értjük, hogy egyes karakterek miért reagálnak úgy, ahogy, de a visszatekintések segítségével megértjük őket.

Nem hiszem egyébként, hogy ez a fajta elbeszélésmód zavaró lenne, csupán bele kell rázódni.

Azok a dolgok pedig, amikről olvashatunk! Egyrészt nagyon okosak, a második részben döbbenetesek, de másrészt, amikor Valentine érzéseiről ír – gyönyörűek. Ez az író olyan jól megértette a női lélek rejtelmeit, hogy az hihetetlen.

Hadd osszak meg veletek két kiírt idézetet – mind a kettő a háborúról szól:

„Nem voltunk felkészülve sem a győzelemre, sem a vereségre. Sem baráthoz, sem ellenséghez nem értünk fel. Még önmagunkhoz sem!”

„A gyerekeink csak az előnyeit látják majd mindannak, amit ezzel az egész hajcihővel elérünk. És még inkább a következővel. Hogy miként alakultak így a dolgok, azt már nem fogják megtudni. Az iskolában majd megtanítják nekik, hogy vadászkürtök hangja hívta az ifjakat, és az ő apjuk is hallotta... de ez már egy másik szégyenletes történet...”

Nem akarom kijelenteni, hogy ez a férfi megjósolta a második világháborút, de a könyvben legalább két, ha nem több utalás van rá, hogy lesz még egy – és ne felejtsük el, hogy ez a mű az 1920-as években jelent meg!

 

Ezt a könyvet azért is érdemes elolvasni, mert megérteti velünk az angol emberek viselkedését. Azt a látszólagos ridegséget, a sznobságot, a hazug mosolyokat, azt, hogy a pletykák miképp terjedtek, és hogy kívülről mennyire másnak hatott egy házaspár élete.

Nagyon tetszett ez a könyv, remélem, a második rész is mihamarabb megjelenik!

A könyvet köszönöm a Lazi kiadónak!

Tartalom: 5/5

Borító: 5/5

Ford Madox Ford: Túl mindenen...

Azt mondják, a szeretőnek is meg kell adni az esélyt az utolsó nagyjelenetre, mielőtt az ember örökre elhagyja.

Írtam már a tetralógia második kötetéről, az elsőt pedig szerintem majd retroposzt formájában kiteszem (hét éve olvastam), mivel ez egy olyan történet, amit szerintem sokkal több embernek kellene ismernie.

Rajongásom nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor láttam a BBC sorozatot (amelybe kizárólag a Cumberbatch-rajongásom miatt kezdtem bele). Teljesen oda és vissza voltam Christopher Tietjens és Valentine Wannop szerelmi történetéért, pedig ez a könyvsorozat inkább szól a háborúról és a vágyakozásról. Úgy rémlik, a filmsorozatban több közös jelenetük is van, mint a könyvekben, ahol kb. három-négy. Ezért gondolom, páran fel is teszitek a kérdést, hogy de akkor mi ebben a romantikus? Nos, erre majd később térek ki.

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 3.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1926)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 240
Molyos értékelés: 83%

A fülszöveg szerintem egy kicsit félrevezető, mivel azzal kezd, hogy a háború véget ért. Nos, valóban, de a regény nagy részét mégis Tietjens újabb, a háború alatt szerzett tapasztalatai teszik ki.
A regény egy telefonhívással indul, Valentine, aki testnevelés tanár egy iskolában, épp akkor beszél valakivel, amikor az emberek az utcán örömujjongásban törnek ki, mivel bejelentették a háború végét. El is gondolkozik azon, hogy lemarad erről a fontos pillanatról és mit fog majd mesélni a jövőben.

Az író nagyon ért ahhoz, hogy teljesen elvesszünk a szereplők fejében, rengeteg az asszociáció, amolyan tudatfolyam-szerű a narráció, olykor talán nehéz követni, sőt elsőre biztosan zavaros és bonyolult lehet, a türelmetlen olvasó szerintem le is teszi a könyvet. Azonban érdemes kicsit tanulmányozni a szöveget és meglelni benne a kincset, majd átadni magad ennek a tudatfolyamnak. Itt tényleg erről van szó, ugyanis Wannop telefonhívása és az utána következő tíz perc közel hatvan oldalt tesz ki a regényben. Úgy, hogy lényegében három mondatban össze lehet foglalni, mi történt, szinte láttam is magam előtt, a mai modern írok hogyan tudnák ezt le, hogyan lehetne ezt egyszerűbben, olvasóbarátabban közölni, de nekem - így három könyv után - kifejezetten tetszik már az író terjengős stílusa, szinte hiányzik is.

Abból a hirtelen támadt, mérhetetlen haragból, amelyet amiatt érzett, hogy ennek az embernek pénzt kölcsönözzön, Tietjens arra a következtetésre jutott, hogy a saját életére vonatkozó minden tervének az a gondolat az alapja, hogy ő egyszer majd Valentine Wanoppal fog élni… majd ha az ember felegyenesedhet egy dombtetőn.

A sokat emlegetett telefonhívás és Ms. Wannop elmélkedései után ismét a háborúhoz érünk el, ami már egy jóval nagyobb szelete a könyvnek. Itt semmiféle utalás nincs arra vonatkozóan, hogy véget ért volna, Tietjens már a lövészárokban jár-kel, és arra vár, hogy felállhasson egy dombtetőn.


Ez a rész nagyon megindított, rengeteg gondolatot és idézetet jegyeztem fel magamnak, ezeket közbe is szúrtam a poszt bekezdései közt.

Az egyik elgondolás, ami megragadott, a pacsirtákról szólt. Tietjens egy másik katonával beszélget arról, hogy lehet az, hogy amíg ők a németekkel szemben állva egymást ölik és bombákat hajigálnak, a pacsirták ugyanúgy énekelnek a körülöttük lévő fákon? Miért nem repülnek el? Hiszen háború van. Tietjens erre azt mondja, hogy miért érdekelné őket? Számukra mindegy, hogy a fészküket egy bomba vagy egy kapa pusztítja el.
És tényleg... Szerintem ez a jelenet, ez a párbeszéd, és elem, amely többször is visszatért, nagyon jól rámutat arra, hogy az ember nem tud túllépni azon, hogy ő a legfontosabb lény a Földön. Hiszen ha háború van, akkor az állatok is biztosan tudnak erről, ki tudja, talán vannak külön német pacsirták meg angolok is. Azonban ez nem így van. Az állat csak azt látja, hogy az emberek lent hangoskodnak, elesnek, felkelnek, számukra hathat ez ugyanúgy, mint a kidobósdi. Mindez végső soron pedig a háború értelmetlenségére is rávezet.

A következő, szintén visszatérő gondolat a kedvencem és szerintem a legmegindítóbb. Mikor teheti meg vajon, hogy felegyenesedhet egy dombtetőn? Mikor nem kell végre csúszni-mászni a sárban, félni, hogy ha belenéznek egy kémlelőbe, akkor kilővik az ember szemét? Mikor ér végre mindez véget? Mikor lesz minden újra normális, amikor azt az alapvető dolgot megteheti az ember, hogy feláll egy dombtetőn, ahogyan azt előtte oly sokan megtették?

Szintén elgondolkodtató és egyben elkeserítő, ahogyan az író sokszor többes szám első személyben ír, mintha saját tapasztalatát és véleményét adná így át, szinte mintha saját magáról írna. Van egy német katona, aki csak ebédel, kezében a tányér, és az angol katonák kézigránátokat dobálnak rá, hogy röhögjenek azon, ahogyan összevissza ugrál... Sokak számára a háború csak egy játék lenne? Vagy ezzel érzik a hatalmukat? Amelyet aztán a németek ugyanígy megtehetnek? Vagy csak mérgesek, mert a hunnak van élelme, nekik meg nincs?

Amikor az ember azt látja, hogy egy hatalmas robbanótest egy csapásra rengeteg bajtársa életét oltja ki, az is iszonyatos, de a robbanótestek vakok, ezért az ilyesmi inkább a véletlen számlájára írható; de amikor szabályos időközönként egymás után lövik le melletted az embereket, akkor pontosan látod, hogy az emberi gonoszság, amely egyáltalán nem vak és nem esetleges, a figyelmét hidegvérrel és tévedhetetlenül egy hozzád egészen közel eső pontra irányította. És talán nem is olyan sokára, majd éppen terád irányul ez a figyelem.

Sok mindent lehetne még írni a háborús részekről, azt ajánlom, hogy akit érdekel a történelem ezen szakasza, nyomban vegye kézbe a könyveket, mert szerintem sokat lehet belőle - ha nem is tanulni, de - megtudni.

A regény utolsó szakasza már szinte túl szép, hogy igaz legyen, és bevallom, el is pityeredtem kicsit. Ms. Wannop telefonhívása után járunk... Ez a filmsorozat utolsó epizódja.
Meg is lepődtem, mennyire örömmel teli és kedves, jókedvű és romantikus ez a rész.

És hogy miért tartom ezt a sorozatot a legromantikusabb történetnek? Mert itt két ember, akik alig találkoztak egymással, tudják, hogy soha még csak hasonlóval sem fognak találkozni, és hogy ők összetartoznak. Vágynak egymásra, várakoznak éveken át, úgy, hogy nem is tudják, mi van a másikkal. Hol él, mit csinál, talán férjhez ment? Elesett a háborúban, meglőtték, elvesztette a lábát? Esetleg megőrült? Mégis kitartanak a szerelembe és az egymásba vetett hitnek köszönhetően és szerintem pont ez adja Tietjensnek a lelkierőt, hogy túlélje a háborút. Mert van miért túlélnie.
A mai felgyorsult világban, amikor már azért is kiakadunk, mert a másik nem ír vissza egy fél napig, igazán elgondolkodtató ez a könyv. Átértékeltem én is, amit eddig gondoltam az érzéseimről, a szerelemről, a vágyakozásról.

Nem tudom, a negyedik rész miről szólhat - úgy tudom, azt a sorozat már nem dolgozta fel, ráadásul Christopher testvére, Mark meséli a történetet -, de nagyon várom, hogy annak is a végére járjak. Nagyon ajánlom mindenkinek, szerezzétek be, ha tudjátok, adjatok a szövegnek némi időt, hogy megszokjátok, mert higgyétek el, megéri!

Ford Madox Ford: Soha többé...

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 2.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1925)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 274
Molyos értékelés: 80%

Fülszöveg:
A ​régi világrend összeomlását és a modern idők hajnalát megrendítő erővel feltáró regénysorozat második kötetét tartja kezében az olvasó.
Kiégett barátság, elnyűtt szerelem, megsebzett lelkek: bűn és bűnhődés. Christopher Tietjens pokollá vált házasságából a lövészárkok fagyos rettegésébe menekül. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a kíméletlen állóháborúnál is létezhet rosszabb. Tévedett. A felesége, Sylvia itt sem hagyja békén, és gonosz intrikáival, ügyes kis trükkjeivel az elmúló világ fülsiketítő haláltusájának kellős közepén is képes tovább feszíteni a húrt.Ford Madox Ford évtizedeken át méltatlanul elfeledett tetralógiája kíméletlen őszinteséggel tárja elénk a külső és a belső valóság párhuzamait. A férfi és nő, a régi és új megkeseredett harcában egy pillanatra sem hallgatnak a fegyverek. Véget nem érő vajúdás ez, melyben a józan ész képtelen megküzdeni a mindent maga alá gyűrő őrülettel, s melyben egy gondolat marad csupán mozdulatlan a káosz közepén: Ami elmúlt, örökre elmúlt. Nem jön vissza soha.Soha többé…

Hét évvel ezelőtt láttam a BBC ötrészes háborús-romantikus sorozatát, amiben az akkor fanatikusan imádott Benedict Cumberbatch játszott. Ha nem is egyből, de a harmadik résztől beleszerettem a történetbe, hiszen a háború viszontagságai mellett megjelennek a szüfrazsettek és persze a romantikus szálak is. Christopher Tietjens és Ms. Valentine Wannop plátói szerelme azóta teljesen belém ivódott, hatalmas hatással volt rám a sorozat. Egyből el akartam olvasni a könyvet, amit azonban nem adtak ki idehaza...

Innen kezdődött az, hogy 2012 őszén elkezdtem írogatni a kiadóknak, illetve más bloggereknek, sőt, talán még a moly.hu-n is biztattam arra az embereket, hogy ők is érdeklődjenek, megjelentetik-e idehaza a tetralógiát. Mivel a könyvsorozat négy részből áll. Aztán jött a csoda, a Lazi tájékoztatott, hogy folyamatban van a kiadás, és 2013-tól kezdve folyamatosan adták ki a köteteket.

Az első részt is nagyon szerettem, bár tény, hogy furcsa volt a régies, mégis (talán a fordítónak/fordításnak köszönhető) modern stílusa, a sok elmélkedése, az 50 oldalas fejezetek stb. Azért sikerült belerázódnom, és nagyon tetszett. Akkor mégis miért nem folytattam?

Jó kérdés, és szégyelltem is magam, hogy én, aki emelt fővel írogattam mindenkinek a megjelentetése kapcsán, belekezdek a második kötetbe, amit aztán be is csukok... Nem tudok mit mondani, 6 évvel ezelőtt egyszerűen túl háborúsnak tűnt a következő rész. Ehhez is idő kellett, és mivel szeretek a saját tempómban haladni, nem is bántam meg, hogy eddig halogattam. Egyszer egy tanárom mondta, hogy meg kell tanulni olvasni, és ez nálam ennél a könyvnél érvényesült a legjobban.

Ez a kötet is nehézkes, bolyongós, elrévedünk, olykor nehéz követni, főleg az elején, hogy melyik százados melyik tizedessel beszél, de tudni kell megérteni. Ezt most egyáltalán nem nagyképűségből írom vagy ilyesmi, hanem magam is elmélkedem azon, hogy mennyire megváltozott az olvasási képességem (?) mondjuk az elmúlt tíz év alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha általános iskolában kötelező lett volna, el se olvasom, még tinikoromban se, húszas éveim elején is csak azért szerettem az első részt szerintem, mert oda és vissza voltam Cumberbatchért, a szerelmi szálért, és tudtam, mi lesz a vége, mik várhatóak még. Az eltelt hat évben azonban egyrészt több tapasztalatot szereztem - nyilván nem a háborúról -, de a szerelemről, az emberi tettek miértjeiről, sok könyvet olvastam, utánajártam dolgoknak, elvégeztem iskolákat, stb. Ezáltal egyfajta ráéréssel, nyugalommal olvastam. Leülepedett egy kicsit a sztori? Nem baj, ráérek. Nem értem pontosan a katonai dolgokat? Nem emlékszem, pontosan, mi hogyan zajlott a világháborúban? Nem baj, ott van az internet, bárminek utána tudok nézni. És aztán elkezdtem megérteni, hogy abban az időben (hiszen az 1920-as években jelentek meg a kötetek) mennyire korszakalkotónak számíthatott ez a történet. Hogy miért írja ezt vagy azt; megpróbáltam magam az akkori korba helyezni, és mit ne mondjak, piszok élvezetes volt így a regény.

… gondoljon Valentine Wannopra!

Több részből épül fel, az első a háborúval indít, 1917-ben járunk, és Tietjenst látjuk, ahogy próbálja megállni a helyét, azonban többször is kitér arra más szereplő, hogy milyen rossz állapotban van, mennyire lefogyott, milyen sápadt, szóval lehetett érte aggódni.
Az álló vizet - ha lehet így nevezi a háborúba elküldött emberek adminisztrációjával járó stresszt -Tietjens felesége, a szociopata Sylvia kavarja fel, akinek fogalma sincs mi folyik a való életben, ő csak játszadozni szeret a körülötte lévő emberekkel, ahogyan macska az egérrel, manipulál mindenkit, hogy aztán ő jöjjön ki nyertesen a szituációból. Nem csoda, ha Tietjens nem is óhajtja elhagyni a sátrát, és inkább feleségének hagyja Grobyt, csak tűnjön innen.
Ms. Wannop sajnos nem jelenik meg ebben a részben, azonban ha nem is sokszor - sőt, az esetek többségében pont, hogy Sylvia nyomán -, de előkerül a neve. És ez engem mindenért kárpótolt. De ez nem is jó kifejezés, mert ez olyan, mintha amúgy nem tetszett volna a regény. Inkább úgy mondom, hogy az én romantikus, mégis szarkasztikus szívemnek a fenti idézet is bőven elég volt ahhoz, hogy elolvadjon. Mert ez fejezi ki, hogy Tietjenst ez tartotta életben: a tudat, hogy valahol ott van egy lány. Akit szeret. Aki lehet, hogy nem is várja vissza, lehet, hogy meg sem találja, de életben van, biztonságban, gondolkodik, létezik. Ennyi bőven elég. Ez a szerelem. Gyönyörű.

Nagyon ajánlom ezt a méltatlanul hanyagolt és alulértékelt könyvet, a pompás fordításért pedig nagy taps jár Bujdosó Istvánnak. Alig várom, hogy belekezdjek a többi részbe.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Könyvadatok:
Zsáner: Családregény, klasszikus
Megjelent: 2006 (eredetileg: 1868)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 262
Molyos értékelés: 85%


Fülszöveg:
A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.


Nem tetszett. Bővebben? Biztos? Hát jó.


Mérhetetlen izgalommal készültem a könyvklubunk októberi témájára - amit ráadásul én is találtam ki -, mivel olyan klasszikust kellett kézbe venni, amit még nem olvastunk, és kicsit cikinek is érezzük ezt. A Kisasszonyokra azért esett a választásom, mert egyrészt láttam a legújabb (hányadik is?) film előzetesét, ami nagyon jó szereplőgárdával rendelkezik, valamint nagy Jóbarátok-rajongó lévén élénken emlékszem arra a részre (mivel idén másodjára nézem újra a sorozatot), amiben Joey ezt a klasszikust kezdi el olvasni. Hát ha már ő elolvasta, én se maradjak ki az élményből! Tudni akartam, mire ez a sok feldolgozás, hogy miért imádják annyian.
Nos, elolvastam a könyvet, de ezt a részét még mindig nem értem.


Az első dolog, amivel szembesültem, hogy tök olyan volt ez a könyv, mint az Anne sorozat. Az eleje mintha egy nagyon lazán összefüggő novellafüzér lenne, regénynek nem is bírtam nevezni az első 150-200 oldalig. Kapunk tanulságos meséket, Coelho szintű bölcsességeket, egy anyát, akinek szavait - amelyek oly szépek és okosak, hogy jaj - elé letérdelve inni lehet. Anya bölcsessége vagyok. Valaki írta, vagyis többen is, hogy példabeszédekre hasonlítanak ezek a kis tanmesék. Igen, eléggé átjárja a keresztény hangulat a történetet, de ezt annyira nem is tudom a szemére vetni, engem sokkal jobban zavart az a propaganda stílusú szöveg, ami a háborúról ment. Ó, az milyen nemes dolog, aki részt vesz, az milyen jó ember, nekünk a legjobbjainkat kell odaadni... Aha, oké, elhiszem, hogy erről sokan így gondolkodtak, sőt még ma is, de az ilyen mindig kihoz a sodromból.


Aztán folyamatosan jöttek a hidegzuhanyok: nem kedvelem a szereplőket. Mi a fene? Hiszen ezek a híres Kisasszonyok. Jo és talán Meg volt számomra a két értékelhető karakter, de Amy idegesítő volt, Laurie semmilyen, Beth egy személyiség nélküli tündér, Mrs. March Coelho elődje, az öreg March meg sablon-karakter.
Mindegy egyes fejezet olyan volt, mintha újrakezdeném a történetet. Ismét bele kellett lendülnöm, meg kellett kedvelnem a karaktereket, de mire már elmosolyodtam egy-egy mondaton, tett is olyat az egyik szereplő vagy olyan fordulatot vett a cselekmény vagy olyan giccses párbeszédeket olvastam, amitől a szememet forgattam vagy felhúztam a szemöldököm. Nem akarom elhinni, hogy régen vagy bármikor a világon így beszéltek volna az emberek.


Idegesített az is, hogy a szereplők sírtak-ríttak, mert szegények, de azért volt egy Hannah asszonyság, aki főzött, mosott, takarított rájuk. Ha meg tényleg ennyire szegények, nem értem, hogy lehet ezt a pianínó köré gyűlt dalolással elfogadni. Bár ezen nem csodálkozom, hisz ez a meghunyászkodás az egész regényre ráillik. Nem is értem, Jo mit keres még itt.


Voltak részek, persze, amik azért megmosolyogtattak, aranyosabbak voltak, de ez elenyésző az idegesítőkhöz képest. Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól.


SPOILER Arra még kitérnék, hogy ugye van egy szereplő, aki meghal, ezt már a Jóbarátokban is ellövik. Na, ez a szereplő itt nem hal meg. Mint kiderült számomra, az Amerikai Egyesült Államokban a Kisasszonyokat és a Jó feleségeket egyben adják ki, és egyként emlegetik, tehát a két kötet számít a Kisasszonyoknak. Emiatt sikerült is ellőnöm a poént egy barátnőmnek. Van ez így. SPOILER


Azt hiszem, jobban meg kell válogatnom a 19. században írt köteteket. Egyébként egy időben pont ezért mondogattam, hogy én az ilyeneket nem szeretem, bár akkor meg se tudtam indokolni, csak valahogy belegondoltam a kosztümös filmekbe, és már akkor is a szememet forgattam, hogy ugyan már, nem volt minden ilyen szép és jó, hagyjuk már. Most már legalább meg tudom indokolni, hogy na ebből nem kérek, köszönöm szépen. Sajnálom egyébként, mert azt hittem, imádni fogom. Így jártam.