2019. december 20., péntek

Ford Madox Ford: Soha többé...

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 2.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1925)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 274
Molyos értékelés: 80%


Fülszöveg:
A ​régi világrend összeomlását és a modern idők hajnalát megrendítő erővel feltáró regénysorozat második kötetét tartja kezében az olvasó.
Kiégett barátság, elnyűtt szerelem, megsebzett lelkek: bűn és bűnhődés. Christopher Tietjens pokollá vált házasságából a lövészárkok fagyos rettegésébe menekül. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a kíméletlen állóháborúnál is létezhet rosszabb. Tévedett. A felesége, Sylvia itt sem hagyja békén, és gonosz intrikáival, ügyes kis trükkjeivel az elmúló világ fülsiketítő haláltusájának kellős közepén is képes tovább feszíteni a húrt.Ford Madox Ford évtizedeken át méltatlanul elfeledett tetralógiája kíméletlen őszinteséggel tárja elénk a külső és a belső valóság párhuzamait. A férfi és nő, a régi és új megkeseredett harcában egy pillanatra sem hallgatnak a fegyverek. Véget nem érő vajúdás ez, melyben a józan ész képtelen megküzdeni a mindent maga alá gyűrő őrülettel, s melyben egy gondolat marad csupán mozdulatlan a káosz közepén: Ami elmúlt, örökre elmúlt. Nem jön vissza soha.Soha többé…

Hét évvel ezelőtt láttam a BBC ötrészes háborús-romantikus sorozatát, amiben az akkor fanatikusan imádott Benedict Cumberbatch játszott. Ha nem is egyből, de a harmadik résztől beleszerettem a történetbe, hiszen a háború viszontagságai mellett megjelennek a szüfrazsettek és persze a romantikus szálak is. Christopher Tietjens és Ms. Valentine Wannop plátói szerelme azóta teljesen belém ivódott, hatalmas hatással volt rám a sorozat. Egyből el akartam olvasni a könyvet, amit azonban nem adtak ki idehaza...

Innen kezdődött az, hogy 2012 őszén elkezdtem írogatni a kiadóknak, illetve más bloggereknek, sőt, talán még a moly.hu-n is biztattam arra az embereket, hogy ők is érdeklődjenek, megjelentetik-e idehaza a tetralógiát. Mivel a könyvsorozat négy részből áll. Aztán jött a csoda, a Lazi tájékoztatott, hogy folyamatban van a kiadás, és 2013-tól kezdve folyamatosan adták ki a köteteket.

Az első részt is nagyon szerettem, bár tény, hogy furcsa volt a régies, mégis (talán a fordítónak/fordításnak köszönhető) modern stílusa, a sok elmélkedése, az 50 oldalas fejezetek stb. Azért sikerült belerázódnom, és nagyon tetszett. Akkor mégis miért nem folytattam?

Jó kérdés, és szégyelltem is magam, hogy én, aki emelt fővel írogattam mindenkinek a megjelentetése kapcsán, belekezdek a második kötetbe, amit aztán be is csukok... Nem tudok mit mondani, 6 évvel ezelőtt egyszerűen túl háborúsnak tűnt a következő rész. Ehhez is idő kellett, és mivel szeretek a saját tempómban haladni, nem is bántam meg, hogy eddig halogattam. Egyszer egy tanárom mondta, hogy meg kell tanulni olvasni, és ez nálam ennél a könyvnél érvényesült a legjobban.

Ez a kötet is nehézkes, bolyongós, elrévedünk, olykor nehéz követni, főleg az elején, hogy melyik százados melyik tizedessel beszél, de tudni kell megérteni. Ezt most egyáltalán nem nagyképűségből írom vagy ilyesmi, hanem magam is elmélkedem azon, hogy mennyire megváltozott az olvasási képességem (?) mondjuk az elmúlt tíz év alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha általános iskolában kötelező lett volna, el se olvasom, még tinikoromban se, húszas éveim elején is csak azért szerettem az első részt szerintem, mert oda és vissza voltam Cumberbatchért, a szerelmi szálért, és tudtam, mi lesz a vége, mik várhatóak még. Az eltelt hat évben azonban egyrészt több tapasztalatot szereztem - nyilván nem a háborúról -, de a szerelemről, az emberi tettek miértjeiről, sok könyvet olvastam, utánajártam dolgoknak, elvégeztem iskolákat, stb. Ezáltal egyfajta ráéréssel, nyugalommal olvastam. Leülepedett egy kicsit a sztori? Nem baj, ráérek. Nem értem pontosan a katonai dolgokat? Nem emlékszem, pontosan, mi hogyan zajlott a világháborúban? Nem baj, ott van az internet, bárminek utána tudok nézni. És aztán elkezdtem megérteni, hogy abban az időben (hiszen az 1920-as években jelentek meg a kötetek) mennyire korszakalkotónak számíthatott ez a történet. Hogy miért írja ezt vagy azt; megpróbáltam magam az akkori korba helyezni, és mit ne mondjak, piszok élvezetes volt így a regény.


… gondoljon Valentine Wannopra!

Több részből épül fel, az első a háborúval indít, 1917-ben járunk, és Tietjenst látjuk, ahogy próbálja megállni a helyét, azonban többször is kitér arra más szereplő, hogy milyen rossz állapotban van, mennyire lefogyott, milyen sápadt, szóval lehetett érte aggódni.
Az álló vizet - ha lehet így nevezi a háborúba elküldött emberek adminisztrációjával járó stresszt -Tietjens felesége, a szociopata Sylvia kavarja fel, akinek fogalma sincs mi folyik a való életben, ő csak játszadozni szeret a körülötte lévő emberekkel, ahogyan macska az egérrel, manipulál mindenkit, hogy aztán ő jöjjön ki nyertesen a szituációból. Nem csoda, ha Tietjens nem is óhajtja elhagyni a sátrát, és inkább feleségének hagyja Grobyt, csak tűnjön innen.
Ms. Wannop sajnos nem jelenik meg ebben a részben, azonban ha nem is sokszor - sőt, az esetek többségében pont, hogy Sylvia nyomán -, de előkerül a neve. És ez engem mindenért kárpótolt. De ez nem is jó kifejezés, mert ez olyan, mintha amúgy nem tetszett volna a regény. Inkább úgy mondom, hogy az én romantikus, mégis szarkasztikus szívemnek a fenti idézet is bőven elég volt ahhoz, hogy elolvadjon. Mert ez fejezi ki, hogy Tietjenst ez tartotta életben: a tudat, hogy valahol ott van egy lány. Akit szeret. Aki lehet, hogy nem is várja vissza, lehet, hogy meg sem találja, de életben van, biztonságban, gondolkodik, létezik. Ennyi bőven elég. Ez a szerelem. Gyönyörű.

Nagyon ajánlom ezt a méltatlanul hanyagolt és alulértékelt könyvet, a pompás fordításért pedig nagy taps jár Bujdosó Istvánnak. Alig várom, hogy belekezdjek a többi részbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése