Margaret Atwood: Testamentumok

A szolgálólány meséjét nagyon szerettem két évvel ezelőtt, a 2019-es évem Atwoodról is szólt. Szeretem a stílusát, Csonka Ágnes gördülékeny fordítását, a gondolatokat, amelyek a leírt szavak hatására születnek meg bennem, az írónő intelligenciáját, ami átjárja az egész történetet. Egy régebbi posztban már megemlékeztem az olvasott könyveiről, ezt a bejegyzést itt el tudjátok olvasni.

A Testamentumok a szolgálólány folytatása, amely 35 évvel az eredeti történet megírása után jelent meg. Gileádban azonban csak 15 év telt el, és nem Fredé életébe nyerhetünk bepillantást, hanem három szemszögön keresztül láthatunk bele a világba. Az egyik Lydia néni, akinek neve biztosan ismerős, a másik egy Gileádban született lány, a harmadik pedig egy kanadai tini. Három különböző szál tekereg, gabalyodik össze, amely alapján mi, olvasók, ha nem is mindenre, de sok mindenre választ kaphatunk.

Az ilyen hosszú idő után megírt folytatás elsülhet rosszul is, de hát Atwoodról van szó. Számomra hihetetlen, hogy a hetvenes évei végén még mindig ennyire összeszedetten és kiválóan tud írni. Örülök, hogy egészségnek örvend és remélem, lesz még új könyve.

"Szobrot csak halottaknak szabad állítani, én mégis kaptam egyet, pedig még élek."

Úgy érzem, Atwood jó döntést hozott azzal, hogy három szálon keresztül mutatja be egyrészt a gileádi világot, amely rohad belülről, másrészt pedig a külvilág gileádhoz való viszonyát.
Lydia néni az első részben majdnem főgonosszá nőtte ki magát, azonban itt megismerhetjük, mi volt a foglalkozása, hogyan élte meg a puccsot és miként vált ő az egyik alapítóvá. 
Agnest egész fiatalkorától megismerjük, édesanyjával való kapcsolata szinte idillikus, megjelenik a szeretet, azonban ezt hamar elveszíti, amikor a nő meghal, őt pedig alig tizenhárom évesen már férjhez akarják adni. Ő általa bemutatásra kerül a gileádi iskolarendszer, az agymosás netovábbja, az áldozathibáztatás alaptételei, a nők feladata, az, hogy csak hímezni tudnak, de írni nem - ezáltal Agnes, mint elbeszélő is teljesen más, hiszen vallása Gileádhoz köthető, és főleg a regény második felében ütközik ki a különbség közte és más karakterek közt. Agnes lelkivilága eleinte nagyon érdekes volt számomra emiatt, azonban ahogyan haladtunk előre, úgy vált sajnos semmilyenné az ő személye.
A harmadik karakter is egy lány, aki Kanadában él, és a tizenhatodik születésnapjára készül. Megveti Gileádot, azonban az ezzel kapcsolatos tüntetésre szülei nem engedik el.
Sajnáltam egyébként, hogy Atwood nem hozott férfiszereplőt, érdekelt volna egy ilyen szál is.

Tehát van miből szemezgetnünk, én legalábbis minden apró információmorzsára ugrottam, hiszen Gileád amennyire taszító, annyira okoz függőséget is. Rend, fegyelem, szabályok, besúgók - ez jellemzi az egész ki társadalmat és az ember akarva akaratlanul is minél többet akar róla tudni. Hogyan oldják meg ezt, hogyan oldják meg azt? Sokan kritizálják ugye a világot, hogy ilyen nem jöhetne létre, és valóban abszurd az egész ötlet, azonban a Testamentumokban is visszaköszön az, amit Atwood mondott a szolgálólány kapcsán, vagyis hogy nem írt le olyat, ami ne történt volna már meg az írásos történelmünk során.
Itt is éreztem párhuzamokat. Például amikor ellátogatunk a múltba, vagyis abba az időszakba, amikor a hatalomátvétel kezdődik, befagyasztják a nők folyószámláit, törvénybe iktatják, hogy nem dolgozhatnak és birtokolhatnak semmit, akkor a katonai puccs brutalitása, az emberek megaláztatása és az "ölj vagy ölnek" elv naturalista bemutatása erősen eszembe juttatta Isabel Allende Kísértetház regényének második felét, amelyben az 1973-ban, Chilében lezajló puccsról mesél. Az jóval brutálisabb volt - és az valóságon alapszik. 
A másik pedig a feleségpiac, vagyis azok a részek, amikor Agnesnek férjet keresnek, és majdnem ugyanolyan mondatok hangzanak el (gazdag férjet válasszon, aki mellett nem lesz problémája), amelyek a népszerű kosztümös, romantikus, 19. században játszódó filmekben/könyvekben (nekem pont a Bridgerton jutott eszembe).

Atwood zseniális mondatokat szőtt bele az amúgy is remek könyvbe, érdemes csak az első mondatot elolvasni, amit ki is idéztem ide, és lelkesedésem sokáig is tartott, hiszen vonzott az Agnes által megismert gileádi család dinamikája, az orvosok, a szolgálólányokról alkotott bemagolt megvetés (ribancok, mi mások...), a bibliára épülő fanatizmus által kitekert üzeneteket és a fogorvosi rendelő... Azonban valahol a regény vége felé valami megváltozott.

Lydia néni és Agnes eléldegél Gileádban, ami egy idő után nem tűnt "annyira" vészesnek, ergo Atwood "agymosása" átjött, miközben Daisy története olyan fordulatot vett, amelyre bár számítottam, mégis meglepett. Ennyi?, kérdeztem magamban.

Valahol a négyszázadik oldalnál átcsaptunk valami másba (még csak zsánerhasonlatot se szeretnék megjelölni, nehogy spoileres legyen), ami elvette a gileádi terror élét, és szerintem nem is volt a legokosabb egy tizenhat éves karakterre bízni ennyi mindent. Az ő világában az is zavart, hogy elvileg ugye azért történt ez az egész puccs, mert alig születtek gyermekek. Aztán még sincs ezzel kapcsolatban semmiféle visszacsatolás. Gileád nyomatja a propaganda dumát, hogy szülj gyereket, hímezz és ha nem megy, max. kapsz egy szolgálólányt, aki ribanc volt és így vezekel, és egyébként se nézz rá, azonban Kanadában semmi szó nem esik arról, hogy kevesebb lenne az iskola, nembabák születnének, stb. Így olykor az az érzés járt át, hogy egyáltalán mi magyarázza gileád létjogosultságát?
Az tetszett viszont, hogy ha csak pár mondatban is, kitértek a többi kontinensre.

Bár az utolsó százötven-kétszáz oldal nem varázsolt el vagy döbbentett meg annyira, mint anno A szolgálólány meséje, érdemes volt elolvasni, és ismét sikerült visszaszoknom Atwood stílusához. Igazán gördülékeny az egész könyv, úgy kellett olykor megálljt parancsolni magamnak, tehát könnyen lehet vele haladni. Ha van lehetőségetek, olvassátok el!

Epizódajánló - Black Mirror

Mivel egy antológia-sorozatról van szó, így nem az egész sorozatról írnék ajánlót, hanem egy-egy epizódjáról.

A Black Mirror (Fekete Tükör) egy társadalomkritikaként felfogható sorozat, amely leginkább a technikai fejlődés jövőbeni negatív értelmezéseit és hatásait tárja elénk. Milyen a társadalom és a média kapcsolata, hova fejlődhet személyiségünk a technológiával együtt, mire használhatja az átlagember és mire mondjuk a hadsereg vagy a politika? Mindegyik rész másról szól, játszódhat jelenünkben vagy egy elképzelt jövőben, szereplői és színészei különbözőek. A sorozat nem a kedvességéről híres, nekem kellett egy év, mire újra nekiálltam megnézni egy-egy epizódot, és bár ezek nem voltak annyira lehangolóak, mint pl. a The National Anthem, azért nem szeretném a tavaszvárást ezzel a sorozattal fekete festékkel leönteni.

Azonban a januárban megnézett epizódok közül kettőt szeretnék kiemelni a harmadik évadból.

Az egyik a San Junipero, a másik pedig a Nosedive (Szabadesés).

A San Junipero meglepő módon a 1980-as években játszódik. Azért írom, hogy meglepő, mert a sorozat leginkább a jelenre, közeli és távoli jövőre fókuszál, így homlokráncolva vártam a történet előrehaladását. Adott egy lány, aki félszeg a bulis éjszakában, mégis betér egy diszkóba. Itt ismerkedik meg egy másik lánnyal, és kapcsolatukon keresztül megismerjük a világukat is.

Spoilerek nélkül nehéz írni erről a részről, de azért ajánlanám ezt megnézésre, mert ez a legszebb epizódja a Black Mirrornak. Gyönyörűek a színek, kellemes a hangulat, jók a zenék, és a színészek is remekelnek. A történet pedig szerintem zseniálisan felépített, nyilván itt is megjelenik a technológia és társadalom témaköre, amely ezen a két nőn csapódik le. Lassan, szinte csattanó nélkül ismerjük meg mi is, mi zajlik a háttérben, emiatt pedig kicsit Ishiguro Ne engedj el című könyve jutott az eszembe. Szeretem, amikor nem nézik hülyének a nézőt, hanem a karakterek úgy beszélnek egymással, hogy számukra egyértelmű, azonban a néző csak később, visszagondolva eszmél rá, hogy egy-egy elejtett megjegyzés igazából mit jelentett. Az itt megépített világ szinte utópisztikus, a végén el is pityeregtem egy kicsit. Bár túl kell majd lépni egy olyan dolgon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, de ez az epizód ebben is zseniális, hogy elhiteti veled, hogy ez lesz a lényeg, pedig nem. Egy nagyobb etikai kérdéskört jár körbe - a magam részéről örülnék egy ilyen helynek, mint San Junipero.

Ha egy kellemesebb epizódra vágysz, akkor ezt mindenképpen ajánlom! Azóta is sokszor meghallgatom a rész végi dalt.

A Nosedive főszereplője Bryce Dallas Howard, akit én sose tudtam rendesen beazonosítani. Tudom, hogy sok filmben játszott, egy-kettőt talán láttam is, de színészi képességeiről nem volt fogalmam. Nos, itt valami szenzációs alakítást nyújt.

Ebben a világban mindent a lájkok mozdítanak előre vagy éppen hátra. Az emberek szemébe épített kütyü egyből megmutatja, ha ránéznek valakire, hogy mi a neve és mi a pontszáma. Főszereplőnk 4.2 (ha jól emlékszem), és mindig lövi ő is az öt csillagokat; kedves, mosolyog, várja nagyon, hogy ő is ennyit kapjon. Ha már négy csillagot kap, nagyokat pislog. Szép vörös a haja, pasztell ruhái jól illenek extra fehér bőréhez, szinte beleolvad a szintén ilyen színekben fürdőző kollégái közé. Egyetlen kirívó és szégyellnivaló folt ebben az utópikus közösségben azok, akiknek pontszámai nem jók. Főszereplőnk öccse csak 3,7 körül mozog. Egy kollégáját is lepontozzák, mert szakított a barátjával, és szerintük ő volt a hunyó. Az, amikor 2,5 körüli ponttal az iroda előtt könyörög, hogy adjanak neki öt csillagot, erősen emlékeztetett a hajléktalanokra. Fejét itt is mindenki elfordítja.

Főszereplőnk is csak azért viselkedik így, mert meghívják egy olyan esküvőre, ami csupa 4,5+-os emberekkel van tele, és hát szeretne venni egy házat is, amelyhez nem elég az ő 4,2 pontja. Egy tanácsadó szerint az esküvő sokat dobhat a pontszámán... így kezdi meg főszereplőnk a szabadesést.

Howard játéka valami zseniális. Ugyanúgy tört felszínre az általam eddig nem ismert tehetsége, mint karakteréből a hitetlenkedés, realizáció, majd a teljes kiborulás.

Olykor nagyokat nevettem egyes jeleneteken, de azért végig bennem volt az ideg, hiszen ma is hasonló világban élünk, és elképzelhető, hogy egyszer ilyen is lesz. Bár azért nem annyira, de ha csak megnézzük, mennyi cikk született már arról, hogy a média milyen összefüggésben áll a depresszióval, mennyi az álszentség, akkor érdemes elgondolkodnunk.

Ez a rész inkább arra sarkallhat, hogy feltegyük magunkban a kérdéseket: miért számít mások véleménye számomra ennyire? Mi vagyok én, ha csak megjátszom magam mások előtt? Miért játszom meg magam olyan emberek előtt, akiknek igaz valójuk nem is érdekel?

Mindkettő epizód nagyon erős, akár kezdésnek, akár folytatásnak nagyon-nagyon ajánlom őket!

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Pont az őszi listám összeállítása előtt botlottam bele ebbe a könyvbe a könyvtárba, és nem volt kérdés, hogy hazajön velem. A filmet tavaly (vagy tavalyelőtt?) láttam, és bár furcsa volt az akkor 54 éves Sandra Bullockot terhes szerepben látni, de túltettem magam rajta. Élveztem a filmet, bár érezhetően egy leegyszerűsített történet volt. A könyv azért is érdekelt, mert két barátnőm is ajánlotta - "jobb, mint a film!". Egyébként közben eszembe jutott, hogy még a nagy hype előtt, amikor molyon olvastam a regény fülszövegét, akkor csak a szememet forgattam. Nem emlékszem már pontosan, hogy miért, szerintem nem is olvastam el a teljes leírást, de talán annyi épp elég volt, hogy "szörnyek". Mindenesetre nagyon örülök, hogy megismerhettem ezt a horrort.

Mindig furcsa belekezdeni úgy egy regénybe, hogy már láttad belőle a filmadaptációt, hiszen vagy ugyanazt fogod elolvasni vagy kiderül, hogy teljesen más a kettő. Gondoltam, hogy itt az utóbbi állhat fent, mivel a film nézése közben nem akartam elhinni, hogy egy ilyen kliséhalmaz ekkora siker lett volna.

Általánosságban a főbb események stimmelnek: nő a folyón két gyerekkel, visszaemlékezések, bekötött szemek, valamik a világban, őrültek, stb. Azonban rengeteg, rengeteg apróság és egészen meglepően nagyobb kaliberű dolog vagy nem jelent meg az adaptációban vagy teljesen átírták. Sosem értem, miért élet-halál kérdése pl. a főszereplő nővérének nevének megváltoztatása, vagy hogy egy 24 éves terhes főszereplő hogy öregedett 20 évet a filmadaptációig, de hát én nem vagyok producer. A lényeg, hogy a könyv szerintem is sokkal jobb.

Jobb, mert betekintést nyerünk a többi karakter fejébe, velük is tartunk néha, na meg okosabb, logikusabb az egész. Tetszett, hogy a fejezetek rövidek, hogy az író nem tököl, röviden, tömören a lényeget meséli el. Nem is kellett ezt húzni. Olvasás közben eszembe is jutott, hogy milyen jó, hogy ezt nem Stephen King írta, mert akkor kaptunk volna egy 800 oldalas féltéglát, ahol az alig említett szereplők gyerekkorát is megkapjuk. Szeretem Kinget, de tényleg ez jutott eszembe.

Emiatt pedig, hogy így pörög az egész és dinamikus, nagyon gyorsan ment az olvasás. Kirándulásra vittem magammal, így az első pár nap csak 70 oldalt olvastam, de amint hazaértem és nekiültem, egy ültő helyemben elolvastam a maradék 190 oldalt, annyira izgalmas volt. Olykor horroros is, ijesztő, de inkább borzongató.

A vége viszont szerintem elég összecsapottra, már-már nevetségesre sikeredett (gondolok itt a visszaemlékezésre), de az tetszett, hogy a végén tényleg nem a "szörnyek" váltak a démonokká, hanem (ahogy King is tenné) az emberek és az olyan elemi félelemre épített, mint az egyedüllét, a kiszolgáltatottság, stb. Malorie, mint főszereplő nekem tetszett, nem tökölt ő sem, kemény, mint a százasszeg, bár többet olvastam volna az utolsó éveiről.

A regénynek nemrég jelent meg a folytatása, amit lenne kedvem elolvasni, de felemás véleményeket olvasok róla. Ezt a kötetet mindenesetre nagyon ajánlom, ha valami kellemes ijedtségre vágytok így októberben (a regény jelenje is ebben a hónapba játszódik).

Négy könyvről röviden

Sajnos el vagyok maradva az elolvasott könyvek értékelésével. Bár molyon megtettem ezt több-kevesebb mondattal, nem igen vitt rá a lélek, hogy hosszabb volumenű bejegyzést gyártsak ezekről. Nem feltétlenül azért, mert nem tudnék miről írni, hanem inkább azért, mert le is betegedtem, sok volt a munka, és hétvégén, amikor igazán lenne időm a blogolásra, inkább takarítottam, rendbe szedtem a lakást. Úgyhogy ezért egy összefoglaló posztban írom össze (másolom át és egészítem ki a molyos értékeléseimet), miket olvastam az elmúlt hetekben.

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák
Nehéz, nehéz, mert az előző novelláskötet sokkal jobban tetszett. Az Életed története megváltoztatott bennem valamit, de volt több is, amiért oda és vissza voltam. Két éven át mindenkinek ajánlottam, ódákat zengtem Ted Chiang zsenialitásáról. Nem csoda hát, hogy izgatottan vártam legújabb novelláskötetét. Nem is számítottam rá ilyen hamar, hiszen köztudott, hogy nem a legtermékenyebb író és csak novellákat ír. 

El sem tudom hát mondani, mennyire csalódott voltam a kötet feléig. Látszik is, ha megnézitek, mennyi ideig olvastam: szeptemberben kezdtem, aztán leálltam vele, és csak most fejeztem be. Az se segített, hogy hibás példány került hozzám az előrendelésnél, ugyanis 6 oldalon nem volt szöveg, így ki kellett cseréltetni. Mindenesetre a végére értem. 

Az első 4 novella nem tetszett. Vagyis na… értem, mit akart, szabad akarat, létezik-e vagy sem, ezt járja körül mindig, de az első novellában semmi egyedit nem éreztem, többször olvastam és hallottam ilyen sztorit, a másodikat és harmadikat bevallom, alig értettem, túl szakmainak hatott, túl sok volt, de talán a Mit várnak tőlünk? adta el magát a legjobban, az érdekes, elgondolkodtató volt. A A szoftveres objektumok életciklusa kifogott rajtam, ott tettem félre a könyvet… Bevallom, azt a kisregényt végig se olvastam, csak átlapoztam, egyszerűen túl unalmas volt. Láttam, tudtam, mit akar, de valahogy nem bírtam komolyan venni.
Azután jött a fordulópont, ugyanis a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája nagyon érdekes volt, jól összehozta a nevelés kérdését a tudománnyal, ez kicsit hasonlított szerintem az Életed története novellára.
A tények valója, érzések igaza történetet imádtam, ez már az a Chiang volt, akit imádok. És itt kellett rájönnöm,hogy számomra azok a legkedvesebb novellái, amik a beszélt nyelvet hozzák össze a tudománnyal és az emberi gondolkodással. Ez egy nagyszerű sztori volt, amin rengeteget tudtam elmélkedni.
A nagy csend és az Omphalosz is ütős volt, talán A nagy csend lett a második kedvencem. 

Végezetül pedig az utolsó novella volt az, ami szintén nagyon tetszett és elfeledtette velem a kezdeti csalódottságot. Mi lenne, ha tudnánk, egy alternatív univerzumban, hogy él a másik énünk? Nagyon érdekelt ez a téma, mert anyukámmal pár hónapja pont azt beszélgettük, hogy néha ő is elkalandozik azon, hogy mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt nem költözünk el máshova, hanem ott maradunk. De mit is jelentene az a társadalom, az emberiség szempontjából, ha valóban tudnánk paraénünkkel beszélgetni? Chiang mindezt körbejárja: tuti lennének olyanok, akik ebből akarnak meggazdagodni, ahogyan függők is vagy torz személyiségképpel rendelkezők. Egy kicsit olyannak hatott mindaz, amit leírt, mint amikor valaki túlságosan a történetekben él, a nézett sorozatot kezdi már a valóságnak hinni. A másik, hogy sokszor mondjuk akár magunknak, akár másokat kritizálva, hogy ha más döntés született volna egy adott szituációban, akkor most máshogyan élnénk. Vinessán keresztül Chiang nagyon jól megmutatja, hogy… Nem lövöm le a poént, de bizony vannak ilyen emberek.

Összefoglalva tetszett ez a novelláskötet is, hiszen a történetek többsége megvett magának, de ha újraolvasom, tudom, melyeket fogom átugrani.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget
Úgy látszik, kezd hagyománnyá válni, hogy amikor belekezdek egy elszigetelődésről szóló regénybe, akkor le is betegszem, ezáltal érzékenyebben érint a téma és ijesztőnek is találom (ugye, tavaly karácsonyi Tortúra? A főszereplőt Annie kötötte az ágyhoz, engem meg egy jó kis torokvírus). 

Idén ez a harmadik disztópiám, és bár olykor eszembe jutott a Guvat és Gazella (felépítése annak is hasonló: a jelenben látjuk az egy szem férfit, aki túlélt mindent, a múltbeli karakterekkel pedig elmeséltetik, hogyan jutottunk ideáig; a vége kicsit elkapkodott), sőt még Michael Cunningham írásai is, amíg csak Hjalti és María kapcsolatáról volt szó az első 20-25 oldalon, mégis egy teljesen egyedi kötetet tartottam a kezemben. Egyedi, mert bár a már emlegetett guvátkás könyv is hihető, ehhez képest mégis rettentő elrugaszkodottnak tűnik. Ez az izlandi történet olyan, mintha nem is a jövőről szólna, hanem egy múltbéli vagy mostani eseményről. Eleinte nincs is nagy gáz, hajrá, Izland, s a többi, még magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de hát ahogy Atwood vagy éppen Stephen King, izlandi írónőnk se bízik túlzottan az emberekben. Olyan olvasmányosan és távolságtartóan írt, hogy az utolsó kb. 50 oldal szörnyen megijesztett. Nem enged közel, ahogyan az állam se engedi a valósághoz közel a kék vérű izlandi népet. Nem kell tudni, mások hogy szenvednek, vagy hogy mihez kezdenek a szerencsétlen turistákkal vagy hogy fosztogatnak és erőszakoskodnak összevissza. De pont ezért válik roppant ijesztővé, mert olyanok vagyunk olvasás közben, mint a békák, akiket beletettek egy kellemes hőmérsékletű vízzel teli tálba, amit aztán elkezdenek felforralni. Miért van ilyen meleg, miért viselkedik mindenki ilyen furán, mi a fene történt a világunkkal? Az a legijesztőbb, amit a szolgálólány meséjében is felfedeztem: hogy igazából nem ismerjük a másikat, sőt még önmagunkat se. Nem tudjuk, mit hozna ki egy férfiből, ha hirtelen hatalma lenne, mert van két zsák krumplija, vagy a tinikből, akik hordákba csapódnak, vagy önmagunkból, mert éhesek vagyunk és elegünk van. Mindez, ami kijött a karakterekből, ott volt már eddig is. Régen egy történelemtanárom mondogatta, hogy az ókorban a sporttal váltották fel az agressziót. Na igen, hiszen mit kezdünk a sporttal egy olyan világban, ahol már semmi értelme rúgni a bőrt, mert kapálni kell? Nagyanyám meg azt szokta mondogatni, hogy nem szereti a sci-fiket, mert ijesztőek számára, mivel egy olyan világot mutatnak be, ami könnyedén eljöhetne. Nem tudom, miket olvashatott, majd erről kikérdezem, de már kezdem kapiskálni, miért nem akar több sci-fit olvasni.

Katharina Hagena: Az almamag íze
Kellemes csalódás volt ez a könyv, rosszabbra számítottam. Egy német családregényt kaptam, aminek fő mozgatórugója az emlékezés-feledés, amely lehet olyan, mint a tenger hullámai vagy mint a megkötött pulóverek a kisebb-nagyobb lyukakkal. Emlékezhetünk-e úgy, ha közben elfelejtünk másokat vagy elfeledhetünk-e úgy rosszakat, ha közben csak a jóra emlékezünk? Úgy éreztem, a könyv narrációja is ezt követi valahogy, ahogyan csapongunk múlt és jelen közt. Sokszor eszembe jutott a Castle Rock 7. epizódja, amiben a demens Sissy Spacek "időutazik" és megismerjük a múltja egy-egy darabját. Egyébként a regény olvasása közben nem csak ez, hanem az a német, karácsonyi sorozat is eszembe jutott, amit nemrég néztem (Zeit Der Geheimnisse), ott is ugrálunk múlt és jelen közt. Ha az tetszett, ez is fog, ha ez tetszett, az is fog.

Tele volt érdekes karakterekkel, imádtam azokat a részeket, amik a nénék fiatalságáról szóltak.
Miből is tevődik össze egy ember? Úgy értem, mások számára, egy unoka számára miből adódik össze a nagymama? A saját emlékeiből, a mások által elmesélt történetekből és azokból, amelyeket ő maga mesélt. Hogy mi igaz, hogy mennyire kiszínezett, hogy mi lett elhallgatva, azt nem tudjuk, de valahogy így tudjuk magunkban összeállítani azt a kisregényt, ami az életüket írja le. Elképzeljük, milyen lehetett fiatalon, mit mondhatott, hozzáadjuk a suttogásokat, léptünkre elhalkuló szavakat, amelyeket gyerekként hallottunk. Mendemondák, legendák, nagyanyád így szokta, anyád mindig ezt tette, nagynénéd fiatalkorában bezzeg… és ezzel le van tudva az élet. 

Nagyon tetszett ez a könyv, kár, hogy ilyen kis kevés volt és az írónő többi regénye nem hogy magyarra, de angolra se került lefordítása :(

Ezzel egyébként kipipálhattam az Advent-a-thon "családregény" pontját.

Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú
Úgy látszik, hagyomány nálam, hogy minden évben 3 Simenon könyvet elolvasok. Örülök is ennek a szokásnak, mert jólesik a közönyös, pipázó felügyelő nyomozásáról vagy éppen egy bűntettet elkövetett átlagos férfi lélektanáról olvasni. Vannak regények, amik jobban tetszenek, van, ami nem annyira. Ez most nagyon jólesett a kicsi krimi szerető szívemnek, mert érdekes volt, lekötött végig és nem találtam ki, ki a gyilkos! Meg is lepett, pedig tényleg kiderül már az elején, csak oda kellett volna figyelnem.
Tök jó volt ez a története. Ezt is az Advent-a-thon miatt olvastam el, mint "egy kedvenc szerződ könyve".