Alice Hoffman: The Story Sisters

Nem ecsetelném, hogy mennyire szeretem Hoffman munkásságát így a poszt elején. Egyrészt azért nem, mert pont elégszer leírtam, másrészt pedig azért, mert már nem szeretem annyira. Persze most is jó volt újraolvasni az Átkozott boszorkákat, több angol regénye is elnyerte a tetszésemet, de a Story nővérekről szóló regénye kiborítóan negatív. Minden rossz, ami megtörténhet a szereplőkkel, megtörténik, és amikor azt hittem, ennél lejjebb már nem mehetünk, mentünk.

A történet a Story családról szól - a három nővérről, Elvről, Megről és Claire-ről, édesanyjukról, nagyanyjukról és persze a férfiakról. Már az elején gyomorbavágó tényként közli velünk az írónő, hogy Elv - megmentve legkisebb húgát - beugrik egy kocsiba, hogy aztán tíz óra múlva térjen vissza... Mindössze 12 éves. Ekkor találja ki a fantáziavilágot, valamint a nyelvet, amelyet csak a lányok beszélnek.

Azt hittem, ennek a tragédiának a feldolgozásáról szól majd a regény, azonban ehelyett kapunk egy lejtőt, amelyen Elv elindul. Megjelenik a drog, az alkohol, a nevelőintézet, a bántalmazás, a szex, a leukémia, a halál, az elválás. Az egész regény szörnyen szomorú, és hiába aggatták rá a mágikus realizmus címkét, semmi varázslatosság nem volt benne. Persze, az írónő felsorol hatféle paradicsomfajtát, de az egész inkább egy bedrogozott lány lélekölő meséjére hasonlít.

Az elején még tetszett, úgy voltam vele, hogy érdemes elgondolkozni az eseményeken, hiszen olyan kérdéseket jár körül, hogy meddig áldozat az áldozat, meddig nézhető el mindaz a fájdalom, amit magának és másoknak okoz azzal, hogy őt is érte tragédia? Elvel egy darabig együtt is tudtam érezni, azonban haragudtam az anyjára, aki semmit nem vett észre a viselkedéséből, olyan volt végig, mint egy szellem. Az egyetlen értelmesen viselkedő szereplő is porig volt alázva, és nem tetszett, hogy mindenki azt sajnálja, akit szerintem nem kellett volna. Egyszerűen nehéz volt már tolerálni azt a sok negativizmust, ami a regény folyamán történt. Sosem ért véget, mindig lehetett menni még tovább.

Hoffman felnőtt meséire jellemzőek a gonosz és jó karakterek, valamint a szürkeségben elvesző hétköznapiak. Itt a gonosz eleinte egyértelmű volt - a kocsiban ülő pedofil -, de aztán olykor ez Elv lett, aztán a függőség, majd a trauma. A belső démonok. Az egyértelműen pozitív szereplő csak a későbbiekben jelent meg, üde színfoltja is volt a történetnek, ez már hozta azt a hoffmanos hangulatot, amit szeretek. A mindent átélő testvérek pedig szerencsétlen áldozatai az életnek, amelyben minden rossz megtörténhet.

Azt hittem, Hoffman nem tudja már fokozni a traumákat, ám mégis így tett. A regény egyébként körülbelül 15-20 évet ölel fel, ami tetszett, ám az életek alakulásával nem voltam kibékülve. Egy idő után ez a sok rossz pedig nevetségesség vált, amitől a történet elvesztette kezdetleges hitelességét. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy Hoffman boszorkányosabb regényei csak kivételek, az ő zsánere igazából a szenvedéspornó. Így belegondolva a The Third Angelben is sok a szenvedés, az Itt a Földönről ne is beszéljünk. Hoffman szereti szenvedni látni az amúgy sem túl szimpatikus karaktereit, csak már nem tudom, mi ezzel a célja.

Következő könyve remélhetőleg közelebb áll majd a háztáji mágiához és a szenvedések száma se lesz exponenciálisan növekvő.

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill

Régóta terveztem már írni erről a regényről, nem csak azért, mert a nyár egyik (ha nem a legjobb) olvasmánya volt, hanem azért is, mert - bár reméltem, de - nem hittem volna, hogy az Új örömök kertje után ennyire fog tetszeni az írónő másik regénye. Pedig azt se utáltam, de a fordítás nem tetszett, éreztem, hogy eredetiben kell beszereznem Waxman könyveit. Már a regény címe - avagy Nina Hill könyvmoly élete (ki hogyan fordítja magában) - megvett kilóra, a fülszöveget elolvasva pedig egyből megrendeltem.

A történet szerint Nina Hill - akit egyedül nevelt fel bohém, fotós, világjáró anyukája - könyvmolyként egy könyvesboltban dolgozik, kvízestekre jár, filmesteket tart, és teljesen jól elvan a macskájával, aki a Phil névre hallgat. Semmi szüksége pasira - hiszi ő -, se a rutinja megakasztására. Ezért is éri kedvezőtlenül, amikor kiderül, hogy édesapja, akit sosem látott, elhunyt, és az örökség elosztása miatt a család többi tagja látni szeretné.

Úgy érzem, a fülszöveg kicsit félrevezető, mert a család megismerése nem a legfontosabb szál a regényben. Ez inkább egy katalizátor - arra jó, hogy Nina kimozduljon a komfortzónájából és megálljon a lábán. Eleve a család felépítése teljesen más volt, mint vártam. Azt hittem, kapunk egy-két testvért, esetleg azok gyerekeit - ehhez képest Nina édesapja jóval idősebb volt nála, sok válással a háta mögött - ebből adódóan pedig Ninának mindenféle rokona lesz. Nagynénik, akik még suliba se járnak, özvegyek, akik rá se akarnak nézni, unokatestvérek, akik szerint csak a pénzre hajt. Szerencsére azért akad egy rokon, aki egyből elmagyarázza neki a családfát, ehhez többször vissza is lapoztam. Angol órákra tökéletes lenne ez a kis rész :)

Tehát a család egy része - amely egy Agatha Chrtise regény szereplőgárdájára hasonlít - azt hiszi, hogy Nina a pénzre hajt, a másik azonban örömmel fogadja. Azonban nem ez a regény fővonala. Nem jutunk el egy másik, álmos kisvárosba, nem ismerkedünk meg helyi, családi hagyományokkal. Igazából elég keveset is kapunk mindebből, de frissítő volt, hogy nem a megszokott családfát tárta elénk az írónő.

Nagyobb izgalmakat rejtenek magukban a kvízestek, amelyre Nina eljár egy pár barátjával. Itt tűnik fel nekünk a magas fiú, aki az ellenfél csapatában játszik. Ezeket a kvízmeccseket csak az amerikai filmekből ismerem, de jópofa dolognak tűnnek, nem lenne rossz, ha idehaza is lenne ilyesmi kulturális ismertséget fitogtató játék.

Mint ahogy az várható, a romantika is felüti a fejét, de teszi ezt mindezt édesen, éretten, cukin és kicsit szomorkásan. Nina introvertált, szorongó, pont elég neki az új család, egy új pasi meg aztán...

Kapunk még némi ízelítőt Los Angelesből is, ahogyan az Új örömök kertjében is, valamint az írónő ügyesen, eleinte alig feltűnően összeköti a két regényét, ami a rajongóknak ujjongásra adhat okot. Imádom az ilyen nüanszokat, legutoljára Sarah Addison Allennél tapasztaltam ilyet.

A regény tehát lényegében nem a családkeresésről szól, hanem az új dolgok megismeréséről, a határok feszegetéséről, a boldogság leírásáról. Meddig jó a négy fal között lenni? Mikor hazudtoljuk meg önmagunkat is, amikor azt mondjuk, szeretünk egyedül lenni? Mikor felejtjük el, hogy a megszokás és a rutin nem egyenlő a boldogsággal? Az írónő ezeket a kérdéseket járja körül Nina Hill bemutatásával. 

Nagyon megszerettem ezt a regényt, igazán a szívemhez nőtt, ha van rá lehetőségetek, vagy szeretnének egy kicsit angolul olvasgatni, mindenképpen vegyétek meg!

Sütemények nyárra

Bár már augusztus vége felé járunk, jövőhéten kezdődik az iskola, azért a nyár még kitolódhat (azt mondják, igazából úgyis szeptember 21-ig tart). Ennek margójára készültem nektek egy süteményes poszttal. Olyan sütiket gyűjtöttem össze, amelyeket az elmúlt években próbáltam ki magam is, és frissességük, gyümölcsös összetevőjük miatt igazi ínyencségek lehetnek a meleg napokra.

Nyári gyümölcskenyér

Recept

Ez inkább a "télies" verzió, az aszalt gyümölcs helyett a nyáriba fagyasztott bogyós gyümölcsöket tettem, de lehet nyugodtan frisseket is. Jöhet eper, áfonya, málna, ribizli - ami van otthon.

Áfonyás muffin

Recept

Ez egy igazán jó recept, lágy a tészta, könnyen kijön a papírból. Az áfonya pedig felfrissíti.

Csokis citromtorta

Recept

Kicsit csalódás ez a recept meg maga az oldal is, mivel annak írója nem igazán válaszol se a kommentekre, se a levelekre. Nekem mindig variálnom kellett eddig ezzel a recepttel, mert keveslem az adagokat. Először két külön tésztát sütöttem ki (tehát szoroztam az adagokat kettővel), és azt tettem össze. Másodjára már egyben sütöttem meg, de nagyon bénán választottam el és alacsony is lett a tészta.
A citromkrémből is elég a fele/negyede az előírt receptnek.
Egyébként isteni egy torta-csoda, a citrom és a csoki remekül passzol, a tészta is könnyed, nyárra tökéletes!

Georges Simenon: Maigret csapdát állít

Valóban hagyománnyá válik az évi három darab Simenon könyv. Ennyit olvastam (eddig) idén, tavaly és 2017-ben is. Kell is ennyi egy évben, valahogy kívánom Maigret felügyelő szivarjának illatát, a hajszákat Párizs utcáin, szeretek beülni egy-egy kocsmába, ahol tanulmányozhatom a fickót, aki üldözünk. Simenont is az érdekli, ami engem: miért tette ezt? Nem a kirakós a lényeg, hanem a motiváció, az indíték, amely furcsábbnál furcsább lehet. Nem mindig a pénz hajtja az embert, hanem akár a megbecsülés hiánya vagy a versengés a szeretetért.

A Maigret csapdát állít a tizenhatodik Simenon kötetem. Nincs is más író, akitől ennyit olvastam volna.
A történet kezdetén egyből belecsapunk a közepébe, és itt jegyezzem meg, hogy még mindig bajom van a Simenon könyvek fülszövegeivel. Egyszerűen lelövik a poént. Szeretem a kiadót, de pont ezért többet nem fogom elolvasni a könyvek hátulját.

A regény kezdetén augusztus elején járunk, ami szinkronban volt a való élettel (szeretem az ilyet). Forróság lappang Párizs utcáin, tapadnak az ingek a felügyelőkre, kinyitni az ablakot felesleges, a sör meg csak úgy fogy. Maigret felügyelőnk egy sorozatgyilkos után nyomoz (bár ez, hogy sorozatgyilkos, így nincs kimondva), és véletlenül - na meg a média segítségével - csapdát állít. Az ötletet bár kapja is, azért mégiscsak Maigret az, aki ismét nyomoz.

Izgalmas volt ez a kis kötet, nem csalódtam. Simenon annyira szépen járja végig a miért kérdését, Maigret-t annyira foglalkoztatja az indíték, hogy mindent erre épít. Milyen lehetett a gyerekkora? Milyen a kapcsolata a nőkkel? Meghaladta a korát az író, legalábbis nekem ez a benyomásom, és sajnálom, hogy nem annyira híres idehaza (meg amúgy?), mint mondjuk Agatha Christie. 

A lezárás természetesen kielégítő és még némi csattanó is járul hozzá, Maigret-né pedig végre láthatja a férjét, ha már annyira hazatelefonál, hogy nem fog időben hazaérni. Remélem, nyaralni azért el tudtak menni :)

Debbie Macomber - 16 Lighthouse Road (Cedar Cove 1.)

Alig vártam, hogy írhassak erről a kis könyvről, mert kellemesen csalódtam benne. Debbie Macomberrel elég hullámvölgyes a viszonyunk. Még körülbelül hat-hét évvel ezelőtt próbálkoztam meg magyarul a Cédrusliget sorozat első részével, mivel a belőle készült hallmarkos sorozatot is néztem. Nem mondanám, hogy annyira imádtam, de a táj és a közösség miatt már megérte nézni. A könyvtárból kivett Világítótorony út 16.-ot azonban pár oldal után becsuktam, mert a sok asszonyozástól égnek állt a hajam. Évekkel később próbálkoztam meg a Rózsakikötő sorozatával (szintén Cédrusligeten játszódik), ami már sokkal jobban tetszett (kivéve az utolsó, ötödik részt). Bár már annál is éreztem, hogy ez is tipikusan az a könyv, ami eredeti nyelven élvezetesebb. Ez a gyanúm akkor igazolódott be, amikor januárban elolvastam a Végül hazatalálsz című regényét. Ha százszor nem írtak le benne, hogy asszony, akkor egyszer sem. Kifakadásomat itt olvashatjátok. Hozzátenném, hogy a negatív értékeléshez nem csak a fordítás játszott közre, hanem az is, hogy télen nem kéne limonádé típusú romantikus köteteket olvasnom, mert ilyenkor ezeket sokkal nehezebben emésztem meg. Nem is tudom, milyen megfontolásból rendeltem meg angolul aztán a Cedar Cove első részét, kicsit tartottam is tőle, de itt nyoma se volt asszonyozásnak. Nem is értem, miért ilyen a fordítás... 

A történet a kétezres évek elején játszódik (amikor a könyv is megjelent) Cedar Cove, azaz Cédrusliget kisvárosában, amely a tenger mellett fekszik, kikötő is tartozik hozzá. A fülszöveg Oliviát, az ötvenes éveiben járó bírónőt emeli ki főszereplőként, azonban a könyv rengeteg szálon játszódik.

Egyrészt megismerjük Oliviát, aki elvált, a lányával pedig nem a legjobb a viszonya. Azonban megismerkedik Jack-kel, a helyi újság új szerkesztőjével, aki cikket ír róla. Ott van még Olivia legjobb barátnője, Grace, akinek a férje nagyon furcsán viselkedik, illetve édesanyja, Charlotte, aki olykor ellátogat az idősek otthonába - itt ismerkedik meg Tommal, a szélütést szenvedett férfivel. Justine, Olivia lánya is külön szálat kap, aki egy nála jóval idősebb férfivel randizgat. Talán a történet igazi főszereplője az a pár, akik a válásukat indítványozzák, amelyet azonban Olivia visszautasít. Az ő történetük különálló, nem kapcsolódik a többiekhez, nem köti baráti vagy rokoni szál egyikőjükhöz sem. Tehát sok minden történik a regényben, mindenki találhat szerintem magának valót.

Egyrészt emiatt is olvastatta magát a történet, hiszen nem tudtam, melyik fejezetben melyik szereplő kap majd nagyobb hangsúlyt. Ahhoz képest, hogy Olivia tűnt elsőre főszereplőnek, elég kevés szerepe volt, talán még a legkevesebb is vele történt. Azonban biztos vagyok benne, hogy a folytatásokban bőven kapunk még információt róla. A prímet számomra egyértelműen Grace szála vitte, mert ami vele történt, arra őszintén nem számítottam, és meg is lepett, hogy semmilyen választ nem kaptunk az írónőtől. A második rész címe viszont arra utal, hogy róla szól majd a történet java, így remélem, kiderülnek dolgok.
Eleinte rejtélyes és aranyos volt Charlotte szála is, azt hittem, talán nagyobb kalandot kapunk ezzel kapcsolatban, de így sem volt csalódás, a vége felé ő szállította a humort.
Justine volt a legunszimpatikusabb, az ő története nem is annyira érdekelt, ám a végével megleptek. Elég érdekesen szállította az írónő ezt az idősebb férfival való kapcsolatot, főleg amikor kiderült, igazából miről szól kettejük viszonya. Szomorú volt, mintsem felháborító.

A sok-sok történet tetszett, azonban ez a kisváros ábrázolásának is rovására ment. Hiába él mindenki egy helyen, rá kellett jönnöm, hogy az amerikai "small town" olyasmi, mint nálunk egy megyeszékhely - legalábbis Cédrusliget tekintetében. De most komolyan. Nem elég, hogy van könyvtár, bíróság, komp, de ott a kikötő, kórház, stb. Vártam volna azért több leírást vagy közösségi eseményt - mondom mindezt úgy, hogy egyébként nagyon dinamikus az egész regény, a szereplők nem csak állnak és beszélgetnek, mint a Chesapeake Shores-ban, hanem mennek ide-oda, találkoznak egymással, stb.

Ennél fogva tényleg úgy éreztem, mintha magam is ott élnék, Olivia egyik szomszédja lennék, aki egy meleg tea mellett meghallgatja a különböző történeteket. Tetszett az is, hogy nem csak pár napot vagy hetet ölel fel a történet, hanem egy bő fél évet. Januárban kezdődik és augusztus környékén ér véget. Most direkt visszanéztem hogy mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelyben lineárisan legalább ennyi idő eltelt volna, és nem is nagyon van ilyen. Felüdülés volt a sok egy-két napot vagy hetet elmesélő, akár visszaemlékezéssel tarkított regények helyett végre egy olyat olvasni, amelyben valóban lineárisan haladunk. Remélem, ez a későbbiekben is megmarad.

Ajánlom ezt a sorozat, ha valami kedves kikapcsolódásra vágysz, vagy ha nosztalgiás hangulatba akarsz kerülni, egy olyan világba, ahol telefonfülkéből hívnak fel, az internet tárcsázós, számítógép a könyvtárban van, stb. Szerintem eredetiben sokkal jobb Macomber, a fordítás nagyon... nyanyás (asszonyom - jó ég!). Megrendeltem a második részt, és ha nem romlik a színvonal, elolvasom az egész sorozatot.

TOP 5 Szerda #7 - A Walk to Remember könyv vs. film

Tegnap fejeztem be harmadjára A leghosszabb út című Nicholas Sparks könyvet, amelynek a film változata a Séta a múltba címmel került bemutatásra. Arra gondoltam, nem írok róla külön posztot, hanem mint az Átkozott boszorkák esetében, inkább egy összehasonlítással jövök, mivel nagyon szeretem a könyvet és a filmet is.

Sokat jelent számomra ez a történet, pedig nem vagyok vallásos és a giccses romantika is távol áll tőlem. 2008-ban költöztünk el a családommal egy teljesen új helyre, és azon a nyáron folyamatosan Vészhelyzetet néztem. A Shane West által játszott orvos volt a kedvencem Dr. John Carter mellett, és mindent kerestem tőle, ami elérhető. Így akadtam rá a filmre, amelyben Mandy Moore is játszik, és 2002-ben készült. Oda és vissza voltam a történetért, egyből rákerestem a könyvre, azonnal el akartam olvasni. Nicholas Sparks nevéről már hallottam, azonban a könyvesboltok kereső oldalain sehol sem találtam ilyen címmel, hogy Séta a múltba (vagy hasonló). Így elkezdtem fülszöveg alapján átnézni, és ekkor találtam rá. Nem tudom, mi az oka, hogy nem egyeztették a címeket, legalább a borítón szerepelhetne a film címe, de persze ez nem az döntésem. 

Anyukámmal ötforintosokból dobtuk össze a könyv árának egy részét (ami 12 éve kiszállítással együtt volt körülbelül 2500 forint, te jó ég!), és bár kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen nehéz körülmények között erre költünk, de nagyon örültem, hogy anyukám támogatja a könyvmolyságomat. Aztán a könyvet is elolvastam, és bár meglepett, hogy mennyire más, mint a film, mégis tetszett.

Évekkel később, nagyapám halálakor olvastam el újra. Mondhat bárki bármit, hogy mennyire giccses Sparks, hogy mennyire sok benne a Biblia emlegetése, nekem (nem hívőként is) rengeteg támaszt nyújtott akkor ez a történet.

Mostani újraolvasásnál is szerettem, nagyon kedves, aranyos, mégis szomorú történet, amely az 1950-es évek végén játszódik. Landon Carter egy tizenhét éves fiatal, akit a sors összehozz Jamie-vel, a nagyon vallásos, folyton mosolygós, Bibliát magánál hordozó lánnyal. Az idő elteltével Landon megismeri a lányt, és közben saját magát is.

Szerintem a film és a könyv is nagyszerű külön-külön, nem zavarnak a különbségek. Lássuk, mik is ezek.

1. Jamie szőke

Bár talán nem tűnik fontos különbségnek, engem szokott zavarni az ilyesmi. A könyvben Jamie szőke (mézszínű hajú), szeme kék, a filmben azonban Mandy Moore barna hajú, barna szemű.

2. 20. század helyett 21. század

A film a kétezres évek elején játszódik, így a 90-es, 2000-es évek elejére jellemző ruhákban járnak a szereplők, van számítógép, stb. Ez Jamie megaláztatására is több lehetőséget szolgál, és talán azért is modernebb a kor, hogy az akkori tinik jobban tudjanak azonosulni a szereplőkkel. A könyv azonban 1958 őszén kezdődik.

3. Jamie nem vezet

Talán a feminizmus előrehaladása miatt vezet a filmben Jamie (van is funkciója, hiszen ő viszi haza egyik nap Landont, aki rögtön el akar bújni, amikor meglátja a barátait), mindenesetre a könyvben ez nem így van. Landon az, aki elmegy helyette vagy viszi ide-oda.

4. Landon családja

A filmben inkább Landon édesanyján van a hangsúly, azonban az apát így is hasonló szerepben látjuk: alig van otthon. Ám míg a filmben kardiológus, a könyvben politikai berkekben mozog, és az apja miatt nincs jóban Jamie apjával. Nem igazán családi viszályról van szó, de azért érezni, hogy nincsenek jóban. Ráadásul a könyvben Landon többször említi, hogy vagyonosak, szakácsuk, szobalányuk van, és az övék a legnagyobb ház a környéken.

5. A színdarab

Fontos eleme a történetnek a színdarab, amit a fiatalok előadnak. Azonban a könyv részletezi, hogy mindez miről szól, és jóval több jelentést társít Jamie és az apja kapcsolatára vonatkozóan. Azt is megemlítik, hogy a közösség is várja évről évre, és hogy mindig végzős diákok játsszák a szerepeket.

+1 Árvaház

A könyvben nagyon jelentős szerepe van az árvaháznak, ahova Jamie és Landon többször is ellátogat, és amelynek Jamie folyamatosan pénzt gyűjt. A filmben azonban sajnos ez nem jelenik meg.

Ti milyen egyéb különbségre figyeltetek fel?

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Amikor hat évvel ezelőtt először olvastam ezt a regényt, rögtön az elején éreztem, hogy ez nem holmi romantikus történet lesz, nem is az akkoriban sokat olvasott young adult hangulatot fogja hozni, és nem is lesz utána derültség a szívemben. Nagy hatással volt rám, egyrészt a tapasztalatlanságom miatt és talán azért is, mert kortárs szépirodalmat nem igen olvastam. Bár rémlett, hogy a könyv első fele jobban tetszett, mint a második, mégis úgy maradt meg bennem mint egy korszakalkotó regény. Még azután is így voltam vele, hogy belekezdtem a Pulitzer-díjas írónő egyik novelláskötetébe, amit két és fél novella után félbehagytam, vagy hogy egy másik, nagyon rövid kis könyvéből alig értettem valamit.

Őszintén szólva alig vártam az újraolvasást, hiszen a történet nyáron játszódik (ősztől tavaszig tart a visszaemlékezés), és pokoli, ragadós meleg van, Isabelle szája fölött mindig csillogott az izzadság, Kövér Bev legyezgette magát, a ventilátorok pedigfolyamatosan zümmögtek esténként. Nem csoda, hogy nyárra tartogattam (bár pont rosszabb idő lett, amikor olvastam).

A történet Amyről és Isabellről, egy lányról és az anyjáról szól. Amy 16 éves, az édesanyjával együtt dolgozik a nyári szünet alatt egy irodában. Érezni, hogy valamiért nagy a feszültség kettőjük közt, Amy haja furcsán összevissza van levágva, egymásra nézni is alig bírnak. A visszaemlékezésekkel lassan fény derül mindenre, ugyanis Amy kicsit közelebbi viszonyba került az új matematika tanárral, Mr. Robertsonnal, mint kellett volna.

Amikor meséltem egy munkatársamnak, hogy ezt olvasom, azt hitte, romantikus történetet rejt a könyvecske. Hogy tanár-diák szerelem alakul ki, a tanár mondjuk csak huszonx éves, és az egész regény cuki. Hát nem az. El is vettem a kedvét rendesen.

Nagyon sokat nem szeretnék elárulni, de a regény első fele nagyon jól mutatja be, hogyan hálózta be Mr. Robertson az önbizalomhiányos, nagymellű Amyt (sajnálom, de ezt le kell írni, mert van jelentősége), aki mindig a haja mögé rejtőzött. Lassan csinálta, a bizalmába férkőzött, először csak egy hazafuvarozás, majd egy puszi, aztán már...

Az egész dolog, amit a tanár művel undorító. Amy sajnos nem látja így. Amy felfedezi a test gyönyöreit, hiszen semmit nem tudott a szexről, arról sem, milyen érzéseket adhat az neki. Mindent elhisz, amit a férfi mond neki, mi pedig, olvasók, pontosan látjuk, hogy Mr. Robertson mit művel. Tudjuk jól, hogy amikre ráveszi a tizenhat éves lányt, az nem egy szerelmes, tisztelettudó férfi tette, hanem egy ragadozóé. Amiket mond, azok még a mai napig a fülemben csengenek, és legszívesebben megráztam volna Amyt, hogy ne legyen ilyen naiv. Azonban Amyt se lehet hibáztatni, szerintem ő az áldozat ebben a könyvben. Hiszen ő az, aki nem hogy az iskolától, de még az anyjától se kapott szexuális felvilágosítást, még csak valami fapados verziót sem. Az anyjával való kommunikációja inkább mesterkélt, egyetlen barátnője van csak, aki pedig túl tapasztalt. Nagyon sajnáltam a lányt a könyv második felében,

Isabelle már egy másik fogalom. Egyszerűen egy szörnyű nőnek és anyának tartom. Folyamatosan, görcsösen meg akar felelni a nem létező elvárásoknak, azon emberek véleményétől függ a kedve, akiket egyébként lenéz. Ennél fogva neki eleve egy nagyon szomorú élete van.

Amikor rájön, hogy lánya "mit tett" (ez is érdekes egy felfogás, mert nem az érdekli, "mi történt vele", hanem hogy "bezzeg a lánya..."), az egész kis világa felbolydul, és ahogyan reagál, az kritikán aluli. Hiteles, persze, elhiszem, hogy ezt teszi, de mindez nagyon szomorú. A könyvben megjelenik az áldozathibáztatás, az irigység, az undor.

Isabelle-lel kapcsolatban a regény vége felé még derülnek ki dolgok, amelyek számomra teljesen feleslegesek és nevetségesek voltak. Nem értettem az írónő szándékát. Igazából az egész könyvvel így voltam. Hiszen semmi példaértékűt nem mutat be (nem kötelező, tudom), csak levesz az életről, de azt is úgy, hogy nem érted, mi volt ezzel a cél. Valahogy senki nem vont le az egészből semmilyen tanulságot. Amy elindult lefelé a lejtőn, talán Isabelle volt csak az, aki úgy ahogy, fejlődött, talán ő is volt inkább a regény főszereplője, Amy pedig a katalizátor, ki tudja. Mindenesetre nagyon untam a végére a történéseket, és nem hiszem, hogy olvasok még az írónőtől. Nagyon hangulatosak a könyvei, de egyben undorítóak, rosszindulatúak, és számomra sokszor unalmasak is.

Júliusi összegzés

Az időjárás még mindig kesze-kusza, de örülök, hogy végre itt az igazi nyár, főleg mert szabadságon vagyok (végre!!). A július nem sikerült úgy, ahogy terveztem, de így is akadtak jó olvasmányaim. Azonban a blogot igencsak hanyagoltam, ami ellen tenni fogok.

Könyvek terén próbáltam magam tartani a nyári hangulathoz, lássuk, miket olvastam.

Könyvek

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle - újraolvasás volt, igazán átadta a forró nyári hangulatot, azonban a könyv második felét nagyon untam, és nem volt rám akkora hatással, mint hat évvel ezelőtt. Nem hiszem, hogy több Strout könyvvel megpróbálkoznék.

Philip Pullman: Northern Lights - írtam erről, a filmsorozat érzelmileg jobban megkapott, a könyv kicsit unalmasabb volt, de mindenképpen elolvasom a folytatást.

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill - imádtam ezt a könyvet, és bár nem igazán arról szólt, hogy Nina hogyan barátkozik össze a sosem ismert családjával, mégsem okozott csalódást. Nagyon kellemes fejlődéstörténet, remélem, kiadják magyarul is!

Agatha Christie: Tíz kicsi néger - a napokban jelentették be, hogy idehaza is más címmel fog megjelenni (Mert többen nincsenek) - egyébként mint utánanéztem, 1941-ben A láthatatlan hóhér címmel is megjelent -, és bár nekem még a mindenki által ismert címmel van meg a könyv, ez nem akadályozott meg abban, hogy újraolvassam. Jelentem, hogy így is nagyon izgalmas volt, és új aspektusból vizsgálhattam meg az eseményeket.

Sorozatok

Good Witch (6. évad) - nagyon vártam már, tetszik az optimizmusa, Cassie és a többi Merriwick nő intuíciója. Mivel a Grace-t játszó fiatal színésznő kiszállt, ezért jött egy új szereplő, Joy. Benne sem csalódtam, a Merriwick-Davonport átok szál pedig eleinte kicsit röhejesnek hatott, de azért a végére megtetszett.

The English Game - már régebben kiszúrtam magamnak a Netflix új sorozatát, amit a Downton Abbey készítője jegyez, és az első rész nagyon tetszett!

Snowpiercer - már eleve hülyeségnek tartottam az alapsztorit, de aztán utánanéztem, és megtudtam, hogy egyrészt ebből volt egy film is Chris Evans főszereplésével, és hogy képregény alapján készült. Sajnos másfél epizód után is hülyeségnek tartottam az egészet, ráadásul untam is, úgyhogy elköszöntünk egymástól.

Glee - ez a sorozat tinikorom egyik meghatározó élménye volt. Rengeteg zeneszámot, előadót innen ismertem meg, és erőt adott, hogy a középsulit jobban éljem meg. Azonban valahol az ötödik évadnál abbahagytam, mert már nagyon nem hasonlított a kezdeti epizódokhoz. Azóta sajnos három főszereplő is elhunyt, ha pedig az egyes színészek körülményeit nézzük, akkor csak még lelombozóbb az egész. Át kellett mindezen lendülnöm az újrakezdés alatt, de most már ugyanannyira tetszik, mint tizenegy évvel ezelőtt.

Hallmarkos filmek

Crossword Myteries - hallmarkos krimiket nem nagyon szoktam nézni, de ennek az első része is tetszett. A második és harmadik is jó volt, izgalmasak a kis feladványok, és a két főszereplő is cuki.

From Friend to Fiance - ez hatalmas nagy kedvenc lett! Kellemes csalódás volt, a főszereplő csajszi pedig igazán frissítően hat (nagyon hasonlít egyébként Rachel Bilsonra, és maga a karaktere is hozta a Hart of Dixie-ből megismert Zoét), ráadásul a film tele volt humorral, kis kalandokkal, mozgalmas volt az egész és hihető.

Love Unleashed - ez nem annyira jött be, pedig tele volt kutyákkal. Talán az is hozzájárult a "meh" érzéshez, hogy egyrészt az összes színész úgy fogta a kutyát, meg viselkedett a kutyák közt, mint aki félti a sminkjét (nyilván ez volt a helyzet, de aki imádja a kutyákat, az akkor sem inkább a pasit nézi, miközben az édes kölyökkutya ásít egyet), illetve a főszereplő csaj mindegyik filmjében annyira túlcsinosított (haj, köröm, nagy szempillák), hogy már nem hiteles, a főszereplő pasi pedig nem tud színészkedni, szörnyű.

My One and Only - ahhoz képest, hogy a sztorija olyan volt, amit már láttam hallmarkos filmben és nem a kedvencem (a főszereplőknek valahogy köze van egy Nagy Ő műsorhoz), nagyon tetszett, főleg a főszereplő nő miatt, aki olyan, mint Jessica Biel és Sutton Foster keveréke.

Netflixes filmek

Eurovison Song Contest: The Story of Fire Saga - amikor még csak a hírét hallottam, illetve láttam pár képet belőle, elkönyveltem, hogy ez egy méretes baromság lesz - hogy jönnek pont az amerikaiak ahhoz, hogy egy európai versenyről filmet készítsenek, ráadásul úgy, hogy izlandinak adják ki magukat? Azonban ezen hamar túltettem magam. Nem is tudom, miért kezdtem bele a filmbe, de nagyon jól tettem, ugyanis amennyire szürreális, annyira bájos is. A végét egyenesen megkönnyeztem, a dalokat pedig azóta is hallgatom.

Liza, a rókatündér - pár éve, amikor karácsonykor betegen feküdtem idehaza, akkor adták ezt a tévében, és azóta is megnézem, ha megy. Imádom, az egyik legjobb magyar filmnek tartom - az a fajta mágikus realizmus, amivel tényleg le lehet venni a lábamról.

Love Wedding Repeat - fogalmam se volt, miről szól (annyit azért sejtettem, hogy egy esküvőről), de nyárinak tűnt, így belekezdtem. Nagyon jól tettem, mivel egyrészt tényleg adta a nyári érzést (tekintve hogy Olaszországban játszódik), illetve ez a fajta brit humor nagyon bejött. Emlékeztetett az Oscarra (a a pörgős klasszikus alatt sokat rohangálnak szereplőink, hogy mentsék a helyzetet), valamint a Richard Curtis filmek hangulatára. A vége felé van egy csavar, ami vagy bejön vagy nem - nekem bejött, de inkább ez is a bájával vett le a lábamról. A főszereplő pasi pedig egy az egyben a fiatalkori Hugh Grant.