Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

A könyvre már a magyar megjelenésekor felfigyeltem, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb elolvasom, hiszen a Szívek szállodáján nőttem fel, a Netflixnek köszönhetően pedig - az eleinte furcsa eredeti hanggal - már legalább kétszer végignéztem. Azonban idővel rá kellett döbbennem, hogy olyan nagyon-nagyon nem is szeretem a Gilmore Girlst, legutóbb is csak a harmadik évadig néztem újra. Rory egy idő után nagyon idegesítő, tipikus, buborékban felnőtt kislány, aki tehetséges, de nincs meg benne az affinitás, hogy igazi riporter legyen (Logan apjának tök igaza volt, és sokat elmond a lányról, hogy élete első negatív kritikájára hogy reagál), miközben Lorelai-jal is akadtak problémáim, bár ő még mindig jóval kedvelhetőbb szerintem. A 2017-es négy részes másfél órás szezonális epizódokat azóta is szeretném kitörölni az emlékeim közül - pedig Emily jellemfejlődése igazán üdítő volt.

Így talán érthető, miért vártam éveket a könyv elolvasásával. Tavaly ősszel akadtam rá nagyon olcsón egy kirándulás alkalmával, és nem volt szívem otthagyni a boltban. Időközben megpróbálkoztam Graham első és eddig egyetlen regényével is, amit olyan harminc oldal után be is csuktam, de tudtam, hogy a memoárja azért más lesz. Ráadásul nem csak a Szívek szállodája volt a húzónév, hanem a Parenthood is - Graham másik sorozatáról is többet szerettem volna tudni. Idehaza a szörnyűséges Vásott szülők címet kapta, aminek köze nincs a dráma sorozat hangulatához, és nem is annyira populáris.

Márciusban végre valahára belekezdtem, mivel akkoriban készítettem el a kihívásomat is, amelyben arra inspirálok mindenkit, hogy olvasson több nonfictiont. Így ez a memoár nekem is kapóra jött.

"(...) ha valaki arra kíváncsi, hogyan működik Hollywood, legjobb, ha jó sokszor újraolvassa az Éhezők viadalát. "

Az elején nagyon bejött Graham laza, kacagtató stílusa és a korai éveit bemutató fejezetek. Bár akadtak kérdéseim, amelyekre nem kaptam választ: hogyan alakult a viszonya az anyjával, aki a karrierjét választva elhagyta őket? Azért ez elég kemény.

Igazán érdekes volt belelátni abba, hogy kezdő színészként hogyan élt, mennyi szerepre jelentkezett és a #metoo mentén átértékeli egy fenékmutogatós meghallgatását is. Azonban egyszer csak váltottunk és a kukába dobtuk a kronológiát.

Úgy éreztem, összevissza ugrálunk. Ráadásul a Gilmore Girls rész is kiábrándító volt. Leült végignézni az egész sorozatot és ennyit mozgatott csak meg benne, komolyan? Azt hittem, lesznek színfalak mögötti nosztalgiázások, vagy elmélkedés arról, hogy miképp alakult a kapcsolat közte és színésztársai között.

Az sem tetszett különösebben, hogy érződött, mennyire csak az amerikaiaknak szól ez a kötet. A folytonos kiszólások a Today Show meg egyéb műsorok vezetőinek, dolgozóinak enyhén fárasztóvá vált egy idő után. Azért nem bántam volna, ha Graham tisztában van azzal, az ominózus sorozata mennyi országban leadásra került, akár pár videót is megnézhetett volna a különböző szinkronokról - na, ilyen pont érdekelt volna, hogy ő, mint A színésznő hogyan reagál mondjuk a mi Pápai Erikánk vékonyka hangjára. Jó, tudom, nagy kérés, de közelebb éreztem volna magamhoz ezt a kötetet.

Olyan érzésem volt, hogy Graham nem meri megmondani a tutit, ez a memoár csak egy látszat könyvecske, de istenigazán nem ismerjük meg. Tetszett pár bölcselkedése, hogy kitért a szingliségére, a mostani párkapcsolatára, de mélyen nem nyúltunk bele egyik témába se.

Nem bánom, hogy elolvastam, a színésznő humora igazán jó, és remélem, látom még sok mindenben, de aki túl részletes önéletrajzra vágyik, az csalódni fog.

Moskát Anita: Horgonyhely

Most már nem értem, hogy maradhatott ki eddig az életemből Moskát Anita munkássága, pedig emlékszem, hogy amikor a 2019-es Könyvfesztiválon (ó, a régi szép idők) megvettem a könyvét, nem igazán tudtam, ki is ő. A gyönyörű borítós regényéről se tudtam megállapítani, miről szólhat pontosan. Mesésnek hittem, majd olvastam olyanokat, hogy a magyar szolgálólány, a magyar Atwood stb. Értem ezeket a jelzőket, de én inkább maradnék annál, hogy Moskát.

A Horgonyhely egy nagyon különös, rideg, fjordokkal teli világba kalauzol minket, ahol megismerhetjük a mágiával átszőtt világot. Minden ember a születésének helyéhez kötött, körülbelül egy kilométernyit sétálhat erre-arra, de ha továbbmegy, rosszul lesz, úgy érzi, szétszakad, vérezni kezd, stb.

Eleve egy ilyen alapszituáció már elgondolkoztatja az embert, hogy miféle társadalom alakulhat ki, hogyan működik a gazdaság? Eleve: hogyan utaznak akkor mégis? Nos a következőképpen: a terhes nők egy ideig mentesülnek a mágia alól és vándorolhatnak. Ezáltal pedig ők uralják a világot - már amennyit megismerünk belőle, tehát a kis falvakat, nagyobb városokat.

Mint említettem, ez a történet rideg és nem csak azért, mert folyton hideg van és fagy. Sokáig azt éreztem, nincs benne szeretet. De mindez nagyon okosan nem-jelenik meg a regényben, hiszen ha végiggondoljuk, hogy ilyen átokkal, hogyan tud egy társadalom kibontakozni és mire épülnek az emberi kapcsolatok, akkor nagyon is logikus ez a fajta embertelenség.

A nők arra használják csak a férfiakat, hogy azok megtermékenyítsék őket, így a nemi erőszaknak egy elhallgatottabb és nem annyira vitatott aspektusát mutatja be az írónő. Vannak persze jobb lelkületű nők is, de végtére mindenki vándorolni akar, hisz az a hatalom: így láthat más falvakat, hozzáadhat a gazdasághoz, ellenőrizheti a többi embert.

Ha a szerelem meg is jelenik, az is lenézett, házasságok is csak azért vannak, hogy a férfi a nőhöz tartozhasson, ez az övé alapon.

Az anya gyermek kapcsolat még ennél is ridegebb. Tajgetoszi jelenetek elevenednek meg. Sok anyától el is veszik a gyereket, a fiúkat pedig vagy megölik vagy idősebb korukban eladják.

Moskát mégis beszivárogtatja a szeretetet főszereplőinken keresztül. Bár céljaik és indítékaik elsőre nem tiszták, ahogyan haladunk előre, úgy tárulkoznak fel és ismerik meg ezt az elfelejtett érzelmet.

Ahogy egy levelemben fogalmaztam, Moskát tűpontosan fogalmaz. Értem ez alatt azt, hogy pont annyit ír, amennyit kell, akkor tér ki valamire, amikor kell, hiba nincs. Zseniálisan építi fel a cselekményt, a hangulatteremtése varázslatos. Nem élveztem mindig, amit olvasok, de sokáig nem tudtam elengedni a fjordokat és kikötőket, a kocsmákat, lelencházakat, a földet és a tengert.

Nagyon fontos regénynek tartom. Nem lesz kellemes, de érdemes elolvasni.

Olvastam, hogy kritikaként olykor megkapta a regény, hogy nem szimpatikusak a karakterek, és emiatt lecsillagozták a művet. Nem igazán értem ezt a hozzáállást, szerintem aki ez alapján pontozza le, igazán nem tudta átadni magát az eseményeknek, a mélyebb megértésnek. A karakterek megítélése egyrészt rajtunk múlik. Másrészt kellett is, hogy némi távolságot tudjunk tartani tőlük, hiszen ha még szeretjük is őket, akkor még jobban lejöttünk volna az életről az utolsó oldalak elolvasása után.

Apropó utolsó oldalak... Olvastam pár horrort életemben, de ez mindent vitt. Kísért a mai napig.

Biztos vagyok benne, hogy Moskát Anita munkásságát ezentúl tudatosan figyelem majd, és a megjelent regényein kívül megpróbálom fellelni novelláit is. Olvassatok Moskátot!

Andrew Klavan: Vadászat Amandára

Sajnálom, hogy ez a remek író idehaza ilyen kevés reklámot kapott és hogy csak két könyve jelent meg. A Ne szólj száj talán a leghíresebb, hiszen az alapján készült egy tök jó film is Michael Douglas és a megboldogult Brittany Murphy főszereplésével. Emlékeim szerint a könyv lebilincselően izgalmas és fordulatos volt, az első komolyabb krimi/thriller könyv volt, amit olvastam.

Az író másik könyvére utána évekig vadásztam (haha) és, hála a Bookline emlékezőtehetségének, egy furcsaságnak lehettem tanúja. Ugyanis a szerint, már legalább tíz évvel ezelőtt megrendeltem a könyvet, sőt át is vettem. Gondolhatjátok, mekkorákat pislogtam, hiszen azért egy könyvmoly (ráadásul akkoriban kezdő voltam, tehát eléggé számon is tudtam tartani, mit olvasok) tudja, mit olvasott el és mit nem. Azóta se tudtam feloldani ezt az anomáliát. Lehet, hogy valakinek vettem volna ajándékba? De miért vettem volna, ha engem érdekelt? Vagy ha meg is rendeltem, át biztos nem vettem, az egyszerűen rémlene - legalább a könyv formája, súlya, illata. Mindegy is, ez már sose fog megoldódni.

A regényre végül a tavalyi Könyvhéten találtam rá a Gabo standjánál potom pénzért. Egyből le is csaptam rá, azonban csak idén került sor az elolvasására. Bevallom, eleinte tartottam tőle, hisz az emlékek fakulnak és változnak is, így fogalmam se volt, mire számíthatok az írótól, valamint mivel a fülszöveget se olvastam el, tényleg nem tudtam, mi vár rám.

Könyvadatok:
Zsáner: krimi
Megjelent: 2006 (eredetileg: 2000)
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 334

Fülszöveg:
„A ​történet egy nyári napon kezdődik, a pokolban. Egész pontosan július 13-án. A pokol pedig egy massachusettsi városka, Hunnicut…
Négy hónappal később. November, ismét péntek. Manhattan, New York. Egy Lonnie Blake nevű fiatal szaxofonos játszott a Ninth Avenue-n.”
Ezen az estén találkozik Lonnie egy titokzatos nővel, Carollal, és lép be egy számára új világba, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Tizennyolc hónap telt el azóta, hogy Lonnie feleségét meggyilkolták, és élete zuhanórepülésbe kezdett. De megismerkedik Carollal, a nővel, aki menekül, mert egy szörnyű titkot rejteget. Az egyetlen együtt töltött éjszakájuk után Lonnie rádöbben, hogy megtalálta az érzést, amit már örökre elveszettnek hitt. De Carol eltűnik, Lonnie pedig szinte rögeszmésen a keresésére indul, és azt veszi észre, hogy egy idő után már ő az, akit üldöznek. Eszeveszett ámokfutását hazugság és hidegvérű gyilkosságok kísérik. Lonnie nem érti, miért kell az életéért futnia, egészen addig, míg fel nem fedi Carol titkát, mely nem más, mint egy nagyon is figyelemreméltó kislány, Amanda.

Az egész regény egy Lostot idéző borzalmas jelenettel kezdődik: hirtelen megremegnek az ablaküvegek, fülsüketítő zaj veszi kezdetét, az utcára kirohanva pedig azt látják az emberek, hogy egy - valószínűleg - repülőgép darabjai hevernek szerteszét, holttestek zuhannak az égből, minden füstöl és lángol, üvöltés hallatszik, valaki egy ház romjainál sír. Egy nő pedig rohan a gyermekéért.

Innen ugrunk pár hónapot, amikor Lonnie, a szaxofonos megismeri Carolt, aki, hát, prosti. Ilyen és csúnyább szavakkal is tele az egész regény, hozza a kilencvenes évek végére, kétezres évek elejére jellemző puritán szóhasználatát, gondolkodtam is, mindez ma hogyan állná meg a helyét. Ezeken túllépve amúgy nagyon könnyű megszokni a stílusát, mert bár a megdöbbentő nyitójelenet után egy elég olcsó szexjelenetekkel tarkított karakterbemutatást kapunk, Lonnie-val együtt marha gyorsan zúzunk bele az éjszakába. Úgy ám.

Lonnie-t keresik, mert látták a nővel, Lonnie meg követi a nőt, mert hirtelen szerelmes lesz, meg aztán már érdekli is, mi ez az egész, ha már nyakig belesüllyedt az egészbe. Közben pár korrupt kopó akarja őt megleckéztetni, de van itt olasz maffiavezér, gyógyszergyártó cég, és meglepő módon egy nagyon jófej nagypapa korú professzor is. Ez a szál különösen tetszett, mert itt a regény kicsit megpihen, és nagyon jól megragadja az ősz hangulatát, a békés kisvárost - hogy aztán gyomorszorító jeleneteket kapjunk.

Klavan regényeiben senki sincs biztonságban. Fogalmad sincs, hogy az épp megismert szereplő meddig marad még velünk, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy főszereplőnk túléli-e az utolsó oldalakat. Az egész pörög, körmöt rágva lehet izgulni, olyan, mintha egy film peregne le a szemünk előtt. Azzal pedig, hogy mindenféle ijesztő, egytagú szociopata bérgyilkosokkal meg maffiavezérekkel van tele a könyv, mégsem válik nevetségessé, egyszerűen jól áll neki ez a stílus.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Könyvadatok:
Zsáner: Gótikus
Megjelent: 2011 (eredetileg: 1938)
Kiadó: GABO
Oldalszám: 448
Molyos értékelés: 91%


Fülszöveg:
Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?
A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.


Úgy látszik, el vagyok átkozva azokkal a klasszikusokkal, amik fiatalon kimaradtak és mindenki másnak tetszenek. Bár ezt nem utáltam annyira, mint az Üvöltő szeleket, nem is volt annyira giccses, mint a Kisasszonyok, mégsem tetszett.


Pedig egész ígéretesen indult a kapcsolatunk, hisz a Hill House szelleme után bátrabban vágtam bele egy újabb gótikus műbe, és még az sem zavart, hogy 100 oldal, amíg eljutunk Manderley-be. Hiába van nyár, mégis sokszor köd borul a tájra, furcsa a cselédség, recseg-ropog a fa, kietlen a vidék, üres a ház. Azonban ha ezt nem az irritáló narrátorunkon keresztül nézzük, akkor egy soha meg nem szólaló, fiatal lányt látunk, aki elábrándozik, nem is néz senkire, vagy ha néz is, azt is gyanakvóan teszi, mert biztosan róla beszélnek, biztosan Rebeccához hasonlítgatják.


Ah, mérges vagyok, mert nem tetszett. Értem én, hogy itt a noname főhősünk lélektanát voltunk hivatottak elviselni, de higgyétek el, akinek az életben is van ilyen ismerőse, annak ez baromi sok. Tényleg próbálkoztam, akartam vele együttérezni, olykor sikerült is, amikor végre ő is rájött, hogy a férjura úgy bánik vele, mint a kutyával (mármint megsimogatja a fejét, meg mit tudom én, bár mit is vár a főhősünk, ha állandóan letérdelget elé?), de aztán megint csak szülte az összeesküvés-elméleteit, a fejében játszódott le minden és nem érdekelt, untam.


Ugyanis ez egy tök egyszerű sztori, amiben szerintem semmi pláne nem volt, sőt. Ha a főszereplő életrevalóbb és gyanakvó (nem a saját hülyeségére, hanem arra, mi történt Rebeccával), akkor ez egy egyszerű krimi lenne. Ha szenvedélyesebb lett volna, aki fülig szerelmes a férfibe és valami kommunikáció is van köztük, akkor egy szerelmi dráma. Na de ez? Tudom, csúnya dolog ilyeneket kérdezni, de komolyan ezért van oda mindenki? Jó, tudom, ízlések és pofonok, engem is el lehet könyvelni, hogy ah, nem érti, ez, fiam, a szépirodalmat, de ez köszönöm, bőven elég volt.


A végéről pedig csak röviden: fogalmam sincs, mit kéne éreznem. Fogalmam sincs, mi volt az írónő célja. Mert hogy én ezeket nem sajnáltam és nem drukkoltam egyiknek se, az hótziher. Mint mondtam, a főhősnőnk egy megbízhatatlan narrátor, egy naiv kislány, aki mindent elhisz, amit mondanak neki. Én nem hittem el mindent.


Talán egyszer újraolvasva tetszeni fog, vagy ha olvasok róla egy értekezést, jobban megértem, de egyelőre hiszem, hogy ájött a lényegi része, de legyen ez akár nemes gesztus a szörnyű párkapcsolatok bemutatására vagy kritika az akkori társadalom iránt, akkor se tetszett, nagyon csalódott vagyok és sajnálom az időt, amit elfecséreltem rá.