Margaret Atwood: Testamentumok

A szolgálólány meséjét nagyon szerettem két évvel ezelőtt, a 2019-es évem Atwoodról is szólt. Szeretem a stílusát, Csonka Ágnes gördülékeny fordítását, a gondolatokat, amelyek a leírt szavak hatására születnek meg bennem, az írónő intelligenciáját, ami átjárja az egész történetet. Egy régebbi posztban már megemlékeztem az olvasott könyveiről, ezt a bejegyzést itt el tudjátok olvasni.

A Testamentumok a szolgálólány folytatása, amely 35 évvel az eredeti történet megírása után jelent meg. Gileádban azonban csak 15 év telt el, és nem Fredé életébe nyerhetünk bepillantást, hanem három szemszögön keresztül láthatunk bele a világba. Az egyik Lydia néni, akinek neve biztosan ismerős, a másik egy Gileádban született lány, a harmadik pedig egy kanadai tini. Három különböző szál tekereg, gabalyodik össze, amely alapján mi, olvasók, ha nem is mindenre, de sok mindenre választ kaphatunk.

Az ilyen hosszú idő után megírt folytatás elsülhet rosszul is, de hát Atwoodról van szó. Számomra hihetetlen, hogy a hetvenes évei végén még mindig ennyire összeszedetten és kiválóan tud írni. Örülök, hogy egészségnek örvend és remélem, lesz még új könyve.

"Szobrot csak halottaknak szabad állítani, én mégis kaptam egyet, pedig még élek."

Úgy érzem, Atwood jó döntést hozott azzal, hogy három szálon keresztül mutatja be egyrészt a gileádi világot, amely rohad belülről, másrészt pedig a külvilág gileádhoz való viszonyát.
Lydia néni az első részben majdnem főgonosszá nőtte ki magát, azonban itt megismerhetjük, mi volt a foglalkozása, hogyan élte meg a puccsot és miként vált ő az egyik alapítóvá. 
Agnest egész fiatalkorától megismerjük, édesanyjával való kapcsolata szinte idillikus, megjelenik a szeretet, azonban ezt hamar elveszíti, amikor a nő meghal, őt pedig alig tizenhárom évesen már férjhez akarják adni. Ő általa bemutatásra kerül a gileádi iskolarendszer, az agymosás netovábbja, az áldozathibáztatás alaptételei, a nők feladata, az, hogy csak hímezni tudnak, de írni nem - ezáltal Agnes, mint elbeszélő is teljesen más, hiszen vallása Gileádhoz köthető, és főleg a regény második felében ütközik ki a különbség közte és más karakterek közt. Agnes lelkivilága eleinte nagyon érdekes volt számomra emiatt, azonban ahogyan haladtunk előre, úgy vált sajnos semmilyenné az ő személye.
A harmadik karakter is egy lány, aki Kanadában él, és a tizenhatodik születésnapjára készül. Megveti Gileádot, azonban az ezzel kapcsolatos tüntetésre szülei nem engedik el.
Sajnáltam egyébként, hogy Atwood nem hozott férfiszereplőt, érdekelt volna egy ilyen szál is.

Tehát van miből szemezgetnünk, én legalábbis minden apró információmorzsára ugrottam, hiszen Gileád amennyire taszító, annyira okoz függőséget is. Rend, fegyelem, szabályok, besúgók - ez jellemzi az egész ki társadalmat és az ember akarva akaratlanul is minél többet akar róla tudni. Hogyan oldják meg ezt, hogyan oldják meg azt? Sokan kritizálják ugye a világot, hogy ilyen nem jöhetne létre, és valóban abszurd az egész ötlet, azonban a Testamentumokban is visszaköszön az, amit Atwood mondott a szolgálólány kapcsán, vagyis hogy nem írt le olyat, ami ne történt volna már meg az írásos történelmünk során.
Itt is éreztem párhuzamokat. Például amikor ellátogatunk a múltba, vagyis abba az időszakba, amikor a hatalomátvétel kezdődik, befagyasztják a nők folyószámláit, törvénybe iktatják, hogy nem dolgozhatnak és birtokolhatnak semmit, akkor a katonai puccs brutalitása, az emberek megaláztatása és az "ölj vagy ölnek" elv naturalista bemutatása erősen eszembe juttatta Isabel Allende Kísértetház regényének második felét, amelyben az 1973-ban, Chilében lezajló puccsról mesél. Az jóval brutálisabb volt - és az valóságon alapszik. 
A másik pedig a feleségpiac, vagyis azok a részek, amikor Agnesnek férjet keresnek, és majdnem ugyanolyan mondatok hangzanak el (gazdag férjet válasszon, aki mellett nem lesz problémája), amelyek a népszerű kosztümös, romantikus, 19. században játszódó filmekben/könyvekben (nekem pont a Bridgerton jutott eszembe).

Atwood zseniális mondatokat szőtt bele az amúgy is remek könyvbe, érdemes csak az első mondatot elolvasni, amit ki is idéztem ide, és lelkesedésem sokáig is tartott, hiszen vonzott az Agnes által megismert gileádi család dinamikája, az orvosok, a szolgálólányokról alkotott bemagolt megvetés (ribancok, mi mások...), a bibliára épülő fanatizmus által kitekert üzeneteket és a fogorvosi rendelő... Azonban valahol a regény vége felé valami megváltozott.

Lydia néni és Agnes eléldegél Gileádban, ami egy idő után nem tűnt "annyira" vészesnek, ergo Atwood "agymosása" átjött, miközben Daisy története olyan fordulatot vett, amelyre bár számítottam, mégis meglepett. Ennyi?, kérdeztem magamban.

Valahol a négyszázadik oldalnál átcsaptunk valami másba (még csak zsánerhasonlatot se szeretnék megjelölni, nehogy spoileres legyen), ami elvette a gileádi terror élét, és szerintem nem is volt a legokosabb egy tizenhat éves karakterre bízni ennyi mindent. Az ő világában az is zavart, hogy elvileg ugye azért történt ez az egész puccs, mert alig születtek gyermekek. Aztán még sincs ezzel kapcsolatban semmiféle visszacsatolás. Gileád nyomatja a propaganda dumát, hogy szülj gyereket, hímezz és ha nem megy, max. kapsz egy szolgálólányt, aki ribanc volt és így vezekel, és egyébként se nézz rá, azonban Kanadában semmi szó nem esik arról, hogy kevesebb lenne az iskola, nembabák születnének, stb. Így olykor az az érzés járt át, hogy egyáltalán mi magyarázza gileád létjogosultságát?
Az tetszett viszont, hogy ha csak pár mondatban is, kitértek a többi kontinensre.

Bár az utolsó százötven-kétszáz oldal nem varázsolt el vagy döbbentett meg annyira, mint anno A szolgálólány meséje, érdemes volt elolvasni, és ismét sikerült visszaszoknom Atwood stílusához. Igazán gördülékeny az egész könyv, úgy kellett olykor megálljt parancsolni magamnak, tehát könnyen lehet vele haladni. Ha van lehetőségetek, olvassátok el!

"Aki pénteken sír, az vasárnap nevet" - Kosztolányi Dezső: Pacsirta - újraolvasás 10 év után

A kisregényre még tizenkettedikes koromban hívta fel a figyelmemet a magyar tanárnőm, aki felvázolta, mi az egyszerű alapfelállása a történetnek. Van egy csúnyácska vénlány, akit senki nem vett el, a szüleivel él azóta is, azonban amikor elutazik egy teljes hétre, a szülők bepillantást nyernek, hogy milyen lehetne az életük. Akkoriban imádtam az ilyen egyszerű, inkább lélektani regényeket, amelyek jóval többet adnak, mint várná az ember. Ilyen élmény volt akkoriban A bajusz című film, amelyben a férfi, aki mindig is bajszot hordott, leborotválja, és erre mégse figyel fel senki, vagy Babitstól A gólyakalifa, ahol a főszereplőnk egyszerre két életet él, és nem tudjuk, melyik az álom, melyik a valóság vagy Örkény kisregényei. A lényeg, hogy abban az időben szerettem a művészfilmeket, a szépirodalmi, elvont könyveket. Így érdekes volt látni, hogy ennyi idő elteltével egy kicsit más életfelfogással mit értek meg a Pacsirtából.

Aki nem mutatkozik, azt elfelejtik.

Nagyon örülök, hogy a könyvklubban ez lett a közös könyv. Bár terveztem Kosztolányi több regényének újraolvasását, az Esti Kornél csalódása miatt hanyagoltam a Pacsirtát és az Édes Annát is. Egyébként most tűnt fel, hogy az író mennyire szeretett olyan címeket adni, amely a főszereplő neve.

A Pacsirtára úgy emlékeztem, mint egy nagyon rövid (nincs 200 oldal), ám olykor nagyon unalmas kötetre, amellyel alig haladtam 10 évvel ezelőtt. Milyen hasznos ilyenkor a moly.hu, ahol már akkor is vezettem olvasásaimat: másfél hónapig olvastam. Most három nap alatt fejeztem be.

Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak.

A történet lényege tehát valóban annyi, hogy Sárszegen van egy kis család, Pacsirta és a szülei. A nő vénlányként van elkönyvelve, hiszen amikor volt is egy udvarlója, az nem kérte meg a kezét, és a csúnyácska jelzőt is szeretik rá alkalmazni. Azonban szeptemberben meghívást kap, így egy hetet távol tölt szüleitől, akik ez alatt a hét nap alatt (péntektől péntekig) megtapasztalhatják, hogy milyen lenne az életük, ha Pacsirta férjhez ment volna, vagy ha Pacsirta nem lenne.

Ennek a rövid, ámde annál velősebb regénynek számomra az volt a fő mozgatórugója, hogy mennyire természetellenes egy ki nem repült kismadár. Erős szó, de Kosztolányi a természet meggátolásáról ír, és mai szemmel pedig azon is érdekes volt elgondolkozni, hogy ez is csak a régmúltban történhetett meg. Hiszen Pacsirta élete attól függ, hogy szépnek tartják-e és hogy talál-e férjet, aki eltartja. Pedig Pacsirtával semmi baj, Ákos, az apja szemszögéből látjuk sokszor, hogy mit is ért ő csúnya alatt, de egyébként a nő mindenféle dologhoz ért, akár még főnöknek is jó lenne a precizitása miatt, 1899-ben mégsem tud boldogulni egyedül.

Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt és a szülők a gyermekek miatt.

Annyival egyébként elintézni a könyvet, hogy fél csillag, nesze és a szépség relatív, hogy lehet egyáltalán ilyet írni, nos az szerintem kicsit felszínes olvasásra vall. Ha nem látjuk meg, hogy mennyivel többet mond ennél a regény, akkor lehet, hogy Pacsirtát ugyanígy elintéznénk: csúnya. Hiszen ilyen kijelentések után el kell gondolkoznunk: mitől csúnya, miért látom én csúnyának? 

Ugyanis itt nem a csúnyaság a lényeg. Úgy éreztem, kellett egy ok, amiért a nő rajtuk maradt, és az nem lehetett az, hogy akár fogyatékos vagy valamilyen krónikus betegsége van, hiszen akkor már egyből másként állunk a dologhoz. Akkor megsajnáljuk, és a regény érzelmi tetőpontja még kegyetlenebbül csapódna le. Milyen más okból maradhatna otthon? Abban az időben?

Az, hogy kit és miért látunk csúnyának, szerintem Kosztolányi ránk bízza. Nem is ez a lényege a regénynek, hogy eldöntsük, Pacsirta csúnya-e vagy sem. Az igazi főszereplők a szülők.

Az egy hét eltelte, amit eltöltenek eleinte kettesben, aztán egyre több emberrel, rádöbbenti az olvasót, hogy a szülőknek is van életük és múltjuk. Ez nyilván evidens, de olykor nehéz elhinni, hogy anyukánk, apukánk nem középkorúként léteztek előttünk, hogy a nagymama nem totyogott és sütögetett mindig is (hogy maradjunk a sztereotípiák mezején). Pedig az, hogy gyermeket vállalnak, nem jelenti azt, hogy önmagukat feláldozva elveszítik addigi életüket.

Eleinte félszegen ülnek odahaza, nem tudják, mit csináljanak. Kiderül, hogy Pacsirta olyannyira elvégezte a házimunkát, hogy édesanyja majd beleszakad, hogy egyedül kell csinálnia mindent. Nincs mit enniük, este döbbenek rá, hogy csak reggeliztek, mert Pacsirta szokott főzni. Ezek alapján azért változik a mérleg, hisz a szülőknek is szüksége van lányukra, lehet, nem is akarják őt elengedni?

Idővel elmennek ebédelni, találkoznak Sárszeg lakóival, még színházba is ellátogatnak és egy kicsit tudomást szereznek a világ dolgairól. Ákos lerészegedik, ami a regény tetőpontjához vezet, egy olyan iszonyatos gondolathoz, amelyet egy szülőnek se kívánok. Itt bontakozik ki, mennyire nehéz nekik is, hogy mennyire nem természetes számukra, hogy a harmincöt éves lányuk még mindig velük van. Mindaz, amit lányuk iránt éreztek, átalakul valami mássá. Pedig Pacsirta nélkül elveszettek is, hisz mennyi pénzük mehetett el az ebédekre, a kis krokodilbőr táskára? Mi lenne velük, ha ez aztán így menne tovább?

Pacsirta és a szülei szimbiózisban élnek egymással, egyszerre gyűlölik és szeretik a másikat, de végső soron egyszerűen szükségük van arra, hogy ez az állapot fennmaradjon.

Mai szemmel nézve talán azért is nehezebb azonosulni ezzel a leírt problémával, mert ilyenről nem hallani. A nők helyzete megváltozott, nem kell ahhoz férj, hogy kiszakadhassanak a családi fészekből. Elmehetnek iskolába, dolgozni, gyűjthetnek, hitelt vehetnek fel, elköltözhetnek, saját otthonuk lehet, akár egyedül is. Nyilván könnyebb párban, de ez ma már egyáltalán nem számít visszahúzó erőnek.

Lényegében ennek a három embernek az életéről az akkori társadalmi elvárások (hogy valaki szép és férjezett legyen) tehetnek. Ez pedig abszurd így 130 év távlatából.

A mű rengeteg mindenről szól, rengeteg féle szemszögből lehet elemezni, de számomra most leginkább ezeket a gondolatokat juttatta eszembe. Örülök, hogy elolvastam, és alig várom, hogy az Édes Annát is a kezembe vegyen, immár harmadjára.

Örkény István: Válogatott egyperces novellák

"Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van."

Emlékeim szerint gimnazista koromban olvastam először ezt a válogatást, azonban a moly.hu szerint mindössze csak hat éve. Ennyit az emlékezőtehetségemről. Mindenesetre nagyon jólesett újra elmélyedni Örkény abszurd világában. December végén még a Tótékat és a Rózsakiállítást újráztam tőle, de ez nem volt elég. Úgy érzem, idén még fogok tőle olvasni - jelenleg a Macskajáték/Glória kötet érdekelne.

Térjünk vissza a groteszk zsáner zsenijére, akinek novellái a középiskolában is kötelező anyagok - nagyon helyesen! Ezért se meglepő, hogy két-három novella ismét ismerősen csengett, de értékéből mit sem veszített. Ilyen volt pl. a patkányos, a telefonfülkés vagy a légypapíros.

A legtöbb azonban újdonságként hatott. A moly.hu szerint nincs különbség a Helikon zsebkönyves és Palatinus 2004-es kiadás között, azonban érzésem szerint előbbiben több novella található. Azonban mint fentebb is kiderült, az emlékeim formálódhatnak.

Nagyon szerettem ezekben a történetekben, hogy valóban egypercesek - na jó, néha kettő-három -, és hamar ki tudtam végezni az egész kötetet. Metrón ülve, vagy akár mozgólépcsőn állva is simán elolvasható egy-kettő rövidebb. Eszembe jutott minderről egy kedves ismerősöm, aki sose érti, hogy tudok ennyit olvasni. Ő is ingázik, de sokat át kell szállnia, így amikor 10-15 perceket utazik, nem látja értelmét elővenni egy könyvnek. Nos, khm: ÖRKÉNY! Nincs több kifogás, még ilyet, hogy negyed óra kevés az olvasáshoz. Nem az amúgy se, de Örkénynél meg pláne nem.

Groteszk, abszurd világában még tetszett a sci-fi vonal, ha lehet így megemlékezni arról a kettő-három novelláról, amely érintőlegesen pl. a holdra való utazásról értekezett. Örkény stílusában megragadva ezek a kozmikus jelenetek igen hatásosak voltak és arra gondoltam: kár, hogy nem írt groteszk űroperát. Szerintem imádtam volna.

Örülök, hogy a Helikon ilyen szép kiadásokban újra megjelenteti Örkény műveit, és hogy ismét elolvastam a műveit, mert szerintem Örkény olykor kell - nagyon kell.

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Nagyon régen, talán 10-12 évvel ezelőtt próbálkoztam meg először a könyvvel - már nem is tudom, milyen indíttatásból. Biztosan nem a borító (Európa) tetszett, inkább talán a gyerekkoromból felvillanó emlék "vonzott". Életem első és legmeghatározóbb szexszel kapcsolatos csúnya szavát itt hallottam, és megmaradt valami az agyagszobrokról, a vudu báburól, a szereplőkről, de konkrét cselekményszál nem. A sok-sok évvel ezelőtti próbálkozásommal is csak körülbelül az ötvenedik oldalig jutottam. Annyi maradt meg, hogy sok és száraz, semmit nem értettem belőle - nyilván még érnem kellett.

A 21. század 2019-ben kiadta újra egy igazán szép (tőlük ezt már megszokhattuk) kiadásban, amit öröm kézbe fogni és forgatni. Ennek köszönhetően vettem meg a regényt, de csak a polcomon várakozott. A végső lökést a molyon létrehozott boszorkányos/varázslatos kihívásom adta, aminek lényege, hogy minden hónapban el kell olvasni egy ilyen témájú könyvet. Nem mondom, a könyv egyharmadánál azt hittem, már az elején elbukom.

A történet szerint él Eastwickben három harmincas, elvált/megözvegyült nő, akik őszintén szólva szarnak (elnézést) bele a társadalmi elvárásokba, a szeretőik feleségének egészségügyi állapotába, a környezetvédelembe, a megjegyzések és suttogások tömkelegébe. Mondhatni, szabadok. Legtöbb beszélgetésüket az író a telefonvonalakon keresztül mutatja be. Itt értesítik egymást a nap (mit nap, az év!) híréről, miszerint megvette valaki a régi Lenox-birtokot - egy férfi! Ah! Azonban a sztori nem ennyi, mármint nem versengenek kimondottan a szőrös kezű, szája széléből a nyálat kitörlő, világlátott, monológokban kitörő férfi kegyeiért, de nem is kezdenek el egyből nyomozni. Egyszerűen érdekli őket a férfi, azt akarják, hogy meghívja őket, hogy akarja őket, mert nem eastwick megszokott része, hanem valami friss, valami új.

A regény három fő részből áll. Az első részben elég lassan haladunk, megismerjük Alexandrát, aki a legidősebb és agyagbábukat gyárt, Jane-t, aki csellózik és a fiatal Sukie-t, aki újságíróhoz híven pörgős és mindent tud. A kacskaringós mondatokkal dolgozó stílusban gyakran elvész a cselekmény, olykor igen figyelnem kellett, hogy tulajdonképpen mi a cselekvés maga - Updike szereti a természetet -, így nehezen haladtam vele. Keretet ad viszont a történetnek, hogy a három nő legtöbbször telefonon beszél egymással, miközben a fantomgyerekeiknek odaszólnak valamit, vagy éppen valami mágikus tervet szőnek magukban. Egyébként a legtöbb, amit a község tagjai gondolnak róluk, teljesen igaz: a gyerekeik csak úgy vannak, nem törődnek velük, nem érdeklik őket - olykor jók kifogásnak, de az anyaság mintaképétől igen messze áll ez az ábrázolás. Valóban szeretőket tartanak, de nem kell nekik sokáig, feleségeiket pedig megátkozzák, az se zavarja őket, ha már valóban egészségügyi bajaik lesznek vagy az épelméjűségüket kérdőjelezik meg. Vagyis: nem túl szimpatikusak. 
De ez kifejezetten üdítő volt, mert ettől voltak igazi boszorkányok, nem pedig a kilencvenes évektől a tévében megjelenő jóságos, kedves bűbájosok.
Szintén még a regény elején megismerjük a Lenox-udvar új lakóját: Daryl Van Hornt, aki egy nagyzolós, new yorki tudós, aki szeret orgiákat szervezni. Itt egy kicsit felvontam a szemöldököm, de végül is Updike nem írja le naturálisan az eseményeket, csak olykor visszautal egy-egy jelentre, ami beleégett a retinámba.

A második rész igazán tetszett, szinte izgalmasnak tartottam, hisz mondhatni, beindultak az események: az asszonyok már nem aggódtak, kiszemeltjük meghívja-e őket magához, hiszen folyamatos látogatók voltak - teniszeztek, fürödtek, beszélgettek. Nyilván a kis község is megrágta a nekik dobott csontot. Őszintén szólva nem is tudom annyira felidézni, mitől volt ez olvasmányosabb, valószínűleg csak megszoktam a stílust, felvettem a ritmust.
Kicsit változott a felállás is, előjött a féltékenység, az egymás iránt érzett testi vágy. Valamint a tetteik nagy hatással lettek a munkájukra és magára eastwickre is. Nem akarok poént lelőni, de a szeretőikre gyakorolt hatások elég feszültté tették ezt a részét a regénynek, de az volt számomra a legmeglepőbb, hogy a nőket mennyire nem érinti meg egyik esemény sem. Talán Alexandra volt az egyetlen, akin megmutatkozott bármiféle együttérzés - persze csak ha eltekintünk a megölt mókusoktól, hiszen, ha képes rá, miért ne pedzegetné az erejét?

A kötet utolsó része volt a leglelombozóbb, a végére meg is untam az olvasást. A boszorkányok közömbössége, tetteik mérhetetlen rosszindulatúsága igazán megformálta a róluk alkotott véleményemet. Igen, valódi boszorkányok, de hogy szeretném-e, ha ilyenek élnének a lakóhelyemen? Isten ments!

Összességében örülök, hogy megismerhettem Updike híres művét, és nem zárkózom el attól, hogy más könyvét is kézbe vegyem - főleg Göncz Árpád fordításában. Ami egyébként remek itt is, szerintem jóságos hatást gyakorolt az egész történetre, azonban a kiadó igazán modernebbé tehette volna a szöveget: mindenszentek előestéje nyilván a halloween, Denevér-ember pedig Batman, a Dzsókert így leírva pedig rossz volt nézni. Nem tudom, a jogok álltak-e ennek útjába, vagy a tisztelet a fordító iránt, de a 35 év alatt változott az olvasóközönség összetétele, ami indokolná ezek átírását.

Edith Wharton: A vigasság háza

A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában - olvasható a Bibliából való idézet a könyv hátoldalán, ezzel lényegében elmesélve az egész történetet. Hiszen míg a bölcsek gondolnak a jövőre, a halálra, addig a balgákat csak a jelen érdekli, a pillanatnyi öröm.

Edith Whartontól szinte mindent elolvastam, amit kiadtak idehaza. Ez volt a negyedik regényem tőle, és ez volt rám a legnagyobb hatással. Nem is tudom, melyik volt az a regény az utóbbi tíz évben, amely után ennyire fásultnak, szomorúnak éreztem magam, de közben szenvedélyesen harcoltam volna főszereplőnk igazáért, ha hagyják.

A történet sokrétű, mint egy hagyma, minden egyes fejezettel lefejtjük Miss Lily Bart rétegeit. Hiszen először csak egy lányt látunk, aki láthatólag teljesen egy húron pendül egy férfivel, majd egy vénkisasszonyt, aki férjre vadászik, aztán egy játékfüggőt, aki veszített, utána egy öntelten költekező nőszemélyt, majd egy adóst, és így tovább...

A könyv két nagyobb részből áll. Az elsőben Wharton enyhén szatirikusan, megfelelő humorral és kritikával mutatja meg az akkori gazdagok körét. Ide tartozik Lily, legalábbis azon dolgozik, hogy itt maradhasson. Harcol a szegénység ellen, megveti a nyomort, szereti a kényelmet, és kénye-kedve szerint manipulálja a férfiakat, ha éppen kiszemel valakit. Aki megfelelő lenne, nem kell neki. Olykor az az érzésünk, hogy saját maga teszi tönkre a finoman szőtt hálóit, hiszen annyi esélye volt. Nem értjük, miért nem megfelelő éppen Selden vagy akár Percy. Az egyik túl szegény (pedig nem), a másiktól viszolyog.

Miközben Lily igyekszik egyre feljebb kerülni a ranglétrán, idővel olyanná válik, amilyen szerintem nem is nagy akarna lenni.

Nem veszi észre, hogy a közeg, ahol maradni óhajt, lenézi őt, megrágja és kiköpi kénye-kedve szerint, pletykálkodnak róla és senki nem védi meg. A rossz hírnév tönkretehet egy életet, hiszen nem hívnak meg vacsorákra, hétvégékre, nyaralni, és a férfiaknak se kellesz, hiszen adni kell az imázsukra.

Pedig Lily hibája csak ez: árva, anyja belé nevelte a kényelem iránti szenvedélyt, büszke, dacos, túlélő. Mert ebben a közegben, társadalomban csak így tudott túlélni: ha férjet keres. 

Megvan a maga gyarlósága, "balga" is, ahogyan arra a cím is rávezet, hiszen szereti a kényelmet, megszokott egy életstílust, és ebből nem óhajt alább adni. Az is az egyik nagy igazság, ami a regény vége felé hangzik el: gazdagok közt költeni kell. Költeni kell a ruhára, az ebédekre, fent kell tartani a látszatot, hogy közéjük tartozik. A pénz azonban fogy.

A sok taktikázás közben Lily nem ismeri fel, hogy a nála szegényebbek is lehetnek boldogok. Kritikusan humoros jelenetnek éreztem, amikor Gerty - Lily talán egyetlen jóakarója - kicsit szipogva mélázgat, hogy milyen nyomorúságos az élete, hiszen se férje, se gazdagsága, de azért megjegyzi, hogy a szobalány reggel nyolcra jön. Se ő, se Lily nem gondol bele, hogy vannak, akik náluk szegényebbek, ahol nem a materiális javak a lényeges dolgok az életben. Nyilván előbb rátaláltak volna mindketten a boldogságra, ha mindezt elfogadják - vagyis beérik kevesebbel.

Az első rész csúcspontja Gus Trenorhoz kapcsolódik. Annál a jelenetnél rettegve olvastam a sorokat, és őszintén meglepődtem, hogy abban az időben (20. század eleje) Wharton le merte írni mindazt, ami valószínűleg nem egy nővel megtörténhetett.

Tudom, sokan szeretik Jane Austent vagy a Kisasszonyokat, de magam azért viszolygok ezektől, mert történetük túl mesés, elhiteti, hogy a szexuális vonzalom csak amolyan álmosan pislogós, szempillát rebegtetős és a férfiak a vacsora utáni dohányfüstben csak üzletről beszélgetnek, miközben a nőket mélyen tisztelik. Nyilván volt ilyen is, de Wharton számomra egy jóval reálisabb képet fest le, olyan megvető kritikával illeti saját közegét, amelyhez bátorság kellett. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták az ismerősei ezt a regényét.

Megértem, ha Lily sokaknak nem túl szimpatikus, hiszen nem is feltétlenül az. Mi csak az eszközeit látjuk, valódi önmaga ritkán nyilvánul meg. Eltaszítja magától azt, aki segítene neki és már meg se lepődik, ha egy újabb nagy becsben tartott gazdag barátnője elárulja. Milyen könnyen kiközösíthettek akkoriban valakit. Elég volt csak egy rossz jelenet, amit elkaptak a hintóból, vagy egy véleményvezér kinyilatkoztatása.

Lilyt úgy dobálják egymás közt, hogy senkit nem érdekel, mi történik, ha leesik a padlóra. (Számukra ő csak egy élősködő - és sajnos valóban az is.)

Ezek a jelenetek pedig nem is állnak annyira távol a mostani világunktól, hiszen hányszor van olyan, hogy a pletykáknak jobban hiszünk, mint magának a kipletykáltnak. El is hangzik a könyvben, hogy nem tudják, mit higgyenek Lilyről, de pletykából több van, mint amit a nő magáról az eseményről elmesél, így ezt hiszik el. Pedig ez az ő hibájuk is, mert senki nem kommunikál Lilyvel, mindenki csak elfordítja a fejét, lesüti a szemét, ha arra jár.

A második részben már mindezek következményeit látjuk, rengeteg helyen járunk, egyre több a karakter, de Lily továbbra is egyedül van, mint a kisujja. Itt már megállíthatatlan folyamat veszi kezdetét, szinte nem is látjuk, Lily hogyan állhatna talpra. 

A megjátszás, a kétszínűség, a szegénységtől való félelem szinte eltakarja a karakterek igazi személyiségét. Olvasás közben sokszor megjelenik, hogy Lilyt éppen mivel illetik, mit gondolnak róla, vagy hogy Lily kit néz le és miért.

Épp ezért sokszor eszembe jutott Shakespeare híres mondata: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.

Pont ilyen ez a világ is, amelyben - mint örökké magamat adó, megjátszás esetén is hamisnak érző személy - én biztosan nem tudnék megmaradni. Hiszen mitől jobb az, amikor mosolyogva tagadjuk ki társaságunk előtt a másikat, annál hogy egy szenvedélyes veszekedéssel jelezzük nemtetszésünket? Miért elfogadott, ha egy házas nő kergeti a fiúkat, és miért nézik le, ha harminc évesen egy nő még egyedül van? Mire fel ez a képmutatás?

Mint említettem, Miss Bart sem az a fajta karakter, akit egyből lehet szeretni, de nekem tetszett, hogy emberi. Hiszen miért kellene elfogadnia a szegénységet? Miért kellene alább adnia, miért ne harcolhatna a túlélésért? Manapság vannak külön szavaink az olyan nőkre, akik direkt gazdag férjekre vadásznak, de abban az időben valóban egyfajta túlélésként lehetett értelmezni ezt a cselekedetet. Gondolok itt mondjuk a mindenféle női bajokra, betegségekre, és meleg ágyakra, az elérhetőbb orvosokra, a jobb életekre, stb. Mondjuk már maga Lily is megfogalmazza magában, amikor munkára adja a fejét, hogy sajnos nem jó semmire. Kinevelte egy olyan társadalom, ami nem készítette fel a munka világára, csak arra, hogyan díszelegjen, mint egy növény. A legszomorúbb, hogy aztán pont ez a közeg veti ki magából. Ilyen megközelítéssel már nem is csodálkozom, miért éppen az a regény vége, ami.

Fontosnak tartom még, hogy kitérjek Lawrence Seldenre is, aki az egyetlen szimpatikus férfi a könyvben, aki már a legelső oldalakon kinyilatkoztatja, hogy ő bizony elvenné Lilyt. Bár ő csak egy ügyvéd, nem él akkora gazdagságban, de szeretné őt. Nyilván Lily ekkor mást szemelt ki magának.

Az ő alakja végig ott lebeg a könyvben, olykor megjelenik, rádöbbenti Lilyt a tetteire, aztán megint csak mint egy esszencia járja végig a lapokat.

Bár moly.hu-n nincs rajta a könyvön a romantikus címke (ahogyan pl. a másik nagy kedvencemnél Az utolsó angol úriembernél sem), és nem is gondolnám, hogy így hivatkoznának rá, de igenis átjárja a történetet a szerelem. Még ha csak nagyon halványan is, de ott lebeg - csupán ez a karakterek előtt se tiszta, de ahogy haladunk a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy mik a mozgatórugók a tettek mögött és egy-egy beszélgetésnek mekkora szerepe van.

Tudatosan kerestem a szimbolikus tárgyat ebben a regényben, hiszen míg A szerelem nyarában ott a kalap, az Ethan Frome esetében pedig a tányér (legalábbis valami porcelán), addig A vigasság házában is ott kellett lennie valaminek. Talán a vödör, amit a cselédlány használ és Lilynek folyton az útjában van? Vagy a levelek, amelyeket Lily megszerez, de csak lapulnak, mint személyiségének igaz jegyei? Nem teljesen tiszta, de egyszer úgyis újraolvasom vagy olvasok róla tanulmányokat, mert annyira sokrétű Wharton világa, hogy azt sokáig lehetne elemezni.

Maradjunk annyiban, hogy a regény vége teljese összetörte a szívemet. Tudtam, hogy Wharton nem a boldog befejezésekről híres (három regény után ez meg se lepett), de azért az elemi erővel lesújtó végkifejletre nem számítottam. Nem sírtam rajta, de teljesen letörtem. Idő kell, amíg megemésztem.

Nehezen tudok spoiler nélkül írni erről a regényről, de mindenkit buzdítok az elolvasására. Hosszú, nehéz, megviselő, de ez egy újabb remek horror a női sorsról, és hátborzongatóan sok a hasonlóság a régi és a mostani világunk közt. Ha tehetitek, és ha kicsit is meghoztam a kedvetek hozzá, akkor olvassátok!

Magyarul sajnos csak öt könyve jelent meg (négy a Lazinál), de van még neki, úgyhogy angolul biztosan folytatni fogom az életművét.

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Amikor hat évvel ezelőtt először olvastam ezt a regényt, rögtön az elején éreztem, hogy ez nem holmi romantikus történet lesz, nem is az akkoriban sokat olvasott young adult hangulatot fogja hozni, és nem is lesz utána derültség a szívemben. Nagy hatással volt rám, egyrészt a tapasztalatlanságom miatt és talán azért is, mert kortárs szépirodalmat nem igen olvastam. Bár rémlett, hogy a könyv első fele jobban tetszett, mint a második, mégis úgy maradt meg bennem mint egy korszakalkotó regény. Még azután is így voltam vele, hogy belekezdtem a Pulitzer-díjas írónő egyik novelláskötetébe, amit két és fél novella után félbehagytam, vagy hogy egy másik, nagyon rövid kis könyvéből alig értettem valamit.

Őszintén szólva alig vártam az újraolvasást, hiszen a történet nyáron játszódik (ősztől tavaszig tart a visszaemlékezés), és pokoli, ragadós meleg van, Isabelle szája fölött mindig csillogott az izzadság, Kövér Bev legyezgette magát, a ventilátorok pedigfolyamatosan zümmögtek esténként. Nem csoda, hogy nyárra tartogattam (bár pont rosszabb idő lett, amikor olvastam).

A történet Amyről és Isabellről, egy lányról és az anyjáról szól. Amy 16 éves, az édesanyjával együtt dolgozik a nyári szünet alatt egy irodában. Érezni, hogy valamiért nagy a feszültség kettőjük közt, Amy haja furcsán összevissza van levágva, egymásra nézni is alig bírnak. A visszaemlékezésekkel lassan fény derül mindenre, ugyanis Amy kicsit közelebbi viszonyba került az új matematika tanárral, Mr. Robertsonnal, mint kellett volna.

Amikor meséltem egy munkatársamnak, hogy ezt olvasom, azt hitte, romantikus történetet rejt a könyvecske. Hogy tanár-diák szerelem alakul ki, a tanár mondjuk csak huszonx éves, és az egész regény cuki. Hát nem az. El is vettem a kedvét rendesen.

Nagyon sokat nem szeretnék elárulni, de a regény első fele nagyon jól mutatja be, hogyan hálózta be Mr. Robertson az önbizalomhiányos, nagymellű Amyt (sajnálom, de ezt le kell írni, mert van jelentősége), aki mindig a haja mögé rejtőzött. Lassan csinálta, a bizalmába férkőzött, először csak egy hazafuvarozás, majd egy puszi, aztán már...

Az egész dolog, amit a tanár művel undorító. Amy sajnos nem látja így. Amy felfedezi a test gyönyöreit, hiszen semmit nem tudott a szexről, arról sem, milyen érzéseket adhat az neki. Mindent elhisz, amit a férfi mond neki, mi pedig, olvasók, pontosan látjuk, hogy Mr. Robertson mit művel. Tudjuk jól, hogy amikre ráveszi a tizenhat éves lányt, az nem egy szerelmes, tisztelettudó férfi tette, hanem egy ragadozóé. Amiket mond, azok még a mai napig a fülemben csengenek, és legszívesebben megráztam volna Amyt, hogy ne legyen ilyen naiv. Azonban Amyt se lehet hibáztatni, szerintem ő az áldozat ebben a könyvben. Hiszen ő az, aki nem hogy az iskolától, de még az anyjától se kapott szexuális felvilágosítást, még csak valami fapados verziót sem. Az anyjával való kommunikációja inkább mesterkélt, egyetlen barátnője van csak, aki pedig túl tapasztalt. Nagyon sajnáltam a lányt a könyv második felében,

Isabelle már egy másik fogalom. Egyszerűen egy szörnyű nőnek és anyának tartom. Folyamatosan, görcsösen meg akar felelni a nem létező elvárásoknak, azon emberek véleményétől függ a kedve, akiket egyébként lenéz. Ennél fogva neki eleve egy nagyon szomorú élete van.

Amikor rájön, hogy lánya "mit tett" (ez is érdekes egy felfogás, mert nem az érdekli, "mi történt vele", hanem hogy "bezzeg a lánya..."), az egész kis világa felbolydul, és ahogyan reagál, az kritikán aluli. Hiteles, persze, elhiszem, hogy ezt teszi, de mindez nagyon szomorú. A könyvben megjelenik az áldozathibáztatás, az irigység, az undor.

Isabelle-lel kapcsolatban a regény vége felé még derülnek ki dolgok, amelyek számomra teljesen feleslegesek és nevetségesek voltak. Nem értettem az írónő szándékát. Igazából az egész könyvvel így voltam. Hiszen semmi példaértékűt nem mutat be (nem kötelező, tudom), csak levesz az életről, de azt is úgy, hogy nem érted, mi volt ezzel a cél. Valahogy senki nem vont le az egészből semmilyen tanulságot. Amy elindult lefelé a lejtőn, talán Isabelle volt csak az, aki úgy ahogy, fejlődött, talán ő is volt inkább a regény főszereplője, Amy pedig a katalizátor, ki tudja. Mindenesetre nagyon untam a végére a történéseket, és nem hiszem, hogy olvasok még az írónőtől. Nagyon hangulatosak a könyvei, de egyben undorítóak, rosszindulatúak, és számomra sokszor unalmasak is.

Öt könyvről röviden #1

Akad elmaradásom, ami az elolvasott könyvekről szóló posztokat illeti. Valahogy nem mindig érzem úgy, hogy az adott könyvről hosszadalmasan tudnék írni, vagy egyszerűen nem mozgat meg bennem annyi gondolatot, hogy azt ki kellene adnom magamból. Emiatt szeretném elkezdeni ezt a rovatot, amelyben öt könyvről írok röviden.

 

George Orwell: Légszomj
A Havi egy újraolvasás kihívás keretében vettem meg (mivel annak idején könyvtári volt), és olvastam el újra. Nem kellett volna. Egész eddig az újraolvasás csak megerősítette bennem, hogy még mindig szeretem az adott regényt, felfedeztem benne több gondolatot, vagy az addigi tapasztalatszerzés segített egy-egy jelenet jobb megértésében. A Légszomjra is úgy emlékeztem, mint egy keserű, de a nosztalgia-faktor miatt kedves könyvre. Nem értem, ezt hogy gondolhattam. Amit olyan sok éven át kedves nosztalgiaként írtam le másoknak, az a regény legvégén jelenik meg. Ennyit az emlékezőtehetségemről... Nagyon rossz volt olvasni, alig bírtam már, a főszereplőt pedig csak megutáltam.

Ian McEwan: A Chesil-parton
Egy barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, mivel emlegettem, hogy mennyire szeretem az írót. Ahhoz képest, hogy milyen rövid a könyv, olyan sok gondolatot ébresztett bennem. Azonban mivel a cselekmény fő mozgatórugója a szex, a társadalmi nyomás, a tapasztalat, az érzések ezzel kapcsolatban, ezért nem készült erről poszt. Inkább saját magamban hánytam-vetettem meg ezeket a dolgokat. Nagyon tanulságos és jó regény!

Georges Simenon: Maigret és a pikárdiai gyilkosságok
Az év első Maigret könyve volt, és nagyon szerettem. Simenon olvasásakor már hozzászoktam, hogy inkább hangulatot kapunk, mintsem izgalmat, azonban itt ez is megvolt. Ráadásul szerintem ez volt a legviccesebb regény, amit tőle olvastam. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Ez is egy újraolvasás volt még márciusban, de ez sem kellett volna. Bár ez szerintem tíz éve se tetszett annyira, pár jelenet maradt csak meg. Pedig szeretem az Édes Annát (már legalább háromszor olvastam) és a Pacsirtát, de Esti Kornél nem az én emberem. Végtelenül untam. A rövidebb történetek talán még könnyebben mentek, de a hosszabbak...

Nicholas Sparks: Első látásra
Ez a könyv az Igaz hittel folytatása, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy az író gondolt arra, mennyire agyrém, ami az első könyvben történt. Vagyis hogy konkrétan két nap alatt szeretnek egymásba a szereplők. A folytatás pont arról szól, hogy végre meg is ismerik egymást, és elég sok dolog problémásnak látszik.
Még egy antikváriumban találtam rá tavaly, és bevallom, jólesett egy kis Sparks - legutoljára 3 éve próbálkoztam vele, de félbehagytam (Üzenet a palackban). Ez a története a legjobbkor talált meg, nagyon tetszett, csak a könyv végi "csattanó" szerintem teljesen felesleges volt.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Könyvadatok:
Zsáner: Szépirodalom, sci-fi
Megjelent: 2011 (Eredetileg: 2005)
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 300
Molyos értékelés: 84%

Fülszöveg:
Különös ​körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.
Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.

Hat évvel ezelőtt olvastam először ezt a könyvet, és sajnos csak halványan dereng, hogyan is találtam rá, mit is tudtam róla. Azt hiszem, akkoriban sok posztot, értékelést olvastam erről a regényről, a könyvtárban meglátva pedig egyszerűen hívogatott a borítója. Keira Knightley alakját látva, ahogyan a kezét mintha egy ablaküvegre tenné és közben nézi, ahogyan az a másik pár szerelmesen tekint egymásra, egyből furcsa érzés kerített a hatalmába. (Halkan megjegyzem, hogy szerintem a filmnél totál félrement a casting, Knightley sokkal inkább Kathy H.) Talán emiatt, és mert a könyvről szóló kritikák is olyanok voltak, hogy el is mondtak valamit, meg nem is, azt hittem, ez valami fura, thriller szerű szerelmi dráma lesz, amiben talán történik gyilkosság is. Fogalmam se volt, mi vár rám.

Valóban nehéz a könyvről beszélni spoilerek nélkül, hiszen nem akarok senkit se megfosztani attól, hogy saját maga fedezze fel a hailshami diákok világát. Mivel újraolvasásról van szó (köszönet a Havi egy újraolvasás kihívásnak molyon), ezért inkább abból az aspektusából fognám meg az élményt, hogy milyen újdonságokra ébredtem rá a regény olvasása közben, milyen volt úgy olvasni, hogy tudtam, miről is szól ez a regény.

Kezdjük azzal, hogy mivel könyvtári könyv volt első olvasáskor, muszáj volt beszereznem, azonban nekem az új, kemény fedeles, európás borító nagyon nem tetszik. Nem is ilyen környezetben játszódik, ha ülnek is mólón, az nem így volt, és a színek se passzolnak a történethez. Azonban a Cartaphilus kiadása, vagyis inkább a filmes borító a színeivel és a beállításaival szerintem tökéletesen passzol a regény őszies, esős, szeles, furcsa, megmagyarázhatatlan hangulatához. Mivel ez a kiadás került először a kezeim közé, erre is csaptam le egy antikváriumban, mert szerettem volna minél jobban megerősíteni a nosztalgia faktort. Egyébként a legelső, Palatinus kiadás borítója is tök jó.

Amint beszereztem a könyvet, alig vártam, hogy nekikezdjek. Újraolvasásnál mindig kíváncsi az ember, hogy ez vajon tényleg egy jó könyv-e vagy csak abban az adott időszakában tetszett nagyon. Mi van, ha már nem fog tetszeni? Ha annyi újat tapasztaltunk és könyvet olvastunk el azóta, hogy hülyeségnek tűnik? Ezért mondom mindig azt, hogy a legjobb könyvek azok, amelyek egy-egy újraolvasás után nem hogy ugyanannyira tetszenek, de még többet is fedezel fel bennük. Számomra ez egy ilyen élménnyé vált, így hivatalosan is az egyik kedvenc könyvem lett. Már a legelső oldalakkal újra megvette magának, egyből beugrott, miért is szerettem meg azt a fura hangulatát.

- Tommy, a szép trikód. Csupa piszok lesz.

Ennél a mondatnál filmkockaszerűen beugrott a hat évvel ezelőtti élményem, hogy miért tekintettem furán a diákokra és a környezetre, hogy milyen sokáig nem tudtam, miről is van szó.

Egyébként érdekes, mert első olvasásnál csak valahol a második résznél (mivel három fő részből áll a regény) esett le, mi is ez az egész, addig itt már az első rész elején felfigyeltem azokra az elejtett megjegyzésekre, amelyekből simán kikövetkeztethető, mi is ez a világ. Ezzel most nem hülyének akarom beállítani hat évvel ezelőtti énemet, hiszen itt nem is egy csattanóról van szó, hanem inkább az információcsepegtetés megfigyelésére hívnám fel a figyelmet. Mivel tudtam, mi a lényeg, így könnyebben észrevettem ezt-azt. De első olvasásra szerintem, ha sejti is már az ember, mire valók ezek a gyerekek, akkor se akarja felfogni, mert szerintem ezt ép ésszel nehéz is lenne megemészteni, ha a való világunkban történne ilyen.

Sokaktól hallottam kritikaként, hogy miért nem szöknek meg a szereplőink, miért nem lázadnak. Hat évvel ezelőtt nagyon zavartak ezek a megjegyzések, és még most is azt gondolom, hogy nézzünk magunkba, amikor ilyenek jutnak eszünkbe, és válaszoljuk meg ezeket a kérdéseket. Hova szöktek volna? Sehova, mivel se szakmájuk, se rendes nevük, se életük nincs, ha azt vesszük, a társadalomnak nem részei. Ki fogadta volna be őket? Te? És hogyan tovább? Mihez kezdenénk az ilyen diákokkal? De a fő kérdés: valóban hagytuk volna őket megszökni?
Persze, elismerem, az valóban nem a legélethűbb, hogy még egy csalfa sztori sincs arról, hogy valaki megszökött volna vagy megölt volna valakit vagy öngyilkosságot követet volna el, mivel ez azért illett volna ide szerintem. De mindez, amit megismerünk valamennyire már itt van a világunkban.

És itt kanyarodnék el oda, amiről hat évvel ezelőtti olvasás alkalmával sosem gondolkoztam el. Hogy mi történne, ha ezt az egész sztorit nem a maga sci-fi-féle világában vizsgálnám, hanem egy nagy metaforaként. Így számomra sokkal többet mond. Hiszen, mint említettem, három fő részből áll a történet, amit Kathy mesélése, visszaemlékezése köt össze. Az első részben kisdiákok, hat-nyolc éves koruktól egészen kb. tizenhat éves korukig megismerjük, hogyan élnek Hailshamben. A második részben már huszonévesek, a harmadik részben pedig dolgoznak.

Mit is mesél el az író az első részben? Azt, hogy gyerekként bármi lehetséges, és azt a világot ismerjük meg, amit megmutatnak, semmi többet. Honnan is tudnánk valami létezéséről, amiről sosem hallottunk? Vannak vágyaink, álmaink, összeveszünk másokkal, kibékülünk, játszunk. El is mondják nekünk, mi vár ránk kint, meg nem is. Megtanítanak egy csomó felesleges dologra, tudni kell melyik író mikor született, a II. Pun háború meddig tartott, de arra nem, hogyan adj fel egy ajánlott levelet, hogyan viselkedj egy állásinterjún, hogyan fizesd be a számláidat. De ezt most tényleg komolyan mondom, ismerek olyan korombelit (és én 27 éves vagyok), akinek fogalma sincs, melyik számlát mikor, kinek, hova kell befizetni, azt se tudja, mi az a munkáltatói papír, úgy viselkedik, mint egy gyerek. Számomra erről is szólt az első rész, hogy valóban meg is tanítják, meg nem is, hogyan kell majd élnünk a társadalomban.
Aztán folyamatosan szóba kerülnek ilyenek, hogy adományozás meg gondozás. A második rész már egyfajta önmegvalósítás, önmegismerés is lehet, és tényleg ez az a korszak, amikor még a gyerekkor és a felnőtt, dolgos élet mezsgyéjén mozgunk, amikor még bármit megtehetünk, nem szólnak ránk, de azért készülnünk kell a való életre.

Ezzel el is értünk a harmadik részhez. Számomra tökéletesen kifejezte, hogy milyen csoportokra lehet osztani az embereket: akik adományoznak, akik gondoznak és akik mindezt kiélvezik, hasznot húznak belőlük. Ugyanis munkába állunk, hirtelen eltűnnek az álmaink, nem emlékszünk gyerekkorunk helyszíneire, bizonyos részletekre, mert már felnőttek vagyunk, más emberek, egy mosollyal tűzdelt legyintéssel elintézünk mindent annyival, hogy akkor még gyerekek voltunk. Mire koncentrálunk? Arra, hogy amire tanítottak, azt beteljesítsük, annak megfeleljünk. Szerezz munkát, költözz el a szüleidtől, tartsd fent magad, fizesd a számláidat, de közben spórolj is, közben túlórázz, dolgozz egyszerre két helyen, hogy finanszírozni tudd az életet, amit igazából annyira nem is szeretsz, de kitörni nem tudsz, mert étel kell, félsz vagy elkényelmesedtél. Inkább ez, mint az. Nyilván ez nem mindenkire igaz, de sokunkra igen. Vagyis eladományozzuk mindenünket, az időnket (gondoljatok azokra, akik naponta több órát ingáznak vagy bőven 40 óra felett dolgoznak hetente), az egészségünket, a fiatalságunkat. Szerintem itt Ishiguro ezt akarta megfogni, nekem legalábbis ez jött át.
Aztán ott vannak a gondozók, akik még valamennyire húzzák-halasszák a dolgot, vagyis az adományozást, hogy mindenüket odaadják egy társadalomnak, ami (már elnézést, de) szarik rájuk, és inkább addig megpróbálnak olyat csinálni, amit szeretnek, és amivel úgy érzik, hasznosak. Erre is van példa bőven. Végül ott vannak azok, akik mindezt kiélvezik, akiknek nem kell megmozdítani semmit, mert az adományozó adományát ezüst tálcán viszik hozzá.
Újraolvasás közben ezek jutottak eszembe, és nagyon érdekesnek találtam ilyen átvitt értelemben átgondolni a regényt.

Szintén újraolvasás alatt jöttem rá, hogy bizony nekem is volt egy olyan barátnőm, mint Ruth kiskoromban és szerintem az ilyen emberek nagyon veszélyesek és kifejezetten rossz hatással vannak másokra. Megjátssza magát, eléri, hogy ő legyen az áldozat, a végén még te kérsz bocsánatot, pedig ő viselkedett gonoszul, manipulál mindent és mindenkit maga körül, aztán idősebb korában ez csak még rosszabb lesz, miközben a legtöbben szeretik, de te átlátsz a szitán, és nem tudsz mást mondani, minthogy a barátnőd. Ez is érdekes, hogy miért nevezzük az ilyen embert a barátunknak? Miért nem tudunk elszakadni, miért nevezzük csak veszekedésnek, amikor megmutatkozik, mennyire másképp látjátok a világot és ha arról lenne szó, soha az életben nem barátkoznátok egymással? Meg amúgy is, mi is a barátság? Mert aki így nő fel, mint Kathy, azt hiszi, ez az. Ennyi elég is, hogy aztán később is így válogassuk össze őket? Sorolhatnám még a kérdéseimet meg fejtegethetném a gondolatmenetemet, de inkább magamban fogom ezt analizálni és átgondolni a gyerekkoromat, az is épp elég munka lesz.

Végezetül pedig meglepődtem, mennyire hasonlónak találtam ezt a regényt a Vágy és vezekléshez. Ne kérdezzétek, miért, hiszen tök más a kettő, de talán Keira Knightley alakja is hozzátett. A stílusa és a gyerekkor bemutatása, illetve a szintén három részre (gyerek, útját kereső fiatal, felnőtt) osztott történet miatt nagyon sokszor eszembe jutott Ian McEwan nagyszerű könyve. Szerintem számos gondolatmenetben (főleg, ami a gyerek szereplőknél mutatkozik meg) nagyon hasonló a két író.
Olykor bevillant még A felszín alatt is, amikor azt ecsetelte az író, Kathy fel-le autózik a kietlen vidéken. De szerencsére a horrormese csak ennyiben hasonlított erre a könyvre.

Nagy hiba volt azonban részemről, hogy annak idején nem hallgattam meg a kötet címadó dalát, ami a regénynek is fontos része. Ez Judy Bridgewater Never let me go című dala. Beteszem azért a poszt végére, hátha meghallgatjátok. Szerintem nagyon passzol a kötet stílusához.

Minden összegezve nagyon örülök, hogy újraolvastam, ez az igazi Ishiguro, akit imádok. Nagyszerű könyv, ajánlom nektek is.

Ian McEwan: Dióhéjba zárva

Könyvadatok:
Zsáner: Szépirodalom
Megjelent: 2017 (eredetileg: 2016)
Kiadó: Scolar
Oldalszám: 192
Molyos értékelés: 89%


Fülszöveg:
Hogyan írjuk le a vér színét, ha még sosem láttunk pirosat? Milyen lehet egy borospohár alakja, amit megérinteni nem tudunk, csak a csendülését halljuk? Mintha egy vak ember beszélne a világról. Ian McEwan új regényének narrátora egy magzat a méhben. A szituáció pedig a leghíresebb Shakespeare-drámák világát idézi. A magzat felfedezi ugyanis, hogy anyja – apja testvérének segítségével – gyilkosságra készül. Mit tehet ilyen esetben egy kiszolgáltatott, még nem is egészen evilági lény? Az események feltartóztathatatlanok. Akárcsak a születés. A többi: néma csend. De már közelednek a szirénák…


Középiskolás koromban láttam a Vágy és vezeklés című filmet, és mivel tiniként kifejezetten gyűjtöttem a filmek alapjául szolgáló könyveket, egyből ezt kértem karácsonyra. Elolvastam, először tetszett, majd elolvastam nem olyan régen érettebb fejjel, és imádtam. Ezért is vártam az Ulpius-ház megszűnése után (mivel ők adták ki az író műveit), hogy legyen egy valamire való kiadó, amely lecsap az író könyveire, és szép kiadásban eljuttatja az olvasókhoz.




Pár éve a Scolar kiadó jelentette meg a Mézesmadzagot, majd A gyermektörvényt, az Amszterdamot, aztán jött a Dióhéjba zárva, és A Chesil-parton. Nagyon gyorsan felzárkóztak, aminek örültem is. Bár még bennem élt, hogy az író egy régebbi műve, a Szombat, nem tetszett, vagyis inkább nem értettem, ezért félbehagytam, de nem engedtem, hogy ez befolyásoljon. Egy akció keretében még tavasszal beszereztem ezt az újragondolt Hamletet, és elképzelni se tudtam, mi vár rám.




Kezdjük ott, hogy valamiért azt hittem, a történet a shakespeare-i korban játszódik, pedig bizony ez a jelenünkben zajlik. Túl kell tenni magunkat azon is, hogy a magzat mindent tud, a boroktól kezdve a politikai helyzeten át egészen addig, hogy anyján milyen színű ruha lehet, de szerintem azért nem sokan lesznek, akik pont ezen akadnának ki. Tehát itt vagyunk egy anyaméhben, kívülről nézve is egy lakásban, ahonnan nem mozdul főszereplőnk, csak hallgatja, amint anyja és annak szeretője az apja meggyilkolását tervezi, és mindezt próbálja megakadályozni...




A kisregény tele van monológokkal, nagyon érdekes és elgondolkodtató részekkel, ami nem csap át fölényeskedő szövegbe. Olykor halljuk, amint anya és szeretője beszélget, sőt, ennél jóval többet is megtapasztal szerencsétlen narrátorunk. McEwan szerintem szenzációsan használta fel a szex és a magzat viszonyát ebben a történetben. Nem szeretnék semmit se lelőni, de valószínűleg mindenki tisztában van vele, hogy egy kb. 34-35 hetes magzat (elmondása szerint anyjának két hete van a szülésig) és egy férfi nemiszerve milyen közel állhat egymáshoz szex során. Maradjunk annyiban, hogy ezek a jelenetek (és van egy pár) ha nem is teljesen lesokkoltak, de egy életre elvették a kedvemet, hogy csak egy pindurkát is belegondoljak ilyen szituációkba. Arról nem is beszélve, milyen ez a két ember. Trudy (Gertrud - Trudy) és Claude olyan szinten szörnyű és undorító, hogy azt rossz olvasni. Nem elég, hogy Trudy iszik folyamatosan (két hét van a szülésig), de még teljesen alá is rendeli magát szex közben a férfinek, miközben ő az, aki a leginkább megölné a férjét. Claude, pedig. De. (Ha majd elolvastátok a könyvet, megértitek). Kicsi Hamletünket egészen megsajnáltam, ahogy a történet előrehaladtával megrágja magában, milyenek az esélyei. Az apjával lenne jobb élete? Anyja elhagyná? Ki az ellenség, kire számíthat?




A kisregény a vége felé enyhe krimibe csap át, ami nem ront az élményen, sőt. Szerintem csak még izgalmasabb lett így. A végkifejlet (sikerül-e apát megmenteni?) nyilván kiszámítható, azonban az nem, hogy mi lesz főszereplőnkkel, mi vár rá a nagyvilágban, lesz-e családja, lesz-e aki szereti?


Nagyon elgondolkodtató ez a történet a maga alig kétszát oldalával, és alig várom, hogy A Chesil-partont is elolvashassam.