Ford Madox Ford: Túl mindenen...

Azt mondják, a szeretőnek is meg kell adni az esélyt az utolsó nagyjelenetre, mielőtt az ember örökre elhagyja.

Írtam már a tetralógia második kötetéről, az elsőt pedig szerintem majd retroposzt formájában kiteszem (hét éve olvastam), mivel ez egy olyan történet, amit szerintem sokkal több embernek kellene ismernie.

Rajongásom nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor láttam a BBC sorozatot (amelybe kizárólag a Cumberbatch-rajongásom miatt kezdtem bele). Teljesen oda és vissza voltam Christopher Tietjens és Valentine Wannop szerelmi történetéért, pedig ez a könyvsorozat inkább szól a háborúról és a vágyakozásról. Úgy rémlik, a filmsorozatban több közös jelenetük is van, mint a könyvekben, ahol kb. három-négy. Ezért gondolom, páran fel is teszitek a kérdést, hogy de akkor mi ebben a romantikus? Nos, erre majd később térek ki.

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 3.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1926)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 240
Molyos értékelés: 83%

A fülszöveg szerintem egy kicsit félrevezető, mivel azzal kezd, hogy a háború véget ért. Nos, valóban, de a regény nagy részét mégis Tietjens újabb, a háború alatt szerzett tapasztalatai teszik ki.
A regény egy telefonhívással indul, Valentine, aki testnevelés tanár egy iskolában, épp akkor beszél valakivel, amikor az emberek az utcán örömujjongásban törnek ki, mivel bejelentették a háború végét. El is gondolkozik azon, hogy lemarad erről a fontos pillanatról és mit fog majd mesélni a jövőben.

Az író nagyon ért ahhoz, hogy teljesen elvesszünk a szereplők fejében, rengeteg az asszociáció, amolyan tudatfolyam-szerű a narráció, olykor talán nehéz követni, sőt elsőre biztosan zavaros és bonyolult lehet, a türelmetlen olvasó szerintem le is teszi a könyvet. Azonban érdemes kicsit tanulmányozni a szöveget és meglelni benne a kincset, majd átadni magad ennek a tudatfolyamnak. Itt tényleg erről van szó, ugyanis Wannop telefonhívása és az utána következő tíz perc közel hatvan oldalt tesz ki a regényben. Úgy, hogy lényegében három mondatban össze lehet foglalni, mi történt, szinte láttam is magam előtt, a mai modern írok hogyan tudnák ezt le, hogyan lehetne ezt egyszerűbben, olvasóbarátabban közölni, de nekem - így három könyv után - kifejezetten tetszik már az író terjengős stílusa, szinte hiányzik is.

Abból a hirtelen támadt, mérhetetlen haragból, amelyet amiatt érzett, hogy ennek az embernek pénzt kölcsönözzön, Tietjens arra a következtetésre jutott, hogy a saját életére vonatkozó minden tervének az a gondolat az alapja, hogy ő egyszer majd Valentine Wanoppal fog élni… majd ha az ember felegyenesedhet egy dombtetőn.

A sokat emlegetett telefonhívás és Ms. Wannop elmélkedései után ismét a háborúhoz érünk el, ami már egy jóval nagyobb szelete a könyvnek. Itt semmiféle utalás nincs arra vonatkozóan, hogy véget ért volna, Tietjens már a lövészárokban jár-kel, és arra vár, hogy felállhasson egy dombtetőn.


Ez a rész nagyon megindított, rengeteg gondolatot és idézetet jegyeztem fel magamnak, ezeket közbe is szúrtam a poszt bekezdései közt.

Az egyik elgondolás, ami megragadott, a pacsirtákról szólt. Tietjens egy másik katonával beszélget arról, hogy lehet az, hogy amíg ők a németekkel szemben állva egymást ölik és bombákat hajigálnak, a pacsirták ugyanúgy énekelnek a körülöttük lévő fákon? Miért nem repülnek el? Hiszen háború van. Tietjens erre azt mondja, hogy miért érdekelné őket? Számukra mindegy, hogy a fészküket egy bomba vagy egy kapa pusztítja el.
És tényleg... Szerintem ez a jelenet, ez a párbeszéd, és elem, amely többször is visszatért, nagyon jól rámutat arra, hogy az ember nem tud túllépni azon, hogy ő a legfontosabb lény a Földön. Hiszen ha háború van, akkor az állatok is biztosan tudnak erről, ki tudja, talán vannak külön német pacsirták meg angolok is. Azonban ez nem így van. Az állat csak azt látja, hogy az emberek lent hangoskodnak, elesnek, felkelnek, számukra hathat ez ugyanúgy, mint a kidobósdi. Mindez végső soron pedig a háború értelmetlenségére is rávezet.

A következő, szintén visszatérő gondolat a kedvencem és szerintem a legmegindítóbb. Mikor teheti meg vajon, hogy felegyenesedhet egy dombtetőn? Mikor nem kell végre csúszni-mászni a sárban, félni, hogy ha belenéznek egy kémlelőbe, akkor kilővik az ember szemét? Mikor ér végre mindez véget? Mikor lesz minden újra normális, amikor azt az alapvető dolgot megteheti az ember, hogy feláll egy dombtetőn, ahogyan azt előtte oly sokan megtették?

Szintén elgondolkodtató és egyben elkeserítő, ahogyan az író sokszor többes szám első személyben ír, mintha saját tapasztalatát és véleményét adná így át, szinte mintha saját magáról írna. Van egy német katona, aki csak ebédel, kezében a tányér, és az angol katonák kézigránátokat dobálnak rá, hogy röhögjenek azon, ahogyan összevissza ugrál... Sokak számára a háború csak egy játék lenne? Vagy ezzel érzik a hatalmukat? Amelyet aztán a németek ugyanígy megtehetnek? Vagy csak mérgesek, mert a hunnak van élelme, nekik meg nincs?

Amikor az ember azt látja, hogy egy hatalmas robbanótest egy csapásra rengeteg bajtársa életét oltja ki, az is iszonyatos, de a robbanótestek vakok, ezért az ilyesmi inkább a véletlen számlájára írható; de amikor szabályos időközönként egymás után lövik le melletted az embereket, akkor pontosan látod, hogy az emberi gonoszság, amely egyáltalán nem vak és nem esetleges, a figyelmét hidegvérrel és tévedhetetlenül egy hozzád egészen közel eső pontra irányította. És talán nem is olyan sokára, majd éppen terád irányul ez a figyelem.

Sok mindent lehetne még írni a háborús részekről, azt ajánlom, hogy akit érdekel a történelem ezen szakasza, nyomban vegye kézbe a könyveket, mert szerintem sokat lehet belőle - ha nem is tanulni, de - megtudni.

A regény utolsó szakasza már szinte túl szép, hogy igaz legyen, és bevallom, el is pityeredtem kicsit. Ms. Wannop telefonhívása után járunk... Ez a filmsorozat utolsó epizódja.
Meg is lepődtem, mennyire örömmel teli és kedves, jókedvű és romantikus ez a rész.

És hogy miért tartom ezt a sorozatot a legromantikusabb történetnek? Mert itt két ember, akik alig találkoztak egymással, tudják, hogy soha még csak hasonlóval sem fognak találkozni, és hogy ők összetartoznak. Vágynak egymásra, várakoznak éveken át, úgy, hogy nem is tudják, mi van a másikkal. Hol él, mit csinál, talán férjhez ment? Elesett a háborúban, meglőtték, elvesztette a lábát? Esetleg megőrült? Mégis kitartanak a szerelembe és az egymásba vetett hitnek köszönhetően és szerintem pont ez adja Tietjensnek a lelkierőt, hogy túlélje a háborút. Mert van miért túlélnie.
A mai felgyorsult világban, amikor már azért is kiakadunk, mert a másik nem ír vissza egy fél napig, igazán elgondolkodtató ez a könyv. Átértékeltem én is, amit eddig gondoltam az érzéseimről, a szerelemről, a vágyakozásról.

Nem tudom, a negyedik rész miről szólhat - úgy tudom, azt a sorozat már nem dolgozta fel, ráadásul Christopher testvére, Mark meséli a történetet -, de nagyon várom, hogy annak is a végére járjak. Nagyon ajánlom mindenkinek, szerezzétek be, ha tudjátok, adjatok a szövegnek némi időt, hogy megszokjátok, mert higgyétek el, megéri!