Kimberly Brock: Eleanor Dare elveszett könyve

Kimberly Brock könyvében jó elmélyedni. Mászkálhatunk Evertellben, hallhatjuk a pávák hangját, miközben bekúszik a hétköznapjainkba a második világháború minden következménye.

Az Eleanor Dare elveszett könyvére az új megjelenések között figyeltem fel, és le is csaptam rá az Európa kiadónál. Igen, egy recenziós példányról van szó, de aki ismer vagy követi a Youtube csatornámat, az tudja, hogy őszintén szoktam megnyilvánulni (Lásd A kolostor, ami szintén reci, de csak 1,5 csillagot kapott tőlem molyon). Tehát megtetszett a borító, a fülszöveg, aztán megkaptam ezt a hatalmas méretű könyvet. Igen, a kiadó szereti átvenni az amerikai könyvpiac szokásait, ezáltal viszont megakadályozza, hogy utazókönyvként olvassam a legtöbb könyvét. Ugyanis ez egy nagy, vaskos, kemény kötetes könyv; bár nincs 500 oldal, de sok a szöveg. Mivel általában ingázás során olvasok, megörültem az egyhetes szabadságomnak, és rögtön oda iktattam be az Eleanor Dare-t. Nem bántam meg, sőt aztán visszatérve a klimatizált irodába, még utazókönyvként is jött velem, mert nem akartam félbehagyni a sztorit (igen, több, mint egy hétig olvastam - lassan olvasok).

A történet igen összetett és többrétű, rengeteg mindenről szól egyszerre. Az alapszituáció, hogy Alice és lánya, Penn megérkezik Evertellbe, az elhagyatott majdnem 250 holdas birtokra, amit édesapja ráhagyott, és ahonnan gyerekkorában elköltöztek. Alice szeretné eladni az egészet, mert rossz emlékek kötik ide, azonban a lánya lelkesedése és pár helybéli, régi ismerős miatt a vártnál tovább maradnak. Alice édesanyjának egyébként meggyőződése volt, hogy ők a tényleg létezett Eleanor Dare leszármazottai, aki a 16. század végén köveken hagyott üzenetet kormányzó apjának, miközben a telepesekkel próbáltak túlélni az Újvilágban. Az ő és a leszármazottak elveszett könyve az, amit a tizenhárom éves Penn olvasgatni kezd, mivel a legenda szerint bűbájos.

Talán a fülszöveg és a fenti leírás alapján tűnhet misztikusnak a kötet, de nem erre van kihegyezve a történet. A hangulatos narráció érzékletesen visszaadja Georgia állam egy szegletét, az akkori gondolkodást, a feszültséget. A gördülékeny stílusról fordítónk is gondoskodik, Hudácskó Brigi, aki egyébként a másik indokom volt a könyv elolvasására. Ő a Popkult, csajok, stb c. podcast egyik házigazdája, és amikor ott említette a könyvet, már akkor felcsigázott, és kíváncsi voltam, hogyan fordít. Jól.

A narrátorunk Alice egészen kb. 100 oldalon keresztül, ahol aztán Penn átveszi a szót, de csak ideig-óráig, ráadásul egyes szám harmadik személyben kapjuk meg, hogyan fedezi fel Evertellt, barátkozik össze a felnőttekkel, alakulnak ki saját elvei és céljai. Felváltva haladunk, majd magát az elveszett könyvet is olvashatjuk, hogy mi történt több száz éve, amikor a telepeseket a szigeten hagyták.

Nem épül nagy rejtélyre a könyv, szóval ne nagyon számítsunk erre. És ha nem is misztikus, nem is rejtélyes, akkor mégis milyen? Elmerülős.

Szerintem ez egy remek korrajz, korhű történelmi fikció, erős atmoszférájú kötet, ami szól az anyaságról és titkokról, a gyászfeldolgozásról, a felnövésről és a bűntudatról. Olyan olvasmány, amiben el lehet veszni, tökéletes nyárra egy kényelmes hintaágyba süppedve. Biztos lesz olyan, akinek nem túl cselekménydús, hiszen a lusta tavaszi napokról szól (ami az éghajlat miatt nyárias, de nagyon várják szereplőink a május elsejét), amikor egy anya és lánya felfedezi a múltat, az örökségüket, ami a jövőjükre is hatással is lesz. Érdemes ráérősen olvasni.

Összességében Kimberly Brock története levett a lábamról a hangulatában, imádtam Evertellt, bár nem lett egy Aha élmény. Mégse bánom, mert jó volt ez így, és várom a következő regényét.

Lucy Strange: A világítótorony legendája

Lucy Strange nevét folyton feldobta a moly.hu - valaki olvasta a könyvét, idézett belőle, értékelte. Ez a regénye keltette fel a legjobban az érdeklődésemet a világítótornyok iránt érzett szenvedélyem miatt. Ráadásul szeretem a háborús történeteket is. Azonban az ifjúsági címke sokáig halogatásra adott okot, hiszen évek óta elvétve olvasok csak ilyet. A világítótorony legendájának főszereplője viszont nem egy tizenhat éves tini, aki szerelembe esik a német vámpírral, így egy kicsit megnyugodtam. Hirtelen felindulásból vettem meg valamikor a tavalyi év vége felé, és nagyon örülök, hogy így tettem.

A történet a II. világháború elején kezdődik, 1939-ben, és megismerhetjük az angol kisváros világítótornyának lakóit, őrzőit. Pet tizenkét éves forma kislány, akinek az apukája felügyeli a világítótornyot, jegyzi le a fontosabb adatokat, és ezt tanítja is Petnek. A kislánynak van egy nővére is, illetve fontos szerepét játszik Mutti is, az anyukájuk.

Eléggé meglepődtem, ahogyan haladtam előre, hogy mennyire komoly történettel állunk szemben, és mennyire átadja az írónő a háború okozta bizonytalanságot és bizalmatlanságot. Egyrészt sosem tudni, meddig tart még, mi fog történni, mi a következő lépés, ki állhat az ellenfél oldalán, ki lehet kém, másrészről pont ez a félelem szüli azt, hogy az emberek elkezdenek ujjal mutogatni egymásra.

A könyvet tíz éves kortól ajánlja a kiadó, moly.hu-n ez a szám már tizenhárom. Szerintem is érdemesebb akkor elolvasni, amikor a gyerekek már tanultak a világháborúról, hogy tisztában legyenek mindezzel és hogy talán lelkileg se viselje meg őket annyira. Az viszont biztos, hogy felnőtteknek mindenképp ajánlom, mert nagyon jó olvasmány, szóval ez senki kedvét ne vegye el, hogy ifjúsági besorolást kapott.

Nagyon tetszett, hogy a háborúval járó szörnyű dolgokat az írónő egy legendával próbálta mesésebbé tenni. Ez a legenda párhuzamos a történésekkel, amelyre Pet is rájön, és így talán könnyebb feldolgoznia az eseményeket.

A regényben megjelenik Dunkirk és a Dinamó-hadművelet. Olykor a Vágy és vezeklés egy jóval szelídebb verziójára hajazott számomra a kötet, máskor viszont a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság jelent meg lelki szemeim előtt. Ez a könyv hangulatában valahol a kettő között volt számomra.

Érdemes megemlíteni az egész történetet átjáró mélabús, mégis reménykeltő hangulatot, és a helyszínt, amely nem csak a sziklás rész, amely a tenger fölé magasodik, hanem az angol vidék. Bár legtöbbször esik vagy fullasztó meleg van, nagyon élveztem ott lenni Pettel és a családjával.

Miután letettem a kötetet, az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy a magyar szemszögből nem sok háborús könyvet ismerek, főleg olyat nem, amely gyerekeknek szól. Pedig ez segíthetne, hogy bizonyos mértékig megértsék, mi zajlott akkor le, el tudnák képzelni, empatikusabbak lennének és nem csak egy tankönyvből kiragadott adathalmaz lenne számukra. Sajnos már többet tudok a franciák és angolok szemszögéről, mint a sajátunkról, így gyorsan utána is néztem, milyen könyvek vannak ebben a témában idehaza. Akadnak azért, úgyhogy mindenképpen nagyobb figyelmet fogok ezekre szentelni.

Sorozatajánló - Bridgerton

A sorozat, ami már lassan egy hónapja folyik minden csapból. Legalábbis azt tapasztalom, hogy sokan látták, számos könyvmoly pedig az adaptáció nevében merült el benne ennyire. De hát miért lenne ez baj? A Bridgerton jó.

Az előzetesből csak másodperceket kaptam el minden alkalommal, amikor felmentem a Netflixre, de valamiért nagyon nem érdekelt, pedig abból a pár képkockából érezni lehetett, hogy ez nem az a megszokott kosztümös dráma lesz. A kedvenc oldalaimon/blogjaimon megjelenő elmarasztaló vagy éppen egekig emelő kritika miatt kezdtem bele magam is, na meg azért, mert egy nyolcrészes könyvsorozat az alapja.

A történet az 1800-as évek elején játszódik, és a címadó Bridgerton család első lányos szezonját kísérhetjük végig, vagyis azt a folyamatot, amikor a feleségnek szánt leányt bemutatják mindenféle táncos eseményeken keresztül, hogy párt találhasson magának. Ebben az időben a férj megszerzése valóban anyagi szempontokból volt fontos, valamint a minél magasabb státusz sem jött rosszul a családnak. Itt ismerjük meg Daphne-t, akinek "értéke" egyből lecsökken, ahogy egy másik család befogadott üdvöskéje kelti fel egy álneves pletykalap szerző figyelmét. Lady Whistledown a kis szórólapjaival uralja az egész társadalmi réteget, amit mond, az úgy van, befolyásolja a döntéseket. Így esik meg Dapne-val is ez a kínos eset - hiszen a kellemes udvarlók nem az ő ajtaját döngetik. Mit tehet ilyenkor egy hölgy? Itt jön képbe a friss örökös, Simon Bassett, aki nem akar feleséget keríteni magának, de idegesíti a sok mámáz, aki eléje tolja lánya felpolcolt melleit. Daphne és Simon megállapodást köt, amelyben mindketten jól járnak: Daphne értéke egyre növekszik, amiért egy duke oldalán libeg, Simonról pedig leszállnak a mámák. 

Először egy kis magyarázat erre a mámázra. A Netflixen elérhető a sorozat szinkronosan is, de én mindenképpen eredeti nyelven ajánlanám elfogyasztani, annyira jó a színészek kiejtése. A mámá(z)k nyilván a lányos anyukák. Semmi extra, csak imádom, ahogy kiejtik.

A sorozat egyik legfeltűnőbb és történelmi hitelességét megkérdőjelezendő szegmense a fekete színészek. OMG! Micsoda világban élünk. Na mindegy, ezen én túl is léptem, ahogy megláttam Regé-Jean Page-et, úgyhogy részemről eddig tartott meg nem történt felháborodásom. 
A sorozatot nem történelmi dokumentumként kell kezelni egyrészt, másrészt pedig a világvége nem most jött el, mert csak megsúgnám, hogy az 1994-es Sok hűhó semmiért című komédiában is Denzel Washington játszott. De akinek már ezzel baja van, és nem tud ezen túllépni, annak nem fog tetszeni a sorozat.
A történet előrehaladtával én amúgy is alternatív történelmi fikcióként kezeltem a sorozatot, de azért egy-két elejtett megjegyzést kapunk arra, hogy s miért alakult így a fekete emberek sorsa. Lényegében bemutatja, milyen lehetett volna a világunk. Nekem tetszik.

Tetszett, hogy nem vette magát túl komolyan olyan dolgokban, amik annyira nem is számítanak, de közben a karakterek hitelesnek hatottak, elhittem, hogy abban a korban a nők ennyire keveset tudtak a szexről, miközben éjfél után azért ment a dorbézolás. Voltak igazán megható jelenetek, érzelmi tetőpontok, tehát lehet drukkolni a szereplőknek, izgulni a fordulatos cselekmény miatt.

Az egész sorozat színes, habos-babos, a régi korok divatjának színpalettáját kiszélesítették, észrevehető a Bridgerton és a Featherington család ruházata közti színkülönbség. A képi világa nagyon jókedvű, passzol a történethez.

Ne számítson senki vérkomoly drámára, ez egy kellemes romantikus-erotikus történelmi szappanopera, ami teljesen magába tudja szippantani a nézőt. A könyveket, legalábbis az első részt, természetesen én is elolvasom majd, kedvet kaptam hozzá!

Retroposzt #1: Ford Madox Ford: Vannak, akik nem

Ebben az új rovatban olyan régi bejegyzéseket osztok meg veletek, amelyek még az előző blogomon jelentek meg. Az első ilyen egy - mondjuk úgy - hiánybejegyzés, hiszen Az utolsó angol úriember második és harmadik részéről már írtam.
Az első részt még hat éve olvastam, íme az akkori véleményem róla.

Talán páran tudjátok rólam, hogy amikor 2012 őszén megnéztem a BBC 5 részes mini sorozatát, a Parade’s Endet, azon nyomban elkezdtem azért harcolni, hogy a könyveket, amelyek alapján készült, itthon is kiadják. Meglepő volt elsőre, hogy egy ilyen klasszikust, amelyet minden idők egyik legjobb regényének tartanak, még nem fordították le itthon. Mindenesetre elkezdődött a kopogtatás: írtam róla itt a blogon, a Molyon eseményt is készítettem, valamint számos blogger is posztolt erről a projektről. Aztán nyáron jött a hír, miszerint a Lazi már javában fordítja a tetralógia első részét, amelyet aztán ki is adtak tavaly év végén. Bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, mivel A jó katonát végig sem bírtam olvasni, de bíztam benne, hogy ezt imádni fogom. Így is lett.

Miről szól? A háború előtt és a háború után. Christopher Tietjens egy zseni, legalábbis a legtöbben így tartják. Sylvia, a felesége, folyamatosan megcsalja. Valentine, a fiatal szüfrazsett lány pedig megmozgat valamit Tietjensben. Elvek, pletykák, románc, bürokrácia. Betekintés Angliába, néma megfigyelése az angol jellemeknek. Valahogy ez jellemzi Ford Madox Ford regényét.

Vélemény: Az a hihetetlen, hogy a regényben alig telik el pár nap. Az első részben talán kettő-három, míg a másodikban csupán egy. Mégis éveket szelünk át.

Élmény volt olvasni ezt a könyvet, és könnyű is, mivel roppant gördülékeny a szöveg, észre sem vehető, mennyit haladtunk. Ráadásul milyen okos, intelligens témákat vet fel az író! Annyi mindenről alkot véleményt, legalábbis a karaktereket felhasználva, annyi mindenbe látunk bele az ő segítségével, hogy nem is értem, miért nem fordították le hamarább ezt a történetet. Nagyon okos, rettentően az!

Ez nem egy romantikus regény. Szerintem ez már az ötrészes mini sorozatból is kiderül, de aki romantikát vár, az inkább Jane Austenhoz forduljon. Ez egy könyv az angolokról és a háborúról. Igaz, az első részben még nem igen nyerünk betekintést oda, de a későbbiekben – gondolom – nagy hangsúlyt fog kapni.

 

Mégis van benne romantika. Ez a férfi, aki a háború után megváltoztatta a nevét, olyan gyönyörű szituációkba helyezi Tietjenst és Valentine-t, hogy az megolvasztja a női szíveket. Már a találkozásuk is bájos, sőt, vicces. Mit ne mondjak, a lányt már itt megkedveltem, hiszen ha én is ebben a korban éltem volna, biztosan magam is beálltam volna szüfrazsettnek. Aztán az a jelenet a ködben! Milyen szép, mégsem az a megszokott románc.

Nagyon távolságtartóak, ahogyan mindenki a kötetben, ahogyan az író a karaktereivel. Rengeteg belső monológot, mesélést kapunk róluk, mégsem érezzük őket olyan közel. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennének remek figurák. Talán Tietjens az, akit nehezebb megérteni, de az ő karaktere is csodálatos. Egy zseni és egy háború, majd a végeredmény. Ford nagyon szolidan mutatja be, hogy mit művelt vele az a pár év.

Aztán említsük meg a narrációt is. Nagyon furcsa; ezt tudnám mondani, mivel nem igen vagyok hozzászokva az ilyenfajta meséléshez. Furcsa attól, hogy csak pár nap telik el, mégis éveket mutat be. Rengeteg a visszaemlékezés, ami inkább a második részben játszik fontos szerepet, hiszen számunka jó pár év üres folt, és nem igazán értjük, hogy egyes karakterek miért reagálnak úgy, ahogy, de a visszatekintések segítségével megértjük őket.

Nem hiszem egyébként, hogy ez a fajta elbeszélésmód zavaró lenne, csupán bele kell rázódni.

Azok a dolgok pedig, amikről olvashatunk! Egyrészt nagyon okosak, a második részben döbbenetesek, de másrészt, amikor Valentine érzéseiről ír – gyönyörűek. Ez az író olyan jól megértette a női lélek rejtelmeit, hogy az hihetetlen.

Hadd osszak meg veletek két kiírt idézetet – mind a kettő a háborúról szól:

„Nem voltunk felkészülve sem a győzelemre, sem a vereségre. Sem baráthoz, sem ellenséghez nem értünk fel. Még önmagunkhoz sem!”

„A gyerekeink csak az előnyeit látják majd mindannak, amit ezzel az egész hajcihővel elérünk. És még inkább a következővel. Hogy miként alakultak így a dolgok, azt már nem fogják megtudni. Az iskolában majd megtanítják nekik, hogy vadászkürtök hangja hívta az ifjakat, és az ő apjuk is hallotta... de ez már egy másik szégyenletes történet...”

Nem akarom kijelenteni, hogy ez a férfi megjósolta a második világháborút, de a könyvben legalább két, ha nem több utalás van rá, hogy lesz még egy – és ne felejtsük el, hogy ez a mű az 1920-as években jelent meg!

 

Ezt a könyvet azért is érdemes elolvasni, mert megérteti velünk az angol emberek viselkedését. Azt a látszólagos ridegséget, a sznobságot, a hazug mosolyokat, azt, hogy a pletykák miképp terjedtek, és hogy kívülről mennyire másnak hatott egy házaspár élete.

Nagyon tetszett ez a könyv, remélem, a második rész is mihamarabb megjelenik!

A könyvet köszönöm a Lazi kiadónak!

Tartalom: 5/5

Borító: 5/5

Ford Madox Ford: Túl mindenen...

Azt mondják, a szeretőnek is meg kell adni az esélyt az utolsó nagyjelenetre, mielőtt az ember örökre elhagyja.

Írtam már a tetralógia második kötetéről, az elsőt pedig szerintem majd retroposzt formájában kiteszem (hét éve olvastam), mivel ez egy olyan történet, amit szerintem sokkal több embernek kellene ismernie.

Rajongásom nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor láttam a BBC sorozatot (amelybe kizárólag a Cumberbatch-rajongásom miatt kezdtem bele). Teljesen oda és vissza voltam Christopher Tietjens és Valentine Wannop szerelmi történetéért, pedig ez a könyvsorozat inkább szól a háborúról és a vágyakozásról. Úgy rémlik, a filmsorozatban több közös jelenetük is van, mint a könyvekben, ahol kb. három-négy. Ezért gondolom, páran fel is teszitek a kérdést, hogy de akkor mi ebben a romantikus? Nos, erre majd később térek ki.

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 3.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1926)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 240
Molyos értékelés: 83%

A fülszöveg szerintem egy kicsit félrevezető, mivel azzal kezd, hogy a háború véget ért. Nos, valóban, de a regény nagy részét mégis Tietjens újabb, a háború alatt szerzett tapasztalatai teszik ki.
A regény egy telefonhívással indul, Valentine, aki testnevelés tanár egy iskolában, épp akkor beszél valakivel, amikor az emberek az utcán örömujjongásban törnek ki, mivel bejelentették a háború végét. El is gondolkozik azon, hogy lemarad erről a fontos pillanatról és mit fog majd mesélni a jövőben.

Az író nagyon ért ahhoz, hogy teljesen elvesszünk a szereplők fejében, rengeteg az asszociáció, amolyan tudatfolyam-szerű a narráció, olykor talán nehéz követni, sőt elsőre biztosan zavaros és bonyolult lehet, a türelmetlen olvasó szerintem le is teszi a könyvet. Azonban érdemes kicsit tanulmányozni a szöveget és meglelni benne a kincset, majd átadni magad ennek a tudatfolyamnak. Itt tényleg erről van szó, ugyanis Wannop telefonhívása és az utána következő tíz perc közel hatvan oldalt tesz ki a regényben. Úgy, hogy lényegében három mondatban össze lehet foglalni, mi történt, szinte láttam is magam előtt, a mai modern írok hogyan tudnák ezt le, hogyan lehetne ezt egyszerűbben, olvasóbarátabban közölni, de nekem - így három könyv után - kifejezetten tetszik már az író terjengős stílusa, szinte hiányzik is.

Abból a hirtelen támadt, mérhetetlen haragból, amelyet amiatt érzett, hogy ennek az embernek pénzt kölcsönözzön, Tietjens arra a következtetésre jutott, hogy a saját életére vonatkozó minden tervének az a gondolat az alapja, hogy ő egyszer majd Valentine Wanoppal fog élni… majd ha az ember felegyenesedhet egy dombtetőn.

A sokat emlegetett telefonhívás és Ms. Wannop elmélkedései után ismét a háborúhoz érünk el, ami már egy jóval nagyobb szelete a könyvnek. Itt semmiféle utalás nincs arra vonatkozóan, hogy véget ért volna, Tietjens már a lövészárokban jár-kel, és arra vár, hogy felállhasson egy dombtetőn.


Ez a rész nagyon megindított, rengeteg gondolatot és idézetet jegyeztem fel magamnak, ezeket közbe is szúrtam a poszt bekezdései közt.

Az egyik elgondolás, ami megragadott, a pacsirtákról szólt. Tietjens egy másik katonával beszélget arról, hogy lehet az, hogy amíg ők a németekkel szemben állva egymást ölik és bombákat hajigálnak, a pacsirták ugyanúgy énekelnek a körülöttük lévő fákon? Miért nem repülnek el? Hiszen háború van. Tietjens erre azt mondja, hogy miért érdekelné őket? Számukra mindegy, hogy a fészküket egy bomba vagy egy kapa pusztítja el.
És tényleg... Szerintem ez a jelenet, ez a párbeszéd, és elem, amely többször is visszatért, nagyon jól rámutat arra, hogy az ember nem tud túllépni azon, hogy ő a legfontosabb lény a Földön. Hiszen ha háború van, akkor az állatok is biztosan tudnak erről, ki tudja, talán vannak külön német pacsirták meg angolok is. Azonban ez nem így van. Az állat csak azt látja, hogy az emberek lent hangoskodnak, elesnek, felkelnek, számukra hathat ez ugyanúgy, mint a kidobósdi. Mindez végső soron pedig a háború értelmetlenségére is rávezet.

A következő, szintén visszatérő gondolat a kedvencem és szerintem a legmegindítóbb. Mikor teheti meg vajon, hogy felegyenesedhet egy dombtetőn? Mikor nem kell végre csúszni-mászni a sárban, félni, hogy ha belenéznek egy kémlelőbe, akkor kilővik az ember szemét? Mikor ér végre mindez véget? Mikor lesz minden újra normális, amikor azt az alapvető dolgot megteheti az ember, hogy feláll egy dombtetőn, ahogyan azt előtte oly sokan megtették?

Szintén elgondolkodtató és egyben elkeserítő, ahogyan az író sokszor többes szám első személyben ír, mintha saját tapasztalatát és véleményét adná így át, szinte mintha saját magáról írna. Van egy német katona, aki csak ebédel, kezében a tányér, és az angol katonák kézigránátokat dobálnak rá, hogy röhögjenek azon, ahogyan összevissza ugrál... Sokak számára a háború csak egy játék lenne? Vagy ezzel érzik a hatalmukat? Amelyet aztán a németek ugyanígy megtehetnek? Vagy csak mérgesek, mert a hunnak van élelme, nekik meg nincs?

Amikor az ember azt látja, hogy egy hatalmas robbanótest egy csapásra rengeteg bajtársa életét oltja ki, az is iszonyatos, de a robbanótestek vakok, ezért az ilyesmi inkább a véletlen számlájára írható; de amikor szabályos időközönként egymás után lövik le melletted az embereket, akkor pontosan látod, hogy az emberi gonoszság, amely egyáltalán nem vak és nem esetleges, a figyelmét hidegvérrel és tévedhetetlenül egy hozzád egészen közel eső pontra irányította. És talán nem is olyan sokára, majd éppen terád irányul ez a figyelem.

Sok mindent lehetne még írni a háborús részekről, azt ajánlom, hogy akit érdekel a történelem ezen szakasza, nyomban vegye kézbe a könyveket, mert szerintem sokat lehet belőle - ha nem is tanulni, de - megtudni.

A regény utolsó szakasza már szinte túl szép, hogy igaz legyen, és bevallom, el is pityeredtem kicsit. Ms. Wannop telefonhívása után járunk... Ez a filmsorozat utolsó epizódja.
Meg is lepődtem, mennyire örömmel teli és kedves, jókedvű és romantikus ez a rész.

És hogy miért tartom ezt a sorozatot a legromantikusabb történetnek? Mert itt két ember, akik alig találkoztak egymással, tudják, hogy soha még csak hasonlóval sem fognak találkozni, és hogy ők összetartoznak. Vágynak egymásra, várakoznak éveken át, úgy, hogy nem is tudják, mi van a másikkal. Hol él, mit csinál, talán férjhez ment? Elesett a háborúban, meglőtték, elvesztette a lábát? Esetleg megőrült? Mégis kitartanak a szerelembe és az egymásba vetett hitnek köszönhetően és szerintem pont ez adja Tietjensnek a lelkierőt, hogy túlélje a háborút. Mert van miért túlélnie.
A mai felgyorsult világban, amikor már azért is kiakadunk, mert a másik nem ír vissza egy fél napig, igazán elgondolkodtató ez a könyv. Átértékeltem én is, amit eddig gondoltam az érzéseimről, a szerelemről, a vágyakozásról.

Nem tudom, a negyedik rész miről szólhat - úgy tudom, azt a sorozat már nem dolgozta fel, ráadásul Christopher testvére, Mark meséli a történetet -, de nagyon várom, hogy annak is a végére járjak. Nagyon ajánlom mindenkinek, szerezzétek be, ha tudjátok, adjatok a szövegnek némi időt, hogy megszokjátok, mert higgyétek el, megéri!

Kate Morton: A tóparti ház

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi, történelmi
Megjelent: 2016 (eredetileg: 2015)
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 512
Molyos értékelés: 91%

Fülszöveg:
1933 nyara: az Edevane család ragyogó vidéki háza, Loeanneth készen áll a várva várt Szent Iván-éji estélyre. A tizenhat éves Alice, a szárnyait bontogató író talán mindenki másnál izgatottabb. Nemcsak mert végre kiötölte, mi legyen a váratlan csavar első regényében, hanem azért is, mert reménytelenül beleszeretett valakibe, akibe nem lett volna szabad. Ám mire Loeanneth órái elütik az éjfélt, amikor a tűzijáték csillogó fénye beragyogja az éjszakát, a családot súlyos veszteség éri, melynek hatására örökre elhagyják a birtokot.
Hetven év múltán Sadie Sparrow nyomozó kényszerű szabadságát tölti Cornwallban egy kínos munkahelyi vizsgálat miatt, amelynek lezárultával talán még elbocsátás is várhat rá. Nagyapja vidéki házában unatkozik, igyekszik zavaros ügyeiről elterelni a figyelmét, amikor egy nap elhagyott házra bukkan, ahol mintha megállt volna az idő. Sadie megtudja, hogy a birtok története sötét tragédiával terhes, és hogy a lakók a szomorú esetet követően végleg elköltöztek.
Elegáns londoni otthona dolgozószobájában az idős Alice Edevane éppoly precízen eltervezett életet él, mint amilyen történeteket rendkívül sikeres krimijeiben megír. Mígnem egy nap felbukkan egy fiatal rendőrnyomozó, aki kutakodni kezd a családja múltjában, hogy kibogozza mindazokat a szövevényes titkokat, melyeket Alice egész életében igyekezett mélyen magába zárni.

Amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt még csak kezdő moly és blogger voltam, állandóan belebotlottam a Felszáll a köd című könyvbe, amivel az írónő berobbant az irodalom világába. Nem tudtam, miről szólhat, de hívogatott a könyv, amit már akkor alig lehetett kapni. Nagy nehezen azonban sikerült megszereznem, és emlékszem, félve őriztem, elrejtettem a táskám mélyére, miután elhoztam a boltból, nehogy a teniszedzés alatt valaki lenyúlja. Akkoriban az Arany Pöttyös könyvek is újdonságnak számítottak, és nagyon tetszett a könyvön lévő aranyozott szöveg (aminek egy része már jól lekopott...) A Felszáll a köd valami újat mutatott, egy századon átívelő családregényt, tele intrikákkal, titkokkal, rejtélyekkel. Ráadásul akkor még szerettem a Downton Abbey-t, és ez arra hasonlított. Hatalmas élmény volt a történet, és az, hogy a két kedvenc női nevemet viselték a főszereplők (Hannah és Grace) csak hab volt a tortán. Még az utolsó oldal is odacsapott, teljesen a padlóra kerültem.

Nos, ilyesmire számítottam most is. Igaz, jó sok év eltelt a két Morton könyv között, de élénken élt bennem a Felszáll a köd okozta hatás. Egyszer megpróbálkoztam Az elfeledett kerttel is, de valamiért meguntam már az elején, így el is feledkeztem az írónőről. Majd a Könyvmolyképzőtől elkerültek a jogok a Cartaphilushoz (aminek örülök, mert legalább normális borítókat kaptak a könyvek), és sorra jöttek az új Morton könyvek. Egyszer szemeztem könyvtárban az egyikkel, de annyira hatalmas volt, hogy inkább otthagytam.

A tóparti házba is azért kezdtem bele, mert egyrészt egy éve csücsült már a polcomon és szerepelt a Várólista csökkentés listámon, másrészt mert pont szabadságon voltam, és gondoltam, könnyebb odahaza olvasni, mint cipelni. Ugyanis ingázós énem sikít az ilyen vaskos kötetek láttán. Azonban nem sikerült kiolvasnom a szabadságom alatt, így kénytelen voltam nagyobb táskára cserélni a kis hátizsákomat és a vonaton könyökcsatát vívni a pasassal, aki szintén nem tágított valami klasszikus irodalmat olvasva. Mindenesetre a végére értem, és azt kell mondanom, kicsit csalódott vagyok.

Tetszett a kor, amelybe visszautaztunk, a "jelen" is, ami a 2000-es évek eleje volt, a nyomozónő, aki szerintem tök érdekes karakter, az angliai kisváros hangulata, az intrikák, de... Szóval már az elején a hasamra ütöttem, hogy tuti ez fog kiderülni a gyerekről. Elterelődött a gyanú, de az utolsó 150 oldalnál felvontam a szemöldököm, mikor már egyértelműnek láttam, hogy jól tippeltem, és mindent, ami utána jött, ki lehetett találni nagyon könnyen. Sőt már akár előtte is. És végig vártam, hogy na majd most, na most lesz még valami csattanó, nem is ez lesz a megoldás... Hát ez nem jött. Helyette megint azt lépte meg az írónő, amit a Felszáll a ködnél is.. de komolyan ugyanazt! Mi ez, a Once Upon a Time? Muszáj, hogy mindenki mindenkinek az elveszett rokona legyen? Minek?

Úgyhogy emiatt azt érzem, az írónőnek van egy sablonja, ami alapján megírja az újabb és újabb történeteit. Ne legyen igazam, azért megpróbálkozom még egy regényével, de ha abban is ugyanezek csattannak, akkor el fogom engedni. Sajnálom, mert amúgy tök izgalmas regény volt, csak így, hogy már kitalálható, mi a végeredmény, és végig van egy olyan érzésed, hogy én ezt már olvastam valahol, nem annyira érdekfeszítő. Sőt a vége szerintem kifejezetten röhejes.

(Illetve még szeretném megemlíteni a fordítást, ami szerintem eléggé elvett az élményből. Eleve húzom a számat, ha Borbás Mária nevét látom egy könyvnél, de azért ilyen értelmetlen és fura mondatokra nem számítottam. A sohasem is vitte a pálmát.)

Ford Madox Ford: Soha többé...

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 2.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1925)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 274
Molyos értékelés: 80%

Fülszöveg:
A ​régi világrend összeomlását és a modern idők hajnalát megrendítő erővel feltáró regénysorozat második kötetét tartja kezében az olvasó.
Kiégett barátság, elnyűtt szerelem, megsebzett lelkek: bűn és bűnhődés. Christopher Tietjens pokollá vált házasságából a lövészárkok fagyos rettegésébe menekül. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a kíméletlen állóháborúnál is létezhet rosszabb. Tévedett. A felesége, Sylvia itt sem hagyja békén, és gonosz intrikáival, ügyes kis trükkjeivel az elmúló világ fülsiketítő haláltusájának kellős közepén is képes tovább feszíteni a húrt.Ford Madox Ford évtizedeken át méltatlanul elfeledett tetralógiája kíméletlen őszinteséggel tárja elénk a külső és a belső valóság párhuzamait. A férfi és nő, a régi és új megkeseredett harcában egy pillanatra sem hallgatnak a fegyverek. Véget nem érő vajúdás ez, melyben a józan ész képtelen megküzdeni a mindent maga alá gyűrő őrülettel, s melyben egy gondolat marad csupán mozdulatlan a káosz közepén: Ami elmúlt, örökre elmúlt. Nem jön vissza soha.Soha többé…

Hét évvel ezelőtt láttam a BBC ötrészes háborús-romantikus sorozatát, amiben az akkor fanatikusan imádott Benedict Cumberbatch játszott. Ha nem is egyből, de a harmadik résztől beleszerettem a történetbe, hiszen a háború viszontagságai mellett megjelennek a szüfrazsettek és persze a romantikus szálak is. Christopher Tietjens és Ms. Valentine Wannop plátói szerelme azóta teljesen belém ivódott, hatalmas hatással volt rám a sorozat. Egyből el akartam olvasni a könyvet, amit azonban nem adtak ki idehaza...

Innen kezdődött az, hogy 2012 őszén elkezdtem írogatni a kiadóknak, illetve más bloggereknek, sőt, talán még a moly.hu-n is biztattam arra az embereket, hogy ők is érdeklődjenek, megjelentetik-e idehaza a tetralógiát. Mivel a könyvsorozat négy részből áll. Aztán jött a csoda, a Lazi tájékoztatott, hogy folyamatban van a kiadás, és 2013-tól kezdve folyamatosan adták ki a köteteket.

Az első részt is nagyon szerettem, bár tény, hogy furcsa volt a régies, mégis (talán a fordítónak/fordításnak köszönhető) modern stílusa, a sok elmélkedése, az 50 oldalas fejezetek stb. Azért sikerült belerázódnom, és nagyon tetszett. Akkor mégis miért nem folytattam?

Jó kérdés, és szégyelltem is magam, hogy én, aki emelt fővel írogattam mindenkinek a megjelentetése kapcsán, belekezdek a második kötetbe, amit aztán be is csukok... Nem tudok mit mondani, 6 évvel ezelőtt egyszerűen túl háborúsnak tűnt a következő rész. Ehhez is idő kellett, és mivel szeretek a saját tempómban haladni, nem is bántam meg, hogy eddig halogattam. Egyszer egy tanárom mondta, hogy meg kell tanulni olvasni, és ez nálam ennél a könyvnél érvényesült a legjobban.

Ez a kötet is nehézkes, bolyongós, elrévedünk, olykor nehéz követni, főleg az elején, hogy melyik százados melyik tizedessel beszél, de tudni kell megérteni. Ezt most egyáltalán nem nagyképűségből írom vagy ilyesmi, hanem magam is elmélkedem azon, hogy mennyire megváltozott az olvasási képességem (?) mondjuk az elmúlt tíz év alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha általános iskolában kötelező lett volna, el se olvasom, még tinikoromban se, húszas éveim elején is csak azért szerettem az első részt szerintem, mert oda és vissza voltam Cumberbatchért, a szerelmi szálért, és tudtam, mi lesz a vége, mik várhatóak még. Az eltelt hat évben azonban egyrészt több tapasztalatot szereztem - nyilván nem a háborúról -, de a szerelemről, az emberi tettek miértjeiről, sok könyvet olvastam, utánajártam dolgoknak, elvégeztem iskolákat, stb. Ezáltal egyfajta ráéréssel, nyugalommal olvastam. Leülepedett egy kicsit a sztori? Nem baj, ráérek. Nem értem pontosan a katonai dolgokat? Nem emlékszem, pontosan, mi hogyan zajlott a világháborúban? Nem baj, ott van az internet, bárminek utána tudok nézni. És aztán elkezdtem megérteni, hogy abban az időben (hiszen az 1920-as években jelentek meg a kötetek) mennyire korszakalkotónak számíthatott ez a történet. Hogy miért írja ezt vagy azt; megpróbáltam magam az akkori korba helyezni, és mit ne mondjak, piszok élvezetes volt így a regény.

… gondoljon Valentine Wannopra!

Több részből épül fel, az első a háborúval indít, 1917-ben járunk, és Tietjenst látjuk, ahogy próbálja megállni a helyét, azonban többször is kitér arra más szereplő, hogy milyen rossz állapotban van, mennyire lefogyott, milyen sápadt, szóval lehetett érte aggódni.
Az álló vizet - ha lehet így nevezi a háborúba elküldött emberek adminisztrációjával járó stresszt -Tietjens felesége, a szociopata Sylvia kavarja fel, akinek fogalma sincs mi folyik a való életben, ő csak játszadozni szeret a körülötte lévő emberekkel, ahogyan macska az egérrel, manipulál mindenkit, hogy aztán ő jöjjön ki nyertesen a szituációból. Nem csoda, ha Tietjens nem is óhajtja elhagyni a sátrát, és inkább feleségének hagyja Grobyt, csak tűnjön innen.
Ms. Wannop sajnos nem jelenik meg ebben a részben, azonban ha nem is sokszor - sőt, az esetek többségében pont, hogy Sylvia nyomán -, de előkerül a neve. És ez engem mindenért kárpótolt. De ez nem is jó kifejezés, mert ez olyan, mintha amúgy nem tetszett volna a regény. Inkább úgy mondom, hogy az én romantikus, mégis szarkasztikus szívemnek a fenti idézet is bőven elég volt ahhoz, hogy elolvadjon. Mert ez fejezi ki, hogy Tietjenst ez tartotta életben: a tudat, hogy valahol ott van egy lány. Akit szeret. Aki lehet, hogy nem is várja vissza, lehet, hogy meg sem találja, de életben van, biztonságban, gondolkodik, létezik. Ennyi bőven elég. Ez a szerelem. Gyönyörű.

Nagyon ajánlom ezt a méltatlanul hanyagolt és alulértékelt könyvet, a pompás fordításért pedig nagy taps jár Bujdosó Istvánnak. Alig várom, hogy belekezdjek a többi részbe.

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Könyvadatok:
Zsáner: Krimi, történelmi, kaland
Megjelent: 2013 (eredetileg: 2012)
Kiadó: I.P.C.
Oldalszám: 480
Molyos értékelés: 74%


Fülszöveg:
Jessica Kenton az éjszaka közepén kisöccse rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, csak annyit mondanak a szülei róla, hogy elment. Soha többé nem beszélnek róla.
Húsz évvel később, Jessie-t ugyanaz a rémálom gyötri. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől… és most eltűnik másik testvére is, a régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timothy. Jessie elhatározza, hogy ezúttal akár élete kockáztatásával is megtalálja a testvérét.
Tim misztikus, mások számára megfejthetetlen nyomokat hagy nővérének,
melyek a gyönyörű és lázongó Egyiptom veszedelmes sikátoraiba és sivatagába vezetnek. Szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata felajánlja a segítségét a szorult helyzetben lévő lánynak.
Kairó és Luxor árnyas utcáin, s a sivatag engesztelhetetlen pusztaságában
azonban a bosszú is lecsapni készül rájuk.


Biztos vagyok benne, hogy soha nem olvastam volna el ezt a regényt, ha Dia barátnőm (akivel pár havonta találkozom, és könyveket adunk kölcsön egymásnak) oda nem adja. Még így is halogattam, pedig már legalább tavasz óta a polcomon csücsült. A végső lökést a munkahelyemen lévő kis könyvklubunk (ezt majd kifejtem egy másik posztban) havi témája adta meg, azaz: olvass el egy olyan könyvet, ami egyáltalán nem a te zsánered, magadtól sose olvasnád el. Kaptam is az alkalmon, és belekezdtem, mivel Ted Chiang új novelláskötete eddig nem igazán fogott meg. Gondoltam, részem lesz egy romantikus, kalandos utazásban Londontól Egyiptomig.

Félbehagyott könyvek I.

Optimistán egyessel jelöltem, hátha lesz még folytatása... Jóval kevesebb könyvet hagyok félbe, mint régen, de azért így is akadt idén eddig összesen 5 darab, ami vagy egyáltalán nem nekem való volt vagy már fizikai fájdalmat okozott. Mint mostanra rájöhettetek, nem azok táborát erősítem, akik akkor is végigolvasnak egy könyvet, ha nem tetszett nekik. Amint érzem azt a "jaj, ne már" érzést, amikor ténylegesen fizikai fájdalommal jár, hogy mondatról mondatra haladjak, akkor nem reménykedem tovább, becsukom, és inkább belekezdek egy másik könyve. Íme az az öt kötet, ami idén kifogott rajtam.

Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Könyvadatok:
Zsáner: Történelmi, romantikus, levélregény
Megjelent: 2018 (eredetileg: 2008)
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám: 372
Molyos értékelés: 92%

Fülszöveg:
1946 ​januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

Sohasem olvastam levélregényt, nehezen tudtam elképzelni, hogy adhatja át ugyanolyan élvezetesen egy történet esszenciáját, ahogyan egy "rendes" regény. Most már látom, mekkora hülyeség volt ez az elgondolás. De ne szaladjunk így előre. Mindig hallottam erről a könyvről, sose értettem a címét, még csak végig sem olvastam, nem tetszett a borító, ezért a fülszövegig se jutottam el. Azt hittem, ez valami olyasmi könyv lehet, mint az a Meryl Streepes könyvklubos regény (ami szintén nem érdekelt). Sőt még akkor sem vettem a kezembe, amikor a Nincs időm olvasni kihívás keretén belül az egyik hónapban a levélregény volt a téma. Aztán jött a Netflixes film (ami nem érdekelt), és annyira megtetszett az új borító, hogy legalább a kívánságlistámra felírtam. Szerintem egyébként sokáig nem olvastam volna el, ha egy kolléganőm a saját könyvklubunk keretén belül kölcsön nem adja. Ugyanis a július-augusztusi téma az volt, hogy adjunk kölcsön a másiknak egy olyan kötetet, ami neked nem tetszett, de a választottadnak valószínűleg tetszeni fog. Kolléganőm azzal adta oda, hogy: nekem unalmas volt, de tudom, hogy te szereted a romantikus könyveket (mintha ő nem E. L. Jamest olvasna :D). Aztán A Gyűrűk Ura után belekezdtem, és három nap alatt kivégeztem. Visszagondolva egyáltalán nem tűnt hosszú könyvnek (szellős is amúgy), pedig azért van 372 oldal.

Zokniját lavórban mosó férfi

A poszt címe egy idézet Atwood A vak bérgyilkos című könyvéből. Nem véletlen, mivel már régóta terveztem egy tematikus bejegyzést arról az írónőről, akinek minden eddig elolvasott könyve tetszett. Kicsit most félek is, hogy elkiabáltam magam, de ne így legyen!

Margaret Atwood nevével csupán két éve ismerkedtem meg, amikor a leghíresebb regényéből, A szolgálólány meséjéből sorozat készült. Hozzáteszem, még akkor is kevertem azt a könyvet ezzel. Mindenesetre egyik sem érdekelt, pedig mindenki a sorozatról beszélt, láttam én is a piros ruhába bújtatott nőket, hallottam, hogy mennyire durva, stb. Aztán megnéztem az első évadot, és bár jónak tartottam, rettenetesen untam. A könyv ezek után sem került közelebb hozzám, viszont egy fél évre rá megnéztem az Alias Grace-t, ami szerintem egy sokkal jobb sorozat. Érdekesség, hogy forgatókönyvírója az a Sarah Polley, aki anno a Váratlan utazásban szerepelt. Itt minden el van találva a színészektől kezdve a színeken, helyszíneken  át a zenéig, díszletekig. Nem is csoda, hogy pár napra rá megvettem a könyvet és a szabim alatt el is kezdtem. Aztán pár hónap múlva beadtam a derekam, és elolvastam a szolgálólányt (egy nap alatt majdnem a felét), aztán a bérgyilkost, legutóbb pedig a guvátkás könyve vágott a padlóhoz. A mostani posztban egyben értékelném ezt a négy könyvét, az alapján sorba rendezve, hogy melyik mennyire tetszett.