Öt könyvről röviden #2

Stanisław Lem: Solaris
Filozofikus sci-fi, ami összeköti a gyászt, a feldolgozást, sőt a horror műfaji elemeit a hard sci-fivel, egy teljesen más intelligenciával való kommunikálással. Sok mindent lehetne írni ezekről, de a nálam hozzáértőbbek már megtették. Lem többi könyvét is el fogom olvasni, még ha a fogalmazás elég egyszerű is.

Edgar Allan Poe: A fekete macska
Most már tudom, mi fán terem Poe, de ennyi bőven elég volt. Novellái olyanok, mint Lovecrafté, vagy azok olyanok, mint Poe-é, a lényeg, hogy hasonlóak, de míg Lovecraftéban volt némi baljóslatúság, addig Poe novellái unalmasabbak voltak, a kötet címét adó novellát leszámítva egyik sem rémlik.

Richelle Mead: Dermesztő ölelés
A Vámpírakadémia második része sokkal jobban tetszett most, vagy szimplán elfelejtettem, mennyire jó volt. Izgalmas, tele új információkkal, megismerjük Adriant, Rose anyukáját, és az érzelmi tetőpontnál még néhány könnycseppet is el lehet morzsolni. Hihetetlen, hogy egy különböző vámpírfajokat felsorakoztató regény mennyire emberi. A harmadik részt azóta is halogatom, mert tudom, mi történik benne...

Lauren Beukes: Zoo City
Azt hittem, kedvenc regény lesz, mert annyira laza, friss és egyedi, de a háromnegyedénél valami elcsúszott. Szerintem nem használta ki elég jól ezt az állatos dolgot az írónő, a vége pedig nagyon szürreálisra sikeredett, a krimi szál kesze-kusza volt számomra. Azért örülök, hogy elolvastam.

Gillian Flynn: Sötét helyek
Ennek nem örülök, hogy elolvastam, rémes volt! Pedig egész jól indult a kapcsolatunk a Holtodiglannal, de aztán már az Éles tárgyakon is inkább a szememet forgattam. Ez meg olyan feleslegesen mocskos és undorító jelenetekkel dukál, hogy azt rossz volt olvasni. Soha többet Gillian Flynnt.

Öt könyvről röviden #1

Akad elmaradásom, ami az elolvasott könyvekről szóló posztokat illeti. Valahogy nem mindig érzem úgy, hogy az adott könyvről hosszadalmasan tudnék írni, vagy egyszerűen nem mozgat meg bennem annyi gondolatot, hogy azt ki kellene adnom magamból. Emiatt szeretném elkezdeni ezt a rovatot, amelyben öt könyvről írok röviden.

 

George Orwell: Légszomj
A Havi egy újraolvasás kihívás keretében vettem meg (mivel annak idején könyvtári volt), és olvastam el újra. Nem kellett volna. Egész eddig az újraolvasás csak megerősítette bennem, hogy még mindig szeretem az adott regényt, felfedeztem benne több gondolatot, vagy az addigi tapasztalatszerzés segített egy-egy jelenet jobb megértésében. A Légszomjra is úgy emlékeztem, mint egy keserű, de a nosztalgia-faktor miatt kedves könyvre. Nem értem, ezt hogy gondolhattam. Amit olyan sok éven át kedves nosztalgiaként írtam le másoknak, az a regény legvégén jelenik meg. Ennyit az emlékezőtehetségemről... Nagyon rossz volt olvasni, alig bírtam már, a főszereplőt pedig csak megutáltam.

Ian McEwan: A Chesil-parton
Egy barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, mivel emlegettem, hogy mennyire szeretem az írót. Ahhoz képest, hogy milyen rövid a könyv, olyan sok gondolatot ébresztett bennem. Azonban mivel a cselekmény fő mozgatórugója a szex, a társadalmi nyomás, a tapasztalat, az érzések ezzel kapcsolatban, ezért nem készült erről poszt. Inkább saját magamban hánytam-vetettem meg ezeket a dolgokat. Nagyon tanulságos és jó regény!

Georges Simenon: Maigret és a pikárdiai gyilkosságok
Az év első Maigret könyve volt, és nagyon szerettem. Simenon olvasásakor már hozzászoktam, hogy inkább hangulatot kapunk, mintsem izgalmat, azonban itt ez is megvolt. Ráadásul szerintem ez volt a legviccesebb regény, amit tőle olvastam. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Ez is egy újraolvasás volt még márciusban, de ez sem kellett volna. Bár ez szerintem tíz éve se tetszett annyira, pár jelenet maradt csak meg. Pedig szeretem az Édes Annát (már legalább háromszor olvastam) és a Pacsirtát, de Esti Kornél nem az én emberem. Végtelenül untam. A rövidebb történetek talán még könnyebben mentek, de a hosszabbak...

Nicholas Sparks: Első látásra
Ez a könyv az Igaz hittel folytatása, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy az író gondolt arra, mennyire agyrém, ami az első könyvben történt. Vagyis hogy konkrétan két nap alatt szeretnek egymásba a szereplők. A folytatás pont arról szól, hogy végre meg is ismerik egymást, és elég sok dolog problémásnak látszik.
Még egy antikváriumban találtam rá tavaly, és bevallom, jólesett egy kis Sparks - legutoljára 3 éve próbálkoztam vele, de félbehagytam (Üzenet a palackban). Ez a története a legjobbkor talált meg, nagyon tetszett, csak a könyv végi "csattanó" szerintem teljesen felesleges volt.

Négy könyvről röviden

Sajnos el vagyok maradva az elolvasott könyvek értékelésével. Bár molyon megtettem ezt több-kevesebb mondattal, nem igen vitt rá a lélek, hogy hosszabb volumenű bejegyzést gyártsak ezekről. Nem feltétlenül azért, mert nem tudnék miről írni, hanem inkább azért, mert le is betegedtem, sok volt a munka, és hétvégén, amikor igazán lenne időm a blogolásra, inkább takarítottam, rendbe szedtem a lakást. Úgyhogy ezért egy összefoglaló posztban írom össze (másolom át és egészítem ki a molyos értékeléseimet), miket olvastam az elmúlt hetekben.

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák
Nehéz, nehéz, mert az előző novelláskötet sokkal jobban tetszett. Az Életed története megváltoztatott bennem valamit, de volt több is, amiért oda és vissza voltam. Két éven át mindenkinek ajánlottam, ódákat zengtem Ted Chiang zsenialitásáról. Nem csoda hát, hogy izgatottan vártam legújabb novelláskötetét. Nem is számítottam rá ilyen hamar, hiszen köztudott, hogy nem a legtermékenyebb író és csak novellákat ír. 

El sem tudom hát mondani, mennyire csalódott voltam a kötet feléig. Látszik is, ha megnézitek, mennyi ideig olvastam: szeptemberben kezdtem, aztán leálltam vele, és csak most fejeztem be. Az se segített, hogy hibás példány került hozzám az előrendelésnél, ugyanis 6 oldalon nem volt szöveg, így ki kellett cseréltetni. Mindenesetre a végére értem. 

Az első 4 novella nem tetszett. Vagyis na… értem, mit akart, szabad akarat, létezik-e vagy sem, ezt járja körül mindig, de az első novellában semmi egyedit nem éreztem, többször olvastam és hallottam ilyen sztorit, a másodikat és harmadikat bevallom, alig értettem, túl szakmainak hatott, túl sok volt, de talán a Mit várnak tőlünk? adta el magát a legjobban, az érdekes, elgondolkodtató volt. A A szoftveres objektumok életciklusa kifogott rajtam, ott tettem félre a könyvet… Bevallom, azt a kisregényt végig se olvastam, csak átlapoztam, egyszerűen túl unalmas volt. Láttam, tudtam, mit akar, de valahogy nem bírtam komolyan venni.
Azután jött a fordulópont, ugyanis a Dacey szabadalmazott, önműködő dadája nagyon érdekes volt, jól összehozta a nevelés kérdését a tudománnyal, ez kicsit hasonlított szerintem az Életed története novellára.
A tények valója, érzések igaza történetet imádtam, ez már az a Chiang volt, akit imádok. És itt kellett rájönnöm,hogy számomra azok a legkedvesebb novellái, amik a beszélt nyelvet hozzák össze a tudománnyal és az emberi gondolkodással. Ez egy nagyszerű sztori volt, amin rengeteget tudtam elmélkedni.
A nagy csend és az Omphalosz is ütős volt, talán A nagy csend lett a második kedvencem. 

Végezetül pedig az utolsó novella volt az, ami szintén nagyon tetszett és elfeledtette velem a kezdeti csalódottságot. Mi lenne, ha tudnánk, egy alternatív univerzumban, hogy él a másik énünk? Nagyon érdekelt ez a téma, mert anyukámmal pár hónapja pont azt beszélgettük, hogy néha ő is elkalandozik azon, hogy mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt nem költözünk el máshova, hanem ott maradunk. De mit is jelentene az a társadalom, az emberiség szempontjából, ha valóban tudnánk paraénünkkel beszélgetni? Chiang mindezt körbejárja: tuti lennének olyanok, akik ebből akarnak meggazdagodni, ahogyan függők is vagy torz személyiségképpel rendelkezők. Egy kicsit olyannak hatott mindaz, amit leírt, mint amikor valaki túlságosan a történetekben él, a nézett sorozatot kezdi már a valóságnak hinni. A másik, hogy sokszor mondjuk akár magunknak, akár másokat kritizálva, hogy ha más döntés született volna egy adott szituációban, akkor most máshogyan élnénk. Vinessán keresztül Chiang nagyon jól megmutatja, hogy… Nem lövöm le a poént, de bizony vannak ilyen emberek.

Összefoglalva tetszett ez a novelláskötet is, hiszen a történetek többsége megvett magának, de ha újraolvasom, tudom, melyeket fogom átugrani.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget
Úgy látszik, kezd hagyománnyá válni, hogy amikor belekezdek egy elszigetelődésről szóló regénybe, akkor le is betegszem, ezáltal érzékenyebben érint a téma és ijesztőnek is találom (ugye, tavaly karácsonyi Tortúra? A főszereplőt Annie kötötte az ágyhoz, engem meg egy jó kis torokvírus). 

Idén ez a harmadik disztópiám, és bár olykor eszembe jutott a Guvat és Gazella (felépítése annak is hasonló: a jelenben látjuk az egy szem férfit, aki túlélt mindent, a múltbeli karakterekkel pedig elmeséltetik, hogyan jutottunk ideáig; a vége kicsit elkapkodott), sőt még Michael Cunningham írásai is, amíg csak Hjalti és María kapcsolatáról volt szó az első 20-25 oldalon, mégis egy teljesen egyedi kötetet tartottam a kezemben. Egyedi, mert bár a már emlegetett guvátkás könyv is hihető, ehhez képest mégis rettentő elrugaszkodottnak tűnik. Ez az izlandi történet olyan, mintha nem is a jövőről szólna, hanem egy múltbéli vagy mostani eseményről. Eleinte nincs is nagy gáz, hajrá, Izland, s a többi, még magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de hát ahogy Atwood vagy éppen Stephen King, izlandi írónőnk se bízik túlzottan az emberekben. Olyan olvasmányosan és távolságtartóan írt, hogy az utolsó kb. 50 oldal szörnyen megijesztett. Nem enged közel, ahogyan az állam se engedi a valósághoz közel a kék vérű izlandi népet. Nem kell tudni, mások hogy szenvednek, vagy hogy mihez kezdenek a szerencsétlen turistákkal vagy hogy fosztogatnak és erőszakoskodnak összevissza. De pont ezért válik roppant ijesztővé, mert olyanok vagyunk olvasás közben, mint a békák, akiket beletettek egy kellemes hőmérsékletű vízzel teli tálba, amit aztán elkezdenek felforralni. Miért van ilyen meleg, miért viselkedik mindenki ilyen furán, mi a fene történt a világunkkal? Az a legijesztőbb, amit a szolgálólány meséjében is felfedeztem: hogy igazából nem ismerjük a másikat, sőt még önmagunkat se. Nem tudjuk, mit hozna ki egy férfiből, ha hirtelen hatalma lenne, mert van két zsák krumplija, vagy a tinikből, akik hordákba csapódnak, vagy önmagunkból, mert éhesek vagyunk és elegünk van. Mindez, ami kijött a karakterekből, ott volt már eddig is. Régen egy történelemtanárom mondogatta, hogy az ókorban a sporttal váltották fel az agressziót. Na igen, hiszen mit kezdünk a sporttal egy olyan világban, ahol már semmi értelme rúgni a bőrt, mert kapálni kell? Nagyanyám meg azt szokta mondogatni, hogy nem szereti a sci-fiket, mert ijesztőek számára, mivel egy olyan világot mutatnak be, ami könnyedén eljöhetne. Nem tudom, miket olvashatott, majd erről kikérdezem, de már kezdem kapiskálni, miért nem akar több sci-fit olvasni.

Katharina Hagena: Az almamag íze
Kellemes csalódás volt ez a könyv, rosszabbra számítottam. Egy német családregényt kaptam, aminek fő mozgatórugója az emlékezés-feledés, amely lehet olyan, mint a tenger hullámai vagy mint a megkötött pulóverek a kisebb-nagyobb lyukakkal. Emlékezhetünk-e úgy, ha közben elfelejtünk másokat vagy elfeledhetünk-e úgy rosszakat, ha közben csak a jóra emlékezünk? Úgy éreztem, a könyv narrációja is ezt követi valahogy, ahogyan csapongunk múlt és jelen közt. Sokszor eszembe jutott a Castle Rock 7. epizódja, amiben a demens Sissy Spacek "időutazik" és megismerjük a múltja egy-egy darabját. Egyébként a regény olvasása közben nem csak ez, hanem az a német, karácsonyi sorozat is eszembe jutott, amit nemrég néztem (Zeit Der Geheimnisse), ott is ugrálunk múlt és jelen közt. Ha az tetszett, ez is fog, ha ez tetszett, az is fog.

Tele volt érdekes karakterekkel, imádtam azokat a részeket, amik a nénék fiatalságáról szóltak.
Miből is tevődik össze egy ember? Úgy értem, mások számára, egy unoka számára miből adódik össze a nagymama? A saját emlékeiből, a mások által elmesélt történetekből és azokból, amelyeket ő maga mesélt. Hogy mi igaz, hogy mennyire kiszínezett, hogy mi lett elhallgatva, azt nem tudjuk, de valahogy így tudjuk magunkban összeállítani azt a kisregényt, ami az életüket írja le. Elképzeljük, milyen lehetett fiatalon, mit mondhatott, hozzáadjuk a suttogásokat, léptünkre elhalkuló szavakat, amelyeket gyerekként hallottunk. Mendemondák, legendák, nagyanyád így szokta, anyád mindig ezt tette, nagynénéd fiatalkorában bezzeg… és ezzel le van tudva az élet. 

Nagyon tetszett ez a könyv, kár, hogy ilyen kis kevés volt és az írónő többi regénye nem hogy magyarra, de angolra se került lefordítása :(

Ezzel egyébként kipipálhattam az Advent-a-thon "családregény" pontját.

Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú
Úgy látszik, hagyomány nálam, hogy minden évben 3 Simenon könyvet elolvasok. Örülök is ennek a szokásnak, mert jólesik a közönyös, pipázó felügyelő nyomozásáról vagy éppen egy bűntettet elkövetett átlagos férfi lélektanáról olvasni. Vannak regények, amik jobban tetszenek, van, ami nem annyira. Ez most nagyon jólesett a kicsi krimi szerető szívemnek, mert érdekes volt, lekötött végig és nem találtam ki, ki a gyilkos! Meg is lepett, pedig tényleg kiderül már az elején, csak oda kellett volna figyelnem.
Tök jó volt ez a története. Ezt is az Advent-a-thon miatt olvastam el, mint "egy kedvenc szerződ könyve".