Áprilisi összegzés - 2021

Az április szokásához híven bolondos volt: hóesés, mínuszok, nyári meleg. Elindítottam a booktube csatornámat, ami eddig nagyszerű élmény, innen is köszönöm a jókívánságokat, követéseket, kommenteket. Közben elvirágzott a barack- és meggyfa, kihajtottak az ősszel elültetett tulipánjaim, a bejegyzés megírása közben pedig a reggel vágott orgona illata szeli át a lakást. 

Hat könyvet sikerült elolvasnom ebben a hónapban.

Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül

Agatha Christie: Nyílt kártyákkal

Jodi Taylor: Nem semmi lány

Margaret Atwood: Testamentumok

Papp Diána: Szerdán habcsók

J.Goldenlane: Éjfél

A Nők gyermek nélkül hiába szól fontos témáról, számomra egy idő után nagyon unalmassá vált, míg a Nyílt kártyákkal végig izgalomban tartott, természetesen nem találtam el, ki a gyilkos. A Nem semmi lány egy folytatás volt és nagyon tetszett, és szintén ez a helyzet a Testamentumokkal, csak az jóval komolyabb témákat feszegetett. A Szerdán habcsókot újraolvastam, de nem kellett volna, az Éjfél viszont egy kellemes csalódássá vált, örülök, hogy nem adtam fel az írónő munkásságával való megismerkedést.

Sorozatok:

Ugyanúgy folytattam a New Amsterdamot, aminek a harmadik évada nem igazán tetszik annyira, illetve az Outlanderből is egy-egy epizódot bírok csak megnézni pár hetente.
Belekezdtem a Szex és New Yorkba, amiről rengeteget hallottam, és sokkal jobb, mint képzeltem! Vicces, jó gondolatok vannak benne, szórakoztató.

Filmek:

Újranéztem az Amélie csodálatos életét, amely tíz év után is ugyanannyira elvarázsolt. Az Igen napot is sokszor feldobta a Netflix és szeretem Jennifer Garnert, így belekezdtem, és nem bántam meg. Szerintem aranyos, vicces, megható volt, bár egyszer nézős kategória. Az Ad Astra nagyon meglepett, mert a sok negatív vélemény miatt tartottam tőle, de nekem a 2001-Űrodisszeia című könyvet idézte.
Természetesen beiktattam egy hallmarkos filmet is, a Chasing Waterfallst, ami meglepően jó volt, nagyon szép helyen játszódott, és úgy éreztem, próbálják a sablon történéseket némiképp hitelesebben előadni.

Frissítés: Nem is értem, hogy, de elfelejtettem, hogy megnéztem az 1917-et, ami szintén nagyon tetszett, izgalmas, gyönyörű képekkel, érdemes megnézni!

Fontos esemény volt még áprilisban, hogy elindítottam a Szederbor csatornát Youtube-on (oldalt a hatalmas YT logó oda vezet), aminek nagyon örülök, jó érzés megosztani a gondolataimat szóban is.

A hónapban a legtöbben az Irodalmi helyszínekkel kapcsolatos rövid kis posztot néztétek meg, aminek nagyon örülök - ha a Velencei-tó környékén jártok, érdemes körülnézni :). Nekem a zeneszámos poszt volt a legkedvesebb, nézzétek meg most, ha eddig még nem tettétek volna :)

Kép: https://www.monikahibbs.com/hello-april-digital-download/

J. Goldenlane: Éjfél

A két évvel ezelőtti Könyvfesztiválon a írónő három könyvének megvételére beszélt rá egy nagyon ügyes eladó (hacsak nem a kiadóvezető volt, mert ilyen néha előfordul könyves standoknál). Izgatottan kezdtem is bele az elsőbe, a Farkastestvérbe pár héttel később, hogy aztán nagyjából százhatvan oldal után félre is tegyem. Ilyen lesz ez végig? Siránkoztam molyon, mire az írónő választ: Igen! :D Sajnos, az a könyv nem jött be, de az írónő személye ezzel az egy kis odacsapással megvett kilóra. 

Az Éjfél vonzott, már csak a cím és borító miatt is, arról nem is beszélve, hogy bár tavaly újraolvastam a Vámpírakadémia sorozatot és megismerkedtem King Borzalmak városával, nagyon régen olvastam ilyen történetet. Az elejébe beleolvasva pedig hangosan felnevettem, így reménykedtem benne, hogy jó élmény lesz.

„Vámpírok pedig nincsenek. Kivéve, ha tévedek.”

óvatos vélemény a XX. század második feléből

A történet lényege, hogy Alexander Nyikolajevics Szumarokov egy igen idős vámpír, aki beleunt az időtlenség fásultságába és egy fiatalabb vámpírral Londonba utazik, hogy a Lordnak új szobalányt keressenek. Alexander azonban szemet vet egy nőre, akiért kész megküzdeni, így fogadást is köt a lány ember barátjával. Ha egy hét alatt nem bolondítja magába, akkor kilép a napsütésbe, hogy por és hamu legyen belőle.

Alexander egy igazi modoros, olykor elég idegesítő, manipulatív úriember, aki úgy tudja csűrni-csavarni a szálakat, hogy az nem igaz. Azt mindenképpen érdemes az elején leszögezni, hogy ez nem egy romantikus történet, nehogy ilyesmit várjatok tőle. Alexet csak a vér, vér, vér hajtja, és bókjai súly nélküliek, az egész fogadást csak azért kötötte, hogy ne unatkozzon.

Ne sértegess, úriember nem dolgozik!

Ez a fajta unalom, mit számít az idő felfogás nagyon jól átjön a narrációból, ami nem is csoda, hiszen orosz vámpírunk meséli az eseményeket, az ő szemén keresztül látjuk a dolgokat. Bár molyon szerepel a humoros címke a könyvön és sokan dicsérik Goldenlane szellemességét, én nem nevezném kifejezetten vicces könyvnek. Voltak benne poénos jelenetek, például, amikor a huszonhat évesnek kinéző ősöreg vámpír folyamatosan fiamnak szólítja a huszonéveseket, de engem a fásultságával jobban megfogott.

A narráció rá is ragasztotta mindezt az olvasási élményre. Ha nem is unalmasnak találtam, de mindenképpen elnyújtottnak. Persze mindez összhangban van főszereplőnk hangulatával. Neki ideje, mint a tenger, te meg, az olvasó, ha sietsz, akkor így jártál. Így ez sem negatív megjegyzés részemről, csupán vártam volna valamit még a végére. Egy csavart, egy fordulatot - de igazából elég kiszámítható volt végig, azt kaptuk, amit a fülszöveg ígért.

Abban mindenképpen kiemelkedő ez a regény, hogy bár a vámpírok mesebeli lények, az írónőnek sikerült őket és problémáikat úgy megjeleníteni, hogy simán elhinném, léteznek. Nyughelyet kell keresniük hajnal közeledtével, de mi történik, ha egy halottasházban ébrednek fel? Honnan van pénzük? Milyen így "élni"? Mindezekre, úgy éreztem, választ kaptunk.

Furcsa volt olykor a szereplők viszonya a vámpírokhoz. Egyszer kedvelték Alexet, aztán már nem, féltek tőle, aztán lepacsiztak. Egy ideig meg is értettem mindezt, de a könyv utolsó egyharmadánál már sokszor vonogattam össze a szemöldökömet.

Tetszett a könyv összességében, kifejezetten humorosnak nem mondanám, ahogyan fordulatosnak sem, de ha csak a vámpírok hétköznapjai érdekelnek, vagy egy fogadás kimenetele, akkor mindenképpen ajánlom!

Témázunk - Irodalmi helyszínek

A mostani közös téma nem más, mint a környezetünkben fellelhető irodalmi helyszínek, illetve a bakancslistás országok, városok, ahova szívesen eljutnánk egy-egy irodalmi mű hatására.

Nagy örömmel kezdtem bele ennek a posztnak az összeállításába, mivel lakhelyem több mindenről is híres. 1800-ban Kápolnásnyéken született Vörösmarty Mihály - róla nevezték el az általános- és középiskolát, ahova magam is jártam három évet. Vörösmarty egyébként Székesfehérvárra járt gimnáziumba, ami tőlünk nagyjából 20-25 kilométerre van - főiskolai tanulmányaimat én is itt kezdtem el.

Nyéken megtekinthető az író, költő szülőháza, amelyen belül található a múzeum. Középiskolásként voltunk itt, meg is ragadott egy portré Vörösmartyról, amelyen lánya kézírása volt található, és a szöveg így szólt: Apám ezen arczképét jónak találom. Ezt azóta is idézem, ha apámról látok egy jól készült képet.
Megtalálható még a Vörösmarty park és a róla mintázott szobor is. Ebben a parkban szoktak lenni az ünnepségek, feldíszítik a teret karácsonykor, de volt olyan is, hogy kézműves vásárt tartottak (BC - Before Covid).

A mellettünk lévő Gárdonyban született 1863-ban Gárdonyi Géza. Nem, a város nem róla kapta a nevét, hanem Gárdonyi kereszteltette át magát, amikor újságíró lett. Itt megtalálható egy hozzá köthető emlékház, illetve a Rönkvár is, ami az Egri csillagok rajongóinak kedvez, hiszen ez Eger várának kicsinyített mása.

Ha a Velencei-tó környékén jártok, ajánlom ezeket megtekinteni.

És hogy nekem mi szerepel a bakancslistámon? 

Leginkább az elolvasott regények színhelyei fognak meg, mint például 

• Észak- vagy Dél-Karolina, ahol rengeteg Nicholas Sparks és Mary Alice Monroe, Sarah Addison Allen könyv játszódik.
  
• Szívesen eljutnék még Massachusettsbe is, ami jó pár Alice Hoffman regény színhelye - maga az írónő is itt él.
• Vonz Párizs Maigret felügyelő miatt.
• Valamilyen Cédrusligethez vagy Chesapeake Shores-hoz hasonló kanadai határhoz közeli kikötővárosba is nagyon szívesen ellátogatnék.

 

Többiek bejegyzései a témában:

Sister https://jesuisesztelle.blogspot.com/
Nita http://konyvgalaxis.blogspot.com/
Dreamworld https://dreamworld-books.blogspot.com/
Boglinc https://booktasticboglinc.blogspot.com/
Deszy http://www.deszy-konyv.hu/
Kata https://papirkaktusz.wordpress.com/
Pupilla http://pupillaolvas.blogspot.com/
Dóri https://ittvalahol.blogspot.com/

Barangolás Európában - kihívás

Matilda szervezésében másodjára is kihirdetésre került a Barangolás Európában kihívás, amelynek lényege, hogy elolvassunk öt darab olyan könyvet, amelynek írója nem magyar és nem is brit. Átnézve csak az idei olvasási listámat, szomorúan állapítottam meg, hogy alig olvasok különböző nemzetiségű íróktól, átlagban amerikai, brit vagy magyar szerzőktől olvasok. Így ez a kihívás kapóra jön és nagyon jó kezdeményezésnek is tartom!

Ebben a bejegyzésben összeszedtem azt az öt könyvet, amit terveim szerint elolvasok majd. Lássuk, melyek is ezek!

Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy - katalán

Két figyeltem olvasta ezt molyon az elmúlt hetekben, és eleinte csak a borító és a cím fogott meg, majd később a fülszöveg és a pozitív értékelések. Nagyon érdekesnek tűnik, sosem olvastam még katalán szerzőtől.

Majgull Axelsson: Áprilisi boszorkány - svéd

Évek óta tervezem, hogy a potom pénzért beszerzett könyvet áprilisi hónapban olvasom majd el, azonban ez idén sem történt így. Lehet, túl kellene lépnem ezen és belevetni magam mondjuk júniusban? Meglátjuk. A történetről azt mondják, nem annyira boszorkányos, de azért kíváncsi vagyok rá.

Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztön/Egy illúzió jövője - osztrák

Ha már Freud ennyi mindent tett azért, hogy a freudi eset kifejezés a modern időkben is megértésre találjon, akkor úgy érzem, illene már olvasnom tőle. Igazából van egy másik helikonos kiadás is, ami érdekel; meglátjuk, melyiket tudom előbb megkaparintani.

Anne Cathrine Bomann: Agathe - dán

Volt egy időszak molyon, amikor mindenki ezt olvasta, és meg is tetszett a borítója meg az egyszerű címe, de sokáig nem tudtam magamban elhelyezni ezt az apró kis kötetet. Booktubereknél láttam, mennyire pici és rövid, így még jobban el kezdte birizgálni a fantáziámat. 

Sarah Crossan: Darázsfészek - ír

Megtetszett egyből a borító, de a témája miatt ódzkodtam tőle - házasságtörés, másik nő. Azonban érdekes a történet kiindulópontja (meghal a férfi, és a másik nő intézi a hagyatéki eljárását, ezáltal megismeri a férfi családját), valamint a narrációja, mivel ez egy verses regény. Nem olvastam még ilyet.

Tehát ezek lennének az én indulóim. Ti részt vesztek a kihíváson? Milyen európai szerzőket ajánlotok még?

Papp Diána: Szerdán habcsók - újraolvasás

Papp Diána könyvét kilenc évvel ezelőtt olvastam, és így visszagondolva nagyon lelkes voltam, de már akkor is láttam ennek a kis könyvnek a hibáit. Pár évre rá megpróbálkoztam a Bodza bisztróval is, de szerintem harminc oldalig se jutottam. A Havi egy újraolvasás kihívás keretén belül azonban fel szerettem volna idézni a régi időket, amikor a 21. század még friss kiadóként vendégül látta a bloggereket egy író-olvasó találkozón vagy amikor egy órámra interjút készítettem az írónővel - true story. Mivel Papp Diána szerintem egy végtelenül kedves, közvetlen, intelligens nő, ezért is sajnálom annyira, hogy ezt a regényét alig bírtam végigolvasni. Szerettem volna szeretni, tényleg!

A történet lényege, hogy a PR-os Eszter éppen válik, azonban megígéri magának, hogy egy év múlva ilyenkor ismét szerelmes lesz. Megismerjük a húgát, akinek cukrászdája van, egy Piri nevű idősebb nőt, akivel levelezik, és Balázst, a régi szerelmét.

Úgy éreztem, rengeteg potenciál bújik meg ebben a kis regényben, hiszen Eszter munkája érdekes (ebből nem kapunk semmit), járunk Franciaországban és Olaszországban (ebből alig), és komoly témákat is feszeget, mint az abortusz, házasságtörés, banki hitel, kutya kakaóval való etetése (szintén).

Azonban ebben a kis regényben minden amatőr hiba megvolt. Gyermeteg stílus, szájbarágós párbeszédek és belső monológok, Pirikének írt levelek, habos-babos történések nulla leírással. Aztán akadtak furcsaságok is, mint: a fejezetkezdő alany nélküli mondatok, számok megjelenítése számmal, majd betűvel (10 éves volt, majd következő sorban tíz éves), tehát következetlenség, és meseszerű jelenetek (napi ötszáz látogató a blogjában, ahova három hónapig nem írt, majd két bejegyzés után meghívás egy élő show-ba).

Mivel próbáltam szeretni, kerestem benne azokat a dolgokat, amelyek tetszenek, és lényegében aranyos volt, de nagyon fárasztó, egy idő után pedig unalmas.

Mindenesetre szeretnék még beleolvasni Papp Diána legújabb regényébe, hiszen azért eltelt tíz év és az a könyv Olaszországban játszódik. Sajnos ez most egy olyan újraolvasás volt, amit szeretnék elfelejteni.

Margaret Atwood: Testamentumok

A szolgálólány meséjét nagyon szerettem két évvel ezelőtt, a 2019-es évem Atwoodról is szólt. Szeretem a stílusát, Csonka Ágnes gördülékeny fordítását, a gondolatokat, amelyek a leírt szavak hatására születnek meg bennem, az írónő intelligenciáját, ami átjárja az egész történetet. Egy régebbi posztban már megemlékeztem az olvasott könyveiről, ezt a bejegyzést itt el tudjátok olvasni.

A Testamentumok a szolgálólány folytatása, amely 35 évvel az eredeti történet megírása után jelent meg. Gileádban azonban csak 15 év telt el, és nem Fredé életébe nyerhetünk bepillantást, hanem három szemszögön keresztül láthatunk bele a világba. Az egyik Lydia néni, akinek neve biztosan ismerős, a másik egy Gileádban született lány, a harmadik pedig egy kanadai tini. Három különböző szál tekereg, gabalyodik össze, amely alapján mi, olvasók, ha nem is mindenre, de sok mindenre választ kaphatunk.

Az ilyen hosszú idő után megírt folytatás elsülhet rosszul is, de hát Atwoodról van szó. Számomra hihetetlen, hogy a hetvenes évei végén még mindig ennyire összeszedetten és kiválóan tud írni. Örülök, hogy egészségnek örvend és remélem, lesz még új könyve.

"Szobrot csak halottaknak szabad állítani, én mégis kaptam egyet, pedig még élek."

Úgy érzem, Atwood jó döntést hozott azzal, hogy három szálon keresztül mutatja be egyrészt a gileádi világot, amely rohad belülről, másrészt pedig a külvilág gileádhoz való viszonyát.
Lydia néni az első részben majdnem főgonosszá nőtte ki magát, azonban itt megismerhetjük, mi volt a foglalkozása, hogyan élte meg a puccsot és miként vált ő az egyik alapítóvá. 
Agnest egész fiatalkorától megismerjük, édesanyjával való kapcsolata szinte idillikus, megjelenik a szeretet, azonban ezt hamar elveszíti, amikor a nő meghal, őt pedig alig tizenhárom évesen már férjhez akarják adni. Ő általa bemutatásra kerül a gileádi iskolarendszer, az agymosás netovábbja, az áldozathibáztatás alaptételei, a nők feladata, az, hogy csak hímezni tudnak, de írni nem - ezáltal Agnes, mint elbeszélő is teljesen más, hiszen vallása Gileádhoz köthető, és főleg a regény második felében ütközik ki a különbség közte és más karakterek közt. Agnes lelkivilága eleinte nagyon érdekes volt számomra emiatt, azonban ahogyan haladtunk előre, úgy vált sajnos semmilyenné az ő személye.
A harmadik karakter is egy lány, aki Kanadában él, és a tizenhatodik születésnapjára készül. Megveti Gileádot, azonban az ezzel kapcsolatos tüntetésre szülei nem engedik el.
Sajnáltam egyébként, hogy Atwood nem hozott férfiszereplőt, érdekelt volna egy ilyen szál is.

Tehát van miből szemezgetnünk, én legalábbis minden apró információmorzsára ugrottam, hiszen Gileád amennyire taszító, annyira okoz függőséget is. Rend, fegyelem, szabályok, besúgók - ez jellemzi az egész ki társadalmat és az ember akarva akaratlanul is minél többet akar róla tudni. Hogyan oldják meg ezt, hogyan oldják meg azt? Sokan kritizálják ugye a világot, hogy ilyen nem jöhetne létre, és valóban abszurd az egész ötlet, azonban a Testamentumokban is visszaköszön az, amit Atwood mondott a szolgálólány kapcsán, vagyis hogy nem írt le olyat, ami ne történt volna már meg az írásos történelmünk során.
Itt is éreztem párhuzamokat. Például amikor ellátogatunk a múltba, vagyis abba az időszakba, amikor a hatalomátvétel kezdődik, befagyasztják a nők folyószámláit, törvénybe iktatják, hogy nem dolgozhatnak és birtokolhatnak semmit, akkor a katonai puccs brutalitása, az emberek megaláztatása és az "ölj vagy ölnek" elv naturalista bemutatása erősen eszembe juttatta Isabel Allende Kísértetház regényének második felét, amelyben az 1973-ban, Chilében lezajló puccsról mesél. Az jóval brutálisabb volt - és az valóságon alapszik. 
A másik pedig a feleségpiac, vagyis azok a részek, amikor Agnesnek férjet keresnek, és majdnem ugyanolyan mondatok hangzanak el (gazdag férjet válasszon, aki mellett nem lesz problémája), amelyek a népszerű kosztümös, romantikus, 19. században játszódó filmekben/könyvekben (nekem pont a Bridgerton jutott eszembe).

Atwood zseniális mondatokat szőtt bele az amúgy is remek könyvbe, érdemes csak az első mondatot elolvasni, amit ki is idéztem ide, és lelkesedésem sokáig is tartott, hiszen vonzott az Agnes által megismert gileádi család dinamikája, az orvosok, a szolgálólányokról alkotott bemagolt megvetés (ribancok, mi mások...), a bibliára épülő fanatizmus által kitekert üzeneteket és a fogorvosi rendelő... Azonban valahol a regény vége felé valami megváltozott.

Lydia néni és Agnes eléldegél Gileádban, ami egy idő után nem tűnt "annyira" vészesnek, ergo Atwood "agymosása" átjött, miközben Daisy története olyan fordulatot vett, amelyre bár számítottam, mégis meglepett. Ennyi?, kérdeztem magamban.

Valahol a négyszázadik oldalnál átcsaptunk valami másba (még csak zsánerhasonlatot se szeretnék megjelölni, nehogy spoileres legyen), ami elvette a gileádi terror élét, és szerintem nem is volt a legokosabb egy tizenhat éves karakterre bízni ennyi mindent. Az ő világában az is zavart, hogy elvileg ugye azért történt ez az egész puccs, mert alig születtek gyermekek. Aztán még sincs ezzel kapcsolatban semmiféle visszacsatolás. Gileád nyomatja a propaganda dumát, hogy szülj gyereket, hímezz és ha nem megy, max. kapsz egy szolgálólányt, aki ribanc volt és így vezekel, és egyébként se nézz rá, azonban Kanadában semmi szó nem esik arról, hogy kevesebb lenne az iskola, nembabák születnének, stb. Így olykor az az érzés járt át, hogy egyáltalán mi magyarázza gileád létjogosultságát?
Az tetszett viszont, hogy ha csak pár mondatban is, kitértek a többi kontinensre.

Bár az utolsó százötven-kétszáz oldal nem varázsolt el vagy döbbentett meg annyira, mint anno A szolgálólány meséje, érdemes volt elolvasni, és ismét sikerült visszaszoknom Atwood stílusához. Igazán gördülékeny az egész könyv, úgy kellett olykor megálljt parancsolni magamnak, tehát könnyen lehet vele haladni. Ha van lehetőségetek, olvassátok el!

Jodi Taylor: Nem semmi lány

Márciusi olvasmány volt az első rész, és bár el akartam húzni, annyira vágytam vissza a Frogmorton farmra, hogy áprilisra terveztem be a Semmi lány második és egyben zárókötetét. Előre felhívom mindenki figyelmét, hogy aki nem olvasta az első részt, annak ez a bejegyzés spoileres lehet!

A történet számításaim szerint nagyjából másfél évvel az első rész vége után játszódik, de erre még visszatérünk. Jenny ugyanúgy együtt él Russell-lel és a kislányukkal, Mrs. Crisppel, Marilynnel és Boxerrel, tehát zajlik az élet a kedvenc fikciós farmomon. Azonban az első részből megismert és eléggé elhanyagolt Christopher felbukkan azzal a fenyegető érzéssel, hogy mindent tönkretehet.

Eleinte ambivalens érzéseim voltak, mert bár tényleg imádtam a farmot, és simán elolvasnék még tíz kötetet is, ha csak annyiról szólna, hogy Russell éppen mit fogadott be és Mrs. Crisp hogyan lengeti meg felé a harci kis törülközőjét, azért zavart pár dolog. 

Kezdjük az eltelt idővel, ugyanis a folytonos három év említésével, totál megzavart az írónő. Jenny három éve ment férjhez Russellhez, Jenny három éve még a nagybátyjával és nagynénjével élt, de közben a kislányuk nyolc hónapos. Tehát én valahogy úgy számoltam, hogy az első részben egy év telik el, és Jenny terhes lett, így ért véget. Na most ha szigorúan vesszük a kilenc hónapot, majd azt, hogy azóta nyolc telt el (mivel sokszor elmondják, hogy Joy ennyi idős - ha közben eltelt pár hét, akkor is), akkor az tizenhét hónap összesen, vagyis majdnem másfél év. Szóval nekem ez a három év nem jött össze, pedig azt hittem, figyeltem az első résznél, de lehet, akkor kimaradt valami. Sebaj, túllendültem ezen.

A másik, ami zavart, hogy eleinte önismétlőnek éreztem a regényt. Jenny megint bizonytalan, dadog, Russell-lel a viszonya egyáltalán nem olyan, mint vártam (értsd: olyan, mint az első részben), semmi kommunikáció, semmi intimitás, csak elvannak egymás mellett - bár tény, hogy nagyon jól kiegészítik a másikat és egymás sziklái, de azért ennél kicsit többre vágytam. Illetve ott volt még a baba, aki csak úgy volt. Semmi visszaemlékezés, hogy Jenny, a mi Jennynk hogyan élte meg a terhességet, eleve a tudatot, hogy terhes és anya lesz, a szülést, az azóta ezzel járó feladatokat. Amilyen bizonytalan volt egy csomó dologban, annyira semmilyen a gyerekkel kapcsolatban. Joy csak úgy volt.

Ez a nemtetszésem nagyjából az első száz oldalig ha tartott, onnan ugyanis kaptunk új szereplőket - Mrs. Baklavát vagy kit (értsd: russellos poén), Jacket, a szamarat, patagóniai harcicsirkéket és Billt. Azonban hiányoltam Tanyát, Sharont és Kevint.

Christopher felbukkanását én nem éreztem erőltetettnek, az első részben éreztem inkább hiányát. Sok szó esett róla már ott is, és furcsa volt, mennyire a háttérből nézi az eseményeket. Most aztán előtérbe került rendesen.

A farm, ahol élünk kellemes mindennapjait bemutató humoros fejezetek után keményen belecsaptunk az akcióba, és itt is történt egy éles irányváltás, mint az első részben. Nem kell komoly dolgokra gondolni, én speciel rengeteget nevettem ezeken az izgalmas jeleneteken, percekig csapkodtam a térdem, és megállapítottam magamban, hogy Jenny mennyit fejlődött.

Így úgy tudtam letenni a könyvet, hogy egyáltalán nem éreztem feleslegesnek, azonban azt sem értem, miért csak duológia? Miért nem lesz ez egy életen át tartó sorozat? Engem érdekel a farm, és szerintem az írónő is imádta írni, és csak azért tette bele ezeket a konfliktusokat, hogy hát legyen és hogy legyen valami vonal, amely mentén vezetheti mindezt. De engem azzal is meg lehetne venni kilóra, ha Russell szónokolna nap mint nap Rushford lakóinak, miközben Mrs. Crisp a harci kis törülközőjével csapkodja őt, Kevin nagyokat pislog Sharonra, Marilyn feltúrja minden vendég zsebét répáért, Franny (tudom, nem szereti, ha így hívják) sztár lesz Portugáliában, Mrs. Balasana magára talál, lesznek tojások, megjavítják a tetőt, Russell fest, Jenny vezetni tanul, szóval ilyesmik.

Az írónő egyébként írt két karácsonyi kiegészítő kötetet is, amelyre utalnak itt, úgyhogy - ha idehaza nem adják ki őket - tuti elolvasom eredetiben.

Ha szerettétek az első részt, sok szeretettel ajánlom ezt is, mert nem fog csalódást okozni.

UI: A hátsó borítón milyen cuki már a szamár??

Sorozatajánló: New Amsterdam

A Vészhelyzet után nem hittem volna, hogy lesz még egy olyan kórházas sorozat, ami ennyire beránt és szeretni fogom. Szerettem a Doktor House-t, bár ott inkább rejtélyeket oldottak meg Holmes és Watson módra (House-Wilson), a Grace Klinikát még a tévében követtem, de a negyedik évadnál valamiért abbahagytam, azonban a belőle készült Private Practice spin-offot nagyon szerettem, de az meg ugye (címéből is adódóan) egy nagyon magánorvosi rendelőről szólt.

A Vészhelyzet azért is volt kiemelkedő számomra a maga tizenöt évadával, mert minden epizódban több szálat is kaptunk, fontos volt a betegek élete, a társadalomban fellelhető problémák megjelenítése és persze az orvosok magánélete is. Kedvenc párosom Abby és Carter volt, akiknek lassan építkező kapcsolata a hatodik évadtól egészen a kilencedikig teljesen magába bolondított. Nos, a New Amsterdam mindezeket az érzéseket újraélesztette bennem.

A sorozat címe ugye New York egykori nevéből adódik, azonban ez a kórház neve is, amely a legrégebbi közkórház az Amerikai Egyesült Államokban, vagyis itt nem számít, van-e az amerikai embernek biztosítása - mindenkit ellátnak.

Aki nincs otthon annyira az amerikai egészségügyben, az meglepődhet ezeken a dolgokon, hiszen nálunk a munkáltató fizeti a TB-t, ha pedig nincs munkánk, akkor egy darabig még jár, majd utána nekünk kell fizetni. Amerikában akkor is külön fizetned kell a biztosítást, ha van munkád, és biztosításonként változó, hogy mit fedez a csomag. 

A New Amsterdam ebben újít, hogy látja a problémákat, ki is emeli ezeket és próbál változtatni a rendszeren. A sorozat alapja egyébként egy memoár: Eric Manheimer Twelve Patients: Life and Death at Bellevue Hospital című könyve alapján készült.

A főszereplőnk Dr. Max Goodwin, aki már a sokadik orvosigazgató és frissességet hoz a folyton visszatérő kérdésével: How can I help? (ami azt jelenti, Hogyan segíthetek?, bár ez magyarra a Miben segíthetek? fordítást kapta) Első napján kirúg egy egész osztályt, fejébe veszi, hogy mennyi mindent akar megreformálni. Közben megismerkedünk a főbb szereplőkkel: Dr. Lauren Bloommal, aki a sürgősségi vezetője, Dr. Reynolds-zal, aki sebészként dolgozik, Dr. Vijay Kapoorral, aki neurológus és szeret hosszasan beszélni a pácienseivel, Dr. Iggy Frome-mal, aki pszichiáter és Dr. Helen Sharpe-pal, aki eddig inkább a médiában szerepelt, hogy pénzt szerezzen a kórháznak, azonban az új orvosigazgató visszarendeli, hogy ha már orvos, végezze a munkáját.

Mindegyik részben kapunk különböző betegeket, betegségeket, nem rejtélyekre kell gondolni, hanem inkább emberi sorsokra, társadalmi problémákra.

Ami nekem a leginkább tetszik a sorozatban, hogy üde, friss, a tipikusan ősztől-tavaszig tartó 22 részes évadokból áll, nosztalgikus elemekre épít. Ezt a zenéjével éri el. Egyrészt ott a dob, ami sokszor megjelenik főleg Max ötletei alatt, illetve az olyan, 2000-es évek elején ismertebb dalok, amelyeket meghallva újra tininek érzem magam. Például Alexi Murdoch, José Gonzalez vagy Mazzy Star és Sigur Rós dalai csendülnek fel.

Az átívelő történet pedig a memoár egyik alapja. Eric Manheimer, aki a sorozatban Dr. Max Goodwin rákos, így lesz ő is kórház egyik betege.

A sorozatba én az első évad közepén szerettem bele, mivel van egy páros, akik nagyon-nagyon lassan haladnak a cél felé, de a rajongóknál már most idegőrlő nézni, és alig várjuk, hogy végre összejöjjenek. Nekem ez egy az egyben Abby és Carter a Vészhelyzetből, és nagyon reménykedem, hogy ez a romantikus szál nem ugyanoda jut, ahova a régi kedvenceim.

Ha egy lendületes, friss és nosztalgia-faktort bekapcsoló kórházas sorozatra vágytok, akkor a New Amsterdamot nagyon ajánlom. Az első két évad most magyar felirattal is elérhető a Netflixen, a harmadik évad pedig márciusban indult az NBC-n.

Agatha Christie: Nyílt kártyákkal

Nem mondhatnám magamat hatalmas Christie rajongónak, ismeretlen volt számomra Poirot nagyzolós stílusa, eh bien, vagy éppen Miss Marple kötögetős ügymegoldási menete, azonban a Tíz kicsi néger (ami ma már a Mert többen nincsenek címmel elérhető), A ferde ház és az Örök éj nem hiába került fel az olvasási listámra. Az a közös ezekben a kötetekben, hogy Christie egyik nyomozója se szerepel benne, amolyan önálló kötetek, és volt egy idő, amikor kifejezetten ezeket kerestem. Bár A karácsonyi puding című novelláskötetben láthattam a kis belgát és a nénit, egész regényként még nem élvezhettem pimasz stílusukat.

– A való élet egy kicsit más – mondta erre Battle.

– Tudom – jelentette ki Mrs. Oliver. – Rossz a szerkezete.

A Nyílt kártyákkal még nem jelent meg a Helikon kiadónál az újfajta borítóval, így nem is zavart különösebben, hogy édesanyámnál erre a régebbi kötetre bukkantam rá. Teszem hozzá, nagyon jó állapotban van, pedig a kiadvány közel 40 éves.

Ha nincs a Könyv Kemping, valószínűleg csak később kezdtem volna bele a történetbe, azonban az egyhetes olvasási maraton hétvégéjén belevágtam. Egyáltalán nem bántam meg, hiszen egy jól felépített, érdekes és izgalmas regényt olvashattam.

A történet szerint megismerjük Mr. Shaitanát, aki fogadást tart magánál és erre meghív nyolc embert, köztük a híres magándetektívet is. Azonban a házigazda nem éri meg a másnapot, mivel a kandalló mellett a karosszékében egy tőrrel leszúrva találnak rá. A két szobában külön-külön bridzsjátszmát játszott a nyolc meghívott, ami azt jelenti, hogy négy gyanúsítottuk van. Poirot-nak és Battle főfelügyelőnek kell kiderítenie, ki a tettes - bár segítségükre lesz a híres írónő, Ariadne Oliver és Race ezredes is. A macska-egér játék pedig igen idegőrlőnek ígérkezik!

Nagyon tetszett a regény felépítése, vagyis hogy nem mindig a magándetektívvel nyomoztunk, hanem Battle főfelügyelő és az én személyes kedvencem, Mrs. Oliver is fontos szerepet kapott és nagyban hozzájárultak az ügy megoldásához. Ez a trió nagyon jól működött. Az írónő szerintem egyébként maga Christie szócsöve volt, elég nyíltan kritizálta az őt kritizálókat, tetszettek ezek a kikacsintások, odamondások, nagyokat nevettem az ilyen jeleneteken.
Ráadásul nyilván megint ott csavarta a szálakat, ahol csak tudta, és a végére magam is ott tartottam, hogy már fogalmam sem volt, ki lehet a gyilkos..

A történetben még a romantika is kapott némi szerepet, és szerintem ez nagyon jól működött. Igazán nem volt sok, nem kell drámára számítani, de hatásos volt. Nem lenne rossz, ha egyszer egy másik regényből megtudnám, mi történt azóta ezekkel a karakterekkel.

Azt sajnáltam csak olvasás közben, hogy mennyire nem ismerem a bridzset, nem tudom, mik a szabályok, így az ezzel kapcsolatos részletekre se tudtam kellően odafigyelni. Pedig, ahogy utánanéztem, idehaza is ismerik, sőt, lassan száz éve, hogy játsszák. Hm, talán kipróbálom egyszer magam is!

Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a regényt, nagyon izgalmas, trükkös és gyorsan lehet vele haladni.

Kép: Pinterest

Zeneszámok, amelyekről könyvek jutnak eszembe I.

A blogon általában nem nagyon írok a zenéről, pedig az életem fontos része. Az elmúlt évek alatt észrevettem, hogy miközben egy-egy dalt hallgatok, arról eszembe jut egy regény cselekménye, jelenete vagy szereplője. Veletek volt már ilyen, hogy egy dal egy könyvre emlékeztetett? Ha igen, írjátok meg, kíváncsi lennék.

Ahogy teltek a hónapok, összeírtam, melyik dalról melyik regény ugrik be, ezeket szedtem most össze.

• Sarah Addison Allen: The Girl Who Chased the Moon - Everly: The Girl in the Moon

Az írónő varázslatos világához szerintem kiválóan illik a One Tree Hillből megismert Bethany Joy Lenz babonázó hangja. A dalszöveg is egy mesevilágot tár elénk:

The girl in the moon

Is alone with the stars

And the spaceships

Így kezdődik, ami szerintem tökéletesen passzol az anyja halála után az óriás, visszahúzódó nagyapjához kerülő Emily lelkivilágához.

Nothing grows

Everything is moving

But only goes in circles

And no one to talk to

Is reason enough to be blue

• Arthur C. Clarke: 2001 Űrodisszeia - The Hollies: The Air that I Breath

Bár a könyv sci-fi, amelyben a naprendszeren keresztül utazunk a főhősünkkel, a dal pedig a szerelemről szól, szerintem aki olvasta a regényt, emlékszik arra a jelenetre, amikor a levegő igazán fontossá válik.
A regény (és a film) a 70-es évek környékén jelent meg, ahogyan a The Hollies dala is. Szerintem nagyon passzol a kettő egymáshoz, ha eszembe jut az a jelenet, ez a refrén szólal meg a fejemben:

Sometimes, all I need is the air that I breathe

And to love you

All I need is the air that I breathe

Yes, to love you

All I need is the air that I breathe

• Elizabeth Strout: Amy és Isabelle - Marina and the Diamonds: Teen Idle

A könyvben egy tizenhat éves lányt ismerünk meg, akit elcsábít a nála jóval idősebb helyettesítő tanára. Szerintem Marina dala, annak hangulata nagyon jó összhangban van ezekkel a jelenetekkel, Amy ideig-óráig tartó lázadó lelkivilágával.

I wanna be a virgin pure

A twenty-first century whore

I want back my virginity

So I can feel infinity

Szederbor a Youtube-on

Igen, eljött ez a pillanat is, amikor annyira magába rántott a booktuberek világa, hogy úgy döntöttem, magam is kipróbálom a videózást. Már ősz óta kacérkodtam a gondolattal, amikor is rátaláltam több könyves csatornára, amik nagyon tetszettek. A bloggerkedést jó ideje űzöm (a Szederbor előtt volt egy másik blogom is 2010 és 2015 között), és nem is tervezem abbahagyni, mert szeretek írni. Szerintem mindkét platformnak megvan a maga előnye - itt jobban kivesézhetek egy-egy könyvet, írásban összeszedettebbnek tartom magam, viszont a YT tökéletes az összegzős, tematikus könyvajánlók, TBR listák vagy book haul videóknak, amikor tudom mutogatni a köteteket.

Az első, nulladik videó már elérhető. Elég kacskaringósan indultunk, ugyanis eredetileg Instagramra készült a felvétel, de mint később kiderült, oda csak maximum 15 percest enged a felület, így egyből a csatornán kötött ki. Az első téma a NIOK áprilisi tematikája: olyan írók, akiknek neve 3 szóból áll.

Ha van kedvetek, nézzétek meg, iratkozzatok fel :)

Link

 

Jodi Taylor: Semmi lány

Az írónőt nagyon sokáig az időutazós könyvével kötöttem össze (aminek első része egyébként a polcomon csücsül), és meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a furcsa című regény a festményre hajazó borítójával is tőle származik. Míg az időutazós humorral, történelemmel (és talán némi romantikával?) vegyített sci-fi történet, addig a Semmi lány egy mágikus realizmussal átitatott fejlődésregény.

Eleinte kerülgettem a könyvet, annyira furcsának tűnt ez a képzelt ló meg a farm, ahol élünk, de aztán egyre többen kezdték mondani, hogy szerintük ez nekem biztos tetszene - és lám, igazuk is lett.

A történet Jennyről szól, aki szülei halála után a nagybátyjához és nagynénjéhez költözik, tizenhárom évesen pedig megpróbálkozik az öngyilkossággal. Azonban ekkor megjelenik Thomas, a ló, aki megakadályozza ebben. Eltelik tizenöt év, Jenny még mindig dadog és alig mer megszólalni emberek közt, a padláson él szinte elrejtve, azonban egy házassági ajánlatnak köszönhetően kitörhet a megszokottságából és egy farmra költözhet.

A meghökkentő kezdés ellenére a Semmi lány egy végtelenül bájos, humoros és kedves fejlődéstörténet, amelyben az írónő rendkívül hitelesen jeleníti meg, milyen az, amikor valaki egy ablakon keresztül nézi az embereket, és elsuhan mellette az élet. Jennyt dadogása gátolja abban, hogy egyáltalán megszólaljon, de jóval mélyebben gyökeredzik a megnyilvánulástól való félelme. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez a félelme igazából egy megszokott rutin. Ő a kis szegény Jenny, aki helyett nagynénje beszél, akit senki észre sem vesz, nem mutatják be egy társaságban, mert úgyis felsiet a lépcsőn. Szorongásának oka nem is feltétlenül pszichés, szerintem már az elején egyértelmű gyámja szörnyű hozzáállása.

Nem csoda, ha szurkolunk Jennynek, aki igazából egy rátermett leányzó, jó beszélgetőpartner és olykor sziklaszilárd jellem. Szurkolunk, hogy rájöjjön, ez az igazi Jenny, ez leledzik a felszín alatt, amelyet eddig senki nem hagyott kibontakozni, mert elkönyvelték gyengének.

"Nem akartam piszkálni Russelt, és Julia néni jóvoltából tudtam, hogy ha egy nő kétszer megemlíti ugyanazt a dolgot egy férfinak egy évtizeden belül, az piszkálásnak minősül, így hát befogtam a számat."

A regény nyilván sokat ad azoknak, akik maguk is ilyenek voltak, és segítséget azoknak, akik szintén ilyenfajta szorongással küzdenek.

Volt egy pont, amikor elgondolkoztam rajta, hogyan láthatják főszereplőnket a többiek. Hiszen az egyes szám első személyben íródott könyv megmutatja, Jennynek mennyi gondolata van, és milyen párbeszédeket folytat a képzelt lóval, azonban mit láthat ebből a másik? Jenny áll szótlanul, Jenny ül némán, dadog - de vajon azt is látják, ahogy a levegőhöz beszél? Azt hittem, ezzel kapcsolatban kapunk még valamilyen meglepetést, de Thomas teljes egészében a mágikus realista szálat kívánja erősíteni.

Szerettem a farmot, a házat, Mrs. Crispet, Russelt, a kertészkedést, Jenny bénázásait és a meglepő zsánerfordulatot a regény vége felé. Sokat adott ez a könyv, hasonló voltam Jennyhez egészen a húszas éveim elejéig, így tényleg sokszor olyan volt, mintha a saját gondolataimat olvastam volna vissza.
Úgy érzem, ez a regény sokaknak segítség lehet, akár önsegítő kötetként is lehet rá gondolni, így én mindenkinek ajánlom, akit érint ez a probléma vagy van olyan ismerőse, aki félénk - segíti az empátiát, mindemellett pedig kapunk némi izgalmat és románcot is.

A második, egyben befejező részt is megvettem, és szerintem tavasszal azt is elolvasom.

Kép: Pinterest

Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

A könyvre már a magyar megjelenésekor felfigyeltem, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb elolvasom, hiszen a Szívek szállodáján nőttem fel, a Netflixnek köszönhetően pedig - az eleinte furcsa eredeti hanggal - már legalább kétszer végignéztem. Azonban idővel rá kellett döbbennem, hogy olyan nagyon-nagyon nem is szeretem a Gilmore Girlst, legutóbb is csak a harmadik évadig néztem újra. Rory egy idő után nagyon idegesítő, tipikus, buborékban felnőtt kislány, aki tehetséges, de nincs meg benne az affinitás, hogy igazi riporter legyen (Logan apjának tök igaza volt, és sokat elmond a lányról, hogy élete első negatív kritikájára hogy reagál), miközben Lorelai-jal is akadtak problémáim, bár ő még mindig jóval kedvelhetőbb szerintem. A 2017-es négy részes másfél órás szezonális epizódokat azóta is szeretném kitörölni az emlékeim közül - pedig Emily jellemfejlődése igazán üdítő volt.

Így talán érthető, miért vártam éveket a könyv elolvasásával. Tavaly ősszel akadtam rá nagyon olcsón egy kirándulás alkalmával, és nem volt szívem otthagyni a boltban. Időközben megpróbálkoztam Graham első és eddig egyetlen regényével is, amit olyan harminc oldal után be is csuktam, de tudtam, hogy a memoárja azért más lesz. Ráadásul nem csak a Szívek szállodája volt a húzónév, hanem a Parenthood is - Graham másik sorozatáról is többet szerettem volna tudni. Idehaza a szörnyűséges Vásott szülők címet kapta, aminek köze nincs a dráma sorozat hangulatához, és nem is annyira populáris.

Márciusban végre valahára belekezdtem, mivel akkoriban készítettem el a kihívásomat is, amelyben arra inspirálok mindenkit, hogy olvasson több nonfictiont. Így ez a memoár nekem is kapóra jött.

"(...) ha valaki arra kíváncsi, hogyan működik Hollywood, legjobb, ha jó sokszor újraolvassa az Éhezők viadalát. "

Az elején nagyon bejött Graham laza, kacagtató stílusa és a korai éveit bemutató fejezetek. Bár akadtak kérdéseim, amelyekre nem kaptam választ: hogyan alakult a viszonya az anyjával, aki a karrierjét választva elhagyta őket? Azért ez elég kemény.

Igazán érdekes volt belelátni abba, hogy kezdő színészként hogyan élt, mennyi szerepre jelentkezett és a #metoo mentén átértékeli egy fenékmutogatós meghallgatását is. Azonban egyszer csak váltottunk és a kukába dobtuk a kronológiát.

Úgy éreztem, összevissza ugrálunk. Ráadásul a Gilmore Girls rész is kiábrándító volt. Leült végignézni az egész sorozatot és ennyit mozgatott csak meg benne, komolyan? Azt hittem, lesznek színfalak mögötti nosztalgiázások, vagy elmélkedés arról, hogy miképp alakult a kapcsolat közte és színésztársai között.

Az sem tetszett különösebben, hogy érződött, mennyire csak az amerikaiaknak szól ez a kötet. A folytonos kiszólások a Today Show meg egyéb műsorok vezetőinek, dolgozóinak enyhén fárasztóvá vált egy idő után. Azért nem bántam volna, ha Graham tisztában van azzal, az ominózus sorozata mennyi országban leadásra került, akár pár videót is megnézhetett volna a különböző szinkronokról - na, ilyen pont érdekelt volna, hogy ő, mint A színésznő hogyan reagál mondjuk a mi Pápai Erikánk vékonyka hangjára. Jó, tudom, nagy kérés, de közelebb éreztem volna magamhoz ezt a kötetet.

Olyan érzésem volt, hogy Graham nem meri megmondani a tutit, ez a memoár csak egy látszat könyvecske, de istenigazán nem ismerjük meg. Tetszett pár bölcselkedése, hogy kitért a szingliségére, a mostani párkapcsolatára, de mélyen nem nyúltunk bele egyik témába se.

Nem bánom, hogy elolvastam, a színésznő humora igazán jó, és remélem, látom még sok mindenben, de aki túl részletes önéletrajzra vágyik, az csalódni fog.

Márciusi összegzés - 2021

A március igen termékenyre sikerült, köszönhető ez egyrészt a január-februárról átcsúszott szakácskönyvnek és ismeretterjesztőnek, valamint a Könyv Kempingnek. A barackfák és vérszilvák csak az utolsó napokban kezdtek el virágozni, az időjárás is ingadozott, így nem kerültem még teljesen tavaszi hangulatba. Ez meghatározta a választott olvasmányaimat is. 

Márciusban ezeket olvastam:

• Kosztolányi Dezső: Pacsirta
• Lucy Strange: A világítótorony legendája
• Lauren Graham: Gyorsan elhadarom
• Jodi Taylor: Semmi lány
• Ben Aaronovitch: London folyói
• Carolyn Keene: The Message in the Hollow Oak
• Aurélia Beaupommier: Varázslatos sütemények
• Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő
  

A Pacsirta újraolvasás volt és nagyon tetszett, jóval több mindent értettem meg belőle, mint 10-11 évvel ezelőtt. A világítótorony legendája egy gyerekeknek szóló II. világháborús kötet, ami komoly volt, mégis bájos és tanulságos. Lauren Graham memoárja eleinte üdítő volt, de nem bántam volna, ha többet mesél a két híres sorozatáról (Gilmore Girls és Parenthood). A Semmi lány a maga angol farmjával, szamarával, képzeletbeli lovával és kedves fejlődéstörténetével a szívembe lopta magát, örülök, hogy a második részével együtt rendeltem meg. A London folyói és a Nancy Drew kötet csalódás volt, alig bírtam végigolvasni. A sütis receptkönyv szerény véleményem szerint borzalmas, hiába szép, az ismeretterjesztő kötet szintén szép és hiánypótló, de többet vártam volna.
Egyébként tudom, hogy megcsúsztam a könyvértékelésekkel, de ígérem, mindegyikről fogok írni!

Sorozatok:

A New Amsterdam összes eddig elérhető részét ledaráltam, és mondanom sem kell, hogy számomra ez a Vészhelyzet utáni évek óta lebegő űrt hiánypótló sorozat teljesen magába szippantott. Olyan Sharpwin-fan lettem, mint ide New York és volt pár napom, amikor csak fanfictionöket és teóriákat kerestem, a YT videókról ne is beszéljünk. Rég voltam ennyire oda egy párért (khm, Abby és Carter a Vészhelyzetből), úgyhogy nagyon remélem, hogy az írók nem szúrják el és továbbra is ügyesen adagolják ezt a slow burning kapcsolatot.
Hat év után folytattam az Outlandert is az első évad tizenegyedik részével, és eléggé fel is csigázott, hogy aztán a szezon végi brutalitásával megállásra késztessen. Elkezdtem a második évadot is, de egyrészt a párizsi közeg annyira nem vonz, másrészt pedig most - hogy végre virágzik a minden is - valami kedvesebbre vágyom.

Filmek:

Egy filmet néztem csak, az Ásatást, ami engem nagyon magával ragadott, tetszett a fényképezése, a zenéje és a karakterközpontú történetmesélése. Ahogy láttam, egy könyv alapján íródott, így nagyon örülnék, ha egyszer lefordítanák és elolvashatnám. Aztán ki tudja, lehet, megpróbálkozom vele angolul.

Sütik:

Lávatorta

A blogon márciusban A tökéletes lávatorta recept (link a sütiknél) és az 5 környezettudatos váltás - fürdőszoba bejegyzés lett a legtöbbet megtekintett, ami furcsa, ha azt vesszük, inkább könyvekről írok. De örülök, hogy ez is ennyire érdekel titeket, így tervezek majd többet posztolni a bevált receptekről és környezettudatos témákról. Az én kedvenc bejegyzésem azonban a Március - beszéljünk az endometriózisról. Sajnos az itt említett könyvet azóta se tudtam elolvasni, mert az előrendelésemet a lezárások előtt a boltba kértem... De remélem, ahogy megnyílnak a könyvesboltok is, egyből átvehetem.

Nektek hogy telt a március?

Kép: https://www.roseclearfield.com/spring-inspiration/#comment-1652

Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő

Egyik karácsonyra édesanyám ezt a könyvet kapta tőlem - tudtam, hogy nem szokott olvasni, de ez egy képekkel teli, színes kötet, és anyukám abban az évben nagyon elszánt volt, hogy legyőzze a magasságtól való félelmét, így nem is volt kérdés, hogy megkapja.

Idén februárban azért kezdtem bele magam is, mert Evelin molyos kihívásán részt vettem. Egyébként nem hiszem, hogy elolvastam volna ezt a gyűjteményt, és most se bántam meg, de többre számítottam.

Egyrészt meglepetésként ért, hogy ez gyerekeknek szóló kötet. Pedig a rajzolt borító és a színes grafikák elárulhatták volna. Egyrészt nagyon jó, hogy a fiatal lányok (és fiúk) ilyen módon ismerkedhetnek olyan női életutakkal, amelyek a történelemkönyvekben kevés szerepet kaptak, másrészt viszont többre, komolyabb stílusra számítottam.

Maga a kiadvány gyönyörű. Hiába épül ugyanarra a "sablonra" mindegyik oldalpár, a tervező meg tudta oldani, hogy a személyiségekhez kapcsolódó grafikákkal ékesítse a lapokat. A különböző színek és elválasztóvonalak is tetszettek.

Azonban a megrajzolt portrék, amik amolyan fejezetindítóként mutatnak képet az adott nőről, számomra túl kevés volt, miközben túl sok is. Kevés, mert akiről készült, arról megnéztem volna inkább egy fényképet vagy festményt, és sok, mert ennyi rajzot már nehezen viselek - tudom, gyerekeknek szóló kötet, de egy oldalra, sarokba helyezett élethűbb portré nem bántott volna senkit.

Mindegyik nőről egy-egy oldalpárt kaptunk jobb-kevésbé érdekes szöveggel. Általában egy bevezetővel kezdődik - hol született, mikor, milyen családban -, aztán kitértünk arra, miben tűnt ki, miért került bele ebbe a kötetbe. A szöveg felépítése és stílusa sokszor nem tetszett. Az olykor érezhetően nehéz témákat (elhurcolták, börtönbe zárták - terhesen! -, meghalt a férje, verték a szülei) lezárja egy-egy mondattal, és látom, hogy van mögötte kutatómunka, olykor mégis soknak éreztem a fikció szerű mondatokat. Az is hiányzott, hogy se a könyv elején, se a végén nem kaptunk összefoglalást, pedig érdekelt volna, Fodor Marcsi és Neset Adrienn honnan és hogyan szerezte meg ezeket az információkat. Internet? Leültek beszélgetni leszármazottakkal? Levéltárakba jártak? 

Örülök, hogy született egy ilyen kötet, ha lenne gyermekem, biztos megmutatnám neki, azonban úgy érzem, kellene még magyarázni mellé, húznám a számat egy-két dolgon. Az értékét azonban elvitatni nem lehet.

UI: A címben lévő kard nagyon jó :)

Könyvkemping - 2021 tavasz TBR lista

A tavalyi év őszén, amikor elkezdtem megismerkedni a booktuberek világával, lemaradtam az első magyar readathonról, avagy olvasási maratonról. Szerencsére idén is megszervezték, be is linkelem a molyon az eseményt, ahol minden le van írva.

A kemping lényege, hogy egy héten keresztül olvassunk, ismerkedjünk, megosszuk az élményeinket. Mivel ez egy #nostress maraton, így az utolsó pillanatig vártam a listám összeállításával. Nézzük, mely könyveket tervezem elolvasni, és hogy ezek mely pontokhoz illeszkednek.

Ben Aaronovitch: London folyói

Válogatáskazi - avagy valamilyen listán szerepel. Ez nálam a fantasy kihívás lista, és mivel ez a márciusra tervezett olvasmány, hó végéig mindenképpen be szeretném befejezni.

Vízpart - nagy szerepet kap benne a víz. Már a címe is árulkodó, aztán ott van Temze anya és apa, úgyhogy emiatt tökéletes erre a pontra.

Még 10 perc - avagy az olvasást a kemping előtt kezdtem el. Ez így van, már egy hete olvasom a könyvet és nagyjából csak a felénél tartok.

Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül

Otthonról hoztam - vagyis magyar szerző.

Tanösvény - ismeretterjesztő kötet. Ez ugye egy interjúkötet egy olyan témáról, ami nagyon érdekel és érint is.

Hálózsák - kívül esik a komfortzónámon. Nem nagyon olvasok ismeretterjesztőket, ezért is hoztam létre ezt a kihívást molyon.

Carolyn Keene: The Message in the Hollow Oak (Nancy Drew 12. része)

Fotóalbum - képregény vagy illusztrált kötet. Ez az egyik #nostress kötelező pont. Nehéz volt ide találnom bármit is, de ebben az angol kiadásban van pár illusztráció.

Kincsesláda - valamiért fontos neked. #nostress másik kötelező pont. Anyukámé volt a kötet, ilyen kis regényekből tanult angolul.

Sprint - rövid kötet. A könyv körülbelül 150 oldal.

Most jöttem rá, hogy ezzel a három könyvvel majdnem minden pontot teljesítek is, így a szintén betervezett Agatha Christie Nyílt kártyákkal kötettel most nem tudom, mi legyen. Azért a biztonság kedvéért beteszem, mint jolly joker, mivel arra is jó a sprint, válogatáskazi és kincsesláda pont. Illetve van még egy pont, amire nem találtam semmit, ez a csillagok között, amihez jó lenne valami rövidebb (űrben játszódó vagy csillagokhoz köthető) sci-fi könyv. Meglátjuk, mennyi időm és energiám lesz és vagy az apukámnak vett Földönkívülivel próbálkoznék vagy A játékmesterrel Iain M. Bankstől.

Ez lenne az én TBR listám, nagyon várom, hogy induljon a maraton, mivel még sosem vettem részt ilyesmin. Ha kedvet kaptatok hozzá, csatlakozzatok ti is!

Lucy Strange: A világítótorony legendája

Lucy Strange nevét folyton feldobta a moly.hu - valaki olvasta a könyvét, idézett belőle, értékelte. Ez a regénye keltette fel a legjobban az érdeklődésemet a világítótornyok iránt érzett szenvedélyem miatt. Ráadásul szeretem a háborús történeteket is. Azonban az ifjúsági címke sokáig halogatásra adott okot, hiszen évek óta elvétve olvasok csak ilyet. A világítótorony legendájának főszereplője viszont nem egy tizenhat éves tini, aki szerelembe esik a német vámpírral, így egy kicsit megnyugodtam. Hirtelen felindulásból vettem meg valamikor a tavalyi év vége felé, és nagyon örülök, hogy így tettem.

A történet a II. világháború elején kezdődik, 1939-ben, és megismerhetjük az angol kisváros világítótornyának lakóit, őrzőit. Pet tizenkét éves forma kislány, akinek az apukája felügyeli a világítótornyot, jegyzi le a fontosabb adatokat, és ezt tanítja is Petnek. A kislánynak van egy nővére is, illetve fontos szerepét játszik Mutti is, az anyukájuk.

Eléggé meglepődtem, ahogyan haladtam előre, hogy mennyire komoly történettel állunk szemben, és mennyire átadja az írónő a háború okozta bizonytalanságot és bizalmatlanságot. Egyrészt sosem tudni, meddig tart még, mi fog történni, mi a következő lépés, ki állhat az ellenfél oldalán, ki lehet kém, másrészről pont ez a félelem szüli azt, hogy az emberek elkezdenek ujjal mutogatni egymásra.

A könyvet tíz éves kortól ajánlja a kiadó, moly.hu-n ez a szám már tizenhárom. Szerintem is érdemesebb akkor elolvasni, amikor a gyerekek már tanultak a világháborúról, hogy tisztában legyenek mindezzel és hogy talán lelkileg se viselje meg őket annyira. Az viszont biztos, hogy felnőtteknek mindenképp ajánlom, mert nagyon jó olvasmány, szóval ez senki kedvét ne vegye el, hogy ifjúsági besorolást kapott.

Nagyon tetszett, hogy a háborúval járó szörnyű dolgokat az írónő egy legendával próbálta mesésebbé tenni. Ez a legenda párhuzamos a történésekkel, amelyre Pet is rájön, és így talán könnyebb feldolgoznia az eseményeket.

A regényben megjelenik Dunkirk és a Dinamó-hadművelet. Olykor a Vágy és vezeklés egy jóval szelídebb verziójára hajazott számomra a kötet, máskor viszont a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság jelent meg lelki szemeim előtt. Ez a könyv hangulatában valahol a kettő között volt számomra.

Érdemes megemlíteni az egész történetet átjáró mélabús, mégis reménykeltő hangulatot, és a helyszínt, amely nem csak a sziklás rész, amely a tenger fölé magasodik, hanem az angol vidék. Bár legtöbbször esik vagy fullasztó meleg van, nagyon élveztem ott lenni Pettel és a családjával.

Miután letettem a kötetet, az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy a magyar szemszögből nem sok háborús könyvet ismerek, főleg olyat nem, amely gyerekeknek szól. Pedig ez segíthetne, hogy bizonyos mértékig megértsék, mi zajlott akkor le, el tudnák képzelni, empatikusabbak lennének és nem csak egy tankönyvből kiragadott adathalmaz lenne számukra. Sajnos már többet tudok a franciák és angolok szemszögéről, mint a sajátunkról, így gyorsan utána is néztem, milyen könyvek vannak ebben a témában idehaza. Akadnak azért, úgyhogy mindenképpen nagyobb figyelmet fogok ezekre szentelni.

A tökéletes lávatorta recept

Nem akarok senkit se győzködni arról, hogy ez csak egy clickbait cím, úgyhogy kezdjük is el.

Ha valaki nem tudná, a szuflé vagy lávatorta az a kis sütemény, amit éttermekben jó drágán árulnak, jelezni kell negyed órával előtte, hogy ezt kéred, és kapsz mellé valami puccos díszítést meg fagylaltot. Tudjátok, ami kívül szilárd, belül folyós. Azt hitted, hogy ez valami nagy ördöngösség? Hát nem. Hogy drága? Nem. Alapanyag kell hozzá (értsd: vaj, liszt, cukor, tojás), plusz egy tábla étcsoki.

A minap az instagram oldalamon osztottam meg egy videót arról, hogyan kell megkezdeni ezt a süteményt, illetve pár évvel ezelőtt is posztoltam róla. Azonban ma lerántom a leplet és elárulom a NAGY TITKOT.

Annak idején a recept, amivel próbálkoztam, sehogy sem akart sikerülni, és mint kiderült azért, mert nem írta le rendesen, hogy mégis milyen formába kell beletenni a folyós tésztát. Mert nem mindegy, mekkora. Ez volt az a recept: http://www.cookta.hu/20170301-lava-suti-recept-csokoladebomba-aminek-nem-lehet-ellenallni

Lényegében mindent úgy kell csinálni, ahogy itt leírja, vagyis a csokit megolvasztjuk a vajjal, a tojást a cukorral habosra verjük, hozzáöntjük a lisztet, majd a csokis-vajat is. Na, de! Ír egy ilyet: Négy muffin- vagy szufléformát kikenünk vajjal. A muffinforma érthető, de a szuflé? Amit annak idején vettem szufléforma, az jóval nagyobb volt, mint egy muffinforma. Úgyhogy, ha szeretnétek, hogy úgy sikerüljön, ahogy a videón, az alábbit ajánlom:

Vegyetek szilikon muffinformákat. Ezeket kenjétek meg egy kis vajjal, majd hintsétek meg cukorral. Nem kell nagyon, csak érje az egész felületet - ez azért kell, hogy kicuppanjon belőle a süti. Nekem általában hét darab szokott elég lenni a tésztához, szóval a receptben írt négyes számot nem is értem. A kikevert tésztád ennyibe pont elég lesz. Én nem szoktam totál telerakni a formákat, de nyugodtan lehet a tetejéig úgy, hogy 1-2 cm maradjon, de tényleg, annyit meg addig tegyétek, amíg el nem fogy a tészta, a többit meg le lehet nyalni a spalettáról. :)

A recept továbbá írja, hogy 10-11 percig kell sütni. Oké, de hogy állítsuk be a sütőt? Légkeveréses vagy alul-fölül sütés? Én ezt a kettőt szoktam csak használni, és a következő a tapasztalat: 11 perc légkeveréses vagy 12 perc alul-felül sütés. A legújabb videón látszik, ha megfigyelitek, hogy a süti alján (ami a teteje) már egy kicsit kijött a csoki, mert nem sült meg egészen, a közepe is folyósabb, így szerintem a 11 perc helyett a 12 lesz a nyerő. A légkeveréses inkább szárít, így abból azért elég a 11 perc.

Remélem, így már sikerülni fog nektek is, és senki nem fogja ezt valami luxus sütinek vélni, mivel sütéssel együtt kb. 25 perc alatt elkészül. Nagyon egyszerű, nem kell hozzá semmi extra dolog és irtó finom!

Ha sikerült (vagy ha nem), írjátok meg - de azt is, ha esetleg eddig más tökéletes receptetek volt rá, az is érdekelne!

"Aki pénteken sír, az vasárnap nevet" - Kosztolányi Dezső: Pacsirta - újraolvasás 10 év után

A kisregényre még tizenkettedikes koromban hívta fel a figyelmemet a magyar tanárnőm, aki felvázolta, mi az egyszerű alapfelállása a történetnek. Van egy csúnyácska vénlány, akit senki nem vett el, a szüleivel él azóta is, azonban amikor elutazik egy teljes hétre, a szülők bepillantást nyernek, hogy milyen lehetne az életük. Akkoriban imádtam az ilyen egyszerű, inkább lélektani regényeket, amelyek jóval többet adnak, mint várná az ember. Ilyen élmény volt akkoriban A bajusz című film, amelyben a férfi, aki mindig is bajszot hordott, leborotválja, és erre mégse figyel fel senki, vagy Babitstól A gólyakalifa, ahol a főszereplőnk egyszerre két életet él, és nem tudjuk, melyik az álom, melyik a valóság vagy Örkény kisregényei. A lényeg, hogy abban az időben szerettem a művészfilmeket, a szépirodalmi, elvont könyveket. Így érdekes volt látni, hogy ennyi idő elteltével egy kicsit más életfelfogással mit értek meg a Pacsirtából.

Aki nem mutatkozik, azt elfelejtik.

Nagyon örülök, hogy a könyvklubban ez lett a közös könyv. Bár terveztem Kosztolányi több regényének újraolvasását, az Esti Kornél csalódása miatt hanyagoltam a Pacsirtát és az Édes Annát is. Egyébként most tűnt fel, hogy az író mennyire szeretett olyan címeket adni, amely a főszereplő neve.

A Pacsirtára úgy emlékeztem, mint egy nagyon rövid (nincs 200 oldal), ám olykor nagyon unalmas kötetre, amellyel alig haladtam 10 évvel ezelőtt. Milyen hasznos ilyenkor a moly.hu, ahol már akkor is vezettem olvasásaimat: másfél hónapig olvastam. Most három nap alatt fejeztem be.

Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak.

A történet lényege tehát valóban annyi, hogy Sárszegen van egy kis család, Pacsirta és a szülei. A nő vénlányként van elkönyvelve, hiszen amikor volt is egy udvarlója, az nem kérte meg a kezét, és a csúnyácska jelzőt is szeretik rá alkalmazni. Azonban szeptemberben meghívást kap, így egy hetet távol tölt szüleitől, akik ez alatt a hét nap alatt (péntektől péntekig) megtapasztalhatják, hogy milyen lenne az életük, ha Pacsirta férjhez ment volna, vagy ha Pacsirta nem lenne.

Ennek a rövid, ámde annál velősebb regénynek számomra az volt a fő mozgatórugója, hogy mennyire természetellenes egy ki nem repült kismadár. Erős szó, de Kosztolányi a természet meggátolásáról ír, és mai szemmel pedig azon is érdekes volt elgondolkozni, hogy ez is csak a régmúltban történhetett meg. Hiszen Pacsirta élete attól függ, hogy szépnek tartják-e és hogy talál-e férjet, aki eltartja. Pedig Pacsirtával semmi baj, Ákos, az apja szemszögéből látjuk sokszor, hogy mit is ért ő csúnya alatt, de egyébként a nő mindenféle dologhoz ért, akár még főnöknek is jó lenne a precizitása miatt, 1899-ben mégsem tud boldogulni egyedül.

Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt és a szülők a gyermekek miatt.

Annyival egyébként elintézni a könyvet, hogy fél csillag, nesze és a szépség relatív, hogy lehet egyáltalán ilyet írni, nos az szerintem kicsit felszínes olvasásra vall. Ha nem látjuk meg, hogy mennyivel többet mond ennél a regény, akkor lehet, hogy Pacsirtát ugyanígy elintéznénk: csúnya. Hiszen ilyen kijelentések után el kell gondolkoznunk: mitől csúnya, miért látom én csúnyának? 

Ugyanis itt nem a csúnyaság a lényeg. Úgy éreztem, kellett egy ok, amiért a nő rajtuk maradt, és az nem lehetett az, hogy akár fogyatékos vagy valamilyen krónikus betegsége van, hiszen akkor már egyből másként állunk a dologhoz. Akkor megsajnáljuk, és a regény érzelmi tetőpontja még kegyetlenebbül csapódna le. Milyen más okból maradhatna otthon? Abban az időben?

Az, hogy kit és miért látunk csúnyának, szerintem Kosztolányi ránk bízza. Nem is ez a lényege a regénynek, hogy eldöntsük, Pacsirta csúnya-e vagy sem. Az igazi főszereplők a szülők.

Az egy hét eltelte, amit eltöltenek eleinte kettesben, aztán egyre több emberrel, rádöbbenti az olvasót, hogy a szülőknek is van életük és múltjuk. Ez nyilván evidens, de olykor nehéz elhinni, hogy anyukánk, apukánk nem középkorúként léteztek előttünk, hogy a nagymama nem totyogott és sütögetett mindig is (hogy maradjunk a sztereotípiák mezején). Pedig az, hogy gyermeket vállalnak, nem jelenti azt, hogy önmagukat feláldozva elveszítik addigi életüket.

Eleinte félszegen ülnek odahaza, nem tudják, mit csináljanak. Kiderül, hogy Pacsirta olyannyira elvégezte a házimunkát, hogy édesanyja majd beleszakad, hogy egyedül kell csinálnia mindent. Nincs mit enniük, este döbbenek rá, hogy csak reggeliztek, mert Pacsirta szokott főzni. Ezek alapján azért változik a mérleg, hisz a szülőknek is szüksége van lányukra, lehet, nem is akarják őt elengedni?

Idővel elmennek ebédelni, találkoznak Sárszeg lakóival, még színházba is ellátogatnak és egy kicsit tudomást szereznek a világ dolgairól. Ákos lerészegedik, ami a regény tetőpontjához vezet, egy olyan iszonyatos gondolathoz, amelyet egy szülőnek se kívánok. Itt bontakozik ki, mennyire nehéz nekik is, hogy mennyire nem természetes számukra, hogy a harmincöt éves lányuk még mindig velük van. Mindaz, amit lányuk iránt éreztek, átalakul valami mássá. Pedig Pacsirta nélkül elveszettek is, hisz mennyi pénzük mehetett el az ebédekre, a kis krokodilbőr táskára? Mi lenne velük, ha ez aztán így menne tovább?

Pacsirta és a szülei szimbiózisban élnek egymással, egyszerre gyűlölik és szeretik a másikat, de végső soron egyszerűen szükségük van arra, hogy ez az állapot fennmaradjon.

Mai szemmel nézve talán azért is nehezebb azonosulni ezzel a leírt problémával, mert ilyenről nem hallani. A nők helyzete megváltozott, nem kell ahhoz férj, hogy kiszakadhassanak a családi fészekből. Elmehetnek iskolába, dolgozni, gyűjthetnek, hitelt vehetnek fel, elköltözhetnek, saját otthonuk lehet, akár egyedül is. Nyilván könnyebb párban, de ez ma már egyáltalán nem számít visszahúzó erőnek.

Lényegében ennek a három embernek az életéről az akkori társadalmi elvárások (hogy valaki szép és férjezett legyen) tehetnek. Ez pedig abszurd így 130 év távlatából.

A mű rengeteg mindenről szól, rengeteg féle szemszögből lehet elemezni, de számomra most leginkább ezeket a gondolatokat juttatta eszembe. Örülök, hogy elolvastam, és alig várom, hogy az Édes Annát is a kezembe vegyen, immár harmadjára.

Heather Webber: Midnight at the Blackbird Café

Ezt a könyvet már egy jó ideje kinéztem, tavaly még itt ecseteltem, hogy mennyire bizakodó vagyok vele kapcsolatban. Még az sem érdekelt, hogy drágább, mint amennyiért a bookdeporól könyvet szoktam venni (mindez a brexit és a vám előtt), mégis halogattam az elolvasását.

Talán jobban jártam volna, ha nyárra időzítem, hogy jobban beleéljem magam a ragadós alabamai hőségbe, azonban sajnos ennyivel nem ússza meg a regény.

Pedig jól indult. Eleve, láttátok a borítót? Gyönyörű! Aztán ott a cím. Éjfélkor a fekete rigó kávézóban? Mi történik ott? 

Adott egy nagyon érdekes családi alapfelállás, amelyet a két női főszereplő vezet be - ez is érdekes volt egyébként, mivel Anna Kate mellett Natalie nem került említésre a fülszövegben. Inkább ez, minthogy túl sokat áruljon el, de azért jó lett volna tudni, hogy lényegében két cselekményszál vár ránk. Tehát Anna Kate egy fiatal lány, aki orvosi pályafutását folytatná, azonban nagyanyja halála miatt egyelőre a kávézóval foglalkozik, amely több furcsa dologgal is szolgál. Először is ott van a két idősebb segítő, akiktől valamiért mindig az az érzésem támadt, hogy a semmiből teremnek az ember mellett, aztán a kávézóban kapható pite furcsa hatással van azokra, akik elfogyasztják - álmukban egy elhunyt szerettük üzen nekik. Ráadásul egy csapat fekete rigó jelenik meg a ház körül, ami a madárlesők figyelmét is felkelti, így rengetegen érkeznek a környékre. Ez a fekete rigós szál azért is lehet vicces, nekünk magyaroknak, mert ott Alabama környékén - meg úgy egész Észak-Amerikában - egyáltalán nem honos ez a madárfaj. Érdekes volt látni, hogy ami nálunk ennyire megszokott, magától értetődő és gyakori, az egy amerikai regényben meseszerűvé válik.

A történet másik főszereplője Natalie, aki pár év kihagyás után visszaköltözik a szüleihez, ráadásul nem egyedül - a nagyjából két éves kislánya is vele tart. Özvegyként pánikrohamai vannak, és nem tudja magáról levakarni minden lében kanál anyját. Édesapja háziorvosként praktizál, és ők azok a tipikus southern gazdag család, akikről oly sokat hallani.

A két nő élete egészen különös módon kapcsolódik össze. Ez elég hamar kiderül, de nem akarok lelőni semmilyen poént, hátha valaki mégis kedvet kap a regényhez. A lényeg, hogy a szálak összefűződnek, amiből családi dráma lesz.

A regényben az tetszett a leginkább, ahogyan ezt a drámát és a megbocsátáshoz, feldolgozáshoz vezető utat írta le az írónő. Natalie édesanyja a kezdeti "gonosz" karakterből szép lassan egy megérthető és próbálkozó személyiséggé fejlődött, talán ez volt a legnagyobb pozitívum. Szép lassan haladt mindenki - hacsak azt nem számítjuk, hogy az egész regény körülbelül egy hónapot ölel fel - sebaj, nyáron úgyis megnyúlik az idő, máshogy telik, szabadabbak vagyunk.

Tetszettek a kedves mellékszereplők, mint a nyolcvanéves bácsi, aki nem képes lemondani a napi pitéjéről, illetve a többi, vicces idős karakter.

Itt nagyjából mg is tudok állni. Anna Kate és Natalie számomra ugyanolyan volt. Megkülönböztetésüket sokszor a narráció sem segítette, hiszen egyes szám első személyben íródott a történet. Olykor vissza kellett lapoznom, hogy lássam, ki mesél, annyira egyforma volt számomra mindkét karakter. Hasonló volt a helyzet az ügyeletes szívszerelmekkel, akik a romantikus szálat erősítették. Őrájuk is egy karakterként gondolok.

A mágikus szál néha segített, hogy túllendüljek enyhe csalódásomon, azonban a fekete rigók hamar ellaposodtak, a pités sztori is tartogathatott volna többet - ha mondjuk  maguk a szereplők fogyasztanak belőle -, és a vége felé kiderülő szürreális elemek (vagyis inkább rá való utalások) is inkább csak homlokráncolásra adtak okot.

A kisvárosi varázs se talált meg, hiszen vagy a kávézóban vagyunk, vagy Natalie-ék házában, néha itt-ott, de egyáltalán nem éreztem, hogy ismerem a város térképét vagy ilyesmi.

Sajnálom, hogy inkább csalódás volt a regényke, mert egyébként tényleg nagyon vártam, és nem is utálom vagy ilyesmi, csak nem biztos, hogy újraolvasom öt év múlva vagy hogy elolvasom az írónő másik, hasonló regényét.

5 környezettudatos váltás - fürdőszoba

Megértem, ha a zero waste nyomulás sokaknál már visszatetsző, nálam is az volt sokáig. Azonban amikor realizálódott bennem, hogy mennyi szemetem van - és mindezt úgy vagyok képes termelni, hogy egyedül élek -, akkor azért el kellett gondolkoznom.

Egy darabig tök büszke voltam arra, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, majd nagyon örültem, amikor az önkormányzattól kaptunk külön szelektív kukákat is, de amint megláttam, így is mennyiszer van tele a kuka, megint csak hüledeztem.

Hogyan lehetne ezt csökkenteni?

A környezettudatosabb életmód, a kevesebb hulladék termelése szerintem se működik egyik napról a másika, kell ehhez bizonyos idő, hogy az ember bepróbálja és megszokja. Azért írtam úgy, hogy "se", mert rengeteg más, környezettudatos portálról köszön ez vissza.

Vagyis: ha te eldöntöd, hogy nem használsz több műanyagot, akkor nehogy kidobd, ami megvan, hiszen az is felesleges hulladékgyártás. Ha van még a tusfürdődben, használd el, ha van tárolódobozod, azt is használd, amíg tudod, nem kell emiatt fancy üveges tárolót venned - ergo kerülöd is a felesleges vásárlást, felhalmozódást.

Ezek a tippek, amelyeket megosztok, egyáltalán nem lesznek világmegváltóak. Ebből három olyan, amelyek "lecserélését" már elkezdtem, a másik kettőnek pedig most jártam utána.

Azokat a dolgokat mértem fel a fürdőszobámban, amelyek egyszerhasználatosak, ergo majdnem mindennap újabb hulladékot produkálnak.

Ezek lecserélése, az életemben ezeknek a dolgoknak a megváltoztatása számomra is újdonság lesz, de kihívásként tekintek rájuk. Ha van kedvetek, tartsatok velem.

1. Tusfürdő helyett

Ez rém egyszerű, nagyon sokan mosakodnak most is szappannal. Emlékszem, mennyire a gazdagsággal tettem egyenértékűvé, amikor kiskoromban egy-egy ottalvós buliban azt tapasztaltam a fürdőben, hogy a kádon ott sorakoznak a műanyag flakonok. Szerettem, ha otthon is ez vár, hiszen ezekből építettem várat. Sajnos ez felnőttfejjel se változott meg - na nem a várépítés, hanem a csodálat.

Imádtam a menő márkák szezonális, illatos tusfürdőit, a külön ehhez kapható szivacsokat. Sima tusfürdő, radírozó tusfürdő, stb.

Azonban rájöttem, hiába dobható bele a szelektívbe, legalább kéthetente újat kell vennem, és csak újabb hulladék lesz belőle.

Kipróbálás alatt van egy tusfürdő koncentrátum, amiből tényleg csak egy csepp kell, és máris habzik, ezáltal pedig hónapokon keresztül eláll a kis flakon (két hónapja használom és az ötöde, ha elfogyott), úgyhogy ezt se tartom ördögtől valónak.

A szappan azonban még jobb megoldás lehet. Hiszen a legtöbbet eleve papírcsomagolásban árulják, ami könnyebben lebomlik, ha nem is hasznosítják újra, maga a szappan pedig elfogy egy bizonyos idő után. A szappan is lehet illatos, színes, szezonális.

Bár mondhatod azt, amin én is törtem a fejem: oké, de mit csináljak, amikor már annyira kicsi és vékony, hogy azzal nem lehet mosakodni? Eleinte kidobtam ezeket, azonban a vegamama (instáról már ismerhetitek a nemakarokbeleszólnide profilról) csatornáról kaptam egy jó tippet: egy kis (szappan) zsákba beleteszed a megmaradt darabokat, és aztán ezzel tudsz zuhanyozni. Ez szerintem egy szuper ötlet, hisz a maradék szappant nem kell kidobni, hanem valóban a végsőkig el tudod használni.

2. Sampon helyett

Ez egy kényesebb pont nálam, mert sose használtam szilárd sampont, és fogalmam sincs, hogy az én hullámos-göndör derékig érő hajamra milyen lesz, eleve hogyan működik, ki tudom-e utána fésülni, stb. Hallottam rosszat is, jót is a szilárd samponról, de egészen vasárnapig nem tudtam elképzelni, ez milyen lehet. Azonban találomra vetem egyet és ki is próbáltam. Nekem nem habzott, és kellett utána a balzsam, de elsőre meglepően kifésülhető lett a hajam. Kíváncsi leszek, a későbbiekben mit tapasztalok, főleg ami a fejbőrömet illeti.

Bár nem ugyanaz, de talán ide vehetném még alpontként a balzsamot is. Erre mindenféle házireceptet találtam csak, így inkább még maradnék a flakonos verziónál.Aztán ki tudja, lehet a szappan annyira beválik, hogy nem okoz gondot a kifésülés :P

3. Vattakorong helyett

A vattakorong szerintem a legtöbb nő (és férfi) életének része, hiszen erre tehetjük a tonikot, a sminklemosót, vagy a fent maradt arcradírt/arcmaszkot is ezzel lehet a legjobban eltávolítani. 

Megfigyeltem, hogy ebből mennyit használok el naponta, és ijesztő.

Szerencsére, itt elég sok alternatív megoldás jöhet szóba.

Lehet eleve szappannal arcot mosni, de ott van a konjac szivacs, amire rá lehet tenni a tonikot, én azonban ezt önmagában használom. Igaz, külön be kell áztatni, majd kinyomogatni, aztán várni kell legalább 24 órát, hogy megszáradjon és megszilárduljon, de addig is ott a szappan :)

Sminklemosásra is vannak különféle lehetőségek. Nem olyan régen egy arclemosó kesztyűt vettem, amit nagyon szeretek, mert tökéletesen lemossa a sminket. Használata után szappanos vízzel kell elmosni, nagyjából 3 hónapig használható. Azért jobban hangzik, mint mindennap kidobni 1-2 vattakorongot, nem?

Ha mégis ragaszkodnánk a vattakoronghoz, akkor lehet akár venni kézzel készített, kimosható korongokat is, érdemes a meska.hu-n nézelődni.

4. Fülpiszka helyett

A fülpiszkálót heti rendszerességgel, általában hajmosás után szoktam használni, azonban ez is böki a csőrömet. Utánanéztem, hogyan lehetne fülünket természetesebben tisztítani.

Ami a legszimpatikusabb és legevidensebb, az a vízzel való kitisztítás. Nyilván nem kell leslagozni a fejedet, de ha csak kicsit benyúlsz a hallójáratba és a vizes ujjaddal körbejárod, már az is elegendő lehet.

Hallottam még a fültisztító spraykről is, talán ezt is kipróbálom majd.

Természetesen ha problémásabb a füled, akkor érdemes orvoshoz fordulni, hogy rendesen átmossák (két rokonom is járt így, nem kellemes, de nem is fájdalmas).

5. Eldobható borotva helyett

Az, hogy ki hogyan szőrtelenít, meg mit és hol, az mindenkinek a teljesen magánügye, azonban szerintem mindenkinél található sima borotva, amivel csak átfut magán az ember, ha éppen nyár van és észreveszi, hogy nem sima a lábszára vagy a hónalja. (Aki meg köp az elvárásokra, annak hatalmas respect!)

Az egyszerhasználatos helyett érdemes olyat beszerezni, ami bár drágább, de tovább is használható. Ilyen az elektromos borotva vagy az olyan, amelyiknek csak a fejét, vagyis a pengéket kell lecserélni. Ezek több ideig lehetnek velünk, nem kell egyből a kukába dobni őket.

Ez lenne az az öt tipp, amelyet össze szerettem volna gyűjteni nem csak magamnak, hanem azoknak is, akiket érdekel ez a téma. A kihívást úgy képzeltem el, hogy lassan, de biztosan elkezdem lecserélni ezeket a dolgokat - ami még használatban van, azt természetesen elhasználom -, majd pár hónap múlva visszatérnék egy "így sikerült" poszttal, hogy megosszam veletek, mennyire élhetőek ezek az ötletek.

Elképzelhető, hogy lesz más szobába is elkalauzoló poszt, a konyhából is sok ötletet lehet meríteni, az biztos.

Ha van nektek is tippetek, vagy csak gondolatotok a témáról, a posztról, akkor azt osszátok meg kommentben! :)

Fotó: Pinerest 
Lenti fotó: Saját kép