Jodi Taylor: Semmi lány

Az írónőt nagyon sokáig az időutazós könyvével kötöttem össze (aminek első része egyébként a polcomon csücsül), és meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a furcsa című regény a festményre hajazó borítójával is tőle származik. Míg az időutazós humorral, történelemmel (és talán némi romantikával?) vegyített sci-fi történet, addig a Semmi lány egy mágikus realizmussal átitatott fejlődésregény.

Eleinte kerülgettem a könyvet, annyira furcsának tűnt ez a képzelt ló meg a farm, ahol élünk, de aztán egyre többen kezdték mondani, hogy szerintük ez nekem biztos tetszene - és lám, igazuk is lett.

A történet Jennyről szól, aki szülei halála után a nagybátyjához és nagynénjéhez költözik, tizenhárom évesen pedig megpróbálkozik az öngyilkossággal. Azonban ekkor megjelenik Thomas, a ló, aki megakadályozza ebben. Eltelik tizenöt év, Jenny még mindig dadog és alig mer megszólalni emberek közt, a padláson él szinte elrejtve, azonban egy házassági ajánlatnak köszönhetően kitörhet a megszokottságából és egy farmra költözhet.

A meghökkentő kezdés ellenére a Semmi lány egy végtelenül bájos, humoros és kedves fejlődéstörténet, amelyben az írónő rendkívül hitelesen jeleníti meg, milyen az, amikor valaki egy ablakon keresztül nézi az embereket, és elsuhan mellette az élet. Jennyt dadogása gátolja abban, hogy egyáltalán megszólaljon, de jóval mélyebben gyökeredzik a megnyilvánulástól való félelme. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez a félelme igazából egy megszokott rutin. Ő a kis szegény Jenny, aki helyett nagynénje beszél, akit senki észre sem vesz, nem mutatják be egy társaságban, mert úgyis felsiet a lépcsőn. Szorongásának oka nem is feltétlenül pszichés, szerintem már az elején egyértelmű gyámja szörnyű hozzáállása.

Nem csoda, ha szurkolunk Jennynek, aki igazából egy rátermett leányzó, jó beszélgetőpartner és olykor sziklaszilárd jellem. Szurkolunk, hogy rájöjjön, ez az igazi Jenny, ez leledzik a felszín alatt, amelyet eddig senki nem hagyott kibontakozni, mert elkönyvelték gyengének.

"Nem akartam piszkálni Russelt, és Julia néni jóvoltából tudtam, hogy ha egy nő kétszer megemlíti ugyanazt a dolgot egy férfinak egy évtizeden belül, az piszkálásnak minősül, így hát befogtam a számat."

A regény nyilván sokat ad azoknak, akik maguk is ilyenek voltak, és segítséget azoknak, akik szintén ilyenfajta szorongással küzdenek.

Volt egy pont, amikor elgondolkoztam rajta, hogyan láthatják főszereplőnket a többiek. Hiszen az egyes szám első személyben íródott könyv megmutatja, Jennynek mennyi gondolata van, és milyen párbeszédeket folytat a képzelt lóval, azonban mit láthat ebből a másik? Jenny áll szótlanul, Jenny ül némán, dadog - de vajon azt is látják, ahogy a levegőhöz beszél? Azt hittem, ezzel kapcsolatban kapunk még valamilyen meglepetést, de Thomas teljes egészében a mágikus realista szálat kívánja erősíteni.

Szerettem a farmot, a házat, Mrs. Crispet, Russelt, a kertészkedést, Jenny bénázásait és a meglepő zsánerfordulatot a regény vége felé. Sokat adott ez a könyv, hasonló voltam Jennyhez egészen a húszas éveim elejéig, így tényleg sokszor olyan volt, mintha a saját gondolataimat olvastam volna vissza.
Úgy érzem, ez a regény sokaknak segítség lehet, akár önsegítő kötetként is lehet rá gondolni, így én mindenkinek ajánlom, akit érint ez a probléma vagy van olyan ismerőse, aki félénk - segíti az empátiát, mindemellett pedig kapunk némi izgalmat és románcot is.

A második, egyben befejező részt is megvettem, és szerintem tavasszal azt is elolvasom.

Kép: Pinterest

Susan Wiggs: A tűzhely melege

A Tóparti történetek első részét nagyjából másfél éve olvastam. Sok minden nem maradt meg, csak a vadregényes kisváros, a kemping és valamennyire a két főszereplő egymásra találása. Ezek ellenére nem féltem a második kötettől, mert ez is egy tipikusan olyan sorozat, ahol minden rész másról szól: azonban igenis szükségem lett volna egy kis emlékeztetőre.

A történet szintén Avalonban játszódik, a kemping is előkerül, ugrálunk az időben - 1977, 1988, 1990 -, és a főszereplők mellett ismét megjelennek más szereplők is, akik idővel nagyobb hangsúlyt kapnak. Jenny egy sütöde tulajdonosa, aki az előző részben tudta meg, ki az apja - nagyanyja, aki nevelte, meghalt, ráadásul a könyv úgy kezdődik, hogy leég a ház, ahol felnőtt. Itt jön képbe a helyi seriff, aki befogadja, amíg helyre tud állni. Időközben kiderül, hogy volt köztük valami, de egyikük sem szeretné, ha ez újra felszínre törne.

Wiggstől eddig két kötetet olvastam, és mind a kettő kellemes kikapcsolódást nyújtott, a Tóparti történetek főleg azzal, hogy nagyon hangulatos helyen játszódik. Mondjuk ennyire romantikus kis köteteket inkább tavasztól őszig olvasok, mert akkor vagyok minderre kapható. Most azért terveztem ezt be direkt téli időszakra, mert - a címéből is adódóan - télen játszódik a történet. Kapunk havat, hóval elzárt utakat, hótalpas sétákat, és ennyi. Azt hittem, ilyen tekintetben hangulatosabb lesz. Talán emiatt is készített ki a túlzott romantika. Tudom, ez így furcsán hangzik egy romantikus regény esetében, de mindjárt kifejtem.

Tehát adott egy nagy beteljesületlen szerelem, és egy komoly válság: leégett a főszereplő otthona. Konkrétan nincs családja, hiszen anyukája eltűnt fiatalon, nagypapája és nagymamája meghalt, és bár kiderült, ki a biológiai apja, mégis furcsa neki a hirtelen jött érdeklődés a sok testvér-unokatestvér-nagybácsi részéről. Jenny egyetlen hagyatéka a nagymamája által ráhagyott receptek és a péksütödéje, amit vezetnie kell. 
Azt is gondoltam az első oldalak után, hogy mindez nagyon érdekes, hiszen egyrészt lesznek receptek a könyvben (belelapoztam), és végigkövethetjük, hogyan oldja meg főszereplőnk ezt az igen durva helyzetet.
Nos... a regény nem arra koncentrált leginkább, hogy mi történik azután, ha leég az ember háza. Az elején még történik egy-két érdekesség, pl. kiderült, hogy a biztosító egy hitelkártyát ad az érintettnek, hogy abból vehessen ruhákat vagy el tudja magát szállásolni. De itt meg is állt ez a folyamat.

Jenny nem akadt ki annyira, mint vártam volna egy ilyen kaliberű esemény után. Persze, említik, hogy pánikrohama van (más miatt), és néha majdnem rájön (nyilván csak a férfi közelében nem), de egyébként elég hamar túltette magát azon, hogy mindene elégett. Nyilván szerencsés, ha a sose látott apukáról kiderül, hogy kőgazdag, ahogyan az egész családja is az. Jenny nem csak a seriffnél lakik egy ideig, hanem a menő new yorki lakást is meglátogatja, aztán meg teljesen ingyen használhatja a kemping nagyon menő faházát. Közben még azt is felfedezi magában, hogy újra tud írni - mit ad isten, még szerződést is kap!

Ráadásul a szerelmi szál is csak amolyan kötelező valami ebben a könyvben. Rourke karaktere elsőre morcos, közömbös, de aztán hamar hősszerelmessé válik, aki csak azért bonyolódik egyéjszakás viszonyokba - külön ki is emelik, mintha ezzel büszkélkedni kéne, hogy nők nevét se tudja olykor -, hogy elfelejtse Jennyt. Ah. De romi! Alig várom, hogy életem szerelméről is kiderüljön, hogy egyébként egy seggfej. De oké, ez itt romantikus, miért ne.
Tehát ilyen a pasi, kiderül a közös múltjuk, ami merő giccs. Vágy és vezeklés ponyva formában.
Jenny tinikorában Rourke-be szerelmes, de ott van a csávó legjobb barátja, aki szerelmes a csajba, ezért Jenny vele jön össze, mert Rourke nem akarja megbántani a legjobb barátját. Na, ennyi.

Egy idő után szerencsére szabadulunk ettől a két szerencsétlentől, és visszatérünk a Bellamy családhoz, azon belül is Daisy kap kitüntetett figyelmet. Rémlett, hogy ő már az első részben is előkerült, és valóban. Itt pedig ráadásul egy még összetettebb figurát kapunk, igazán üdítő tinédzser volt. Szerettem róla és a családjáról olvasni, és ilyenkor sokkal jobban is esett a regény, mert jobb a családregény része, mint a romantikus.

A könyv végére kapunk egy bár logikus, de egyáltalán oda nem illő krimi/thriller/akció jelenetet, ami szerintem teljesen felesleges volt. Jó mindegy, letudtuk ezt is. A vége nyilván happy end.
Találhatóak még receptek is a fejezetek közt, azonban ezek mind kenyerekről, kalácsokról szólnak, egy-kettő talán süteményekről. Nem igazán éreztem a magaménak ezeket, furcsa ez az amerikai számítás is: fél bögre, 3/4 bögre. Inkább hagytam, de ha valaki esetleg kipróbálta ezeket, akkor ne féljen megosztani.

Tetszett az is, hogy Jenny lengyel származású volt és ez sokszor előjött, de a propaganda háborús rész nem kellett volna. Kommandós vagy mi a fene, édes istenem. Fárasztó volt sokszor ez a könyv.

Összességében keveredik itt a családregény a romantikával, a krimi a háborúval, a receptkönyv a young adulttal. Szerintem mindenki találhat benne valamit, ami tetszik neki.

Sorozatajánló - Virgin River

Egy évvel ezelőtt, az első évad megnézés után nem tudtam volna őszintén ajánlani a sorozatot. Pedig a legeslegelején nagyon bizakodó voltam: hegyvidéki kisváros, új nővérke, zsémbes háziorvos, Hart of Dixie-hez hasonlították. Aztán elkezdtem, és tetszett, de az első évad előrehaladtával a lelkesedésem inkább alábbhagyott. Túl sok lett a dráma, nevetségesnek éreztem sok történetszálat, a két főszereplőről azt hittem, apa-lánya, de ami a fő problémám volt: a kisvárosból semmit nem érzékeltem. Virgin River így, Virgin River úgy, de csak a háziorvosnál, Jack bárjában, Mel otthonában meg max. egy-két másik helyszínen jártunk. Nem azt éreztem, hogy ez egy kisváros, hanem díszletek sokasága. A Hart of Dixie hasonlatot pedig a mai napig nem tudom mire vélni. Teljesen más hangulatra a két sorozat. Annyi valóban hasonló, hogy egy nagyvárosi, egészségügyben jártas nő költözik a kisvárosba, és a háziorvost ugyanaz a színész játssza.

Ezek után valamiért mégis felfigyeltem a második évadra, bár úgy voltam vele: a covid miatt tuti még kevesebb helyszínt kapunk. Ehhez képest igazán megleptek, ugyanis egy jóval összeszedettebb, most már tényleg kisvárosi sorozatot láthattam.

A történet alapfelállása egyébként az, hogy Mel a nagyvárosból Virgin Riverbe költözik - már az első jelenettől egyértelmű, hogy menekül valami elől, ha nem is a szó szoros értelemben. Az idős háziorvos nem fogadja túl kedvesen, a házikó sem olyan, mint amilyennek a polgármester lefestette - így nem csoda, ha Mel inkább visszamenne. Azonban megismeri Jacket, valamint lassan bekapcsolódik a közösség életébe is.

A sorozattól nem kell sokat várni. Aranyos, kedves, egyszerűbb szappanoperára számítsatok, ami viszont nem veszi magát olyan poénosra, mint a sokat emlegetett Hart of Dixie (idehaza Szívek doktora). Inkább komoly próbál lenni, ami bizonyos részeknél nem igazán jön össze: a Virgin Rivertől nem messze lévő drogtanya szerintem kész röhej, de a családon belüli bántalmazás következménye elég jól el lett találva. Az a rész kifejezetten tetszett a második évadban, kár, hogy nem lett nagyobb szerepe.
Amiben igazán jól működik a történet, az a kapcsolatok bemutatása. A második évadban már egy tényleg bonyolult szerelmi háromszöget kaptunk, ahol az indok, hogy szerelmeseink miért nem lehetnek együtt, tényleg életszerű. Valóban van egy külső csavar, ami elválasztja őket, de közben ott vannak az érzések és az erkölcsök, az, hogy mindenki próbálja a szituációhoz képest a legjobban kezelni ezt a lehetetlen helyzetet, ami szerintem jóval életszerűbb, mint hinnénk.

A második évadnál kifejezetten tetszett, hogy vagy eljutott a kritikám a készítők felé (haha) vagy nagyobb büdzsével rendelkeztek, mindenesetre a covid nem érződött. Még több, főleg külső helyszínt kaptunk, ráadásul fesztivállal, igazi közösséggel. 

Úgy érzem, mindegyik korosztály megtalálhatja a maga történetszálát, hiszen egyrészt ott vannak főszereplőink, akik 30-40 év közt mozognak, de van 70+-os szerelmi háromszög vagy tinidráma is.
Jópofa sorozat ez, ne hagyjátok ki.

Fontos tudni azt is, hogy egy könyvsorozat az alapja. Robyn Carr jegyzi, az első rész címe Virgin River. Idehaza is megjelent. Ez is tipikusan az a rengeteg részt megért könyvsorozat, amelyben mindegyik kötet másról szól: a másodikban pl. Atya és Paige áll középpontban, a harmadikban pedig eddig ismeretlen szereplők.
Nem tudom, tetszene-e, mert pl. Sherryl Woods Chesapeake könyveitől is kiborultam, miközben a sorozat tetszett, de Debbie Macomber Cédrusligete és Susan Wiggs Tóparti történetei bejönnek. Mindenképpen adok majd neki egy esélyt, de inkább angolul.

Ti nézitek ezt a sorozatot? Elolvasnátok a könyveket?

Sorozatajánló - Bridgerton

A sorozat, ami már lassan egy hónapja folyik minden csapból. Legalábbis azt tapasztalom, hogy sokan látták, számos könyvmoly pedig az adaptáció nevében merült el benne ennyire. De hát miért lenne ez baj? A Bridgerton jó.

Az előzetesből csak másodperceket kaptam el minden alkalommal, amikor felmentem a Netflixre, de valamiért nagyon nem érdekelt, pedig abból a pár képkockából érezni lehetett, hogy ez nem az a megszokott kosztümös dráma lesz. A kedvenc oldalaimon/blogjaimon megjelenő elmarasztaló vagy éppen egekig emelő kritika miatt kezdtem bele magam is, na meg azért, mert egy nyolcrészes könyvsorozat az alapja.

A történet az 1800-as évek elején játszódik, és a címadó Bridgerton család első lányos szezonját kísérhetjük végig, vagyis azt a folyamatot, amikor a feleségnek szánt leányt bemutatják mindenféle táncos eseményeken keresztül, hogy párt találhasson magának. Ebben az időben a férj megszerzése valóban anyagi szempontokból volt fontos, valamint a minél magasabb státusz sem jött rosszul a családnak. Itt ismerjük meg Daphne-t, akinek "értéke" egyből lecsökken, ahogy egy másik család befogadott üdvöskéje kelti fel egy álneves pletykalap szerző figyelmét. Lady Whistledown a kis szórólapjaival uralja az egész társadalmi réteget, amit mond, az úgy van, befolyásolja a döntéseket. Így esik meg Dapne-val is ez a kínos eset - hiszen a kellemes udvarlók nem az ő ajtaját döngetik. Mit tehet ilyenkor egy hölgy? Itt jön képbe a friss örökös, Simon Bassett, aki nem akar feleséget keríteni magának, de idegesíti a sok mámáz, aki eléje tolja lánya felpolcolt melleit. Daphne és Simon megállapodást köt, amelyben mindketten jól járnak: Daphne értéke egyre növekszik, amiért egy duke oldalán libeg, Simonról pedig leszállnak a mámák. 

Először egy kis magyarázat erre a mámázra. A Netflixen elérhető a sorozat szinkronosan is, de én mindenképpen eredeti nyelven ajánlanám elfogyasztani, annyira jó a színészek kiejtése. A mámá(z)k nyilván a lányos anyukák. Semmi extra, csak imádom, ahogy kiejtik.

A sorozat egyik legfeltűnőbb és történelmi hitelességét megkérdőjelezendő szegmense a fekete színészek. OMG! Micsoda világban élünk. Na mindegy, ezen én túl is léptem, ahogy megláttam Regé-Jean Page-et, úgyhogy részemről eddig tartott meg nem történt felháborodásom. 
A sorozatot nem történelmi dokumentumként kell kezelni egyrészt, másrészt pedig a világvége nem most jött el, mert csak megsúgnám, hogy az 1994-es Sok hűhó semmiért című komédiában is Denzel Washington játszott. De akinek már ezzel baja van, és nem tud ezen túllépni, annak nem fog tetszeni a sorozat.
A történet előrehaladtával én amúgy is alternatív történelmi fikcióként kezeltem a sorozatot, de azért egy-két elejtett megjegyzést kapunk arra, hogy s miért alakult így a fekete emberek sorsa. Lényegében bemutatja, milyen lehetett volna a világunk. Nekem tetszik.

Tetszett, hogy nem vette magát túl komolyan olyan dolgokban, amik annyira nem is számítanak, de közben a karakterek hitelesnek hatottak, elhittem, hogy abban a korban a nők ennyire keveset tudtak a szexről, miközben éjfél után azért ment a dorbézolás. Voltak igazán megható jelenetek, érzelmi tetőpontok, tehát lehet drukkolni a szereplőknek, izgulni a fordulatos cselekmény miatt.

Az egész sorozat színes, habos-babos, a régi korok divatjának színpalettáját kiszélesítették, észrevehető a Bridgerton és a Featherington család ruházata közti színkülönbség. A képi világa nagyon jókedvű, passzol a történethez.

Ne számítson senki vérkomoly drámára, ez egy kellemes romantikus-erotikus történelmi szappanopera, ami teljesen magába tudja szippantani a nézőt. A könyveket, legalábbis az első részt, természetesen én is elolvasom majd, kedvet kaptam hozzá!

Farkas Andrea: A főnök ajánlata

Az év első olvasmánya volt a karácsonyra kapott romantikus, néhol humoros chick lit, és bár eleinte tartottam tőle, kellemes meglepetésnek bizonyult. 

Farkas Andrea debütáló regénye az Erawan kiadónál jelent meg a tavalyi évben. Ha nincs Tüncike barátnőm, szerintem sose olvastam volna el. Egyébként szeretem az ilyen barátságokat, ahol a másik egyszerűen rá tud érezni, hogy milyen könyvek tetszenének neked. Edith Wharton rajongásomat is neki köszönhetem, azonban A főnök ajánlata messze nem szépirodalom, történelmi se, így gyanúsan forgattam a a kezeim közt hónap elején a még feldíszített karácsonyfa fényénél. Bátorított az a gondolat, hogy egyrészt a romantikus és chick lit olvasmányok iránt jóval kritikusabb mrkssztr barátnőmnek is tetszett a bunkó Iván és szelíd Lia története, illetve hogy molyon 97%-on állt (most már "csak" 96%) a százaléka. Vagyis ez egy nagyon jó könyv - annak kell lennie!

Kezdeti viszonyunk kicsit úgy alakult, mint Lia és Iván története. Nézegettem, méricskéltem, felvontam a szemöldököm, de aztán kb. 120 oldal után teljesen magába szippantott a regény, jól kezelte magát (értem ez alatt, hogy érzésem szerint rátalált a hangjára, hitelességére), vicces volt, igazi érzelmi hullámvasútként lehetne jellemezni a romantika körül kibontakozó drámát.

A történet igen... életszerűtlen (?), több sebből is vérzik egy csomó dolog (legalábbis az elején), az ismert sztereotípiára épített álomkép nem a legjobb üzenetet közvetíti a nőknek/lányoknak, mondjuk ezeken túl lehet lépni - de igenis fontos kiemelni ezeket a zavaró tényezőket. 

Tehát a történet szerint Lia évek óta egy csúcs-wellness központban dolgozik Budapesten, és ezt a csúcs dolgot tényleg így kell érteni. Jelenlegi főnöke (akihez Liát kb. akarata ellenére osztották be, és nem is tud frissen megnevezett pozíciójától szabadulni) egy bunkó, agresszív, mindenkit lenéző, emberszámba nem vevő példakép plasztikai sebész (az megvan, hogy a sebészeket néha szadistának tartják, hiszen kinek okoz örömet felvágni valakit? Legalábbis főiskoláról ez annyira bennem maradt, mint az implantátum Iván pácienseiben) - igazi főnyeremény, gondolhatnánk. (Aki egyébként azt reméli, hogy ezzel a regénnyel betekintést nyer az orvos szakma eme részébe, az csalódni fog.)
Mivel a regényt a kezdő írókra oly jellemző egyes szám első személy és jelen idő jellemzi (ah), ezért nem csak Lia önbizalomhiányos és magáért kiállni nem tudó monológjait ismerhetjük meg, hanem Iván szívszaggató bánatát, amiért egyéjszakás kalandjai mellett még a jó édes anyja is tépázza idegeit azzal, hogy legyen már egy valamirevaló barátnője. Iván, mivel sem az étterem nevét és címét, ahová tart, nem képes megjegyezni, éppen Liával chatelget, hogy munkaidején kívül dolgozzon már még egy kicsit, amikor is hogy hogy nem, benyögi anyjának új barátnője nevét: Lia. Ezek után egyenes úton kiszámítható a történet. Vagy mégsem?

Higgyétek el, tényleg élveztem ezt a regényt, még ha pökhendi stílusom nem is erre hajaz. Csak hát na, azért vannak benne dolgok, meg az egész sztori annyira abszurd. Sablonos, hisz Iván, aki - minden, csak nem álompasi - gazdag, jóképű, fitt, de egy bunkó, aki csak egy nőnek adja meg magát, míg Lia szürke kisegér, de a férfi csak miatta... hát, nem megváltozik, csak vele éppen kedvesebb lesz.

Nagyon lendületes a regény, főleg a nevezetes 120. oldal környéke után, amikor kimozdulunk Magyarországról, és tényleg egész hitelesek az érzelmek, a karakterek hús-vérkék, megfoghatóak, van benne cselszövés, meg minden, ami kell egy élvezetes olvasáshoz. Szóval ilyen tekintetben totál meglepett a könyv, nagyon élveztem, drukkoltam a párosnak, és csak úgy pörögtek az oldalak.

Azonban azért afelett nehéz szemet hunyni, hogy karakterfejlődés nem igen történt, Iván ugyanúgy megmaradt bunkónak, csak éppen az a fajta bunkó, aki a párjával meg úgy viselkedik, mint egy menhelyi, szeretetéhes kutya. Lia pedig ugyanúgy nem tud nemet mondani és karrierje helyett megfelelési viszketegsége van, de azért van egy jó egzisztenciával rendelkező, dögös pasija, aki vele nem bunkó. Ez is egy álomkép - csak nem az enyém, ezért húztam a számat, na.

Mondom, akármennyire élveztem abban a három napban ezt a történetet, azért a hibáitól, de főleg az üzenetétől nehéz így utólag elvonatkoztatni. Nyilván lehet mindezt a helyén kezelni, de az ilyen karakterek még mindig toxikusak szerintem. Az élvezetes stílus azonban és az írónő érezhető intelligenciája megmenti attól, hogy a falhoz csapjam, helyette totál bekebelez és nem tudom, hogy csinálta. Hogy elolvasom-e a folytatást is? Hogy a viharba ne!

C.J. Carmichael: A Bramble House Christmas

Erre a könyvre már tavaly óta nagyon vágytam, hiszen a belőle készült hallmarkos film annyira tetszett, hogy meg is könnyeztem a végét (igen, vannak jó hallmarkos filmek :D). Így a regényt meg is rendeltem még októberben, hogy biztosan ideérjen karácsonyig. Szerencsére ezzel nem is volt gond, azonban minél jobban el kellett rejtenem, nehogy idő előtt belekezdjek. A borítója szerintem csodaszép, és az elő- és hátlapja is érdekes textúrával bír.

A kötet maga igen rövid, mindössze 213 oldal az egész regény, azonban ez semmit nem von le az értékéből. Azt azonban érdemes tudni, hogy ez egy sorozat hatodik része. Ez sem jelenti azt, hogy el kéne olvasnunk az előzményeket, mivel mindegyik rész különálló. Pozitívumként is elkönyvelhető, mivel kb. az összes mellékszereplő az előző kötetek szereplői, így kidolgozott karaktereket kapunk.

A történet lényege, hogy Willa kisfiával a Bramble House B&B-ben (magyar megfelelője talán a panzió) tölti a karácsonyt és az azt megelőző időszakot. Azonban arról nem tudnak, hogy egy férfi követi őket, méghozzá annak az idős, nemrég elhunyt embernek a fia, akit Willa ápolt, és akitől elég nagy összeget örökölt. Finn azt akarja kideríteni, hogy a nő vajon becsapta-e az apját.

A sztori nyilván kiszámítható, azonban rengeteg meglepetés lappang a sorok között, ami - mint említettem - legfőképpen annak köszönhető, hogy a Bramble család háttere fogja össze az egész sorozatot.
A regény rejtélye nem csak az, hogy Willa és a rákból kigyógyult kisfia rejteget-e valamit, és hogy Finn mikor fedi fel magát, hanem egy gyűrű is, amely a Bramble családhoz köthető. Ennek kapcsán pedig igazán beindulnak az események.
Tehát a történet valóban többet rejt, mint azt várnánk, igazán megható - egyszer-kétszer meg is könnyeztem egy-egy jelenetet -, tanulságos és kedves.

Ráadásul a karácsonyi hangulathoz is igazán illik, hiszen egy hegyes vidéken játszódik, ahol karaktereink szánkóznak, korcsolyáznak, kirándulnak, hóembert építenek és egy csokoládézóban forró csokit isznak. A panzió tulajdonosa folyton (ízlés szerint) csúnyábbnál csúnyább pulcsikban jár-kel, akad egy mindenkit megsértő öregasszony (amolyan Grincs), de még a Mikulás is a Bramble House-ban száll meg, hogy tökéletesítse a sütireceptjét.

Úgyhogy ez egy igazán olvasmányos és kedves történet volt, ami a rövidsége ellenére rengeteg mindent adott. A karakterek igen logikusak és értelmesek voltak, nem volt felesleges dráma - vagy ha igen, az sem tartott sokáig. Így egyáltalán nem zárkózom el attól, hogy olvassak még az írónőtől. Remélem, egyszer magyarul is adnak ki tőle valamit, de ha próbálkoznátok angol olvasással, akkor ez egy jó kezdés lehet, mivel nem túl nehéz a nyelvezete.

Ezzel a könyvvel teljesítettem is az adventi listámat :)

Edith Wharton: A vigasság háza

A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában - olvasható a Bibliából való idézet a könyv hátoldalán, ezzel lényegében elmesélve az egész történetet. Hiszen míg a bölcsek gondolnak a jövőre, a halálra, addig a balgákat csak a jelen érdekli, a pillanatnyi öröm.

Edith Whartontól szinte mindent elolvastam, amit kiadtak idehaza. Ez volt a negyedik regényem tőle, és ez volt rám a legnagyobb hatással. Nem is tudom, melyik volt az a regény az utóbbi tíz évben, amely után ennyire fásultnak, szomorúnak éreztem magam, de közben szenvedélyesen harcoltam volna főszereplőnk igazáért, ha hagyják.

A történet sokrétű, mint egy hagyma, minden egyes fejezettel lefejtjük Miss Lily Bart rétegeit. Hiszen először csak egy lányt látunk, aki láthatólag teljesen egy húron pendül egy férfivel, majd egy vénkisasszonyt, aki férjre vadászik, aztán egy játékfüggőt, aki veszített, utána egy öntelten költekező nőszemélyt, majd egy adóst, és így tovább...

A könyv két nagyobb részből áll. Az elsőben Wharton enyhén szatirikusan, megfelelő humorral és kritikával mutatja meg az akkori gazdagok körét. Ide tartozik Lily, legalábbis azon dolgozik, hogy itt maradhasson. Harcol a szegénység ellen, megveti a nyomort, szereti a kényelmet, és kénye-kedve szerint manipulálja a férfiakat, ha éppen kiszemel valakit. Aki megfelelő lenne, nem kell neki. Olykor az az érzésünk, hogy saját maga teszi tönkre a finoman szőtt hálóit, hiszen annyi esélye volt. Nem értjük, miért nem megfelelő éppen Selden vagy akár Percy. Az egyik túl szegény (pedig nem), a másiktól viszolyog.

Miközben Lily igyekszik egyre feljebb kerülni a ranglétrán, idővel olyanná válik, amilyen szerintem nem is nagy akarna lenni.

Nem veszi észre, hogy a közeg, ahol maradni óhajt, lenézi őt, megrágja és kiköpi kénye-kedve szerint, pletykálkodnak róla és senki nem védi meg. A rossz hírnév tönkretehet egy életet, hiszen nem hívnak meg vacsorákra, hétvégékre, nyaralni, és a férfiaknak se kellesz, hiszen adni kell az imázsukra.

Pedig Lily hibája csak ez: árva, anyja belé nevelte a kényelem iránti szenvedélyt, büszke, dacos, túlélő. Mert ebben a közegben, társadalomban csak így tudott túlélni: ha férjet keres. 

Megvan a maga gyarlósága, "balga" is, ahogyan arra a cím is rávezet, hiszen szereti a kényelmet, megszokott egy életstílust, és ebből nem óhajt alább adni. Az is az egyik nagy igazság, ami a regény vége felé hangzik el: gazdagok közt költeni kell. Költeni kell a ruhára, az ebédekre, fent kell tartani a látszatot, hogy közéjük tartozik. A pénz azonban fogy.

A sok taktikázás közben Lily nem ismeri fel, hogy a nála szegényebbek is lehetnek boldogok. Kritikusan humoros jelenetnek éreztem, amikor Gerty - Lily talán egyetlen jóakarója - kicsit szipogva mélázgat, hogy milyen nyomorúságos az élete, hiszen se férje, se gazdagsága, de azért megjegyzi, hogy a szobalány reggel nyolcra jön. Se ő, se Lily nem gondol bele, hogy vannak, akik náluk szegényebbek, ahol nem a materiális javak a lényeges dolgok az életben. Nyilván előbb rátaláltak volna mindketten a boldogságra, ha mindezt elfogadják - vagyis beérik kevesebbel.

Az első rész csúcspontja Gus Trenorhoz kapcsolódik. Annál a jelenetnél rettegve olvastam a sorokat, és őszintén meglepődtem, hogy abban az időben (20. század eleje) Wharton le merte írni mindazt, ami valószínűleg nem egy nővel megtörténhetett.

Tudom, sokan szeretik Jane Austent vagy a Kisasszonyokat, de magam azért viszolygok ezektől, mert történetük túl mesés, elhiteti, hogy a szexuális vonzalom csak amolyan álmosan pislogós, szempillát rebegtetős és a férfiak a vacsora utáni dohányfüstben csak üzletről beszélgetnek, miközben a nőket mélyen tisztelik. Nyilván volt ilyen is, de Wharton számomra egy jóval reálisabb képet fest le, olyan megvető kritikával illeti saját közegét, amelyhez bátorság kellett. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták az ismerősei ezt a regényét.

Megértem, ha Lily sokaknak nem túl szimpatikus, hiszen nem is feltétlenül az. Mi csak az eszközeit látjuk, valódi önmaga ritkán nyilvánul meg. Eltaszítja magától azt, aki segítene neki és már meg se lepődik, ha egy újabb nagy becsben tartott gazdag barátnője elárulja. Milyen könnyen kiközösíthettek akkoriban valakit. Elég volt csak egy rossz jelenet, amit elkaptak a hintóból, vagy egy véleményvezér kinyilatkoztatása.

Lilyt úgy dobálják egymás közt, hogy senkit nem érdekel, mi történik, ha leesik a padlóra. (Számukra ő csak egy élősködő - és sajnos valóban az is.)

Ezek a jelenetek pedig nem is állnak annyira távol a mostani világunktól, hiszen hányszor van olyan, hogy a pletykáknak jobban hiszünk, mint magának a kipletykáltnak. El is hangzik a könyvben, hogy nem tudják, mit higgyenek Lilyről, de pletykából több van, mint amit a nő magáról az eseményről elmesél, így ezt hiszik el. Pedig ez az ő hibájuk is, mert senki nem kommunikál Lilyvel, mindenki csak elfordítja a fejét, lesüti a szemét, ha arra jár.

A második részben már mindezek következményeit látjuk, rengeteg helyen járunk, egyre több a karakter, de Lily továbbra is egyedül van, mint a kisujja. Itt már megállíthatatlan folyamat veszi kezdetét, szinte nem is látjuk, Lily hogyan állhatna talpra. 

A megjátszás, a kétszínűség, a szegénységtől való félelem szinte eltakarja a karakterek igazi személyiségét. Olvasás közben sokszor megjelenik, hogy Lilyt éppen mivel illetik, mit gondolnak róla, vagy hogy Lily kit néz le és miért.

Épp ezért sokszor eszembe jutott Shakespeare híres mondata: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.

Pont ilyen ez a világ is, amelyben - mint örökké magamat adó, megjátszás esetén is hamisnak érző személy - én biztosan nem tudnék megmaradni. Hiszen mitől jobb az, amikor mosolyogva tagadjuk ki társaságunk előtt a másikat, annál hogy egy szenvedélyes veszekedéssel jelezzük nemtetszésünket? Miért elfogadott, ha egy házas nő kergeti a fiúkat, és miért nézik le, ha harminc évesen egy nő még egyedül van? Mire fel ez a képmutatás?

Mint említettem, Miss Bart sem az a fajta karakter, akit egyből lehet szeretni, de nekem tetszett, hogy emberi. Hiszen miért kellene elfogadnia a szegénységet? Miért kellene alább adnia, miért ne harcolhatna a túlélésért? Manapság vannak külön szavaink az olyan nőkre, akik direkt gazdag férjekre vadásznak, de abban az időben valóban egyfajta túlélésként lehetett értelmezni ezt a cselekedetet. Gondolok itt mondjuk a mindenféle női bajokra, betegségekre, és meleg ágyakra, az elérhetőbb orvosokra, a jobb életekre, stb. Mondjuk már maga Lily is megfogalmazza magában, amikor munkára adja a fejét, hogy sajnos nem jó semmire. Kinevelte egy olyan társadalom, ami nem készítette fel a munka világára, csak arra, hogyan díszelegjen, mint egy növény. A legszomorúbb, hogy aztán pont ez a közeg veti ki magából. Ilyen megközelítéssel már nem is csodálkozom, miért éppen az a regény vége, ami.

Fontosnak tartom még, hogy kitérjek Lawrence Seldenre is, aki az egyetlen szimpatikus férfi a könyvben, aki már a legelső oldalakon kinyilatkoztatja, hogy ő bizony elvenné Lilyt. Bár ő csak egy ügyvéd, nem él akkora gazdagságban, de szeretné őt. Nyilván Lily ekkor mást szemelt ki magának.

Az ő alakja végig ott lebeg a könyvben, olykor megjelenik, rádöbbenti Lilyt a tetteire, aztán megint csak mint egy esszencia járja végig a lapokat.

Bár moly.hu-n nincs rajta a könyvön a romantikus címke (ahogyan pl. a másik nagy kedvencemnél Az utolsó angol úriembernél sem), és nem is gondolnám, hogy így hivatkoznának rá, de igenis átjárja a történetet a szerelem. Még ha csak nagyon halványan is, de ott lebeg - csupán ez a karakterek előtt se tiszta, de ahogy haladunk a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy mik a mozgatórugók a tettek mögött és egy-egy beszélgetésnek mekkora szerepe van.

Tudatosan kerestem a szimbolikus tárgyat ebben a regényben, hiszen míg A szerelem nyarában ott a kalap, az Ethan Frome esetében pedig a tányér (legalábbis valami porcelán), addig A vigasság házában is ott kellett lennie valaminek. Talán a vödör, amit a cselédlány használ és Lilynek folyton az útjában van? Vagy a levelek, amelyeket Lily megszerez, de csak lapulnak, mint személyiségének igaz jegyei? Nem teljesen tiszta, de egyszer úgyis újraolvasom vagy olvasok róla tanulmányokat, mert annyira sokrétű Wharton világa, hogy azt sokáig lehetne elemezni.

Maradjunk annyiban, hogy a regény vége teljese összetörte a szívemet. Tudtam, hogy Wharton nem a boldog befejezésekről híres (három regény után ez meg se lepett), de azért az elemi erővel lesújtó végkifejletre nem számítottam. Nem sírtam rajta, de teljesen letörtem. Idő kell, amíg megemésztem.

Nehezen tudok spoiler nélkül írni erről a regényről, de mindenkit buzdítok az elolvasására. Hosszú, nehéz, megviselő, de ez egy újabb remek horror a női sorsról, és hátborzongatóan sok a hasonlóság a régi és a mostani világunk közt. Ha tehetitek, és ha kicsit is meghoztam a kedvetek hozzá, akkor olvassátok!

Magyarul sajnos csak öt könyve jelent meg (négy a Lazinál), de van még neki, úgyhogy angolul biztosan folytatni fogom az életművét.

Debbie Macomber: 204 Rosweood Lane (Cedar Cove 2.)

Nyáron olvastam az első részt, ami sokkal jobban tetszett, mint vártam. Furcsa fangirl módba is kerültem, egyből megrendeltem a második részt, amelyben számos szereplő megjelenik az előző kötetből, és kapunk egy új családot is.

A szeptember Cédrusligeten érdekesen kezdődik: Grace bár megemésztette magában férje eltűnését, ez az esemény még mindig gátolja a továbblépésben; Olivia Jack-kel folytat se veled, se nélküled kapcsolatot, miközben mindenkit támogat maga körül; Justine immár friss házasként próbálgatja a szárnyait; Maryellen pedig fókuszba kerül. Megismerkedünk egy új családdal is, ahol egy házaspár elhidegülését követhetjük nyomon.

Nagyon kellemes limonádét tudhattam le (a harmadik rész már a polcomon is csücsül, de várok még vele), és annyira örülök, hogy tetszik, szeretem, és sok része van. Leginkább a narráció stílusa jön be. A regény körülbelül egy évet ölel fel, és rengeteg szereplővel dolgozik. Talán nincs is konkrét főszereplője a sorozatnak (hiába állt elől a hallmarkos posztereken az Oliviát megformáló Andie Macdowell), hiszen mindenki nagyjából ugyanannyi fejezetet kapott, azonban ha ki kéne emelni valakit, akkor az Grace lenne. Az ő története "megoldódott", az első részben eltűnt férje titkára fény derül. Helyette egy másik rejtély lepett meg - elég furcsa volt, hiszen egy limonádéba nem várnék olyasmit, ami a kötet felénél történik. Tehát ismét mondhatjuk, hogy izgalmasabbra sikerült ez a krimi-szerű szál.

Nagyon tetszett még Maryellen szála, öröm volt látni, hogy nem azt kaptuk a történet végére, amit elcsépeltnek neveznék. Gondolom, a harmadik részben nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az ő szálára. Justine sem idegesített most, Charlotte-ot kicsit hiányoltam, de legalább Jack fia is a színre lépett és kicsit jobban megismertük.

Komolyan mondom, mintha ismerném ezeket a karaktereket.

Visszatérve azonban a narrációra. Tehát itt ez a sok szereplő, akiket az írónő remekül mozgat egy kisvárosban, ahova magam is ellátogatnék. Dinamikus marad a cselekmény köszönhetően annak, hogy nem egy feszes szálon vezeti a történetet, hanem egyszer egy Halloween bulira készülődünk Maryellennel, majd eltelik pár hét és már Grace-nél vagyunk, aki Hálaadásra készül, majd egy újabb ugrással megtudjuk, mi is történt a bulin. Olyan a narráció, mint maga az élet, a másokkal való kapcsolat. Nem vagyunk ott mindig és mindenhol, hanem úgy mozgat minket az írónő, mintha magunk is ottlakók lennénk, barátok, családtagok, szereplők, akik innen-onnan szedik össze a morzsákat. Ez azért is jó, mert nem untat a felesleges jelenetekkel, nem érzi kötelezőnek, hogy mindent meg kéne mutatnia. Nekem ez marhára bejön és örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra. 

Mindenféle korú embert megismerhetünk (Olivia és Grace ötvenesek, Maryellen harmincöt, Justine huszonnyolc), de ha nem is korban éreznénk magunkat közel hozzájuk, akkor is biztos találunk egy olyan karaktert, akinek problémájával azonosulni tudunk. Hiszen megjelenik a feldolgozás, a gyereknevelés, az elhidegülés, a szülő-gyerek kommunikációs problémák vagy a betegségek. Még mindig ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki egy kedves limonádéba szeretne belekezdeni.

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill

Régóta terveztem már írni erről a regényről, nem csak azért, mert a nyár egyik (ha nem a legjobb) olvasmánya volt, hanem azért is, mert - bár reméltem, de - nem hittem volna, hogy az Új örömök kertje után ennyire fog tetszeni az írónő másik regénye. Pedig azt se utáltam, de a fordítás nem tetszett, éreztem, hogy eredetiben kell beszereznem Waxman könyveit. Már a regény címe - avagy Nina Hill könyvmoly élete (ki hogyan fordítja magában) - megvett kilóra, a fülszöveget elolvasva pedig egyből megrendeltem.

A történet szerint Nina Hill - akit egyedül nevelt fel bohém, fotós, világjáró anyukája - könyvmolyként egy könyvesboltban dolgozik, kvízestekre jár, filmesteket tart, és teljesen jól elvan a macskájával, aki a Phil névre hallgat. Semmi szüksége pasira - hiszi ő -, se a rutinja megakasztására. Ezért is éri kedvezőtlenül, amikor kiderül, hogy édesapja, akit sosem látott, elhunyt, és az örökség elosztása miatt a család többi tagja látni szeretné.

Úgy érzem, a fülszöveg kicsit félrevezető, mert a család megismerése nem a legfontosabb szál a regényben. Ez inkább egy katalizátor - arra jó, hogy Nina kimozduljon a komfortzónájából és megálljon a lábán. Eleve a család felépítése teljesen más volt, mint vártam. Azt hittem, kapunk egy-két testvért, esetleg azok gyerekeit - ehhez képest Nina édesapja jóval idősebb volt nála, sok válással a háta mögött - ebből adódóan pedig Ninának mindenféle rokona lesz. Nagynénik, akik még suliba se járnak, özvegyek, akik rá se akarnak nézni, unokatestvérek, akik szerint csak a pénzre hajt. Szerencsére azért akad egy rokon, aki egyből elmagyarázza neki a családfát, ehhez többször vissza is lapoztam. Angol órákra tökéletes lenne ez a kis rész :)

Tehát a család egy része - amely egy Agatha Chrtise regény szereplőgárdájára hasonlít - azt hiszi, hogy Nina a pénzre hajt, a másik azonban örömmel fogadja. Azonban nem ez a regény fővonala. Nem jutunk el egy másik, álmos kisvárosba, nem ismerkedünk meg helyi, családi hagyományokkal. Igazából elég keveset is kapunk mindebből, de frissítő volt, hogy nem a megszokott családfát tárta elénk az írónő.

Nagyobb izgalmakat rejtenek magukban a kvízestek, amelyre Nina eljár egy pár barátjával. Itt tűnik fel nekünk a magas fiú, aki az ellenfél csapatában játszik. Ezeket a kvízmeccseket csak az amerikai filmekből ismerem, de jópofa dolognak tűnnek, nem lenne rossz, ha idehaza is lenne ilyesmi kulturális ismertséget fitogtató játék.

Mint ahogy az várható, a romantika is felüti a fejét, de teszi ezt mindezt édesen, éretten, cukin és kicsit szomorkásan. Nina introvertált, szorongó, pont elég neki az új család, egy új pasi meg aztán...

Kapunk még némi ízelítőt Los Angelesből is, ahogyan az Új örömök kertjében is, valamint az írónő ügyesen, eleinte alig feltűnően összeköti a két regényét, ami a rajongóknak ujjongásra adhat okot. Imádom az ilyen nüanszokat, legutoljára Sarah Addison Allennél tapasztaltam ilyet.

A regény tehát lényegében nem a családkeresésről szól, hanem az új dolgok megismeréséről, a határok feszegetéséről, a boldogság leírásáról. Meddig jó a négy fal között lenni? Mikor hazudtoljuk meg önmagunkat is, amikor azt mondjuk, szeretünk egyedül lenni? Mikor felejtjük el, hogy a megszokás és a rutin nem egyenlő a boldogsággal? Az írónő ezeket a kérdéseket járja körül Nina Hill bemutatásával. 

Nagyon megszerettem ezt a regényt, igazán a szívemhez nőtt, ha van rá lehetőségetek, vagy szeretnének egy kicsit angolul olvasgatni, mindenképpen vegyétek meg!

Debbie Macomber - 16 Lighthouse Road (Cedar Cove 1.)

Alig vártam, hogy írhassak erről a kis könyvről, mert kellemesen csalódtam benne. Debbie Macomberrel elég hullámvölgyes a viszonyunk. Még körülbelül hat-hét évvel ezelőtt próbálkoztam meg magyarul a Cédrusliget sorozat első részével, mivel a belőle készült hallmarkos sorozatot is néztem. Nem mondanám, hogy annyira imádtam, de a táj és a közösség miatt már megérte nézni. A könyvtárból kivett Világítótorony út 16.-ot azonban pár oldal után becsuktam, mert a sok asszonyozástól égnek állt a hajam. Évekkel később próbálkoztam meg a Rózsakikötő sorozatával (szintén Cédrusligeten játszódik), ami már sokkal jobban tetszett (kivéve az utolsó, ötödik részt). Bár már annál is éreztem, hogy ez is tipikusan az a könyv, ami eredeti nyelven élvezetesebb. Ez a gyanúm akkor igazolódott be, amikor januárban elolvastam a Végül hazatalálsz című regényét. Ha százszor nem írtak le benne, hogy asszony, akkor egyszer sem. Kifakadásomat itt olvashatjátok. Hozzátenném, hogy a negatív értékeléshez nem csak a fordítás játszott közre, hanem az is, hogy télen nem kéne limonádé típusú romantikus köteteket olvasnom, mert ilyenkor ezeket sokkal nehezebben emésztem meg. Nem is tudom, milyen megfontolásból rendeltem meg angolul aztán a Cedar Cove első részét, kicsit tartottam is tőle, de itt nyoma se volt asszonyozásnak. Nem is értem, miért ilyen a fordítás... 

A történet a kétezres évek elején játszódik (amikor a könyv is megjelent) Cedar Cove, azaz Cédrusliget kisvárosában, amely a tenger mellett fekszik, kikötő is tartozik hozzá. A fülszöveg Oliviát, az ötvenes éveiben járó bírónőt emeli ki főszereplőként, azonban a könyv rengeteg szálon játszódik.

Egyrészt megismerjük Oliviát, aki elvált, a lányával pedig nem a legjobb a viszonya. Azonban megismerkedik Jack-kel, a helyi újság új szerkesztőjével, aki cikket ír róla. Ott van még Olivia legjobb barátnője, Grace, akinek a férje nagyon furcsán viselkedik, illetve édesanyja, Charlotte, aki olykor ellátogat az idősek otthonába - itt ismerkedik meg Tommal, a szélütést szenvedett férfivel. Justine, Olivia lánya is külön szálat kap, aki egy nála jóval idősebb férfivel randizgat. Talán a történet igazi főszereplője az a pár, akik a válásukat indítványozzák, amelyet azonban Olivia visszautasít. Az ő történetük különálló, nem kapcsolódik a többiekhez, nem köti baráti vagy rokoni szál egyikőjükhöz sem. Tehát sok minden történik a regényben, mindenki találhat szerintem magának valót.

Egyrészt emiatt is olvastatta magát a történet, hiszen nem tudtam, melyik fejezetben melyik szereplő kap majd nagyobb hangsúlyt. Ahhoz képest, hogy Olivia tűnt elsőre főszereplőnek, elég kevés szerepe volt, talán még a legkevesebb is vele történt. Azonban biztos vagyok benne, hogy a folytatásokban bőven kapunk még információt róla. A prímet számomra egyértelműen Grace szála vitte, mert ami vele történt, arra őszintén nem számítottam, és meg is lepett, hogy semmilyen választ nem kaptunk az írónőtől. A második rész címe viszont arra utal, hogy róla szól majd a történet java, így remélem, kiderülnek dolgok.
Eleinte rejtélyes és aranyos volt Charlotte szála is, azt hittem, talán nagyobb kalandot kapunk ezzel kapcsolatban, de így sem volt csalódás, a vége felé ő szállította a humort.
Justine volt a legunszimpatikusabb, az ő története nem is annyira érdekelt, ám a végével megleptek. Elég érdekesen szállította az írónő ezt az idősebb férfival való kapcsolatot, főleg amikor kiderült, igazából miről szól kettejük viszonya. Szomorú volt, mintsem felháborító.

A sok-sok történet tetszett, azonban ez a kisváros ábrázolásának is rovására ment. Hiába él mindenki egy helyen, rá kellett jönnöm, hogy az amerikai "small town" olyasmi, mint nálunk egy megyeszékhely - legalábbis Cédrusliget tekintetében. De most komolyan. Nem elég, hogy van könyvtár, bíróság, komp, de ott a kikötő, kórház, stb. Vártam volna azért több leírást vagy közösségi eseményt - mondom mindezt úgy, hogy egyébként nagyon dinamikus az egész regény, a szereplők nem csak állnak és beszélgetnek, mint a Chesapeake Shores-ban, hanem mennek ide-oda, találkoznak egymással, stb.

Ennél fogva tényleg úgy éreztem, mintha magam is ott élnék, Olivia egyik szomszédja lennék, aki egy meleg tea mellett meghallgatja a különböző történeteket. Tetszett az is, hogy nem csak pár napot vagy hetet ölel fel a történet, hanem egy bő fél évet. Januárban kezdődik és augusztus környékén ér véget. Most direkt visszanéztem hogy mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amelyben lineárisan legalább ennyi idő eltelt volna, és nem is nagyon van ilyen. Felüdülés volt a sok egy-két napot vagy hetet elmesélő, akár visszaemlékezéssel tarkított regények helyett végre egy olyat olvasni, amelyben valóban lineárisan haladunk. Remélem, ez a későbbiekben is megmarad.

Ajánlom ezt a sorozat, ha valami kedves kikapcsolódásra vágysz, vagy ha nosztalgiás hangulatba akarsz kerülni, egy olyan világba, ahol telefonfülkéből hívnak fel, az internet tárcsázós, számítógép a könyvtárban van, stb. Szerintem eredetiben sokkal jobb Macomber, a fordítás nagyon... nyanyás (asszonyom - jó ég!). Megrendeltem a második részt, és ha nem romlik a színvonal, elolvasom az egész sorozatot.

Sorozatok nyárra

A tipikus szezonális poszt :) Ez alkalommal olyan sorozatokat ajánlok nektek, amelyek nyáron vagy inkább egy olyan éghajlati övben játszódnak, ahol sosincs fagyos, havas tél.

A nagyvárosi doktornő Bluebellbe keveredik, hogy tapasztalatot szerezzen családorvosként. Zoe sebész akar lenni, azonban mégis a pletykás kisvárosban ragad, ahol elsőre úgy tűnik, a nők megragadtak az '50-es években; a polgármester egy ex-futball játékos; a szomszéd egy nagyon szexi, de nagyon zajos csapos; a kiszemelt pedig már foglalt.
A Hart of Dixie az egyik kedvenc sorozatom, nagyon bohókás, mindenki kavar már mindenkivel, de nagyon is jól felépített egy-egy epizód, van önkritikája, és sokszor akadnak benne torokszorító jelenetek. Lehet drukkolni ennek a párosnak vagy annak a párosnak, nevetni rajta, összességében jól szórakozni. Engem teljesen megvett a kisvárosi hangulatával (a díszlet ugyanaz, mint a Gilmore Girlsnél volt), a kedvenc párosommal (Wade és Zoe), a folyamatos fesztiválokkal és a hangulatával. Nyárra tökéletes sorozat.

A Született feleséges készítőjének egy másik sorozata, amiben a főszereplők latin bejárónők. Mindegyik évadban van valamiféle bűncselekmény, amibe természetesen a szereplőink belekerülnek. Szerintem ez egy marha vicces, de közben nagyon izgalmas sorozat remek színésznőkkel. A nyári hangulat ugye a Beverly Hills-i környék miatt is erős, így ezért javaslom mostanság ledarálni.

Ez a sorozat nemrég indult a Netflixen, és nagyon bejött, főleg a kisvárosi hangulat és a szereplők közti barátság miatt. Igazi szappanopera: van itt megcsalás, ámítás, besúgás, drámázás, baleset, minden, ami kell. Mégis jól működik, kellően komoly, és az olyan apró nüanszokat is imádtam benne, mint amikor a kamera egy-két másodperccel később fókuszál a szereplőkre, hogy addig is láthassuk, hogy pletykálkodnak, néznek össze mögöttük a kisváros lakói. A sorozatról itt már írtam korábban.

Tinikorom kedvenc sorozata, és bár sose gondoltam rá kifejezetten nyári sorozatként, de mivel Észak-Karolinában játszódik, ahol sosincs hó vagy hideg, ezért szerintem tökéletes fogyasztás lehet. Jó, valóban nem a nyári szünet alatt történnek a szereplőkkel a drámák, de mindig süt a nap, akadnak tengerpartos jelenetek, és végső soron ez egy marha jó tinisorozat (legalábbis az 5. évadig, ahol ugrunk az időben).

A történet Laguna Beachen játszódik, ahol egy egyedül maradt anya egy gyászcsoportban találkozik egy kedves, de elég fura nővel. Zsánere a tragikomédia, emiatt pedig elég egyedi hangvételt kap a narráció. Olykor szürreális egy-egy jelenet, de sose megy át paródiába, végig hiteles, köszönhetően a remek színészi alakításoknak. Erről is ejtettem már pár szót itt.

Kedvenc nyári hallmarkos filmjeim

Az őszi, karácsonyi és a tavaszi ajánlók itt olvashatóak. Bár még a furcsa időjárás miatt nem kapott el a nyár hangulata, azért ráhangolódásként érdemes ilyen filmeket is beütemezni a hétvégékre.

6. A Taste of Summer
Bemutatás éve: 2019
Főszereplők: Roselyn Sanchez és Eric Winter
Miről szól?: Gabby Bright Shore-be költözik, hogy megnyissa a saját éttermét, azonban az egykori baseball játékossal, Calebbel is versenyeznie kell, hiszen övé a város legjobb kajáldája.

5. Love on Safari
Bemutatás éve: 2018
Főszereplők: Lacey Chabert és Jon Cor
Miről szól?: Kira, aki grafikusként dolgozik, megörököl egy vadasparkot Dél-Afrikában, ahol találkozik az ott dolgozó Tommal, és megismeri a helyi kultúrát is.

4. Pearl in Paradise
Bemutatás éve: 2018
Főszereplők: Jill Wagner és Kristoffer Polaha
Miről szól?: A kalandvágyó Alex és a kevésbé kalandvágyó író, Colin együtt útnak indul Fijin, hogy megtaláljanak egy rejtélyes és elrejtett gyöngyöt.

3. Season for Love
Bemutatás éve: 2018
Főszereplők: Autumn Reeser és Marc Blucas
Miről szól?: Tyler a válása után visszatér kislányával a kisvárosba, ahol felnőtt, hogy segítsen édesanyja éttermében. Benevez egy barbecue versenyre is, ahol összefut gimis szerelmével, aki - természetesen - maga is híres séf lett az évek alatt.

2. Summer Villa
Magyar cím: Szerelem a villában
Bemutatás éve: 2016
Főszereplők: Hilarie Burton és Victor Webster
Miről szól?: Egy sztár séf, aki épp egy rossz kritikán próbálja magát túltenni, és egy író, aki nem tudja elkezdeni a következő könyvét véletlenül találkoznak egy francia villában.

1. The Beach House
Magyar cím: Az a varázslatos vidéki élet (ezt azóta se tudtam megemészteni...)
Bemutatás éve: 2018
Főszereplők: Minka Kelly, Chad Michael Murray és Andie MacDowell
Könyv, amely alapján készült: Mary Alice Monroe: The Beach House (Ház a parton)
Miről szól?: Egy pusztító erejű vihar során, Caretta „Cara” Rutledge családjának tengerparti háza megrongálódik. Cara, aki nehéz múltját már megpróbálta maga mögött hagyni, visszatér, hogy megjavítsa a házat, eközben kénytelen újra szembesülni a múlt történéseivel. A vihar során Cara és édesanyja több száz tengeri teknőst mentenek meg a biztos haláltól, miközben leckét kapnak az élet nagy igazságaiból.

Sorozatajánló II. - Sweet Magnolias

A Netflixen futó sorozat már a címével, majd az előzetesével felhívta magára a figyelmemet. Bár még nem tudtam, szeretni fogom-e. Kisváros, három női főszereplő, románc és dráma. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, és még az sem tántorított el, hogy a könyvsorozat, amely alapján készült, Sherryl Woods tollából származik. Hogy miért mondom ezt? Nos, Sherryl Woods egy másik könyvsorozatából is készült széria, az eddig négy évados Chesapeake Shores. Ezt a Hallmark gyártja, azonban Netflixen is nézhető magyar felirattal. Bár giccses, persze, és mindenki tökéletes, olykor azért meglep az egész jó drámába hajló jeleneteivel (Eleve a történet alapja is drámai: sok évvel a kezdés előtt az édesanya elhagyta a férjét és öt gyermekét, a jelenben pedig a felnőtt testvérek oszlanak két csoportra, illetve az anya is szeretne beilleszkedni a családba. Ennélfogva olykor kapunk szívszorító jeleneteket, pl. amikor Bree (a középső lánytestvér) és Connor (a fiútestvére) a könyvesbolt kanapéján ülve idézik fel könnyek közt, hogy gyerekkorukból a sok veszekedésre emlékeznek, és arra, hogyan bújtak el ilyenkor a bokrok közt.) Nem csoda hát, ha nagy elánnal vetettem magam bele a könyvek elolvasásába, amelyekről tudtam, hogy mások, mégis optimista voltam. Nos, maradjunk annyiban, hogy nem tetszettek, szerintem kimerítik a bűnrossz, szexista, béna, sablonos fogalmakat. Itt olvashatjátok az erről szóló posztomat.

Tehát ezért tartottam tőle, hogyan nyúlnak egy egyébként ennyire béna kivitelezésű anyaghoz. Azonban az alapötlet tök jó (ahogy a Chesapeake Shoresnál is), és a készítők össze is vontak dolgokat; ahelyett, hogy minden évad más szereplőről szólna, ahogyan minden könyv másról szól, inkább mind a három nő főszereplő lett. A könyveket nem olvastam, nem is akarom ezek után, de már a fülszövegből egyértelmű ugyanaz a sablon stílus és narráció, amely a másik sorozatra is jellemző volt, látom magam előtt az unalmas, statikus jeleneteket, hiába ígér drámát és miegyéb. Sajnálom egyébként, hogy egy tetszetős sorozat esetében a könyvek nem jönnek be, de ezt el kell fogadni.

Térjünk is rá akkor a filmsorozatra, ami tíz epizódból áll és tökéletes erre a nyár előtti időszakra.

A Sweet Magnolias Serenityben (Firefly rajongók!), egy cuki kisvárosban játszódik, ahol mindenki vet egy pillantást a másikra, sugdolózik, pletykál, így semmi sem titok, legalábbis ha reggel történt valami izgi, estére biztosan mindenki megtudja. Főszereplőink Maddie, aki épp egy csúnya válás közepén tart és magára marad három gyermekével, Dana Sue, aki egy éttermet üzemeltet és egyedül neveli lányát, valamint Heather, aki nagyon vágyik családra, de egyelőre a karrierjével kell beérnie. Ő az, aki megveszi Francis néni régi házát, hogy abból - két barátnője segítségével - egy wellness központot varázsoljon.

Azt hinnénk, meg is lett a fő mozgatórugó, azonban az építkezés/bővítés/renoválás inkább egy keretet ad az egész történetnek, ami nem engedteti feledni, hogy van jövő, remény, haladunk valamerre, azonban ahogyan a régi csövekkel, úgy a helyi lakosokkal, ex-férjekkel/barátokkal, kirúgott munkavállalókkal is meg kell küzdeni, vagyis az élet nem fenékig tejfel.

Külön öröm, hogy nem mutatják be nagyon giccsesnek a kisvárost. Dana Sue tini lánya insta oldalán épp a város sötétebb, koszosabb részét mutatja be fotóin keresztül anyja nem túl nagy örömére.
Életszagú a történet, a különböző cselekményszálak, amelyek külön-külön mozognak, hiszen mindegyik főszereplőnek megvan a maga baja. Azonban mindezek összeérnek, találkoznak, a barátnők heti egyszer összegyűlnek, a gyerekek kapcsán is megvan a sok közös nevező.

Egyelőre csak négy epizódot láttam a tízből - mivel nagyon tetszik, próbálok lassan haladni -, de ha ilyen marad vagy jobb, akkor akár kedvenc is lehet (szerintem sokkal jobb, mint a télen látott Virgin River, ami minden volt, csak nem kisvárosi). Ajánlom nektek is, ha ilyesmit kerestek, magyar felirat elérhető hozzá.

Sarina Bowen: Keserédes

Még márciusban, amikor témáztunk, kifejtettem, mennyire nem szívlelem a félmeztelen pasis borítókat, amelyek a nyilvánvalóan erotikus-romantikus zsánert hivatottak népszerűsíteni. Rögtön ezután szembejött velem egy blogbejegyzés, amelyben erről a könyvről írtak tök hangulatosan - Vermont, farm, mezőgazdaság, étterem, almák, borok, kaják. Arról nem esett szó, hogy a szexjelenetek pornográfak, hiteltelenek, olykor egyenesen röhejesek. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a mai feminista, #metoo mozgalomban azért volt mint fennakadni (és itt nem a pasi meredező férfiasságára gondolok).

Könyvadatok:
Sorozat: True North 1.
Megjelent részek: 7
Zsáner: Pornó Erotikus, romantikus
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 360
Molyos értékelés: 88%

Griffin Shipley cseppet sem számított arra, hogy egy vermonti földút szélén, egy árokban fog összefutni egykori egy (vagy a pontosság kedvéért két-)éjszakás kalandjával. Öt évvel ezelőtt azonban mintha egy másik élete lett volna…

Griff huszonhét évesen, nem igazán önszántából került a családi farm élére. Még hatalmas válla is nehezen bírja a terhet: neki kell támogatnia anyját, három testvérét és hangyás nagyapját is. Nincs ideje a lányszövetség egykori tagjára, aki fél áron akarja felvásárolni a termésüket.

Vermont sosem szerepelt Audrey Kidder utazási tervei között. Ahogy Griff Shipley sem. De muszáj kapnia egy második esélyt az őt foglalkoztató étteremlánctól. Na, jó, egy ötödik esélyt. És egyetlen beképzelt, szexi, szakállas farmer sem állhat az útjába.

Ellenfelei egymásnak. Egészen más dolgokat várnak az élettől. Nagy kár, hogy a kettejük közt levő érzéki feszültség olyan pikáns, mint Audrey szupertitkos barbecue szósz receptje, sőt…

Figyelem! A szöveg pikáns jeleneteket, ínyencségeket és egy gőzölgő, kültéri zuhanyt tartalmaz, valamint bebizonyítja, hogy a farmerek nem röstellik bepiszkolni magukat.

Őszintén bevallom, enyhén másra számítottam a fülszövegből. Azt hittem, a lány azzal a szándékkal igyekszik Vermontba, hogy éttermet nyisson, vagy ott dolgozzon egy étteremben, és emiatt lesz valamiféle rivalizálás közte meg a szakállas csávó közt.

Ehhez képest kaptunk egy, már a legelején pofonra vágyó fruskát, aki egy csomó mindent elcseszett az étteremben, ahol dolgozik, elnézést se kér miatta, mégis azzal jön, hogy ő már készen áll saját éttermének megnyitására. Nem tetszik neki a főnöke által megszabott feladat (miszerint a vermonti termelőktől kellene jó alacsony áron felvásárolni a zöldséget/gyümölcsöt), mert hát ez milyen már, de azért ő tudna egy éttermet üzemeltetni. Hooogyne.

Nagyon bíztam benne, hogy kapunk majd valamiféle karakterfejlődést, és valamennyire kaptunk is, de azért ez szerintem édeskevés volt.

Ezen túllendülve - és mielőtt kitérnék a pikáns szexjelenetekre - már nem is volt olyan rossz a regény, sőt. Szépen foglalkozik a fenntarthatósággal, a mezőgazdasági helyzettel vagy a környezetvédelemmel. Még a család többi tagja is megvett kilóra - a nagypapa, aki mindennap betotyog enni, nem semmi -, tetszett a farm életének leírása, a korai kelés (végre más is, aki öt harminckor kel - tudom, fikciós személy, de akkor is), a gazdasági helyzet, az olykor stresszes, ám munkával teli nyugodt élet. Ha ez maradt volna egy rendesebb főhősnővel és kevesebb vagy szofisztikáltabb szexjelenettel, akkor egy teljesen jól működő romantikust kaptunk volna, amely akár még kedvenc is lehetett volna.

Azonban Audrey természete meg eleve az ő szála nem nagyon fogott meg. Nem éreztem az ínycsiklandó ízeket, nem értettem, ha olyan jó szakács, miért nem talált magának ehhez megfelelő állást, és miért hiszi azt, hogy kb. húszas évei elején majd megváltja a világot. Igen, nehéz volt amiatt is komolyan venni, mert idősebb vagyok a szereplőknél.

Ami viszont tényleg olykor szemforgatásra és röhögésre késztetett, azok a szexjelenetek voltak. És emiatt mondom azt, hogy ez pornó, ne szépítsük, ott van ilyen, hagyjuk már. Már eleve az első jelenet is mi... Aztán már talán kicsit enyhül a perverzitás, de igazából az zavart, hogy ez a fajta állatias, ki-bánja-ha-meglát viselkedés karakteridegennek hatott. Értem, hogy van szenvedély meg felajzottság, de azért ezt kinövi az ember és ha valaki ennyire fontosnak tartja magát (a farmot életben tartó vállalkozó és a fejben már étteremtulajdonos húsz év tapasztalattal), akkor ez a fajta viselkedés egyszerűen nevetséges. Mondanám, hogy mint a tinik, de remélem, ők nem így nyomják.

Mondjuk annak örültem, hogy legalább a védekezés hangsúlyt kapott, bár azt is hamar letudták, ok.

És hogy mire mondtam az elején a feminista meg #metoo dolgokat? Mindenkinek a saját maga fantáziája, mire gerjed, Ali Wong is megmondta, hogy jólesik az erős, magasabb beosztású főnöknőknek, ha jól megrakják őket otthon, de azért itt nem egészen ez volt a helyzet. Audrey inkább alárendelt szerepet töltött be, ez megnyilvánult a szexben is, amit olykor rossz volt olvasni. Mindenkinek a saját tapasztalata határozza meg a véleményét ezekről, de én csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha ezt egy szűz tinilány olvassa, aki majd azt hiszi, ez a szex és mindez teljesen normális? Tetszik, hogy egyes anyukák kiakadnak a pornón, de azért lefekvés előtt ilyeneket olvasnak, szóval értitek... Jó, hogy rajta van a 18-as jelzés, de túl jó üzenete nem volt a könyvnek. Ha még illett volna a sztorihoz ez a sok szex, vagy legalább a karakterekhez, akkor még oké. Ezt sem értem amúgy, miért kell túlszárnyalni az írónak a saját szexjeleneteit. Nem elég az ágy meg a különböző pózok, legyen most a kőfalnak döntve, mert az olyan kényelmes a szabad ég alatt a pasi családjától húsz méterre. Fertőzésveszély a retkes padtól? Ugyan. Ah, még mindig mosolyognom kell, hogy elfojtsam a röhögésemet. 

Mindent összevetve nem volt rossz történet, de túl komolyan venni se lehetett. Mindenki tudja, minek íródott és ki a célközönség, nem is kell tőle többet várni. Én pedig már talán nem vagyok annyira előítéletes az ilyen könyvekkel szemben, de ennyi elég is volt, köszönöm szépen! Viszont egy almabort legközelebb venni fogok.

Netflixes sorozatajánló II.

Az első részt itt találhatjátok. Mivel ötnél több netflixes sorozatot láttam és imádok, ezért muszáj voltam egy újabb bejegyzést szentelni ennek a témának. Lássuk is, mely sorozatokat ajánlok.

Dolly Parton's Heartstrings

Meglepően odavoltam ezért az antológia-szerű sorozatért, pedig Dolly Partontól régebben a hideg is kirázott, és bár szeretem a hallmarkos sorozatokat/filmeket, ez annál is gagyibbnak tűnt elsőre. Pedig mennyire hogy nem!
Először is, a 74 éves country énekesnő végtelenül szimpatikus lett. Minden epizód elején mesél az adott dalról, amelyet feldolgoztak, egy-egy epizódban fel is bukkan. Azonban a szimpátiám akkor lett teljes, amikor videókat néztem róla, illetve az életéről. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg, pl. hogy kiskorában látott egy nőt, aki "looked like trash", és ő is trashnek akart kinézni. A gyerekkorából és édesanyjáról arra emlékszik leginkább, hogy anya mindig terhes volt... Lényegében ő nevelte a kisebb testvéreit, párat be is fogadott, miután beindult a karrierje. Ráadásul a férjével 1966 óta együtt vannak! Nem semmi.
Visszatérve a sorozatra. Minden egyes epizódban más-más szereplővel ismerkedünk meg, más a kor, amelyben játszódik, és bár mindegyik a romantikus stílusjegyeket viseli, a fő téma általában a család, a barátság, a bátorság, a nők önállósága. Ezért is lepett meg - bár sejthető volt a még mindig (74 évesen!) aktív üzletasszonyról -, hogy mennyire feminista és nyitott gondolkodású egy-egy történet.
Kiemelném két kedvenc epizódomat. Az egyik a Cracker Jack, a másik a Jolene. Nem egy epizód végén pityeregtem, volt ahol konkrétan sírtam. Igaz, ezek direkt így is vannak felépítve, de tényleg összetett, kellemesen tanulságos sztori mind. Remélem, lesz második évad!

You

Evezzünk egy kicsit creepier vizekre. A sorozat vagy betalál vagy nem. Legalábbis ezt tapasztaltam, miután mindenkinek a környezetemben ajánlgattam. Hiszen ez nem az a romantikus, amit megszokhattunk, mivel a pasi egy stalker, vagyis szerelme a fejében alakul ki, aztán meglesi a lányt, manipulálja a hozzá vezető lépéseket, majd úgy viselkedik, hogy abba a lány biztosan beleszeressen. A fekete humora lehet megosztó, illetve maga az alapötlet is. Számomra azonban egy rendkívül hangulatos thriller volt, imádtam az első évad helyszínét, a könyvesboltot, majd az utolsó részek lélekölő jellemzőjét.
A második évadban már új helyszínen járunk, de főszereplőnk nem hazudtolja meg magát. Hamarosan érkezik a harmadik évad is!

Locke&Key

Idehaza is népszerű a képregény sorozat, amely alapján készült a horror, fiatalabb szereplőkkel bíró filmsorozat. Azért nem írom direkt, hogy ifjúsági, mert szerintem azért annál drámaibb és ijesztőbb, és sok helyen írták, hogy ne ifjúságiként utalgassanak rá.
A történet egy megözvegyült anyáról és három gyerekéről szól, akik visszaköltöznek a családi örökség részeként szolgáló nagyon furcsa, impozáns házba, ahol különböző kulcsokra bukkannak. Ezek a kulcsok különleges képességekkel bírnak...
Az egész történet hangulata nagyon megfogott, tetszett, hogy a felnőtteket is bevonták, a gyerekek egész okos döntéseket hoztak, és hogy van súlya a tetteiknek. A képregényeket is mindenképpen el fogom olvasni.

The Witcher

Bár nem tartom annyira jónak, mint amennyire hájpolták, de azért jó időtöltés volt. Hiányzott már egy szörnyvadászós fantasy sorozat, ami egy középkori helyen játszódik a maga királyaival, hercegnőivel, ahol lovagolnak sokat, isszák a sört a helyi kocsmában, stb.
A narrációs csavar szerintem mondjuk teljesen felesleges volt, Kökörcsin dalát se fogom életem végéig dúdolni, de öröm volt látni Henry Cavillt remekelni a szerepben. Érdemes megnézni pár színfalak mögötti videót is a kardozós jelenetekről.
A könyvet épp tegnap rendeltem meg, kíváncsi vagyok rá.

Dark

A kedvenc és szerintem legjobb netflixes sorozat. Meg amúgy az elmúlt idők legjobb időutazós/thriller/dráma/családi sorozata. Igen, német. Igen, ajánlom az eredeti nyelvet. Valóban, nem a legszebb, de nehogymá' angol szinkronnal nézzétek. Véletlenül úgy kezdtem a második évadot és úgy éreztem, magam is rossz helyre kerültem.
A történet kezdetén egy újabb fiú tűnik el rejtélyes módon, és ez indítja el a... Hm, nézzétek meg! Eleinte talán furcsa lesz, sok a szereplő, de a casting remek, így azért megjegyezhetőek az események sorozata.
Idén jön a harmadik (úgy tudom, befejező) évad, nagyon remélem, hogy nem rontják el.

Öt könyvről röviden #1

Akad elmaradásom, ami az elolvasott könyvekről szóló posztokat illeti. Valahogy nem mindig érzem úgy, hogy az adott könyvről hosszadalmasan tudnék írni, vagy egyszerűen nem mozgat meg bennem annyi gondolatot, hogy azt ki kellene adnom magamból. Emiatt szeretném elkezdeni ezt a rovatot, amelyben öt könyvről írok röviden.

 

George Orwell: Légszomj
A Havi egy újraolvasás kihívás keretében vettem meg (mivel annak idején könyvtári volt), és olvastam el újra. Nem kellett volna. Egész eddig az újraolvasás csak megerősítette bennem, hogy még mindig szeretem az adott regényt, felfedeztem benne több gondolatot, vagy az addigi tapasztalatszerzés segített egy-egy jelenet jobb megértésében. A Légszomjra is úgy emlékeztem, mint egy keserű, de a nosztalgia-faktor miatt kedves könyvre. Nem értem, ezt hogy gondolhattam. Amit olyan sok éven át kedves nosztalgiaként írtam le másoknak, az a regény legvégén jelenik meg. Ennyit az emlékezőtehetségemről... Nagyon rossz volt olvasni, alig bírtam már, a főszereplőt pedig csak megutáltam.

Ian McEwan: A Chesil-parton
Egy barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, mivel emlegettem, hogy mennyire szeretem az írót. Ahhoz képest, hogy milyen rövid a könyv, olyan sok gondolatot ébresztett bennem. Azonban mivel a cselekmény fő mozgatórugója a szex, a társadalmi nyomás, a tapasztalat, az érzések ezzel kapcsolatban, ezért nem készült erről poszt. Inkább saját magamban hánytam-vetettem meg ezeket a dolgokat. Nagyon tanulságos és jó regény!

Georges Simenon: Maigret és a pikárdiai gyilkosságok
Az év első Maigret könyve volt, és nagyon szerettem. Simenon olvasásakor már hozzászoktam, hogy inkább hangulatot kapunk, mintsem izgalmat, azonban itt ez is megvolt. Ráadásul szerintem ez volt a legviccesebb regény, amit tőle olvastam. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Ez is egy újraolvasás volt még márciusban, de ez sem kellett volna. Bár ez szerintem tíz éve se tetszett annyira, pár jelenet maradt csak meg. Pedig szeretem az Édes Annát (már legalább háromszor olvastam) és a Pacsirtát, de Esti Kornél nem az én emberem. Végtelenül untam. A rövidebb történetek talán még könnyebben mentek, de a hosszabbak...

Nicholas Sparks: Első látásra
Ez a könyv az Igaz hittel folytatása, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy az író gondolt arra, mennyire agyrém, ami az első könyvben történt. Vagyis hogy konkrétan két nap alatt szeretnek egymásba a szereplők. A folytatás pont arról szól, hogy végre meg is ismerik egymást, és elég sok dolog problémásnak látszik.
Még egy antikváriumban találtam rá tavaly, és bevallom, jólesett egy kis Sparks - legutoljára 3 éve próbálkoztam vele, de félbehagytam (Üzenet a palackban). Ez a története a legjobbkor talált meg, nagyon tetszett, csak a könyv végi "csattanó" szerintem teljesen felesleges volt.

Ford Madox Ford: Túl mindenen...

Azt mondják, a szeretőnek is meg kell adni az esélyt az utolsó nagyjelenetre, mielőtt az ember örökre elhagyja.

Írtam már a tetralógia második kötetéről, az elsőt pedig szerintem majd retroposzt formájában kiteszem (hét éve olvastam), mivel ez egy olyan történet, amit szerintem sokkal több embernek kellene ismernie.

Rajongásom nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor láttam a BBC sorozatot (amelybe kizárólag a Cumberbatch-rajongásom miatt kezdtem bele). Teljesen oda és vissza voltam Christopher Tietjens és Valentine Wannop szerelmi történetéért, pedig ez a könyvsorozat inkább szól a háborúról és a vágyakozásról. Úgy rémlik, a filmsorozatban több közös jelenetük is van, mint a könyvekben, ahol kb. három-négy. Ezért gondolom, páran fel is teszitek a kérdést, hogy de akkor mi ebben a romantikus? Nos, erre majd később térek ki.

Könyvadatok:
Sorozat: Az utolsó angol úriember 3.
Megjelent részek: 4
Zsáner: Történelmi, háborús
Megjelent: 2014 (eredetileg: 1926)
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 240
Molyos értékelés: 83%

A fülszöveg szerintem egy kicsit félrevezető, mivel azzal kezd, hogy a háború véget ért. Nos, valóban, de a regény nagy részét mégis Tietjens újabb, a háború alatt szerzett tapasztalatai teszik ki.
A regény egy telefonhívással indul, Valentine, aki testnevelés tanár egy iskolában, épp akkor beszél valakivel, amikor az emberek az utcán örömujjongásban törnek ki, mivel bejelentették a háború végét. El is gondolkozik azon, hogy lemarad erről a fontos pillanatról és mit fog majd mesélni a jövőben.

Az író nagyon ért ahhoz, hogy teljesen elvesszünk a szereplők fejében, rengeteg az asszociáció, amolyan tudatfolyam-szerű a narráció, olykor talán nehéz követni, sőt elsőre biztosan zavaros és bonyolult lehet, a türelmetlen olvasó szerintem le is teszi a könyvet. Azonban érdemes kicsit tanulmányozni a szöveget és meglelni benne a kincset, majd átadni magad ennek a tudatfolyamnak. Itt tényleg erről van szó, ugyanis Wannop telefonhívása és az utána következő tíz perc közel hatvan oldalt tesz ki a regényben. Úgy, hogy lényegében három mondatban össze lehet foglalni, mi történt, szinte láttam is magam előtt, a mai modern írok hogyan tudnák ezt le, hogyan lehetne ezt egyszerűbben, olvasóbarátabban közölni, de nekem - így három könyv után - kifejezetten tetszik már az író terjengős stílusa, szinte hiányzik is.

Abból a hirtelen támadt, mérhetetlen haragból, amelyet amiatt érzett, hogy ennek az embernek pénzt kölcsönözzön, Tietjens arra a következtetésre jutott, hogy a saját életére vonatkozó minden tervének az a gondolat az alapja, hogy ő egyszer majd Valentine Wanoppal fog élni… majd ha az ember felegyenesedhet egy dombtetőn.

A sokat emlegetett telefonhívás és Ms. Wannop elmélkedései után ismét a háborúhoz érünk el, ami már egy jóval nagyobb szelete a könyvnek. Itt semmiféle utalás nincs arra vonatkozóan, hogy véget ért volna, Tietjens már a lövészárokban jár-kel, és arra vár, hogy felállhasson egy dombtetőn.


Ez a rész nagyon megindított, rengeteg gondolatot és idézetet jegyeztem fel magamnak, ezeket közbe is szúrtam a poszt bekezdései közt.

Az egyik elgondolás, ami megragadott, a pacsirtákról szólt. Tietjens egy másik katonával beszélget arról, hogy lehet az, hogy amíg ők a németekkel szemben állva egymást ölik és bombákat hajigálnak, a pacsirták ugyanúgy énekelnek a körülöttük lévő fákon? Miért nem repülnek el? Hiszen háború van. Tietjens erre azt mondja, hogy miért érdekelné őket? Számukra mindegy, hogy a fészküket egy bomba vagy egy kapa pusztítja el.
És tényleg... Szerintem ez a jelenet, ez a párbeszéd, és elem, amely többször is visszatért, nagyon jól rámutat arra, hogy az ember nem tud túllépni azon, hogy ő a legfontosabb lény a Földön. Hiszen ha háború van, akkor az állatok is biztosan tudnak erről, ki tudja, talán vannak külön német pacsirták meg angolok is. Azonban ez nem így van. Az állat csak azt látja, hogy az emberek lent hangoskodnak, elesnek, felkelnek, számukra hathat ez ugyanúgy, mint a kidobósdi. Mindez végső soron pedig a háború értelmetlenségére is rávezet.

A következő, szintén visszatérő gondolat a kedvencem és szerintem a legmegindítóbb. Mikor teheti meg vajon, hogy felegyenesedhet egy dombtetőn? Mikor nem kell végre csúszni-mászni a sárban, félni, hogy ha belenéznek egy kémlelőbe, akkor kilővik az ember szemét? Mikor ér végre mindez véget? Mikor lesz minden újra normális, amikor azt az alapvető dolgot megteheti az ember, hogy feláll egy dombtetőn, ahogyan azt előtte oly sokan megtették?

Szintén elgondolkodtató és egyben elkeserítő, ahogyan az író sokszor többes szám első személyben ír, mintha saját tapasztalatát és véleményét adná így át, szinte mintha saját magáról írna. Van egy német katona, aki csak ebédel, kezében a tányér, és az angol katonák kézigránátokat dobálnak rá, hogy röhögjenek azon, ahogyan összevissza ugrál... Sokak számára a háború csak egy játék lenne? Vagy ezzel érzik a hatalmukat? Amelyet aztán a németek ugyanígy megtehetnek? Vagy csak mérgesek, mert a hunnak van élelme, nekik meg nincs?

Amikor az ember azt látja, hogy egy hatalmas robbanótest egy csapásra rengeteg bajtársa életét oltja ki, az is iszonyatos, de a robbanótestek vakok, ezért az ilyesmi inkább a véletlen számlájára írható; de amikor szabályos időközönként egymás után lövik le melletted az embereket, akkor pontosan látod, hogy az emberi gonoszság, amely egyáltalán nem vak és nem esetleges, a figyelmét hidegvérrel és tévedhetetlenül egy hozzád egészen közel eső pontra irányította. És talán nem is olyan sokára, majd éppen terád irányul ez a figyelem.

Sok mindent lehetne még írni a háborús részekről, azt ajánlom, hogy akit érdekel a történelem ezen szakasza, nyomban vegye kézbe a könyveket, mert szerintem sokat lehet belőle - ha nem is tanulni, de - megtudni.

A regény utolsó szakasza már szinte túl szép, hogy igaz legyen, és bevallom, el is pityeredtem kicsit. Ms. Wannop telefonhívása után járunk... Ez a filmsorozat utolsó epizódja.
Meg is lepődtem, mennyire örömmel teli és kedves, jókedvű és romantikus ez a rész.

És hogy miért tartom ezt a sorozatot a legromantikusabb történetnek? Mert itt két ember, akik alig találkoztak egymással, tudják, hogy soha még csak hasonlóval sem fognak találkozni, és hogy ők összetartoznak. Vágynak egymásra, várakoznak éveken át, úgy, hogy nem is tudják, mi van a másikkal. Hol él, mit csinál, talán férjhez ment? Elesett a háborúban, meglőtték, elvesztette a lábát? Esetleg megőrült? Mégis kitartanak a szerelembe és az egymásba vetett hitnek köszönhetően és szerintem pont ez adja Tietjensnek a lelkierőt, hogy túlélje a háborút. Mert van miért túlélnie.
A mai felgyorsult világban, amikor már azért is kiakadunk, mert a másik nem ír vissza egy fél napig, igazán elgondolkodtató ez a könyv. Átértékeltem én is, amit eddig gondoltam az érzéseimről, a szerelemről, a vágyakozásról.

Nem tudom, a negyedik rész miről szólhat - úgy tudom, azt a sorozat már nem dolgozta fel, ráadásul Christopher testvére, Mark meséli a történetet -, de nagyon várom, hogy annak is a végére járjak. Nagyon ajánlom mindenkinek, szerezzétek be, ha tudjátok, adjatok a szövegnek némi időt, hogy megszokjátok, mert higgyétek el, megéri!