A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában - olvasható a Bibliából való idézet a könyv hátoldalán, ezzel lényegében elmesélve az egész történetet. Hiszen míg a bölcsek gondolnak a jövőre, a halálra, addig a balgákat csak a jelen érdekli, a pillanatnyi öröm.
Edith Whartontól szinte mindent elolvastam, amit kiadtak idehaza. Ez volt a negyedik regényem tőle, és ez volt rám a legnagyobb hatással. Nem is tudom, melyik volt az a regény az utóbbi tíz évben, amely után ennyire fásultnak, szomorúnak éreztem magam, de közben szenvedélyesen harcoltam volna főszereplőnk igazáért, ha hagyják.
A történet sokrétű, mint egy hagyma, minden egyes fejezettel lefejtjük Miss Lily Bart rétegeit. Hiszen először csak egy lányt látunk, aki láthatólag teljesen egy húron pendül egy férfivel, majd egy vénkisasszonyt, aki férjre vadászik, aztán egy játékfüggőt, aki veszített, utána egy öntelten költekező nőszemélyt, majd egy adóst, és így tovább...
A könyv két nagyobb részből áll. Az elsőben Wharton enyhén szatirikusan, megfelelő humorral és kritikával mutatja meg az akkori gazdagok körét. Ide tartozik Lily, legalábbis azon dolgozik, hogy itt maradhasson. Harcol a szegénység ellen, megveti a nyomort, szereti a kényelmet, és kénye-kedve szerint manipulálja a férfiakat, ha éppen kiszemel valakit. Aki megfelelő lenne, nem kell neki. Olykor az az érzésünk, hogy saját maga teszi tönkre a finoman szőtt hálóit, hiszen annyi esélye volt. Nem értjük, miért nem megfelelő éppen Selden vagy akár Percy. Az egyik túl szegény (pedig nem), a másiktól viszolyog.
Miközben Lily igyekszik egyre feljebb kerülni a ranglétrán, idővel olyanná válik, amilyen szerintem nem is nagy akarna lenni.
Nem veszi észre, hogy a közeg, ahol maradni óhajt, lenézi őt, megrágja és kiköpi kénye-kedve szerint, pletykálkodnak róla és senki nem védi meg. A rossz hírnév tönkretehet egy életet, hiszen nem hívnak meg vacsorákra, hétvégékre, nyaralni, és a férfiaknak se kellesz, hiszen adni kell az imázsukra.
Pedig Lily hibája csak ez: árva, anyja belé nevelte a kényelem iránti szenvedélyt, büszke, dacos, túlélő. Mert ebben a közegben, társadalomban csak így tudott túlélni: ha férjet keres.
Megvan a maga gyarlósága, "balga" is, ahogyan arra a cím is rávezet, hiszen szereti a kényelmet, megszokott egy életstílust, és ebből nem óhajt alább adni. Az is az egyik nagy igazság, ami a regény vége felé hangzik el: gazdagok közt költeni kell. Költeni kell a ruhára, az ebédekre, fent kell tartani a látszatot, hogy közéjük tartozik. A pénz azonban fogy.
A sok taktikázás közben Lily nem ismeri fel, hogy a nála szegényebbek is lehetnek boldogok. Kritikusan humoros jelenetnek éreztem, amikor Gerty - Lily talán egyetlen jóakarója - kicsit szipogva mélázgat, hogy milyen nyomorúságos az élete, hiszen se férje, se gazdagsága, de azért megjegyzi, hogy a szobalány reggel nyolcra jön. Se ő, se Lily nem gondol bele, hogy vannak, akik náluk szegényebbek, ahol nem a materiális javak a lényeges dolgok az életben. Nyilván előbb rátaláltak volna mindketten a boldogságra, ha mindezt elfogadják - vagyis beérik kevesebbel.
Tudom, sokan szeretik Jane Austent vagy a Kisasszonyokat, de magam azért viszolygok ezektől, mert történetük túl mesés, elhiteti, hogy a szexuális vonzalom csak amolyan álmosan pislogós, szempillát rebegtetős és a férfiak a vacsora utáni dohányfüstben csak üzletről beszélgetnek, miközben a nőket mélyen tisztelik. Nyilván volt ilyen is, de Wharton számomra egy jóval reálisabb képet fest le, olyan megvető kritikával illeti saját közegét, amelyhez bátorság kellett. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták az ismerősei ezt a regényét.
Megértem, ha Lily sokaknak nem túl szimpatikus, hiszen nem is feltétlenül az. Mi csak az eszközeit látjuk, valódi önmaga ritkán nyilvánul meg. Eltaszítja magától azt, aki segítene neki és már meg se lepődik, ha egy újabb nagy becsben tartott gazdag barátnője elárulja. Milyen könnyen kiközösíthettek akkoriban valakit. Elég volt csak egy rossz jelenet, amit elkaptak a hintóból, vagy egy véleményvezér kinyilatkoztatása.
Lilyt úgy dobálják egymás közt, hogy senkit nem érdekel, mi történik, ha leesik a padlóra. (Számukra ő csak egy élősködő - és sajnos valóban az is.)
Ezek a jelenetek pedig nem is állnak annyira távol a mostani világunktól, hiszen hányszor van olyan, hogy a pletykáknak jobban hiszünk, mint magának a kipletykáltnak. El is hangzik a könyvben, hogy nem tudják, mit higgyenek Lilyről, de pletykából több van, mint amit a nő magáról az eseményről elmesél, így ezt hiszik el. Pedig ez az ő hibájuk is, mert senki nem kommunikál Lilyvel, mindenki csak elfordítja a fejét, lesüti a szemét, ha arra jár.
A második részben már mindezek következményeit látjuk, rengeteg helyen járunk, egyre több a karakter, de Lily továbbra is egyedül van, mint a kisujja. Itt már megállíthatatlan folyamat veszi kezdetét, szinte nem is látjuk, Lily hogyan állhatna talpra.
A megjátszás, a kétszínűség, a szegénységtől való félelem szinte eltakarja a karakterek igazi személyiségét. Olvasás közben sokszor megjelenik, hogy Lilyt éppen mivel illetik, mit gondolnak róla, vagy hogy Lily kit néz le és miért.
Épp ezért sokszor eszembe jutott Shakespeare híres mondata: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.
Pont ilyen ez a világ is, amelyben - mint örökké magamat adó, megjátszás esetén is hamisnak érző személy - én biztosan nem tudnék megmaradni. Hiszen mitől jobb az, amikor mosolyogva tagadjuk ki társaságunk előtt a másikat, annál hogy egy szenvedélyes veszekedéssel jelezzük nemtetszésünket? Miért elfogadott, ha egy házas nő kergeti a fiúkat, és miért nézik le, ha harminc évesen egy nő még egyedül van? Mire fel ez a képmutatás?
Mint említettem, Miss Bart sem az a fajta karakter, akit egyből lehet szeretni, de nekem tetszett, hogy emberi. Hiszen miért kellene elfogadnia a szegénységet? Miért kellene alább adnia, miért ne harcolhatna a túlélésért? Manapság vannak külön szavaink az olyan nőkre, akik direkt gazdag férjekre vadásznak, de abban az időben valóban egyfajta túlélésként lehetett értelmezni ezt a cselekedetet. Gondolok itt mondjuk a mindenféle női bajokra, betegségekre, és meleg ágyakra, az elérhetőbb orvosokra, a jobb életekre, stb. Mondjuk már maga Lily is megfogalmazza magában, amikor munkára adja a fejét, hogy sajnos nem jó semmire. Kinevelte egy olyan társadalom, ami nem készítette fel a munka világára, csak arra, hogyan díszelegjen, mint egy növény. A legszomorúbb, hogy aztán pont ez a közeg veti ki magából. Ilyen megközelítéssel már nem is csodálkozom, miért éppen az a regény vége, ami.
Fontosnak tartom még, hogy kitérjek Lawrence Seldenre is, aki az egyetlen szimpatikus férfi a könyvben, aki már a legelső oldalakon kinyilatkoztatja, hogy ő bizony elvenné Lilyt. Bár ő csak egy ügyvéd, nem él akkora gazdagságban, de szeretné őt. Nyilván Lily ekkor mást szemelt ki magának.
Az ő alakja végig ott lebeg a könyvben, olykor megjelenik, rádöbbenti Lilyt a tetteire, aztán megint csak mint egy esszencia járja végig a lapokat.
Bár moly.hu-n nincs rajta a könyvön a romantikus címke (ahogyan pl. a másik nagy kedvencemnél Az utolsó angol úriembernél sem), és nem is gondolnám, hogy így hivatkoznának rá, de igenis átjárja a történetet a szerelem. Még ha csak nagyon halványan is, de ott lebeg - csupán ez a karakterek előtt se tiszta, de ahogy haladunk a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy mik a mozgatórugók a tettek mögött és egy-egy beszélgetésnek mekkora szerepe van.
Tudatosan kerestem a szimbolikus tárgyat ebben a regényben, hiszen míg A szerelem nyarában ott a kalap, az Ethan Frome esetében pedig a tányér (legalábbis valami porcelán), addig A vigasság házában is ott kellett lennie valaminek. Talán a vödör, amit a cselédlány használ és Lilynek folyton az útjában van? Vagy a levelek, amelyeket Lily megszerez, de csak lapulnak, mint személyiségének igaz jegyei? Nem teljesen tiszta, de egyszer úgyis újraolvasom vagy olvasok róla tanulmányokat, mert annyira sokrétű Wharton világa, hogy azt sokáig lehetne elemezni.
Maradjunk annyiban, hogy a regény vége teljese összetörte a szívemet. Tudtam, hogy Wharton nem a boldog befejezésekről híres (három regény után ez meg se lepett), de azért az elemi erővel lesújtó végkifejletre nem számítottam. Nem sírtam rajta, de teljesen letörtem. Idő kell, amíg megemésztem.
Nehezen tudok spoiler nélkül írni erről a regényről, de mindenkit buzdítok az elolvasására. Hosszú, nehéz, megviselő, de ez egy újabb remek horror a női sorsról, és hátborzongatóan sok a hasonlóság a régi és a mostani világunk közt. Ha tehetitek, és ha kicsit is meghoztam a kedvetek hozzá, akkor olvassátok!
Magyarul sajnos csak öt könyve jelent meg (négy a Lazinál), de van még neki, úgyhogy angolul biztosan folytatni fogom az életművét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése