A Black Mirror (Fekete Tükör) egy társadalomkritikaként felfogható sorozat, amely leginkább a technikai fejlődés jövőbeni negatív értelmezéseit és hatásait tárja elénk. Milyen a társadalom és a média kapcsolata, hova fejlődhet személyiségünk a technológiával együtt, mire használhatja az átlagember és mire mondjuk a hadsereg vagy a politika? Mindegyik rész másról szól, játszódhat jelenünkben vagy egy elképzelt jövőben, szereplői és színészei különbözőek. A sorozat nem a kedvességéről híres, nekem kellett egy év, mire újra nekiálltam megnézni egy-egy epizódot, és bár ezek nem voltak annyira lehangolóak, mint pl. a The National Anthem, azért nem szeretném a tavaszvárást ezzel a sorozattal fekete festékkel leönteni.
Azonban a januárban megnézett epizódok közül kettőt szeretnék kiemelni a harmadik évadból.
A San Junipero meglepő módon a 1980-as években játszódik. Azért írom, hogy meglepő, mert a sorozat leginkább a jelenre, közeli és távoli jövőre fókuszál, így homlokráncolva vártam a történet előrehaladását. Adott egy lány, aki félszeg a bulis éjszakában, mégis betér egy diszkóba. Itt ismerkedik meg egy másik lánnyal, és kapcsolatukon keresztül megismerjük a világukat is.
Spoilerek nélkül nehéz írni erről a részről, de azért ajánlanám ezt megnézésre, mert ez a legszebb epizódja a Black Mirrornak. Gyönyörűek a színek, kellemes a hangulat, jók a zenék, és a színészek is remekelnek. A történet pedig szerintem zseniálisan felépített, nyilván itt is megjelenik a technológia és társadalom témaköre, amely ezen a két nőn csapódik le. Lassan, szinte csattanó nélkül ismerjük meg mi is, mi zajlik a háttérben, emiatt pedig kicsit Ishiguro Ne engedj el című könyve jutott az eszembe. Szeretem, amikor nem nézik hülyének a nézőt, hanem a karakterek úgy beszélnek egymással, hogy számukra egyértelmű, azonban a néző csak később, visszagondolva eszmél rá, hogy egy-egy elejtett megjegyzés igazából mit jelentett. Az itt megépített világ szinte utópisztikus, a végén el is pityeregtem egy kicsit. Bár túl kell majd lépni egy olyan dolgon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, de ez az epizód ebben is zseniális, hogy elhiteti veled, hogy ez lesz a lényeg, pedig nem. Egy nagyobb etikai kérdéskört jár körbe - a magam részéről örülnék egy ilyen helynek, mint San Junipero.
Ha egy kellemesebb epizódra vágysz, akkor ezt mindenképpen ajánlom! Azóta is sokszor meghallgatom a rész végi dalt.
A Nosedive főszereplője Bryce Dallas Howard, akit én sose tudtam rendesen beazonosítani. Tudom, hogy sok filmben játszott, egy-kettőt talán láttam is, de színészi képességeiről nem volt fogalmam. Nos, itt valami szenzációs alakítást nyújt.
Ebben a világban mindent a lájkok mozdítanak előre vagy éppen hátra. Az emberek szemébe épített kütyü egyből megmutatja, ha ránéznek valakire, hogy mi a neve és mi a pontszáma. Főszereplőnk 4.2 (ha jól emlékszem), és mindig lövi ő is az öt csillagokat; kedves, mosolyog, várja nagyon, hogy ő is ennyit kapjon. Ha már négy csillagot kap, nagyokat pislog. Szép vörös a haja, pasztell ruhái jól illenek extra fehér bőréhez, szinte beleolvad a szintén ilyen színekben fürdőző kollégái közé. Egyetlen kirívó és szégyellnivaló folt ebben az utópikus közösségben azok, akiknek pontszámai nem jók. Főszereplőnk öccse csak 3,7 körül mozog. Egy kollégáját is lepontozzák, mert szakított a barátjával, és szerintük ő volt a hunyó. Az, amikor 2,5 körüli ponttal az iroda előtt könyörög, hogy adjanak neki öt csillagot, erősen emlékeztetett a hajléktalanokra. Fejét itt is mindenki elfordítja.
Főszereplőnk is csak azért viselkedik így, mert meghívják egy olyan esküvőre, ami csupa 4,5+-os emberekkel van tele, és hát szeretne venni egy házat is, amelyhez nem elég az ő 4,2 pontja. Egy tanácsadó szerint az esküvő sokat dobhat a pontszámán... így kezdi meg főszereplőnk a szabadesést.
Howard játéka valami zseniális. Ugyanúgy tört felszínre az általam eddig nem ismert tehetsége, mint karakteréből a hitetlenkedés, realizáció, majd a teljes kiborulás.
Olykor nagyokat nevettem egyes jeleneteken, de azért végig bennem volt az ideg, hiszen ma is hasonló világban élünk, és elképzelhető, hogy egyszer ilyen is lesz. Bár azért nem annyira, de ha csak megnézzük, mennyi cikk született már arról, hogy a média milyen összefüggésben áll a depresszióval, mennyi az álszentség, akkor érdemes elgondolkodnunk.
Ez a rész inkább arra sarkallhat, hogy feltegyük magunkban a kérdéseket: miért számít mások véleménye számomra ennyire? Mi vagyok én, ha csak megjátszom magam mások előtt? Miért játszom meg magam olyan emberek előtt, akiknek igaz valójuk nem is érdekel?
Mindkettő epizód nagyon erős, akár kezdésnek, akár folytatásnak nagyon-nagyon ajánlom őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése