2019. november 14., csütörtök

Sorozatajánló I.

A könyvek mellett nagy kedvenceim a filmek, sorozatok is, hisz ugyanúgy egy történetet mesélnek el, amelyekben el lehet veszni. Tinikoromtól kezdve egészen a dolgos munkanapokig rengeteg sorozatot néztem, akár egyszerre 20-25-öt is, azonban az elmúlt 4-5 évben örülök, hogy ha egy héten kettő-három epizód eljut hozzám. Természetesen a dara nálam is előfordul, főleg mióta előfizettem a Netflixre és az HBO GO-ra. Ennek is megvan a pro és kontrája, de ez majd egy másik posztban.
Mivel kevesebb sorozatot nézek, valahogy jobban rájuk is tudok hangolódni, így ennek megfelelően megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy ezt az ajánlót el tudjam nektek hozni. Több poszt várható majd, most az alábbi témából ajánlanék kettőt:

Vicces, szívhez szóló sorozatok

The Kominsky Method


A sorozat tavaly indult a Netflixen Michael Douglas és Alan Arkin főszereplésével. A történetben megismerjük Sandyt (Douglas), aki egykor híres volt, azonban most a saját drámastúdiójában tanítja a jövő színészeit, valamint legjobb barátját és egyben menedzserét, Normant (Arkin), aki beteg feleségét ápolja.

Annyira hálás vagyok ezért a sorozatért, mivel egy ideje már feltettem magamnak a kérdést, hogy a mai idős színészeknek miért kell még mindig az akciófilmeket erőltetniük, amikor mindenki látja a kilógó nyugdíjas klub kártyájukat? Miért nem lehet egy egyszerű drámában, vígjátékban szerepelni, ahogy tette pl. Robert DeNiro A kezdőben vagy Harrison Ford az Ébredj velünkben? Vagy ahogyan a Nagyok tették A szomszéd nője mindig zöldebb című zseniális - karácsonykor kötelező - darabban? Erre jött Michael Douglas, akiről már évek, sőt évtizedek óta nem hallottam semmit, és Alan Arkin, akit előtte nem is ismertem, valamint Chuck Lorre (Agymenők, Két pasi és egy kicsi), és összehoztak egy olyan sorozatot, amely tökéletesen váltogatja a komikus és drámai, szívhez szóló jeleneteket.
A sorozattól pedig nem csak ezt kapjuk meg, hanem a színészethez fűződő tanácsokat, kritikákat, akár kulisszatitkokat is. A tanuló színészek, főleg a második évadban, nagyon jó alakításokat hoznak, elég csak felidéznem Darshanit a tükör előtt vagy akár Margaretet, aki hihetetlen erőteljes alakítást hoz Michael Douglas-szel az egyik előadás alkalmával.
Mindezek mellett az olyan mellékszereplők vagy visszatérő színészek is feldobják a hangulatot, mint Nancy Travis, Lisa Edelstein, Paul Reiser vagy éppen Jane Seymour. És itt hadd jegyezzem meg, mennyire jól néznek ki a színésznők. Nyilván ők is használnak ezt-azt, hogy fiatalosan tartsák magukat, de olyan szép ráncokat, mint a 68 éves Jane Seymour arcán, nem igen láttam.
Üdítő nézni, ahogyan olyan egyszerű, mégis tanulságos és vicces dolgokról is szó esik, mint az emésztés 60 felett, randizás 60 felett, ilyen-olyan izom meghúzása (illetve hogy hogy jutunk el oda), a szexuális teljesítmény vagy a komolyabb dolgok, mint a prosztatavizsgálat. De még például arra is kitér, hogy mit nem lehet már tenni, ha egy gyerek berohan a boltba és leveri az összes chipses zacskót, mivel nincs már meg az a népnevelő közeg, amiben szereplőink felnőttek.

Akinek a leírás alapján megtetszett volna a sorozat, azt ajánlom, minél előbb kezdjen bele. Egy rész csupán kb. 30 perces, eddig összesen 16 epizód készült el és remélhetőleg hamarosan folytatódik a harmadik szezonnal.

The Good Place


A történet Eleanor Shellstrop (Kristen Bell) halálával, illetve az utána kezdődő új élettel indul. Michael (Ted Danson) bemutatja neki a kis várost, ahol élni fog, a házat, amelyet a saját személyiségére szabtak, a lelki társát (William Jackson Harper), miközben azt ecseteli, milyen jó ember volt a Földön, hisz rászoruló gyerekeknek segített, ügyvéd volt, stb. Azonban Eleanor egyáltalán nem az, akinek hiszi, és biztos benne, hogy nem itt a helye, mivel ha nem is volt nagyon rossz ember, szimplán átlagosan élt.

Mint a The Kominsky Method, ez is az első netflixes daráim közt volt. A sorozat már a negyedik évadánál tart, ez lesz az utolsó, azonban mivel 20 perces egy-egy epizód, nagyon gyorsan lehet vele haladni. Ráadásul vicces is, érdekes, elgondolkodtató, hiszen bőven kapunk leckéket ősi filozófusaink tanaiból, valamint eszméletlen jó szereplőgárdát hoztak össze. Elég csak megemlíteni Tahanit (Jameela Jamil), aki lövi magából a sznob, sztárparádés egysorosait, Janetet (D'Arcy Carden), aki se nem lány, se nem robot, de mindent tud az univerzum titkairól, valamint Jianyut (Manny Jacinto), aki talán nem annyira hasznos tagja a bandának, de azért lehet rajta mit szeretni.
Élvezetes nézni a sorozat kép világát, amely olykor túlszárnyalóan giccses, hiszen a jó helyen mindent lehet, vagy éppen annyira szürreális, hogy azt még Kafka is megirigyelni. Mindenesetre minden színes, élénk, ahogyan az egy vígjátékhoz illik.
Nem szeretném tovább ragozni, mivel akkor kénytelen lennék poénokat is lelőni, de ha ennyi már felkeltette az érdeklődésedet, akkor mindenképpen kezdj bele, remélem, tetszeni fog.



2019. november 4., hétfő

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Könyvadatok:
Zsáner: Gótikus
Megjelent: 2011 (eredetileg: 1938)
Kiadó: GABO
Oldalszám: 448
Molyos értékelés: 91%


Fülszöveg:
Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?
A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.



Úgy látszik, el vagyok átkozva azokkal a klasszikusokkal, amik fiatalon kimaradtak és mindenki másnak tetszenek. Bár ezt nem utáltam annyira, mint az Üvöltő szeleket, nem is volt annyira giccses, mint a Kisasszonyok, mégsem tetszett.


Pedig egész ígéretesen indult a kapcsolatunk, hisz a Hill House szelleme után bátrabban vágtam bele egy újabb gótikus műbe, és még az sem zavart, hogy 100 oldal, amíg eljutunk Manderley-be. Hiába van nyár, mégis sokszor köd borul a tájra, furcsa a cselédség, recseg-ropog a fa, kietlen a vidék, üres a ház. Azonban ha ezt nem az irritáló narrátorunkon keresztül nézzük, akkor egy soha meg nem szólaló, fiatal lányt látunk, aki elábrándozik, nem is néz senkire, vagy ha néz is, azt is gyanakvóan teszi, mert biztosan róla beszélnek, biztosan Rebeccához hasonlítgatják.


Ah, mérges vagyok, mert nem tetszett. Értem én, hogy itt a noname főhősünk lélektanát voltunk hivatottak elviselni, de higgyétek el, akinek az életben is van ilyen ismerőse, annak ez baromi sok. Tényleg próbálkoztam, akartam vele együttérezni, olykor sikerült is, amikor végre ő is rájött, hogy a férjura úgy bánik vele, mint a kutyával (mármint megsimogatja a fejét, meg mit tudom én, bár mit is vár a főhősünk, ha állandóan letérdelget elé?), de aztán megint csak szülte az összeesküvés-elméleteit, a fejében játszódott le minden és nem érdekelt, untam.


Ugyanis ez egy tök egyszerű sztori, amiben szerintem semmi pláne nem volt, sőt. Ha a főszereplő életrevalóbb és gyanakvó (nem a saját hülyeségére, hanem arra, mi történt Rebeccával), akkor ez egy egyszerű krimi lenne. Ha szenvedélyesebb lett volna, aki fülig szerelmes a férfibe és valami kommunikáció is van köztük, akkor egy szerelmi dráma. Na de ez? Tudom, csúnya dolog ilyeneket kérdezni, de komolyan ezért van oda mindenki? Jó, tudom, ízlések és pofonok, engem is el lehet könyvelni, hogy ah, nem érti, ez, fiam, a szépirodalmat, de ez köszönöm, bőven elég volt.


A végéről pedig csak röviden: fogalmam sincs, mit kéne éreznem. Fogalmam sincs, mi volt az írónő célja. Mert hogy én ezeket nem sajnáltam és nem drukkoltam egyiknek se, az hótziher. Mint mondtam, a főhősnőnk egy megbízhatatlan narrátor, egy naiv kislány, aki mindent elhisz, amit mondanak neki. Én nem hittem el mindent.


Talán egyszer újraolvasva tetszeni fog, vagy ha olvasok róla egy értekezést, jobban megértem, de egyelőre hiszem, hogy ájött a lényegi része, de legyen ez akár nemes gesztus a szörnyű párkapcsolatok bemutatására vagy kritika az akkori társadalom iránt, akkor se tetszett, nagyon csalódott vagyok és sajnálom az időt, amit elfecséreltem rá.

2019. november 2., szombat

Őszi édességek II.

Igaz, már vége a szeptembernek, amikor kezdődik az iskola és lehűl a levegő, vagy az októbernek, amikor minden narancs, sárga és barna színekben pompázik, sőt még az elterjedő Halloweenen is túl vagyunk, és a plázákban, bizonyos üzletekben ott tündököl a karácsonyi dekoráció, számomra az ősznek még sincs vége (legalábbis nem november feléig), így hoztam egy újabb, szerintem őszre való édességet. Ez nem más, mint a fahéjas csiga, amit még molyon ajánlottak, hogy ezt készítsem el. A család, barátok imádták, anyukám kikényszerítette, hogy még egy adagot süssek, szóval ezt a receptet tényleg csak ajánlani tudom!


Hozzávalók:
50 dkg liszt
3 dkg élesztő
Egy bögre tej (nálam növényi tej)
3 ek cukor (+ az élesztőhöz másfél)
1 csipet só
2 db tojás sárgája
10 dkg olvasztott vaj

A töltelékhez:
10 dkg olvasztott vaj
2 csapott ek őrölt fahéj
15 dkg porcukor

1. Az élesztőt langyos, cukros tejben felfuttatjuk. Aki nem tudná (mint én), annak részletesebben is leírnám ezt: egy bögrébe tejet öntesz, megmelegíted, elkavarod benne a cukrot, majd belemorzsolod az élesztőt. Ezt megint elkevered, aztán tizenöt percre félreteszed. Akkor jó, ha feljött a tejes élesztőd.
2. A liszthez adjuk a cukrot, a sót, a tojások sárgáját, az olvasztott vajat és a felfuttatott élesztőt.
3. Begyúrjuk a tésztát, jól megdolgozzuk, és kb 1 órát meleg helyen, konyharuhával letakarva kelesztjük. Akkor jó, ha a tészta már legalább a kétszeresére dagadt!
4. Az elkészült tésztát 3-4 mm vastag téglalappá nyújtjuk. Nekem ez nem nagyon sikerült, inkább lett egy hosszú, ovális alakja, de így is lehetett vele dolgozni.
5. Megkenjük az olvasztott vajjal, a porcukrot a fahéjjal összekeverjük, majd ezzel is megszórjuk. Nyugodtan tegyünk rá jó sokat, a vajat se sajnáljuk!
6. Szorosra felcsavarjuk a tésztát, majd 1-1,5 cm vastag karikákra vágjuk. Végül sütőpapírral bélelt nagy tepsibe tesszük ezeket.
7. A sütőt előmelegítjük 180 fokra, addig hagyjuk is pihenni a tésztát. 25-30 perc alatt megsütjük.

Megjegyzés: nekem elég sok karika lett, ami nem fért ki egy tepsibe, azonban amíg vártam, hogy megsüljön az első adag, a második még jobban megkelt. Ez nem volt gond, de figyeljetek rá, hogy ezek nagyobbak lesznek, és olyan sokáig nem is kell sütni. Szerintem mínusz öt perccel számoljatok.

Jó étvágyat!