Zsáner: Krimi, thriller
Megjelent: 2016 (Eredetileg: 2006)
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 286
Molyos értékelés: 85%
Fülszöveg:
A fiatal chicagói újságíróra, Camille Preakerre nyugtalanító megpróbáltatás vár néhány hónapos pszichiátriai kezelését követően: főszerkesztője visszaküldi fojtogató szülővárosába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson.
Camille évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával, tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta. A viktoriánus stílusú, kísérteties családi házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkorának emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ha Camille túl akarja élni életveszélyes visszatérését, nem tehet mást, mint hogy egyszer és mindenkorra összerakja múltja kirakós játékának darabjait.
Az írónővel való első találkozásom (Holtodiglan) a könyvből készült filmnek volt köszönhető, és az Éles tárgyak kölcsönkérése mögött is a sorozat megfoghatatlan és nyomasztó hangulata lappangott. Bár már a Holtodiglan esetében is elkönyveltem magamban, hogy Gillian Flynn izgalmas thrillert ír, ponyvánál nem több. Az Éles tárgyak esetében ez az érzés csak erősödött. Már a filmsorozatnál is éreztem, hogy nagyon szép a fotózás, rendezés, a színészek erősek, de a történet túl beteg. És ez nem az a fajta "betegség" volt, amit undorodva nézek és bekúszik a bőröm alá, hanem az a nevetséges fajta.
Elhiszem, hogy Wind Gap ennyire mocskos, hogy vannak ilyen tinik, ilyen gyilkosságok és ilyen anyák, de ez így egyszerre csak sok szemforgatásra adott okot. És ne vonjon senki kétségbe, amikor azt mondom, olyan izgalmas volt a regény, hogy két nap alatt kiolvastam, mert valóban izgalmas. De ehhez sokat adott egyrészt a pattogó narráció, a dinamikus vezetés és a tény, hogy sose pihentünk meg, ami kifejezetten hiányzott. Nem vagyok pszichológus, laikusként pedig örültem volna némi magyarázatnak, hogy ez akkor most miért és hogyan lehetséges, meg most komolyan?! Másrészt jót tett, hogy a sorozatot láttam előbb, így több mindent el tudtam képzelni, szerintem a kettő ilyen módon kifejezetten kiegészíti egymást.
Jó volt olvasni, és hiába tudtam, mi lesz a vége, a hatalmas nagy csattanó, mégis izgultam rajta. Azonban amellett nem tudok elmenni, hogy ilyen nincs, hagyjuk már. Pedig tényleg lehet, miért ne lehetne, de ahogy Flynn megírta, az nekem túl sok volt, és nem tudtam komolyan venni, jó pár lépés távolságot tudtam emiatt tartani a szereplők, a történések és köztem. Mert sokszor gondoltam olyanokra, hogy ilyen emberek nincsenek. Nincs ilyen férj és ilyen anya, ilyen gyerekkel, meg halott húggal, meg nem normális tinilánnyal, hagyjuk már. Pedig miért ne lehetne? De vagy ez a stílus, vagy ez a narráció, nem tudom, nekem most nagyon nem feküdt annak tekintetében, hogy elhiggyem mindezt az írónőnek.
Ponyvának jó volt, a sorozatot is érdemes megnézni, de szerintem egy kellemes borzongatásnál nem több a regény.
