Sarah Perry: Melmoth

Volt már veletek olyan, hogy az a bizonyos valami fogott meg egy könyvben, pedig azt se tudtátok, mi fán terem az író, miről szól a történet, milyenre értékelték mások? A 21. század kiadásában megjelent könyv borítójába egyből beleszerettem. Nem tudtam, mi vagy ki az a Melmoth, de érdekelt. Még azután is, hogy több negatív értékelést is olvastam róla. Azután is, hogy kiderült, gótikus történetről beszélünk (rájöttem: nem nekem való a gótikus zsáner). Nem csoda, hogy felkerült az őszi várólistámra a kötet.

Borongós ősz/tél Csehországban, önostorozó angol nő, egy férfi, aki átad neki egy iratot, egy majd' százéves lakótárs, akinek csak goromba szavai vannak részére, és egy lény, egy szóbeszéd, Melmoth vagy Melmotka.

Az egész regény esős, ködös és egy idő után fárasztóan önsanyargató. Szerintem a fülszöveg meg a regény eleje többet ígér, mint amit ad. Helen nem nyomoz, a kézirat se olyannyira érdekfeszítő, hogy az megmagyarázná a fickó furcsa viselkedését. Várnánk a történéseket, a cselekményt, azt a valamit, de igazából csak egy adag kéziratot és bűntudatot kapunk. Ugyanis ez a regény a bűnről és a bűnhődésről szól (ami nekem olykor nagyzoló önostorozásnak hatott), amelynek hatására megjelenik Melmoth, a megtestesült vezeklés.

Pedig az eleje igen élvezetes volt. Az első kéziratot, amelyet Helen olvas, mi is megismerhetjük és érdekes volt egy olyan második világháborús történet, ahol a másik oldalról tapasztalhattuk meg a zsidósággal kapcsolatos előítéleteket. A bűntudat nyilván kitalálható.
Aztán megismertük Helen és még más szereplők tetteit is. Megmondom őszintén, ez fárasztó volt, de azért kielégítő. Nem is értettem, mi lesz még a maradék ötven oldalon. Nos, semmi lényeges. Szerintem teljesen felesleges volt már az angol lányka és a török testvérek története, értjük a lényeget! Bár tetszett ez a multi-kulti cselekményvezetés, de annyira volt hiteles, amennyire el akartam hinni. Talán ez is gátolt meg abban, hogy közel érezzem a szereplőket. Helen sztorija furcsán kezdődött, nem is éreztem benne a teljes logikát, a török részt meg már szinte átlapoztam.
A végénél nagyon elcsúszott a könyv, és hiába gyönyörű a kiadás, kellemesen borzongató a hangulat - túl sok volt ez ilyen kevés mondanivalóhoz.

Azt mondják, Az essexi kígyó jobb, bár a molyos 78% nem győz meg erről. 

Debbie Macomber: 204 Rosweood Lane (Cedar Cove 2.)

Nyáron olvastam az első részt, ami sokkal jobban tetszett, mint vártam. Furcsa fangirl módba is kerültem, egyből megrendeltem a második részt, amelyben számos szereplő megjelenik az előző kötetből, és kapunk egy új családot is.

A szeptember Cédrusligeten érdekesen kezdődik: Grace bár megemésztette magában férje eltűnését, ez az esemény még mindig gátolja a továbblépésben; Olivia Jack-kel folytat se veled, se nélküled kapcsolatot, miközben mindenkit támogat maga körül; Justine immár friss házasként próbálgatja a szárnyait; Maryellen pedig fókuszba kerül. Megismerkedünk egy új családdal is, ahol egy házaspár elhidegülését követhetjük nyomon.

Nagyon kellemes limonádét tudhattam le (a harmadik rész már a polcomon is csücsül, de várok még vele), és annyira örülök, hogy tetszik, szeretem, és sok része van. Leginkább a narráció stílusa jön be. A regény körülbelül egy évet ölel fel, és rengeteg szereplővel dolgozik. Talán nincs is konkrét főszereplője a sorozatnak (hiába állt elől a hallmarkos posztereken az Oliviát megformáló Andie Macdowell), hiszen mindenki nagyjából ugyanannyi fejezetet kapott, azonban ha ki kéne emelni valakit, akkor az Grace lenne. Az ő története "megoldódott", az első részben eltűnt férje titkára fény derül. Helyette egy másik rejtély lepett meg - elég furcsa volt, hiszen egy limonádéba nem várnék olyasmit, ami a kötet felénél történik. Tehát ismét mondhatjuk, hogy izgalmasabbra sikerült ez a krimi-szerű szál.

Nagyon tetszett még Maryellen szála, öröm volt látni, hogy nem azt kaptuk a történet végére, amit elcsépeltnek neveznék. Gondolom, a harmadik részben nagyobb hangsúlyt fektetnek majd az ő szálára. Justine sem idegesített most, Charlotte-ot kicsit hiányoltam, de legalább Jack fia is a színre lépett és kicsit jobban megismertük.

Komolyan mondom, mintha ismerném ezeket a karaktereket.

Visszatérve azonban a narrációra. Tehát itt ez a sok szereplő, akiket az írónő remekül mozgat egy kisvárosban, ahova magam is ellátogatnék. Dinamikus marad a cselekmény köszönhetően annak, hogy nem egy feszes szálon vezeti a történetet, hanem egyszer egy Halloween bulira készülődünk Maryellennel, majd eltelik pár hét és már Grace-nél vagyunk, aki Hálaadásra készül, majd egy újabb ugrással megtudjuk, mi is történt a bulin. Olyan a narráció, mint maga az élet, a másokkal való kapcsolat. Nem vagyunk ott mindig és mindenhol, hanem úgy mozgat minket az írónő, mintha magunk is ottlakók lennénk, barátok, családtagok, szereplők, akik innen-onnan szedik össze a morzsákat. Ez azért is jó, mert nem untat a felesleges jelenetekkel, nem érzi kötelezőnek, hogy mindent meg kéne mutatnia. Nekem ez marhára bejön és örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra. 

Mindenféle korú embert megismerhetünk (Olivia és Grace ötvenesek, Maryellen harmincöt, Justine huszonnyolc), de ha nem is korban éreznénk magunkat közel hozzájuk, akkor is biztos találunk egy olyan karaktert, akinek problémájával azonosulni tudunk. Hiszen megjelenik a feldolgozás, a gyereknevelés, az elhidegülés, a szülő-gyerek kommunikációs problémák vagy a betegségek. Még mindig ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki egy kedves limonádéba szeretne belekezdeni.

Hova tűnt az elmúlt két hét?

Kedves, aki olvasod ezt!

Bár nem lehetek biztos benne, hogy hiányom feltűnt (valószínűleg senki nem sírt a párnájába éjjelente, amiért nincs új poszt), de szerettem volna megemlékezni az elmúlt hetekről. Szeptember közepén volt új poszt. A Melmothot két hétig olvastam (ami nálam egy élet!), nem haladtam az őszi várólistámmal, nem tudtam Szentendrére kirándulni a nővéremmel, vagyis: nem tudtam élvezni a végre igazi őszi időt.

Két hétből másfél hét betegesen telt, részben karantén miatt, mivel kontakt lettem, részben más, életemet átszövő, csodálatos betegség miatt. Nevetségesnek tartom, ahogy a háziorvos áll a járványhoz (egyik embert két köhögésért otthon tartják, láznál tesztet hívnak, miközben nekem legyintettek a torokfájásra), ijesztőnek, ahogy a beteg ember (én) az ügyelethez vagy a mentő kihívásához (csak azért se kerülök be a kórházba/nem vesznek komolyan, vágják majd a pofákat, hogy csak ezért hívtam ki őket), és szomorú vagyok a kihagyott idő miatt. Ugyanis az elmúlt időszak lázálomként telt, a fájdalomtól azt se tudtam, mikor és hol vagyok.

Mindez elgondolkoztatott: váltani kell. De mit? Diétát? Munkahelyet? Életmódot? Valamit biztosan, mert ez így nincs rendjén. Amikor annyira rosszul vagy, hogy még olvasni se tudsz, az már nagyon nem jó...

Azonban hálás vagyok a családomért, hogy nem lakom az ország másik végében, így ki tudnak segíteni, ha baj van, ahogyan én is őket. Több erőt adott édesanyám a legrosszabb napon, mint a legerősebb gyógyszer.

Kiírtam ezt most magamból, akartam némi magyarázatot, nem tudtam volna egyből egy értékelést hozni.

Vigyázzatok magatokra!, az egészség (testben és lélekben) marha fontos. Nevessetek sokat (akár ok nélkül), olvassatok jókat és nézzetek cuki corgi videókat.