Nem ecsetelném, hogy mennyire szeretem Hoffman munkásságát így a poszt elején. Egyrészt azért nem, mert pont elégszer leírtam, másrészt pedig azért, mert már nem szeretem annyira. Persze most is jó volt újraolvasni az Átkozott boszorkákat, több angol regénye is elnyerte a tetszésemet, de a Story nővérekről szóló regénye kiborítóan negatív. Minden rossz, ami megtörténhet a szereplőkkel, megtörténik, és amikor azt hittem, ennél lejjebb már nem mehetünk, mentünk.
A történet a Story családról szól - a három nővérről, Elvről, Megről és Claire-ről, édesanyjukról, nagyanyjukról és persze a férfiakról. Már az elején gyomorbavágó tényként közli velünk az írónő, hogy Elv - megmentve legkisebb húgát - beugrik egy kocsiba, hogy aztán tíz óra múlva térjen vissza... Mindössze 12 éves. Ekkor találja ki a fantáziavilágot, valamint a nyelvet, amelyet csak a lányok beszélnek.
Azt hittem, ennek a tragédiának a feldolgozásáról szól majd a regény, azonban ehelyett kapunk egy lejtőt, amelyen Elv elindul. Megjelenik a drog, az alkohol, a nevelőintézet, a bántalmazás, a szex, a leukémia, a halál, az elválás. Az egész regény szörnyen szomorú, és hiába aggatták rá a mágikus realizmus címkét, semmi varázslatosság nem volt benne. Persze, az írónő felsorol hatféle paradicsomfajtát, de az egész inkább egy bedrogozott lány lélekölő meséjére hasonlít.
Az elején még tetszett, úgy voltam vele, hogy érdemes elgondolkozni az eseményeken, hiszen olyan kérdéseket jár körül, hogy meddig áldozat az áldozat, meddig nézhető el mindaz a fájdalom, amit magának és másoknak okoz azzal, hogy őt is érte tragédia? Elvel egy darabig együtt is tudtam érezni, azonban haragudtam az anyjára, aki semmit nem vett észre a viselkedéséből, olyan volt végig, mint egy szellem. Az egyetlen értelmesen viselkedő szereplő is porig volt alázva, és nem tetszett, hogy mindenki azt sajnálja, akit szerintem nem kellett volna. Egyszerűen nehéz volt már tolerálni azt a sok negativizmust, ami a regény folyamán történt. Sosem ért véget, mindig lehetett menni még tovább.
Hoffman felnőtt meséire jellemzőek a gonosz és jó karakterek, valamint a szürkeségben elvesző hétköznapiak. Itt a gonosz eleinte egyértelmű volt - a kocsiban ülő pedofil -, de aztán olykor ez Elv lett, aztán a függőség, majd a trauma. A belső démonok. Az egyértelműen pozitív szereplő csak a későbbiekben jelent meg, üde színfoltja is volt a történetnek, ez már hozta azt a hoffmanos hangulatot, amit szeretek. A mindent átélő testvérek pedig szerencsétlen áldozatai az életnek, amelyben minden rossz megtörténhet.
Azt hittem, Hoffman nem tudja már fokozni a traumákat, ám mégis így tett. A regény egyébként körülbelül 15-20 évet ölel fel, ami tetszett, ám az életek alakulásával nem voltam kibékülve. Egy idő után ez a sok rossz pedig nevetségesség vált, amitől a történet elvesztette kezdetleges hitelességét. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy Hoffman boszorkányosabb regényei csak kivételek, az ő zsánere igazából a szenvedéspornó. Így belegondolva a The Third Angelben is sok a szenvedés, az Itt a Földönről ne is beszéljünk. Hoffman szereti szenvedni látni az amúgy sem túl szimpatikus karaktereit, csak már nem tudom, mi ezzel a célja.
Következő könyve remélhetőleg közelebb áll majd a háztáji mágiához és a szenvedések száma se lesz exponenciálisan növekvő.
