Témázunk - Kell egy kis áramszünet...

... időnként minden könyvmolynak. Én legalábbis ennek a híve vagyok. Szeretek a dolgokra úgy gondolni, mint a légzésre - túl sokat jógázom, tudom, namaste. Beszívod a levegőt, kicsit benntartod, majd kifújod. Ha kapkodsz, az nem a legjobb. Néha nem lehet mit tenni, de jobb a kellemes ritmus.

Az e havi témázás tárgya az olvasási ritmus, ütemterv, avagy ki hogy olvas sorozatokat vagy szerzői életműveket. Jó-e darálni? Ugyanolyan élmény-e, mintha a Netflix elé ülné be egy adag egészséges nassolni valóval, mondjuk barbecue-s kölesgolyóval? (Elnézést, de ez tényleg finom!)

Nem véletlenül állítom párhuzamba a sorozatos/filmes világgal az olvasást, mivel azt tapasztalom, hogy a darálás egyre népszerűbb a Netflix óta. Magamon is tapasztaltam, hogy szinte nyomás alatt vagyok, egyrészt a szolgáltató miatt, ahol egyszerre elérhető az összes epizód és ha nem folytatod rögtön, küldi az üzeneteket, hogy na mi van?, másrészt meg akár a barátok/ismerősök miatt, akik mondjuk három résszel előrébb járnak. Szerencsére ez elmúlt, és a jó kis namaste életmódommal akkor darálok, amikor akarok, és nem érdekel, más hol jár. Az én élményemet nem befolyásolja.

Érdekes módon a könyvekkel sose voltam így. Hiába olvastam újra a tavalyi évben a Vámpírakadémiát, kellett azért pár másik könyv a részek közé. Kivétel volt mondjuk az utolsó előtti és az utolsó kötet. Ott egyből nekiálltam, mert nagyon izgalmas volt, de kvázi egy kötetként is kezeltem. És itt rajzolódik ki, mi a bajom a darálással. Filmsorozatok esetében is volt olyan, hogy egy-egy dara után nem tudtam megmondani, hogy melyik cselekményszál melyik évadban került elő. Annyira egybefolyt minden, hogy egy idő után megfogadtam: nem darálok. 
Ilyesmi érvényesült az említett ifjúsági fantasynál is: ketté tudom választani az ötödik és hatodik kötetet, de pár év múltán szerintem összefolynak majd az emlékek.

Talán az is hozzájárulhat ehhez a felfogásomhoz, hogy mindenevőnek tartom magam, és szeretem is, ha a hónap sokszínű. Januárban olvastam romantikus chick litet, politikai krimit, szépirodalmat, fantasyt. Ha egy könyvsorozatot egymás után elolvasnék, akkor túl sok lenne az adott zsánerből.

És akkor térjünk ki a szeretett szerzők életműveire is. Ott van Margaret Atwood, akinek négy könyvét olvastam el olyan 3-4 hónap kihagyásokkal, és még így is soknak éreztem. Szeretem az írónőt, nagyon is, de egyes regényei olyan mellbevágóak, hogy rá kellett pihennem egy teljes évet. Vagyis van az úgy, hogy olvasnék én tőle többet is, de egyszerűen nem megy.
Az ilyen megbízható írókkal is úgy vagyok, hogy sokszor szeretem őket inkább talonban tartani: oké, ott van a polcomon, tudom, hogy jó, olvasási válság idejére vagy egy-két borzalmas kötet után tökéletes választás lehet. Számomra ők a csillagok a sötét égbolton, ha úgy tetszik. 

Ilyenek például Georges Simenon vagy Agatha Christie kötetei még. Imádom az Agavét és a Helikont ezekért a marha szép kiadásokért, és tudom, hogy úgyis tetszeni fognak. Tudom, hogy tőlük bármit veszek, azt elolvasom és jó lesz. De azért nem olvasnék folyamatosan krimit, sőt még a havi egyet se merném bevállalni.*

Ehhez a témához tartozik még az is, amikor olyan sorozatba botlom bele, mint pl. a Cédrusliget vagy Tóparti történetek, amelyeknek 10+ része jelent meg. Ha több hónapot hagyok ki, akkor elfelejtem, mi történt az előző részben. Nem annyira függnek egymástól a kötetek, de azért a Cédrusligetnél kifejezetten arra törekedtem az első három regény alatt, hogy "folyamatosan" olvassam, vagyis befejeztem az egyiket, rendeltem a következőt (bookdepóról, így volt is pár hét, mire ideért). De például ennél is le kellett állnom, mert télen nem bírom a tutyi-mutyi regénykéket, így majd tavasszal térek vissza ebbe a kisvárosba.

Nálam még nagyon fontossá vált az utóbbi időben az is, hogy ne csússzanak át olvasások a következő hónapra. Ez biztos valami kényszerbetegség, de szeretek keretként gondolni az adott hónapra, és ez motivál is, hogy befejezzem az olvasmányt, ami amúgy tetszik, csak lassabban haladok vele. Szerintem ez is dobta meg tavaly az elolvasott könyvek számát.

Bár belegondolva, lehet, hogy erre a havi olvasós kihívások is kellemesen sarkallnak. Idén pl. három ilyenen is részt veszek: újraolvasós, fantasy, boszorkányos. Ennek is nagy jelentősége van akkor, amikor a következő havi olvasmánylistámat szedem össze - amit tavaly pl. még nem csináltam, max. évszakra lebontva. 
*Úgyhogy inkább azt mondanám, hogy ha részt is vennék egy havi krimi olvasós kihíváson, nem tudnék minden hónapban csak Georges Simenontól vagy Agatha Christie-től olvasni.

Összegezve: számomra fontos az olvasás ütemterve, a havi olvasmányok megtervezése és azok teljesítése, a zsánerritmus, a sokféleség és a kihagyások, a szünetek, hogy ne unjak bele egy-egy műfajba vagy íróba.

Ti hogyan szoktatok olvasni, mi a véleményetek a témával kapcsolatban? Ross és Rachel szerinted szakításban volt? Különben is, ez mi a fenét jelent??

A témában írt még:

Anett
Dóri
Heloise
Sister
Mandi
Nita
Szofisztikált Macska
PuPilla

Epizódajánló - Black Mirror

Mivel egy antológia-sorozatról van szó, így nem az egész sorozatról írnék ajánlót, hanem egy-egy epizódjáról.

A Black Mirror (Fekete Tükör) egy társadalomkritikaként felfogható sorozat, amely leginkább a technikai fejlődés jövőbeni negatív értelmezéseit és hatásait tárja elénk. Milyen a társadalom és a média kapcsolata, hova fejlődhet személyiségünk a technológiával együtt, mire használhatja az átlagember és mire mondjuk a hadsereg vagy a politika? Mindegyik rész másról szól, játszódhat jelenünkben vagy egy elképzelt jövőben, szereplői és színészei különbözőek. A sorozat nem a kedvességéről híres, nekem kellett egy év, mire újra nekiálltam megnézni egy-egy epizódot, és bár ezek nem voltak annyira lehangolóak, mint pl. a The National Anthem, azért nem szeretném a tavaszvárást ezzel a sorozattal fekete festékkel leönteni.

Azonban a januárban megnézett epizódok közül kettőt szeretnék kiemelni a harmadik évadból.

Az egyik a San Junipero, a másik pedig a Nosedive (Szabadesés).

A San Junipero meglepő módon a 1980-as években játszódik. Azért írom, hogy meglepő, mert a sorozat leginkább a jelenre, közeli és távoli jövőre fókuszál, így homlokráncolva vártam a történet előrehaladását. Adott egy lány, aki félszeg a bulis éjszakában, mégis betér egy diszkóba. Itt ismerkedik meg egy másik lánnyal, és kapcsolatukon keresztül megismerjük a világukat is.

Spoilerek nélkül nehéz írni erről a részről, de azért ajánlanám ezt megnézésre, mert ez a legszebb epizódja a Black Mirrornak. Gyönyörűek a színek, kellemes a hangulat, jók a zenék, és a színészek is remekelnek. A történet pedig szerintem zseniálisan felépített, nyilván itt is megjelenik a technológia és társadalom témaköre, amely ezen a két nőn csapódik le. Lassan, szinte csattanó nélkül ismerjük meg mi is, mi zajlik a háttérben, emiatt pedig kicsit Ishiguro Ne engedj el című könyve jutott az eszembe. Szeretem, amikor nem nézik hülyének a nézőt, hanem a karakterek úgy beszélnek egymással, hogy számukra egyértelmű, azonban a néző csak később, visszagondolva eszmél rá, hogy egy-egy elejtett megjegyzés igazából mit jelentett. Az itt megépített világ szinte utópisztikus, a végén el is pityeregtem egy kicsit. Bár túl kell majd lépni egy olyan dolgon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, de ez az epizód ebben is zseniális, hogy elhiteti veled, hogy ez lesz a lényeg, pedig nem. Egy nagyobb etikai kérdéskört jár körbe - a magam részéről örülnék egy ilyen helynek, mint San Junipero.

Ha egy kellemesebb epizódra vágysz, akkor ezt mindenképpen ajánlom! Azóta is sokszor meghallgatom a rész végi dalt.

A Nosedive főszereplője Bryce Dallas Howard, akit én sose tudtam rendesen beazonosítani. Tudom, hogy sok filmben játszott, egy-kettőt talán láttam is, de színészi képességeiről nem volt fogalmam. Nos, itt valami szenzációs alakítást nyújt.

Ebben a világban mindent a lájkok mozdítanak előre vagy éppen hátra. Az emberek szemébe épített kütyü egyből megmutatja, ha ránéznek valakire, hogy mi a neve és mi a pontszáma. Főszereplőnk 4.2 (ha jól emlékszem), és mindig lövi ő is az öt csillagokat; kedves, mosolyog, várja nagyon, hogy ő is ennyit kapjon. Ha már négy csillagot kap, nagyokat pislog. Szép vörös a haja, pasztell ruhái jól illenek extra fehér bőréhez, szinte beleolvad a szintén ilyen színekben fürdőző kollégái közé. Egyetlen kirívó és szégyellnivaló folt ebben az utópikus közösségben azok, akiknek pontszámai nem jók. Főszereplőnk öccse csak 3,7 körül mozog. Egy kollégáját is lepontozzák, mert szakított a barátjával, és szerintük ő volt a hunyó. Az, amikor 2,5 körüli ponttal az iroda előtt könyörög, hogy adjanak neki öt csillagot, erősen emlékeztetett a hajléktalanokra. Fejét itt is mindenki elfordítja.

Főszereplőnk is csak azért viselkedik így, mert meghívják egy olyan esküvőre, ami csupa 4,5+-os emberekkel van tele, és hát szeretne venni egy házat is, amelyhez nem elég az ő 4,2 pontja. Egy tanácsadó szerint az esküvő sokat dobhat a pontszámán... így kezdi meg főszereplőnk a szabadesést.

Howard játéka valami zseniális. Ugyanúgy tört felszínre az általam eddig nem ismert tehetsége, mint karakteréből a hitetlenkedés, realizáció, majd a teljes kiborulás.

Olykor nagyokat nevettem egyes jeleneteken, de azért végig bennem volt az ideg, hiszen ma is hasonló világban élünk, és elképzelhető, hogy egyszer ilyen is lesz. Bár azért nem annyira, de ha csak megnézzük, mennyi cikk született már arról, hogy a média milyen összefüggésben áll a depresszióval, mennyi az álszentség, akkor érdemes elgondolkodnunk.

Ez a rész inkább arra sarkallhat, hogy feltegyük magunkban a kérdéseket: miért számít mások véleménye számomra ennyire? Mi vagyok én, ha csak megjátszom magam mások előtt? Miért játszom meg magam olyan emberek előtt, akiknek igaz valójuk nem is érdekel?

Mindkettő epizód nagyon erős, akár kezdésnek, akár folytatásnak nagyon-nagyon ajánlom őket!

Örkény István: Válogatott egyperces novellák

"Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van."

Emlékeim szerint gimnazista koromban olvastam először ezt a válogatást, azonban a moly.hu szerint mindössze csak hat éve. Ennyit az emlékezőtehetségemről. Mindenesetre nagyon jólesett újra elmélyedni Örkény abszurd világában. December végén még a Tótékat és a Rózsakiállítást újráztam tőle, de ez nem volt elég. Úgy érzem, idén még fogok tőle olvasni - jelenleg a Macskajáték/Glória kötet érdekelne.

Térjünk vissza a groteszk zsáner zsenijére, akinek novellái a középiskolában is kötelező anyagok - nagyon helyesen! Ezért se meglepő, hogy két-három novella ismét ismerősen csengett, de értékéből mit sem veszített. Ilyen volt pl. a patkányos, a telefonfülkés vagy a légypapíros.

A legtöbb azonban újdonságként hatott. A moly.hu szerint nincs különbség a Helikon zsebkönyves és Palatinus 2004-es kiadás között, azonban érzésem szerint előbbiben több novella található. Azonban mint fentebb is kiderült, az emlékeim formálódhatnak.

Nagyon szerettem ezekben a történetekben, hogy valóban egypercesek - na jó, néha kettő-három -, és hamar ki tudtam végezni az egész kötetet. Metrón ülve, vagy akár mozgólépcsőn állva is simán elolvasható egy-kettő rövidebb. Eszembe jutott minderről egy kedves ismerősöm, aki sose érti, hogy tudok ennyit olvasni. Ő is ingázik, de sokat át kell szállnia, így amikor 10-15 perceket utazik, nem látja értelmét elővenni egy könyvnek. Nos, khm: ÖRKÉNY! Nincs több kifogás, még ilyet, hogy negyed óra kevés az olvasáshoz. Nem az amúgy se, de Örkénynél meg pláne nem.

Groteszk, abszurd világában még tetszett a sci-fi vonal, ha lehet így megemlékezni arról a kettő-három novelláról, amely érintőlegesen pl. a holdra való utazásról értekezett. Örkény stílusában megragadva ezek a kozmikus jelenetek igen hatásosak voltak és arra gondoltam: kár, hogy nem írt groteszk űroperát. Szerintem imádtam volna.

Örülök, hogy a Helikon ilyen szép kiadásokban újra megjelenteti Örkény műveit, és hogy ismét elolvastam a műveit, mert szerintem Örkény olykor kell - nagyon kell.