Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Könyvadatok:
Zsáner: Ifjúsági, fantasy
Megjelent: 2014 (Eredetileg: 2011)
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 446
Molyos értékelés: 89%

Fülszöveg:
A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá.

Mielőtt a könyvről írnék, visszakanyarodnék 9 évvel korábbra, amikor is megismerkedtem az írónő talán leghíresebb regényével, a Shiverrel. Ugye ez az Alkonyat velejárója volt, ha gonoszak szeretnénk lenni, hiszen ifjúsági fantasy, ahol a fiú másik lény, a lány meg lány. Magam is azt hittem, valami gagyi sztorit kapok, és 2011 környékén már kezdett elmúlni az Alkonyat rám mért ütésének nyoma, így kritikusabban álltam a könyvekhez. Az év elején olvastam, és elsőre talán nem is érdekelt annyira, de ősszel ismét nekifutottam, mert valami vonzott hozzá. Jól is tettem, hiszen másodjára teljesen beleszerettem. A szavakba, a szereplőkbe, a hangulatába, a fordításba. Később elolvastam a folytatásokat is, amik szerintem nem olyan jók, de azok is hangulatosak. Még angol nyelven is elolvastam 3 évre rá az első részt, és meg kellett állapítanom, hogy a fordítás ez alkalommal igenis jobban sikerült. És bár az ifjúsági regényektől kezdtem elbúcsúzni, azért Maggie-t még szemmel tartottam, figyeltem az újabb megjelenéseit. A Hollófiúk-sorozata volt a következő, amelybe hitemet vetettem, mivel az előtte megjelent Tündérdallamos könyve szerintem valami borzalom volt. Azonban a Hollófiúkat - bár olykor mágikus, szellemes, kalandos és hangulatos volt - inkább csalódásként könyvelem el, pedig az első két részt újraolvastam, de minél jobban beleástam magam, annál kuszább lett a történet.

És itt kanyarodunk vissza a jelenhez. A Skorpió Vágta egy olyan könyv volt, ami valamiért nagyon kívül esett Maggie könyveitől. Talán azért, mert egykötetes, vagy a borítója miatt, nem tudom. Még akkor vettem meg, amikor valami akció volt, és legalább 1-2 évet biztosan ült a polcomon. Most már nem értem, miért tartottam tőle.

Kezdjük talán a fordítóval, ugyanis engem a Shiver után nagyon megtört a fordítóváltás (sokáig erre fogtam, hogy nem tetszett a Hollófiúk). Gazdag Tímea szerintem valami gyönyörű munkát végzett a szöveggel, és mivel a skorpiót már egy új, harmadik ember fordította, szerintem akaratlanul is ott volt bennem a dac. Azonban Vallató Péter remek munkát végzett! Ha lesz több magyar Stiefvater könyv, remélem, ő fordítja majd azokat.

Amikor először olvastam a fülszöveget, elkönyveltem magamban, hogy már megint egy tipikus könyvmolyképzős halandzsa, amit be kéne tiltani. Alig mond valamit, amit mond, az is sablonra hajt és művi a stílusa (a hírleveleikről meg egyéb reklámszövegeikről ne is beszéljünk, de lehet, hogy csak nekem megy fel a vérnyomásom tőlük), így nem csoda, hogy amikor kinyitottam a könyvet, teljesen meglepődtem, miről is fogok olvasni.

A történet ugyanis egy szigeten, Thisbyn játszódik egy kitalált szigeten, ahol maguk az emberek is a világtól távol élnek. Vannak boltok, pékség, hentesüzlet, de jellemzőbb az egymástól távol ülő házak, istállók. A tengeren túli embereket szárazföldieknek hívják, a férfiak még keménykalapot viselnek és a rádiónál modernebb eszköz nem igen jelenik meg. Október van, fúj a szél, háborog a tenger. Itt él két főszereplőnk, Sean és Puck alias Kate. Sean amolyan lovászfiúként dolgozik Malvernnél, egy gazdag ipsénél, mióta a szülei meghaltak, és az öreg befogadta a fiút 10 éves korában. Puck szülei is meghaltak, ő az öccsével, a bátyjával és Galambbal, a póni lovukkal tengődik, eszik a babot, mert más alig van, maximum almás rétes. Hamar kiderül, hogy Sean a helyi legenda a maga csendes, megalázkodó és szófukar módján, hiszen sorra nyeri a vágtákat, Puck viszont az anyagi helyzete miatt kénytelen beállni, mint egyedüli és első nő.

Ami még szintén nem mond el a fülszöveg, még csak említést sem tesz róla, hogy itt bizony a lovak nem sima lovak. És itt jön be a fantasy szál. Vannak persze lovak, rendes, aranyos, szárazföldön született lovak, azonban október havában a tenger kiköpi magából a capall uiscéket. Ezek a tengeri lovak, amelyek vadak, húsevők, agresszívek, és aki be tudja fogni őket, és valamennyire megszelídíteni vagy az uralma alá vonni, majd nyerni vele a Skorpió Vágtán - az legenda lesz.

Eleinte furcsa volt megszoknom, elhinnem, komolyan vennem ezeket a lényeket, azonban az írónő annyira hétköznapi egyszerűséggel vonja be őket a dolgok menetébe, hogy hamar elfogadtam. Örültem, hogy ez nem egy olyan történet, amiben az történik, amire sablon alapján várnál. Itt nem az a lényeg, hogy megszelídítik a lovakat - a capall uisckék vadak, agresszívek, azért halálos a vágta, mert ha nem a nyakadat tépi le, akkor agyontapos. Nagyon kegyetlen és szomorú történeteket kapunk ezzel kapcsolatban.

A regény tehát ezt a világot mutatja be, a sziklákkal teli, tengeri lovak üvöltésétől hangos szigetet, amelyre a turisták a vágták nézni jönnek. Sean és Puck bevezet minket a sziget rejtelmeibe, megkapják a saját drámájukat, és amolyan koravének, mint Stiefvater karakterei úgy általában.

A történet végére teljesen beleszerettem a szigetbe, Galambba, még a capall uisckékbe is. Őszre tökéletes olvasmány lett volna, kár, hogy nem hallgattam a megérzéseimre.

Ajánlom mindenkinek, mert szerintem Stiefvater  egyik legjobb munkáját tarthatjuk a kezünkben. Megmutatkozik benne, hogyan viszonyul a természethez és az állatokhoz, de főleg a lovakhoz. Látjuk, milyen tisztelettel kell bánni velük, és hogy egy állat-ember kapcsolata mennyire varázslatos. Ha egyszer mégis lenne folytatása, vagy csak egy történet, amely ugyanebben a világban játszódik, mindenképp elolvasnám.