TOP 5 Szerda #7 - A Walk to Remember könyv vs. film

Tegnap fejeztem be harmadjára A leghosszabb út című Nicholas Sparks könyvet, amelynek a film változata a Séta a múltba címmel került bemutatásra. Arra gondoltam, nem írok róla külön posztot, hanem mint az Átkozott boszorkák esetében, inkább egy összehasonlítással jövök, mivel nagyon szeretem a könyvet és a filmet is.

Sokat jelent számomra ez a történet, pedig nem vagyok vallásos és a giccses romantika is távol áll tőlem. 2008-ban költöztünk el a családommal egy teljesen új helyre, és azon a nyáron folyamatosan Vészhelyzetet néztem. A Shane West által játszott orvos volt a kedvencem Dr. John Carter mellett, és mindent kerestem tőle, ami elérhető. Így akadtam rá a filmre, amelyben Mandy Moore is játszik, és 2002-ben készült. Oda és vissza voltam a történetért, egyből rákerestem a könyvre, azonnal el akartam olvasni. Nicholas Sparks nevéről már hallottam, azonban a könyvesboltok kereső oldalain sehol sem találtam ilyen címmel, hogy Séta a múltba (vagy hasonló). Így elkezdtem fülszöveg alapján átnézni, és ekkor találtam rá. Nem tudom, mi az oka, hogy nem egyeztették a címeket, legalább a borítón szerepelhetne a film címe, de persze ez nem az döntésem. 

Anyukámmal ötforintosokból dobtuk össze a könyv árának egy részét (ami 12 éve kiszállítással együtt volt körülbelül 2500 forint, te jó ég!), és bár kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen nehéz körülmények között erre költünk, de nagyon örültem, hogy anyukám támogatja a könyvmolyságomat. Aztán a könyvet is elolvastam, és bár meglepett, hogy mennyire más, mint a film, mégis tetszett.

Évekkel később, nagyapám halálakor olvastam el újra. Mondhat bárki bármit, hogy mennyire giccses Sparks, hogy mennyire sok benne a Biblia emlegetése, nekem (nem hívőként is) rengeteg támaszt nyújtott akkor ez a történet.

Mostani újraolvasásnál is szerettem, nagyon kedves, aranyos, mégis szomorú történet, amely az 1950-es évek végén játszódik. Landon Carter egy tizenhét éves fiatal, akit a sors összehozz Jamie-vel, a nagyon vallásos, folyton mosolygós, Bibliát magánál hordozó lánnyal. Az idő elteltével Landon megismeri a lányt, és közben saját magát is.

Szerintem a film és a könyv is nagyszerű külön-külön, nem zavarnak a különbségek. Lássuk, mik is ezek.

1. Jamie szőke

Bár talán nem tűnik fontos különbségnek, engem szokott zavarni az ilyesmi. A könyvben Jamie szőke (mézszínű hajú), szeme kék, a filmben azonban Mandy Moore barna hajú, barna szemű.

2. 20. század helyett 21. század

A film a kétezres évek elején játszódik, így a 90-es, 2000-es évek elejére jellemző ruhákban járnak a szereplők, van számítógép, stb. Ez Jamie megaláztatására is több lehetőséget szolgál, és talán azért is modernebb a kor, hogy az akkori tinik jobban tudjanak azonosulni a szereplőkkel. A könyv azonban 1958 őszén kezdődik.

3. Jamie nem vezet

Talán a feminizmus előrehaladása miatt vezet a filmben Jamie (van is funkciója, hiszen ő viszi haza egyik nap Landont, aki rögtön el akar bújni, amikor meglátja a barátait), mindenesetre a könyvben ez nem így van. Landon az, aki elmegy helyette vagy viszi ide-oda.

4. Landon családja

A filmben inkább Landon édesanyján van a hangsúly, azonban az apát így is hasonló szerepben látjuk: alig van otthon. Ám míg a filmben kardiológus, a könyvben politikai berkekben mozog, és az apja miatt nincs jóban Jamie apjával. Nem igazán családi viszályról van szó, de azért érezni, hogy nincsenek jóban. Ráadásul a könyvben Landon többször említi, hogy vagyonosak, szakácsuk, szobalányuk van, és az övék a legnagyobb ház a környéken.

5. A színdarab

Fontos eleme a történetnek a színdarab, amit a fiatalok előadnak. Azonban a könyv részletezi, hogy mindez miről szól, és jóval több jelentést társít Jamie és az apja kapcsolatára vonatkozóan. Azt is megemlítik, hogy a közösség is várja évről évre, és hogy mindig végzős diákok játsszák a szerepeket.

+1 Árvaház

A könyvben nagyon jelentős szerepe van az árvaháznak, ahova Jamie és Landon többször is ellátogat, és amelynek Jamie folyamatosan pénzt gyűjt. A filmben azonban sajnos ez nem jelenik meg.

Ti milyen egyéb különbségre figyeltetek fel?

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Amikor hat évvel ezelőtt először olvastam ezt a regényt, rögtön az elején éreztem, hogy ez nem holmi romantikus történet lesz, nem is az akkoriban sokat olvasott young adult hangulatot fogja hozni, és nem is lesz utána derültség a szívemben. Nagy hatással volt rám, egyrészt a tapasztalatlanságom miatt és talán azért is, mert kortárs szépirodalmat nem igen olvastam. Bár rémlett, hogy a könyv első fele jobban tetszett, mint a második, mégis úgy maradt meg bennem mint egy korszakalkotó regény. Még azután is így voltam vele, hogy belekezdtem a Pulitzer-díjas írónő egyik novelláskötetébe, amit két és fél novella után félbehagytam, vagy hogy egy másik, nagyon rövid kis könyvéből alig értettem valamit.

Őszintén szólva alig vártam az újraolvasást, hiszen a történet nyáron játszódik (ősztől tavaszig tart a visszaemlékezés), és pokoli, ragadós meleg van, Isabelle szája fölött mindig csillogott az izzadság, Kövér Bev legyezgette magát, a ventilátorok pedigfolyamatosan zümmögtek esténként. Nem csoda, hogy nyárra tartogattam (bár pont rosszabb idő lett, amikor olvastam).

A történet Amyről és Isabellről, egy lányról és az anyjáról szól. Amy 16 éves, az édesanyjával együtt dolgozik a nyári szünet alatt egy irodában. Érezni, hogy valamiért nagy a feszültség kettőjük közt, Amy haja furcsán összevissza van levágva, egymásra nézni is alig bírnak. A visszaemlékezésekkel lassan fény derül mindenre, ugyanis Amy kicsit közelebbi viszonyba került az új matematika tanárral, Mr. Robertsonnal, mint kellett volna.

Amikor meséltem egy munkatársamnak, hogy ezt olvasom, azt hitte, romantikus történetet rejt a könyvecske. Hogy tanár-diák szerelem alakul ki, a tanár mondjuk csak huszonx éves, és az egész regény cuki. Hát nem az. El is vettem a kedvét rendesen.

Nagyon sokat nem szeretnék elárulni, de a regény első fele nagyon jól mutatja be, hogyan hálózta be Mr. Robertson az önbizalomhiányos, nagymellű Amyt (sajnálom, de ezt le kell írni, mert van jelentősége), aki mindig a haja mögé rejtőzött. Lassan csinálta, a bizalmába férkőzött, először csak egy hazafuvarozás, majd egy puszi, aztán már...

Az egész dolog, amit a tanár művel undorító. Amy sajnos nem látja így. Amy felfedezi a test gyönyöreit, hiszen semmit nem tudott a szexről, arról sem, milyen érzéseket adhat az neki. Mindent elhisz, amit a férfi mond neki, mi pedig, olvasók, pontosan látjuk, hogy Mr. Robertson mit művel. Tudjuk jól, hogy amikre ráveszi a tizenhat éves lányt, az nem egy szerelmes, tisztelettudó férfi tette, hanem egy ragadozóé. Amiket mond, azok még a mai napig a fülemben csengenek, és legszívesebben megráztam volna Amyt, hogy ne legyen ilyen naiv. Azonban Amyt se lehet hibáztatni, szerintem ő az áldozat ebben a könyvben. Hiszen ő az, aki nem hogy az iskolától, de még az anyjától se kapott szexuális felvilágosítást, még csak valami fapados verziót sem. Az anyjával való kommunikációja inkább mesterkélt, egyetlen barátnője van csak, aki pedig túl tapasztalt. Nagyon sajnáltam a lányt a könyv második felében,

Isabelle már egy másik fogalom. Egyszerűen egy szörnyű nőnek és anyának tartom. Folyamatosan, görcsösen meg akar felelni a nem létező elvárásoknak, azon emberek véleményétől függ a kedve, akiket egyébként lenéz. Ennél fogva neki eleve egy nagyon szomorú élete van.

Amikor rájön, hogy lánya "mit tett" (ez is érdekes egy felfogás, mert nem az érdekli, "mi történt vele", hanem hogy "bezzeg a lánya..."), az egész kis világa felbolydul, és ahogyan reagál, az kritikán aluli. Hiteles, persze, elhiszem, hogy ezt teszi, de mindez nagyon szomorú. A könyvben megjelenik az áldozathibáztatás, az irigység, az undor.

Isabelle-lel kapcsolatban a regény vége felé még derülnek ki dolgok, amelyek számomra teljesen feleslegesek és nevetségesek voltak. Nem értettem az írónő szándékát. Igazából az egész könyvvel így voltam. Hiszen semmi példaértékűt nem mutat be (nem kötelező, tudom), csak levesz az életről, de azt is úgy, hogy nem érted, mi volt ezzel a cél. Valahogy senki nem vont le az egészből semmilyen tanulságot. Amy elindult lefelé a lejtőn, talán Isabelle volt csak az, aki úgy ahogy, fejlődött, talán ő is volt inkább a regény főszereplője, Amy pedig a katalizátor, ki tudja. Mindenesetre nagyon untam a végére a történéseket, és nem hiszem, hogy olvasok még az írónőtől. Nagyon hangulatosak a könyvei, de egyben undorítóak, rosszindulatúak, és számomra sokszor unalmasak is.

Júliusi összegzés

Az időjárás még mindig kesze-kusza, de örülök, hogy végre itt az igazi nyár, főleg mert szabadságon vagyok (végre!!). A július nem sikerült úgy, ahogy terveztem, de így is akadtak jó olvasmányaim. Azonban a blogot igencsak hanyagoltam, ami ellen tenni fogok.

Könyvek terén próbáltam magam tartani a nyári hangulathoz, lássuk, miket olvastam.

Könyvek

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle - újraolvasás volt, igazán átadta a forró nyári hangulatot, azonban a könyv második felét nagyon untam, és nem volt rám akkora hatással, mint hat évvel ezelőtt. Nem hiszem, hogy több Strout könyvvel megpróbálkoznék.

Philip Pullman: Northern Lights - írtam erről, a filmsorozat érzelmileg jobban megkapott, a könyv kicsit unalmasabb volt, de mindenképpen elolvasom a folytatást.

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill - imádtam ezt a könyvet, és bár nem igazán arról szólt, hogy Nina hogyan barátkozik össze a sosem ismert családjával, mégsem okozott csalódást. Nagyon kellemes fejlődéstörténet, remélem, kiadják magyarul is!

Agatha Christie: Tíz kicsi néger - a napokban jelentették be, hogy idehaza is más címmel fog megjelenni (Mert többen nincsenek) - egyébként mint utánanéztem, 1941-ben A láthatatlan hóhér címmel is megjelent -, és bár nekem még a mindenki által ismert címmel van meg a könyv, ez nem akadályozott meg abban, hogy újraolvassam. Jelentem, hogy így is nagyon izgalmas volt, és új aspektusból vizsgálhattam meg az eseményeket.

Sorozatok

Good Witch (6. évad) - nagyon vártam már, tetszik az optimizmusa, Cassie és a többi Merriwick nő intuíciója. Mivel a Grace-t játszó fiatal színésznő kiszállt, ezért jött egy új szereplő, Joy. Benne sem csalódtam, a Merriwick-Davonport átok szál pedig eleinte kicsit röhejesnek hatott, de azért a végére megtetszett.

The English Game - már régebben kiszúrtam magamnak a Netflix új sorozatát, amit a Downton Abbey készítője jegyez, és az első rész nagyon tetszett!

Snowpiercer - már eleve hülyeségnek tartottam az alapsztorit, de aztán utánanéztem, és megtudtam, hogy egyrészt ebből volt egy film is Chris Evans főszereplésével, és hogy képregény alapján készült. Sajnos másfél epizód után is hülyeségnek tartottam az egészet, ráadásul untam is, úgyhogy elköszöntünk egymástól.

Glee - ez a sorozat tinikorom egyik meghatározó élménye volt. Rengeteg zeneszámot, előadót innen ismertem meg, és erőt adott, hogy a középsulit jobban éljem meg. Azonban valahol az ötödik évadnál abbahagytam, mert már nagyon nem hasonlított a kezdeti epizódokhoz. Azóta sajnos három főszereplő is elhunyt, ha pedig az egyes színészek körülményeit nézzük, akkor csak még lelombozóbb az egész. Át kellett mindezen lendülnöm az újrakezdés alatt, de most már ugyanannyira tetszik, mint tizenegy évvel ezelőtt.

Hallmarkos filmek

Crossword Myteries - hallmarkos krimiket nem nagyon szoktam nézni, de ennek az első része is tetszett. A második és harmadik is jó volt, izgalmasak a kis feladványok, és a két főszereplő is cuki.

From Friend to Fiance - ez hatalmas nagy kedvenc lett! Kellemes csalódás volt, a főszereplő csajszi pedig igazán frissítően hat (nagyon hasonlít egyébként Rachel Bilsonra, és maga a karaktere is hozta a Hart of Dixie-ből megismert Zoét), ráadásul a film tele volt humorral, kis kalandokkal, mozgalmas volt az egész és hihető.

Love Unleashed - ez nem annyira jött be, pedig tele volt kutyákkal. Talán az is hozzájárult a "meh" érzéshez, hogy egyrészt az összes színész úgy fogta a kutyát, meg viselkedett a kutyák közt, mint aki félti a sminkjét (nyilván ez volt a helyzet, de aki imádja a kutyákat, az akkor sem inkább a pasit nézi, miközben az édes kölyökkutya ásít egyet), illetve a főszereplő csaj mindegyik filmjében annyira túlcsinosított (haj, köröm, nagy szempillák), hogy már nem hiteles, a főszereplő pasi pedig nem tud színészkedni, szörnyű.

My One and Only - ahhoz képest, hogy a sztorija olyan volt, amit már láttam hallmarkos filmben és nem a kedvencem (a főszereplőknek valahogy köze van egy Nagy Ő műsorhoz), nagyon tetszett, főleg a főszereplő nő miatt, aki olyan, mint Jessica Biel és Sutton Foster keveréke.

Netflixes filmek

Eurovison Song Contest: The Story of Fire Saga - amikor még csak a hírét hallottam, illetve láttam pár képet belőle, elkönyveltem, hogy ez egy méretes baromság lesz - hogy jönnek pont az amerikaiak ahhoz, hogy egy európai versenyről filmet készítsenek, ráadásul úgy, hogy izlandinak adják ki magukat? Azonban ezen hamar túltettem magam. Nem is tudom, miért kezdtem bele a filmbe, de nagyon jól tettem, ugyanis amennyire szürreális, annyira bájos is. A végét egyenesen megkönnyeztem, a dalokat pedig azóta is hallgatom.

Liza, a rókatündér - pár éve, amikor karácsonykor betegen feküdtem idehaza, akkor adták ezt a tévében, és azóta is megnézem, ha megy. Imádom, az egyik legjobb magyar filmnek tartom - az a fajta mágikus realizmus, amivel tényleg le lehet venni a lábamról.

Love Wedding Repeat - fogalmam se volt, miről szól (annyit azért sejtettem, hogy egy esküvőről), de nyárinak tűnt, így belekezdtem. Nagyon jól tettem, mivel egyrészt tényleg adta a nyári érzést (tekintve hogy Olaszországban játszódik), illetve ez a fajta brit humor nagyon bejött. Emlékeztetett az Oscarra (a a pörgős klasszikus alatt sokat rohangálnak szereplőink, hogy mentsék a helyzetet), valamint a Richard Curtis filmek hangulatára. A vége felé van egy csavar, ami vagy bejön vagy nem - nekem bejött, de inkább ez is a bájával vett le a lábamról. A főszereplő pasi pedig egy az egyben a fiatalkori Hugh Grant.