2021. április 5., hétfő

Jodi Taylor: Semmi lány


Az írónőt nagyon sokáig az időutazós könyvével kötöttem össze (aminek első része egyébként a polcomon csücsül), és meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a furcsa című regény a festményre hajazó borítójával is tőle származik. Míg az időutazós humorral, történelemmel (és talán némi romantikával?) vegyített sci-fi történet, addig a Semmi lány egy mágikus realizmussal átitatott fejlődésregény.

Eleinte kerülgettem a könyvet, annyira furcsának tűnt ez a képzelt ló meg a farm, ahol élünk, de aztán egyre többen kezdték mondani, hogy szerintük ez nekem biztos tetszene - és lám, igazuk is lett.

A történet Jennyről szól, aki szülei halála után a nagybátyjához és nagynénjéhez költözik, tizenhárom évesen pedig megpróbálkozik az öngyilkossággal. Azonban ekkor megjelenik Thomas, a ló, aki megakadályozza ebben. Eltelik tizenöt év, Jenny még mindig dadog és alig mer megszólalni emberek közt, a padláson él szinte elrejtve, azonban egy házassági ajánlatnak köszönhetően kitörhet a megszokottságából és egy farmra költözhet.

A meghökkentő kezdés ellenére a Semmi lány egy végtelenül bájos, humoros és kedves fejlődéstörténet, amelyben az írónő rendkívül hitelesen jeleníti meg, milyen az, amikor valaki egy ablakon keresztül nézi az embereket, és elsuhan mellette az élet. Jennyt dadogása gátolja abban, hogy egyáltalán megszólaljon, de jóval mélyebben gyökeredzik a megnyilvánulástól való félelme. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez a félelme igazából egy megszokott rutin. Ő a kis szegény Jenny, aki helyett nagynénje beszél, akit senki észre sem vesz, nem mutatják be egy társaságban, mert úgyis felsiet a lépcsőn. Szorongásának oka nem is feltétlenül pszichés, szerintem már az elején egyértelmű gyámja szörnyű hozzáállása.

Nem csoda, ha szurkolunk Jennynek, aki igazából egy rátermett leányzó, jó beszélgetőpartner és olykor sziklaszilárd jellem. Szurkolunk, hogy rájöjjön, ez az igazi Jenny, ez leledzik a felszín alatt, amelyet eddig senki nem hagyott kibontakozni, mert elkönyvelték gyengének.

"Nem akartam piszkálni Russelt, és Julia néni jóvoltából tudtam, hogy ha egy nő kétszer megemlíti ugyanazt a dolgot egy férfinak egy évtizeden belül, az piszkálásnak minősül, így hát befogtam a számat."

A regény nyilván sokat ad azoknak, akik maguk is ilyenek voltak, és segítséget azoknak, akik szintén ilyenfajta szorongással küzdenek.

Volt egy pont, amikor elgondolkoztam rajta, hogyan láthatják főszereplőnket a többiek. Hiszen az egyes szám első személyben íródott könyv megmutatja, Jennynek mennyi gondolata van, és milyen párbeszédeket folytat a képzelt lóval, azonban mit láthat ebből a másik? Jenny áll szótlanul, Jenny ül némán, dadog - de vajon azt is látják, ahogy a levegőhöz beszél? Azt hittem, ezzel kapcsolatban kapunk még valamilyen meglepetést, de Thomas teljes egészében a mágikus realista szálat kívánja erősíteni.

Szerettem a farmot, a házat, Mrs. Crispet, Russelt, a kertészkedést, Jenny bénázásait és a meglepő zsánerfordulatot a regény vége felé. Sokat adott ez a könyv, hasonló voltam Jennyhez egészen a húszas éveim elejéig, így tényleg sokszor olyan volt, mintha a saját gondolataimat olvastam volna vissza.
Úgy érzem, ez a regény sokaknak segítség lehet, akár önsegítő kötetként is lehet rá gondolni, így én mindenkinek ajánlom, akit érint ez a probléma vagy van olyan ismerőse, aki félénk - segíti az empátiát, mindemellett pedig kapunk némi izgalmat és románcot is.

A második, egyben befejező részt is megvettem, és szerintem tavasszal azt is elolvasom.

Kép: Pinterest

2 megjegyzés:

  1. Örülök, hogy téged is beszippantott ez a furcsa, de kedves könyv - remélem a második rész is tetszeni fog!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Tetszik egyelőre, bár néha vegyes érzéseim vannak. Mindenesetre imádom a farmot, a szamarat, a lovakat, a szomszédokat, mindent <3

      Törlés