Mivel az elmúlt hat hónap alatt - magamhoz képest - rekordmennyiségű könyvet olvastam el, úgy gondoltam, egyszerűbb, ha csinálok egy féléves összegzést. Eddig 36 regényt/novelláskötet olvastam el - tavaly összesen 42 darabot, úgyhogy magam is csodálkozom ezen az eredményen. Sosem olvastam ilyen gyorsan, ekkora elánnal, el is gondolkodtam, vajon miért állok most így az olvasáshoz. Valószínűleg a sok stressz elől menekülök a könyvek világába, hiszen jobb elveszni egy történetben, ha a kinti világ maga alá gyűr.
36 könyvet olvastam el
Ez elérte a 10.000 oldalt
28 könyvet vettem, 3 darabot kaptam ajándékba, 1 darabot nyertem, 1-et pedig cseréltem
5 könyvet hagytam félbe
6 kiadótól vásároltam (Agave, Helikon, Európa, Könyvmolyképző, Gabo, 21. század), de volt antikváriumból való beszerzésem is. A megvett/kapott könyvekből összesen kilencet olvastam el
Teljesítettem a Várólista csökkentés 2020 kihívást - életemben először
25 filmet néztem meg
21 sorozatot néztem végig vagy kezdtem el
6 új sütireceptet próbáltam ki
A mostani posztban a könyveket foglalom össze, a következőben pedig a sorozatokat/filmeket fogom.
Ifjúságiak
A Skorpió Vágta tuti újraolvasós lesz, nagyon tetszett, és újra lett hitem Maggie Stiefvaterben.
A Vámpírakadémia újraolvasás, sosem értem a végére, de idén/jövő év elején szeretném befejezni a sorozatot.
Utálatosak
Ilyen sajnos mindig van. A Végül hazatalálsz nem talált be, gyűlöltem, hogy semmi feminizmus nincs benne, de az is közrejátszhatott, hogy télen olvastam, pedig tudom jól, hogy a romantikát csak tavasztól őszig bírom.
A Légszomj és az Esti Kornél újraolvasás volt, és míg az elsőnél meglepődtem, mennyire nem tetszett másodjára, addig a másodiknál be kellett látnom, hogy ez elsőre se tetszett.
A Sötét helyek szörnyű volt, feleslegesen undorító és lényegében az elején kitalálható megoldással.
A Szólíts a neveden jól indult, de néhány jelenetet inkább szeretnék elfelejteni, és szerintem ez akkor sem szerelem, maximum vágy.
Alternatív múlt/jelen
A Ne engedj el is újraolvasás volt, nagyon tetszett most is.
A Letűnt világok füstje nagyobb, mint a lángja, de azért nem volt rossz.
Angolul
Mary Alice Monroe sorozatának negyedik része csalódás volt, egyrészt a meglepetés szerű depresszív szál miatt, másrészt meg a pozitívnak bemutatott negatív jellemvonások miatt. Kicsit pihentetem is most az írónő regényeit.
Viszont Sarah Addison Allen könyve most sem okozott csalódást, hat évvel ezelőtt is imádtam, most is így voltam vele.
Családi krimi
Bár az egyik inkább krimi, mint a másik, azért mindegyikben fontos szerepet játszik a család. Kate Morton könyve megerősített abban, hogy ez a ponyvaszerű történet már nem nekem való.
Az Éles tárgyak is csak megerősített, hogy Gillian Flynnt is meghagyom másoknak.
Agatha Christie kötete mást ígért, mint amit kaptam, nem estem tőle hanyatt, de azért hangulatos volt.
Rövidkék
Ian McEwan már a Dióhéjba zárva című regényével is bebizonyította, hogy nem kell hosszadalmas értekezés az alapvető emberi tulajdonságokról, egy egész társadalomkritikát bele lehet sűríteni egy-egy délutánba. A Chesil-parton még rövidebb regényében ezt csak megerősítette.
A Macskakő egy kellemes kis mese volt, ami eszembe juttatta a gyerekkoromat.
A fekete macska című novelláskötet megismertette velem Poe-t, de ennyi elég is volt.
Edith Wharton ezzel a rövid kis történetével még jobban összetört, de teszi mindezt nagyszerűen.
A kis francia regény, a Juliette nagy utazása egy utazókönyv volt, ami eszméletlen hangulatos és meghozza a kedvem, hogy egy nap én is leszálljak a metróról egy másik megállónál és ne menjek be dolgozni.
Szörnyes
Lovecraft novelláskötete hangulatos volt, de egyben egyhangú is. Egyhangulatos.
Veres Attila kötete sokkal jobban tetszett, ám a végét átírnám, vagy elfelejteném, nem is tudom, mindenesetre az eleje, a közepe nagyon sejtelmes és hátborzongató, szeretnék még tőle olvasni.
Kellemes meglepetés
Az évem jól indult, mivel megnyertem a Ha minden madár énekel című könyvet, amiről semmit se tudtam, de nagyon hívogatott. Amennyire naturalista módon a lelkembe gázolt a könyv, annyira volt közben elgondolkodtató és olvasmányos.
A Nicholas Sparks könyvtől nem vártam sokat, valami giccseset akartam, de meglepően élvezetes volt. A Solaristól féltem egy kicsit, a fogalmazás egyszerűsége visszagondolva még ma is zavar, de a filozofikus része meg a totál másmilyen lénnyel való kommunikáció nagyon tetszett.
Abbi Waxman könyve kicsit más volt, mint amire számítottam, de ennek hatására ültettem én is paradicsomot (és már egy csomó piros rajta).
Történelmi
Ezekben nem kellett csalódnom. Befejeztem Ford Madox Ford klasszikusát, és bár a harmadik részt tartom a legjobbnak, a negyedikben is elcsodálkozhattam azon, milyen gonosz emberek vannak.
Edith Wharton bevonult a kedvenc íróim közé, A szerelem nyara egyszerűen egy tökéletes tanmese.
Szexike
Jaj, anyám! Nem szoktam erotikus-romantikust olvasni, és ez is tök jó lett volna, ha nincsenek benne ilyen irreális szexjelenetek. Tetszett a táj, a farm, Vermont, talán még megpróbálkozok a jövőben hasonló regénnyel.
Friss
A Zoo Cityt a témája és a helyszíne miatt tartom frissnek, nem olvastam még olyan regényt, amelyik Johannesburgban játszódott volna.
A Jóbarátok-generáció pedig a zsánere miatt hatott újdonságként, mivel sosem olvastam dokuregényt.
Kötelező
Mármint számomra. Minden évben van pár Georges Simenon kötet (általában három), amelyet elolvasok, és a mostaniak egyáltalán nem okoztak csalódást. Míg a pikárdiás történet meglepően humoros volt, addig a kompánias kánikulában izzadós.
Mágikus
Az egyik kedvenc regényemet negyedjére olvastam el, és bár most nem varázsolt el annyira, mint pl. a második olvasásnál 2013-ban, azért még mindig szeretem, és most is teljesen más részletekre figyeltem fel, mint először, és arra is rájöttem, mennyire kevertem eddig a filmbeli élménnyel.
Nagyon remélem, hogy nem a próféta szólt belőlem, amikor kijelentettem, hogy idén csak a kiadóktól vásárolok, de mégis úgy alakultak az események, hogy marha nagy szükség van az olvasók segítségére, hiszen a járvány betett. (Erről egyébként már volt poszt.) Nincs Könyvfesztivál, szerintem Könyvhét se lesz (de ne legyek ennyire pesszimista), bezártak a nagyobb könyvesboltok, és bele sem gondolunk, a kisebb kiadóknak mit jelenthet most ez a visszaesés. Azért páran belegondoltak, van kiadó, amely elég részletesen tájékoztatja is a vásárlóit.
Eleve azt a pár alapdolgot érdemes tudnia szerintem minden könyvmolynak, hogy
a kalózkodás tönkrevághat egy teljes megjelentetést vagy sorozatot
az olyan könyvesboltokban megvásárolt könyvek után, mint a Libri, Alexandra, Bookline stb., a kiadónak csak a bevétel 50%-a jár
ha közvetlenül a kiadótól rendelsz, a teljes bevétel náluk marad
Mindez nyilván elhatározás kérdése, hiszen mindenhonnan jönnek az akciók, állandóan újabb és újabb könyveket "kell" megvennünk, mert ugyan már, könyvmoly már, nehogy a könyvvásárláson agyalj. Ezzel nem értek egyet. Mindezt saját tapasztaltból mondom, és emiatt is döntöttem úgy, hogy inkább havonta költök el akár kisebb, akár nagyobb összeget egy kiadónál, hogy ezzel is kontrolláljam magam. Hiszen előtte minden kis akcióra ugrottam, és az olvasatlan könyvek csak gyűltek és gyűltek, aztán még ott a könyvtár is, meg más könyvmoly ismerősök, akik kölcsönadnak regényeket. Tudom, sokan vannak úgy, hogy ezer olvasatlan könyv se elég, le kell csapni mindenre, de nekem az ötven volt a bűvös szám. Ráadásul el se férek... Úgy éreztem, most kell megálljt parancsolni magamnak.
Tavaly sikerült is két hónapig megállnom, hogy könyveket vásároljak, de az szörnyű volt, ez a kis kényeztetés azért kell. Így az év végén a kiadós verzióra jutottam, hiszen így mindenki nyer.
Hogy is néz ez ki?
Minden hónap elején (általában fizuosztáskor) eldöntöm, kitől rendelek. Majd megnézem a kínálatot, az akciókat. Van egy maximum összegem (ez általában az ingyenes kiszállítás eléréséhez szükséges összeg), de volt olyan is, hogy csak két könyvet rendeltem. Ez a jó ebben, hogy lehet, egy kiadótól hat könyv is érdekel, de egy másiktól csak egy.
Kiktől rendeltem eddig?
Január - Agave: akció volt, így beszereztem 5 regényt + 1 színezőt (amihez azóta se vettem jó tollakat/filceket)
Február - Helikon: innen 6 könyv jött velem haza, Agatha Christie-k és Zsebkönyvek (imádom!)
Március - Európa: meglepődtem, mert csak két könyv érdekelt. Miért van ilyen kevés Stephen King? Hát ők az anyakiadó!
Április - Könyvmolyképző: régóta nem rendeltem tőlük, mert azt hittem, semmi nem érdekel az ő kiadásukban, erre négy könyv is házhoz jött, ráadásul pont valami meglepetés könyv akció volt, így kaptam egyet pluszba.
Tehát itt tartunk most, és az eddigi tapasztalok jók. Nem kívánkozom még több könyv vásárlása után, és mindig várom a hó elejét, tervezgetek, izgatott vagyok.
Azért az én megállapodásomban is vannak kiskapuk.
Kivételt teszek, ha:
- az adott könyvet (egy adott kiadásban) már sehol sem kapni (pl. Ne engedj el a régi Carthaphilus verzióban vagy a Sóbálvány, amit másfél évig kerestem)
- angolul szottyan kedvem olvasni - ilyenkor irány a bookdepo! Eddig kétszer fordult elő, hogy behúzott nyakkal arra vettem az irányt: egyszer szülinapomkor, amikor a szokásos Alice Hoffman könyvvel leptem meg magam, illetve pár hete, amikor Az Úr sötét anyagait vettem meg egyből díszdobozos kiadásban. Azóta is várom, hogy ideérjen, de türelmes vagyok!
Ezzel még el tudok számolni ami a lelkiismeretet és a számonkérést illeti.
Összegezve nagyon ajánlom mindenkinek ezt a beszerzési módszert, hiszen ezzel a kiadókat is támogatjátok. A következő vagy a GABO vagy a 21. század lesz :)
Fülszöveg: Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt
magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő
nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák
őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy
kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a
társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk
kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek
tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban
megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok
bújik meg. Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami
emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és
Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló
tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott
emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés
felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a
gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket
meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn
érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már
nem bogozhatja szét megnyugtatóan.
Hat évvel ezelőtt olvastam először ezt a könyvet, és sajnos csak halványan dereng, hogyan is találtam rá, mit is tudtam róla. Azt hiszem, akkoriban sok posztot, értékelést olvastam erről a regényről, a könyvtárban meglátva pedig egyszerűen hívogatott a borítója. Keira Knightley alakját látva, ahogyan a kezét mintha egy ablaküvegre tenné és közben nézi, ahogyan az a másik pár szerelmesen tekint egymásra, egyből furcsa érzés kerített a hatalmába. (Halkan megjegyzem, hogy szerintem a filmnél totál félrement a casting, Knightley sokkal inkább Kathy H.) Talán emiatt, és mert a könyvről szóló kritikák is olyanok voltak, hogy el is mondtak valamit, meg nem is, azt hittem, ez valami fura, thriller szerű szerelmi dráma lesz, amiben talán történik gyilkosság is. Fogalmam se volt, mi vár rám.
Valóban nehéz a könyvről beszélni spoilerek nélkül, hiszen nem akarok senkit se megfosztani attól, hogy saját maga fedezze fel a hailshami diákok világát. Mivel újraolvasásról van szó (köszönet a Havi egy újraolvasás kihívásnakmolyon), ezért inkább abból az aspektusából fognám meg az élményt, hogy milyen újdonságokra ébredtem rá a regény olvasása közben, milyen volt úgy olvasni, hogy tudtam, miről is szól ez a regény.
Kezdjük azzal, hogy mivel könyvtári könyv volt első olvasáskor, muszáj volt beszereznem, azonban nekem az új, kemény fedeles, európás borító nagyon nem tetszik. Nem is ilyen környezetben játszódik, ha ülnek is mólón, az nem így volt, és a színek se passzolnak a történethez. Azonban a Cartaphilus kiadása, vagyis inkább a filmes borító a színeivel és a beállításaival szerintem tökéletesen passzol a regény őszies, esős, szeles, furcsa, megmagyarázhatatlan hangulatához. Mivel ez a kiadás került először a kezeim közé, erre is csaptam le egy antikváriumban, mert szerettem volna minél jobban megerősíteni a nosztalgia faktort. Egyébként a legelső, Palatinus kiadás borítója is tök jó.
Amint beszereztem a könyvet, alig vártam, hogy nekikezdjek. Újraolvasásnál mindig kíváncsi az ember, hogy ez vajon tényleg egy jó könyv-e vagy csak abban az adott időszakában tetszett nagyon. Mi van, ha már nem fog tetszeni? Ha annyi újat tapasztaltunk és könyvet olvastunk el azóta, hogy hülyeségnek tűnik? Ezért mondom mindig azt, hogy a legjobb könyvek azok, amelyek egy-egy újraolvasás után nem hogy ugyanannyira tetszenek, de még többet is fedezel fel bennük. Számomra ez egy ilyen élménnyé vált, így hivatalosan is az egyik kedvenc könyvem lett. Már a legelső oldalakkal újra megvette magának, egyből beugrott, miért is szerettem meg azt a fura hangulatát.
- Tommy, a szép trikód. Csupa piszok lesz.
Ennél a mondatnál filmkockaszerűen beugrott a hat évvel ezelőtti élményem, hogy miért tekintettem furán a diákokra és a környezetre, hogy milyen sokáig nem tudtam, miről is van szó.
Egyébként érdekes, mert első olvasásnál csak valahol a második résznél (mivel három fő részből áll a regény) esett le, mi is ez az egész, addig itt már az első rész elején felfigyeltem azokra az elejtett megjegyzésekre, amelyekből simán kikövetkeztethető, mi is ez a világ. Ezzel most nem hülyének akarom beállítani hat évvel ezelőtti énemet, hiszen itt nem is egy csattanóról van szó, hanem inkább az információcsepegtetés megfigyelésére hívnám fel a figyelmet. Mivel tudtam, mi a lényeg, így könnyebben észrevettem ezt-azt. De első olvasásra szerintem, ha sejti is már az ember, mire valók ezek a gyerekek, akkor se akarja felfogni, mert szerintem ezt ép ésszel nehéz is lenne megemészteni, ha a való világunkban történne ilyen.
Sokaktól hallottam kritikaként, hogy miért nem szöknek meg a szereplőink, miért nem lázadnak. Hat évvel ezelőtt nagyon zavartak ezek a megjegyzések, és még most is azt gondolom, hogy nézzünk magunkba, amikor ilyenek jutnak eszünkbe, és válaszoljuk meg ezeket a kérdéseket. Hova szöktek volna? Sehova, mivel se szakmájuk, se rendes nevük, se életük nincs, ha azt vesszük, a társadalomnak nem részei. Ki fogadta volna be őket? Te? És hogyan tovább? Mihez kezdenénk az ilyen diákokkal? De a fő kérdés: valóban hagytuk volna őket megszökni?
Persze, elismerem, az valóban nem a legélethűbb, hogy még egy csalfa sztori sincs arról, hogy valaki megszökött volna vagy megölt volna valakit vagy öngyilkosságot követet volna el, mivel ez azért illett volna ide szerintem. De mindez, amit megismerünk valamennyire már itt van a világunkban.
És itt kanyarodnék el oda, amiről hat évvel ezelőtti olvasás alkalmával sosem gondolkoztam el. Hogy mi történne, ha ezt az egész sztorit nem a maga sci-fi-féle világában vizsgálnám, hanem egy nagy metaforaként. Így számomra sokkal többet mond. Hiszen, mint említettem, három fő részből áll a történet, amit Kathy mesélése, visszaemlékezése köt össze. Az első részben kisdiákok, hat-nyolc éves koruktól egészen kb. tizenhat éves korukig megismerjük, hogyan élnek Hailshamben. A második részben már huszonévesek, a harmadik részben pedig dolgoznak.
Mit is mesél el az író az első részben? Azt, hogy gyerekként bármi lehetséges, és azt a világot ismerjük meg, amit megmutatnak, semmi többet. Honnan is tudnánk valami létezéséről, amiről sosem hallottunk? Vannak vágyaink, álmaink, összeveszünk másokkal, kibékülünk, játszunk. El is mondják nekünk, mi vár ránk kint, meg nem is. Megtanítanak egy csomó felesleges dologra, tudni kell melyik író mikor született, a II. Pun háború meddig tartott, de arra nem, hogyan adj fel egy ajánlott levelet, hogyan viselkedj egy állásinterjún, hogyan fizesd be a számláidat. De ezt most tényleg komolyan mondom, ismerek olyan korombelit (és én 27 éves vagyok), akinek fogalma sincs, melyik számlát mikor, kinek, hova kell befizetni, azt se tudja, mi az a munkáltatói papír, úgy viselkedik, mint egy gyerek. Számomra erről is szólt az első rész, hogy valóban meg is tanítják, meg nem is, hogyan kell majd élnünk a társadalomban.
Aztán folyamatosan szóba kerülnek ilyenek, hogy adományozás meg gondozás. A második rész már egyfajta önmegvalósítás, önmegismerés is lehet, és tényleg ez az a korszak, amikor még a gyerekkor és a felnőtt, dolgos élet mezsgyéjén mozgunk, amikor még bármit megtehetünk, nem szólnak ránk, de azért készülnünk kell a való életre.
Ezzel el is értünk a harmadik részhez. Számomra tökéletesen kifejezte, hogy milyen csoportokra lehet osztani az embereket: akik adományoznak, akik gondoznak és akik mindezt kiélvezik, hasznot húznak belőlük. Ugyanis munkába állunk, hirtelen eltűnnek az álmaink, nem emlékszünk gyerekkorunk helyszíneire, bizonyos részletekre, mert már felnőttek vagyunk, más emberek, egy mosollyal tűzdelt legyintéssel elintézünk mindent annyival, hogy akkor még gyerekek voltunk. Mire koncentrálunk? Arra, hogy amire tanítottak, azt beteljesítsük, annak megfeleljünk. Szerezz munkát, költözz el a szüleidtől, tartsd fent magad, fizesd a számláidat, de közben spórolj is, közben túlórázz, dolgozz egyszerre két helyen, hogy finanszírozni tudd az életet, amit igazából annyira nem is szeretsz, de kitörni nem tudsz, mert étel kell, félsz vagy elkényelmesedtél. Inkább ez, mint az. Nyilván ez nem mindenkire igaz, de sokunkra igen. Vagyis eladományozzuk mindenünket, az időnket (gondoljatok azokra, akik naponta több órát ingáznak vagy bőven 40 óra felett dolgoznak hetente), az egészségünket, a fiatalságunkat. Szerintem itt Ishiguro ezt akarta megfogni, nekem legalábbis ez jött át.
Aztán ott vannak a gondozók, akik még valamennyire húzzák-halasszák a dolgot, vagyis az adományozást, hogy mindenüket odaadják egy társadalomnak, ami (már elnézést, de) szarik rájuk, és inkább addig megpróbálnak olyat csinálni, amit szeretnek, és amivel úgy érzik, hasznosak. Erre is van példa bőven. Végül ott vannak azok, akik mindezt kiélvezik, akiknek nem kell megmozdítani semmit, mert az adományozó adományát ezüst tálcán viszik hozzá.
Újraolvasás közben ezek jutottak eszembe, és nagyon érdekesnek találtam ilyen átvitt értelemben átgondolni a regényt.
Szintén újraolvasás alatt jöttem rá, hogy bizony nekem is volt egy olyan barátnőm, mint Ruth kiskoromban és szerintem az ilyen emberek nagyon veszélyesek és kifejezetten rossz hatással vannak másokra. Megjátssza magát, eléri, hogy ő legyen az áldozat, a végén még te kérsz bocsánatot, pedig ő viselkedett gonoszul, manipulál mindent és mindenkit maga körül, aztán idősebb korában ez csak még rosszabb lesz, miközben a legtöbben szeretik, de te átlátsz a szitán, és nem tudsz mást mondani, minthogy a barátnőd. Ez is érdekes, hogy miért nevezzük az ilyen embert a barátunknak? Miért nem tudunk elszakadni, miért nevezzük csak veszekedésnek, amikor megmutatkozik, mennyire másképp látjátok a világot és ha arról lenne szó, soha az életben nem barátkoznátok egymással? Meg amúgy is, mi is a barátság? Mert aki így nő fel, mint Kathy, azt hiszi, ez az. Ennyi elég is, hogy aztán később is így válogassuk össze őket? Sorolhatnám még a kérdéseimet meg fejtegethetném a gondolatmenetemet, de inkább magamban fogom ezt analizálni és átgondolni a gyerekkoromat, az is épp elég munka lesz.
Végezetül pedig meglepődtem, mennyire hasonlónak találtam ezt a regényt a Vágy és vezekléshez. Ne kérdezzétek, miért, hiszen tök más a kettő, de talán Keira Knightley alakja is hozzátett. A stílusa és a gyerekkor bemutatása, illetve a szintén három részre (gyerek, útját kereső fiatal, felnőtt) osztott történet miatt nagyon sokszor eszembe jutott Ian McEwan nagyszerű könyve. Szerintem számos gondolatmenetben (főleg, ami a gyerek szereplőknél mutatkozik meg) nagyon hasonló a két író.
Olykor bevillant még A felszín alatt is, amikor azt ecsetelte az író, Kathy fel-le autózik a kietlen vidéken. De szerencsére a horrormese csak ennyiben hasonlított erre a könyvre.
Nagy hiba volt azonban részemről, hogy annak idején nem hallgattam meg a kötet címadó dalát, ami a regénynek is fontos része. Ez Judy Bridgewater Never let me go című dala. Beteszem azért a poszt végére, hátha meghallgatjátok. Szerintem nagyon passzol a kötet stílusához.
Minden összegezve nagyon örülök, hogy újraolvastam, ez az igazi Ishiguro, akit imádok. Nagyszerű könyv, ajánlom nektek is.
Furcsa most írni ezt a bejegyzést, mert hiába volt egy éves összefoglaló december végén, olyan érzésem van, hogy ezer éve nem írtam ilyet. Lehet, csak az is hozzájárul ehhez az érzéshez, hogy nagyon hosszúnak éreztem ezt a hónapot. Mindenesetre legalább sikerült kiolvasnom négy könyvet, megnéztem sok filmet és/vagy sorozatot, és a poszt végén kitérnék pár személyesebb dologra is.
Könyvek
Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta - hatalmas élmény volt, nagyon örülök, hogy ezzel kezdtem az évet. A könyv ráadásul a Várólista csökkentés listáján szerepelt. Debbie Macomber: Végül hazatalálsz - szörnyű volt, soha többet, pedig már olvastam az írónőtől. Legalább annyi hasznom volt belőle, hogy a Várólista csökkentés alternatív listáján szerepelt. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el - hat év után újra. A Havi egy újraolvasás keretében vettem meg magamnak az egykori könyvtári könyvet és most se csalódtam benne, sőt... Mary Alice Monroe: Beach House for Rent - szeretem az írónőt és a sorozatot, de ez most csalódás volt, nem értettem, hogy lehetett egy ilyen szörnyű karaktert pozitív példaként bemutatni.
Félbehagytam Ken Follett A katedrális regényét, aminek nagy esélyt nem is adtam, mert csak a prológusra vitt rá a lélek, de ne is várjon tőlem mást senki. Hatalmas darab, amit ingázás során nem fogok magammal cipelni és alapból se érdekel a téma. Egy barátnőm sózta rám még augusztusban, de inkább visszaszolgáltatom.
Érdekesség: Meglett az 1500 elolvasott oldalam januárban.
Filmek
Marriage Story - egynek elment, de nem értem a hype-ot körülötte. Tőrbe ejtve - nagyon vártam, de hatalmas csalódás. Oscar-jelölt??!
Frozen in Love - aranyos, téli hallmarkos film, ahol egy könyvesbolté a főszerep. Midsommar - soha többet. Attól, hogy valamit átvitt értelemben is lehet értelmezni, még nem lesz jó.
Aki bújt... - ezt is nagyon vártam, és szerencsére nagyon tetszett, vicces volt, mégis drámai, a végén jót nevettem.
SnowComing - szintén egy újabb hallmarkos film, de ez nem annyira tetszett, mert nehéz volt elhinni a 40 éves színészekről, hogy pályájukat tévesztett 30 évesek.
Valentin nap - egyszerű történet nagy színészekkel, egynek jó volt.
Sorozatok
Virgin River - eleinte tetszett, bár azt a hasonlatot nem értem, hogy olyan, mint a Hart of Dixie, csak komolyabb... Nem olyan, mint a Hart of Dixie, mert itt csak díszleteket látunk, nem pedig elhiszem, hogy egy kisvárosban járkálnak és a történet komolysága is inkább nevetséges.
You - imádtam! Tetszett a hangulata, a fekete humora, még a szappanoperás fordulatok is.
Vaják - fogalmam se volt, mire számítsak. Tetszett, jó volt, de szerintem nem olyan hű, de jó.
Good Place - véget ért. Nemrég volt az utolsó epizód, ami nagyon kedves volt, de szomorú is.
A kívülálló - új Stephen King sorozat, ami négy rész után nagyon érdekesnek tűnik!
Chilling Adventures of Sabrina - elindult, vagyis fent van Netflixen a teljes harmadik évad. Tetszik eddig, de az igazi a sorozat első évada volt.
Sütemények
Barackos tallér - nagyon egyszerű sütemény, aminek laposabbnak kellett volna lennie, de nagyon finomra sikeredett. Mákos guba muffin - egy videóban láttam ezt a sütit, és mivel imádom a mákos gubát, tudtam, hogy meg kell csinálnom. Ez is egyszerű és nagyon finom.
Személyes
- próbálom szokásommá tenni, hogy a napjaim valahogy így nézzenek ki: egyik este jóga, másik este edzés, harmadik nap pihenés. Szükségem van rá, mert napi 9 órákat töltök az irodában, 3 órákat ingázom, és az a kb. 4 km séta, amit teszek, nem olyan sok mozgás. Muszáj mozognom, nem csak a külalakom miatt, hanem mind a fizikai, mind a mentális egészségi állapotom miatt.
- állandóan csak köd volt, ami miatt a normálisnál levertebb voltam. Próbáltam vitaminokkal tartani az egyensúlyt, de szerintem ez az időjárás mindenkinek betett.
- az októberben elkezdett tevékenység is szokásommá vált, vagyis hogy szelektíven gyűjtöm a szemetet, állatkísérletmentes árut veszek, stb. Erről talán majd mesélek egy későbbi posztban.
- ebben a hónapban a munkahelyemen kétszer majdnem felmondtam. Kezdem unni az ingázást, a munkát magát, ami semmilyen kihívásra nem késztet és nem érzem, hogy hasznos feladatot látnék el.
- az ingázást általában nem szeretem, de egyik nap hallottam, ahogyan egy kislány magyarázza a nagyijának, hogyan kell helyesen kiejteni a neveket: nem mókus professzor, hanem Mógus! (Igen, Harry Potter) Aztán kitért arra, hogy a Hermione és Luna bár nem magyar név, ő azért így nevezi el a jövőbeni gyerekét. A nagymama erre keresztet vetett, és kiegyeztek abban, hogy a leendő kutyát fogják maximum így hívni. Hát, lehetne erről a felfogásról egy értekezést írni, de azért engem megmosolyogtatott.
A januári hónap tehát könyvek szempontjából tök jó volt, mert hiába hasonlított hullámvölgyre, örültem, hogy négy könyvet sikerült elolvasnom. Filmekből és sorozatokból viszont nagyon sokat néztem, ezt szeretném kicsit lecsökkenteni és valami mással elütni az időt. Jelenleg szabadságon vagyok, meleg is lett, a nap is süt, ami jót tett a mentális egészségemnek, de azért érzem, hogy a levegőben van a változás.
